×

„Egy nyírségi festő Vácott”

Cs. Nagy András művészetéről

Novotny Tihamér

2008 // 05
Az egyház rendhagyó módon október 18-án üli Szent Lukács napját, aki az evangéliumok egyik görög származású, nagy műveltségű szerzője, a tárgyilagosság és a személyesség, a pontosság és az ihletettség megtestesítője, aki orvos volt és festő. A hagyomány szerint ő festette a Szűzanya arcát a római Santa Maria Maggiore-templomban, s akit ezért a festők védőszentjeként is tisztelnek.

Magyarországon Bráda Tibor, Szentgyörgyi József festőművészek és Zsolnay Gábor művészettörténész kezdeményezésére 2002 óta ugyanezen a napon ünneplik meg a Magyar Festészet Napját. S ez a számos kiváló vizuális eseménnyel megtűzdelt ünnep 2007. október 18-án Vácott, a Madách Galériában, amikor s ahol megrendezték Cs. Nagy András kiállítását, meglehetősen közel esett a művész november 30-án betöltendő nyolcvanadik születésnapjához is.1

Nyilvánvaló tehát, hogy nem lehetett véletlen a megfelelő időzítés, hiszen Cs. Nagy András kevésbé és eddig csak kevesek által méltatott igen kvalitásos művészete megérdemelt már egy átfogó szemlézést. Sőt, megérdemelne már egy alapos, kiértékelő feldolgozást is! Mert ez a fő irányaiban és vonulataiban oly következetes életpálya egyenesen kiköveteli magának a kétségeket elűző, tisztelgő odafigyelést. Tudniillik a külső szemlélőben s az elemző, elfogulatlan szakemberben működik egy olyan belső igazságérzetféle (vagy nevezzük ezt metaforikusan lelkiismereti jóvátételi hangbizottmánynak), amely a művész egyes műveire fordított idő- és energiamennyisége, valamint a műértelmező egyes alkotásokra fordított idő- és energiamennyisége között valamiféle kedvező arányszámot feltételez. S ez a viszonyszám Cs. Nagy András esetében valami nagy mulasztásról árulkodik!2

A legszembetűnőbb az, amit az életpályából azonnal leszűrhetünk magunknak, hogy a megszületett művek zöme az ész és az érzelem harmonikus együttműködéséről tanúskodik. Tudniillik Cs. Nagy képfelfogásának legfőbb jellegzetességét és törekvéseinek leglényegét a természeti és a tárgyi világ látványelemeinek érzelmek és benyomások szerinti átszabásában, de egyszersmind azok szerkezetes átírásában, térformáinak leegyszerűsítésében, tömörítésében, nagy erejű, dekoratív képsíkok és rendteremtő, ritmikus erővonalak szerinti felbontásában, majd montázs- és kollázsszerű összerakásában, félabsztrakt mintázatot adó átkomponálásában találhatjuk meg. Legfrissebb munkáiban azonban – anélkül, hogy megtagadná múltját és témáinak, érdeklődésének irányait – egyidejűleg eljut egészen a tiszta informel és a gesztusfestészetig. Egy, a természet megfigyelésén alapuló, de a fogalmak szintjén is dolgozó pálya esetében ez nem lehet váratlan fordulat. Próbálkozását tehát, amelyben valószínűleg a festészet és az élet lényegi kérdéseit és annak határait kívánja feszegetni, kutatni és kifejezni, nem érezzük hamisnak vagy hiábavalónak.

A művész kivonatolt életrajzában olvashatjuk, hogy 1958-ban Delaunay-díjat kapott. S valóban, alapvető alkotói szemléletét nézve találni se lehetett volna jobb mércét törekvéseinek elismerésére. Legalábbis pályájának érett szakasza erre enged következtetni. Tudniillik Guillaume Apollinaire nevezte 1913-ban orfikus kubistának a Delaunay házaspár művészetét, mely kifejezés egyaránt utalt a Cézanne által kezdeményezett, a geometria szigorú és tiszta törvényeire alapozott, a természettel párhuzamos harmóniát teremteni akaró s az érzékeléssel szemben a fogalminak elsőbbséget adó, de a dolgok elrendezettségében bizonyos miszticizmust is kereső festészetre. A geometrikus absztrakció művészetének eljövetelét azonban – amely „félúton van az algebra és a zene között” –, már Gustave Flaubert is megsejtette 1852-ben. Seurat pedig – Cézanne törekvéseivel párhuzamosan – a természet törvényein alapuló harmóniát a valóság már-már zenei felfogásában találta meg. „A művészet harmónia – írja vele kapcsolatban J. Rewald A posztimpresszionizmus című munkájában –, a harmónia az ellentétek analógiája, a hasonló dolgok analógiája, a tónus, a vonal, a szín analógiája, amit a domináns szempontjából, valamint a megvilágítás derűs, nyugodt vagy szomorú kombinációinak hatásával együtt kell megközelíteni.”3 Így születnek az orfikus kubizmus szimultán szín-, vonal- és formakontrasztjai, analógiái, akkordjai és ritmusai stb.

Ám Cs. Nagy Andrásnak a nyírségi paraszti világig visszavezethető festészete nemcsak az európai kubizmusban és a geometrikus absztrakcióban, de a futurizmusban és az expresszionizmusban, valamint a nyers művészetben (art brut) és a jelképiségben ugyanúgy gyökerezik. Sőt, nem állunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy világszemlélete olyan panteisztikus mélységű természetlátásba ágyazódik, amelynek lelki párhuzamait a klasszikus távol-keleti művészetben találhatjuk meg. A természetábrázoláshoz közelebb álló tájképeiben és az egyszerűbb, tisztább, alig néhány színfoltra és gesztusra redukált festményeiben is találunk erre igen szép példákat. Munkáiban a nyers, kirobbanó erő dinamizmusát a határozott szerkezetesség, az analitikusan szétbontott, majd emocionálisan összerakott szín- és formakompozíció-láncolatok és ritmusképletek, valamint a szimbólumteremtő akarat fegyelmezik, és tartják olykor kristályos, olykor meg folt- és gesztusszövevényszerű egyensúlyban. Ugyanakkor nagyobb lélegzetű festményeiből nem hiányzik az a magával ragadó, a látvány egészében élő, a téma drámaiságát, szenvedélyességét, gondolatiságát vagy meghittségét a fizikai élménytöbbletben kereső látásmód sem, amely (mert megélni kívánja a valóságot!) a nagyszerűség, a fenségesség és az emelkedettség sajátja. Ez az átélő magatartás néz vissza ránk a képekről, s szólít meg bennünket. A művész személyes emlékképei a mieinkébe s a kollektív tudattalanunkba vegyülnek. Mikro- és makrokozmikus értelemben rendben van itt minden, a táj, az állatok, a tárgyak és az emberek valóságos költői szimbiózisban egyesülnek. A Cseresznyevirágzás önfeledt, absztrakt-expresszionista – tapasztalatittas (!) – örvénylése magával ragad bennünket.

Tárgyilagosság és személyesség, pontosság és ihletettség – mondtuk volt Szent Lukács evangélistával, a festők védőszentjével kapcsolatban, s ezek a meghatározások mintha Cs. Nagy András művészetére éppúgy illenének. Mert ennek a lelkiségnek ő is egyik hiteles birtokosa s a másokéval össze nem téveszthető kifejezője.

JEGYZETEK



1 „Egy nyírségi festő Vácott” – Cs. Nagy András kiállítása az Őszi Művészeti Hetek Alkalmából, Madách Imre Művelődési Központ, Vác, 2007. október 18–október 30.

2 A dologban a legszomorúbb az, hogy ez a jelenség nemcsak az ő életművét érinti, hanem számos másokéit is, de ennek okait kutatva már a magyar kritika- és műtörténetírás akut problémáihoz jutnánk el, ami jelen esetben messze vinne bennünket a kijelölt témától.

Cs. Nagy tehát főleg nagyméretű, impozáns táblaképeinek és a főműveknek tekintett festményeinek válogatott darabjaival szerepelt, s leginkább ezek tükrében mutatkozott meg igazán ezen a váci kiállításon. Munkái, amelyeknek értő kiválogatásában fia, a szintén festőművész (s egyben vitapartner és szellemi társ) Csillag Nagy Balázs segédkezett, a ’60-as évek végétől s a ’70-es évek elejétől egészen napjainkig datálódtak, s nagyjából az egész életmű főbb ábrázolási módozatainak, valóságértelmezéseinek irányait, karakterét és minőségét igazolták.

3 In L. C. Jaffé: A geometrikus absztrakció. In A művészet története – A századvég és századelő. Corvina, 1988, 213.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben