Budapest–Zágráb: oda-vissza

X. rész

Egy hiánypótló könyv hiányai – avagy: hogyan tekintsünk Horvátország magyar emlékeire?

Újabban talán nincs is olyan esztendő, amikor nem jelenik meg útikönyv Horvátországról magyarul. Persze főleg a tengerpartról. A horvát szigetek, Dalmácia több részletben, Isztria… és persze: Horvátország, az egész – számtalan változatban. Száz csodával. Vitorlás hajóval járóknak, tengeri búvárkodásra készülőknek vagy csak egyszerű nyaralóknak. Efféle könyvből van bőven, és még hozzájuk számíthatjuk a turistáknak készült brosúrákat, leporellókat. Ezeket nemegyszer csikorgós magyarsággal írták. És lehetne hosszan tárgyalni a könyveket: van belőlük kicsi, nagy és közepes formátumú; nem egy közülük színes, csábító fényképekkel. Egyik sem olyan terjedelmes persze, mint a hódoltsági békeidőkből való, több kiadást megért Jugoszlávia-útikönyv (Bács Gyula munkája). Átalakult ez a műfaj is, egyre kevesebb bennük a történelem, a műveltség, és hígabb lett a stílusuk. Olyanok inkább ezek a mai útikönyvek, mint a gyorséttermek. Sablonos információkat kínálnak azoknak az utazóknak, akik turistatempóban kívánják fogyasztani a látnivalókat. Megtudhatjuk, hogy merre a legcélszerűbb utazni, hol lehet – olcsón vagy drágán – megszállni, ebédelni, milyenek a strandok. Olyan utazóknak szólnak, akik élvezeteket várnak, nem pedig tájakkal, művészeti emlékekkel akarnak találkozni, esetleg a másik országnak a kultúrájával, szellemi értékeivel.

Így azután Horvátország felé indulván újra és újra magammal vittem Walkó László Budapesttől Velencéig írásban és képben (Budapest, 1910, negyedik kiadás) című klasszikus bédekkerét. Még bordó színe is emlékeztet egy kicsit a lipcsei kiadó nagy karriert befutó, fogalmat teremtő sorozatára. Mintha útitársként szegődött volna mellém a szerző a Keleti pályaudvarnál. „A vasúti kocsi belsejének bal oldalát tükörablakos folyosó szegélyezi. A tengermelléken ehhez sorakozik a remek kilátásban gyönyörködő délvidéki utas” – magyarázza a bevezetőben. Azután végig elkísér Gyékényesig és Gyékényestől Zágrábig meg a tengerig. Ebből az útikönyvből – ellentétben a mostani hazai kínálat többségével – művelődéstörténeti ismereteket is kapunk, és – mai tapasztalatink azt mondják: fölkiáltójel kell ide! – soha nem feledkezik meg a magyar emlékekről.

Évek óta hiányzott nekem egy olyan bédekker, amely ha nem is a teljesség igényével, de vállalkozik arra, hogy a többi hasznos tudnivaló mellett bemutatja a horvátok földjének magyar örökségét. Az öt zágrábi év alatt sokfelé megfordultam Horvátországban. Nemcsak a tengernél, hanem a Zagorjében, Túrmezőn, a Dráva mentén, a Muraközben, a Szerémségben. S akármerre jártam, rendre mellbe vágott az élmény, hogy mennyi emléke van e tájakon a közös történelemnek, kapcsolatainknak. Várak és templomok, épületek és emléktáblák. Tapintható, érzékelhető darabjai kulturális örökségünknek. És persze „helyek”, melyeket csak az emlékezet tart számon. Ha számon tartja. Helyek, ahol nem maradt semmi kézzelfogható tárgy, csak esetleg szellemi lenyomat. Nagyjaink, íróink jártak arra, gyakran meg is örökítették emlékeiket. Éltek ott, oda mentek hosszabb-rövidebb időre. Emlékhelyeink volnának mind. Csak kissé elfeledtük őket. Magyar szenteknek például több ereklyéje látható déli szomszédainknál, mint nálunk. Hosszú évtizedeken át ők is inkább hallgattak a magyar történelem és kultúra ottani emlékhelyeiről. Nálunk szintén tabutémának számított. És a történelmi változások után sem módosult érdemben a kép.

Ezért utolsó odalenti évemben örömmel vettem hírét, hogy Szombathelyen megjelent egy karcsú kötet, „rendhagyó útikalauz”: Horvátország és tengerpartja. Ha jól értelmezem, az alcíme ez: Magyar emlékek és látnivalók. Ami az útikönyvekből kimaradt. Bedécs Gyula munkája. Amikor kézbe vettem, nekem az volt a legfontosabb információ, hogy ami az útikönyvekből kimaradt. Hiszen erről van szó ! Ez az, ami tényleg hiányzik. Mert az idegen nyelvből (legyen az angol, olasz vagy német) fordított útikönyvekben sokszor hiába keressük középkori királyaink nyomát, nagyjaink emlékét.

Talán igazságtalan, amit a címben leírtam. Mit lehet elvárni egy 186 lapos könyvtől ? A BKL Kiadó ajánló előszavában azt olvashatjuk: „A teljesség igényével, a témához méltó terjedelemben tártuk fel az útikönyvekben általában nem vagy csak néhány mondatban jelzett látnivalók sokaságát.” Őszintén szólva: ezzel a teljességgel van baj. Néhol pedig a pontossággal is.

Mielőtt rátérnék a részletekre, néhány általános megjegyzés. Kivételes esetet jelentenek a magyar–horvát kapcsolatok, ennek megfelelően kell szemlélnünk az ottani magyar emlékeket. Sajátos helyzetüket tekintve nem lehet sem a magyar–szlovák, sem a magyar–román kapcsolatokhoz hasonlítani őket. Közös államban éltünk 1102 óta, s a társország végig megtartotta autonómiáját. Csak zárójelben: nem értem, miért beszél a kötet a történeti háttérről szólva kilencszáz évről (1102–1918)? A magyar–horvát unió utolsó fél évszázadában Horvátország belső életében önálló volt, teljes mértékben érvényesültek a horvát nyelv jogai (az oktatás minden szintjén, beleértve a zágrábi egyetemet), a száborban, a közigazgatásban, a bíráskodásban. A közös államiság hasonló jogszokásokat eredményezett. Nem véletlen, hogy még 1574-ben lefordította horvátra Werbőczy Tripartitumát Pergošiş varasdi jegyző. És lényegében közös volt a politikai osztály. Természetes volt az átjárás közöttük, horvát arisztokraták jöttek magyar területre, magyarok pedig nemegyszer kaptak horvátországi tisztségeket. 1852-ig azonos keretbe tartozott a magyar és a horvát katolikus egyház, Zágráb püspöke a kalocsai érseknek volt alárendelve. Tehát otthon érezheti magát a magyar ember a Dráván túl, meg nem is. Nehéz volna pontosan megmagyarázni, hol van ebben a határ. Egyetérthetünk abban, hogy a közös állam első háromszáz évében keletkeztek azok az emlékek, amelyek hozzátartoznak a mi történelmünkhöz is. Szerzőnkkel ellentétben viszont én nem venném bele Zágrábot a magyarországi templomépítés körébe, nem sorolnám Fiumét a legszebb magyar városok közé.

Az 1868 utáni Horvát-Szlavonország területe nem kis mértékben eltért a maitól. Nem tartozott hozzá a Zala megyei Muraköz, a baranyai háromszög, Isztria, sőt az egész dalmát tartomány sem. Viszont Szerém megye teljes egészében a társország része volt. A horvát abszolút többségű Dalmácia (az osztrák birodalomfélhez tartozott) magában foglalta délen a Cattarói-öblöt. Teljes mértékben elfogadható azért a szerzőnek az eljárása, miszerint a jelenlegi Horvát Köztársaság területét veszi kiindulópontnak. Hiányzik viszont a történeti bevezetőből a Szlavónia-fogalom változásának magyarázata. Hiszen Szent László 1094-ben alapította meg a zágrábi püspökséget, s ekkor ez a település Szlavóniához tartozott, a török kor alatt húzódott föl Horvátország fogalma a tenger mellékéről északra, és a XVII–XVIII. századtól számít Szlavóniának Pozsega, Verőce és Szerém megye. Nem egyértelmű Bedécs Gyula könyvében a Tengermellék fogalma sem, hiszen valóban nem Horvátország mai tengerpartjáról van szó, ám ez pontosítást kíván: a XVII. századtól a „Littorale” (magyar–horvát vagy magyar tengerpartként említve) Modrus-Fiume és Lika-Krbava megyét jelentette.

A történelem (és a közelmúlt!) által sokat tépett Alsó-Baranya bemutatása Lábadi Károly munkái alapján készült tárgyszerű ismertetés. A Szerémségről (mai Szlavónia) szólva említi a kötet az úgynevezett Huszita-bibliát; tudni való, hogy az első jelentős fordításkísérletek közé tartozik, de nem a teljes Szentírás, csak az Ószövetség kisebb könyvei, a négy evangélium és a zsoltárok maradtak fönn kódexekben. Máshol már elmondtam, hogy Kapisztrán János holtteste nem maradt meg Újlakon. Érdemes lett volna megemlíteni, hogy október 23-a a szent emléknapja. A Vukovár környéki Nustár kastélyáról olvasva találkozunk gróf Khuen-Héderváry Károly nevével, aki nemcsak belügyminiszter és miniszterelnök volt, hanem húsz éven keresztül (1883–1903) horvát bán. Kemény kézzel irányította az országot, a nemzeti mozgalom már-már zsarnoknak tekintette, de számos reform – Zágráb fejlesztése például – is fűződik nevéhez. Bizonytalanságban hagy bennünket a szerző Kálmán herceg (IV. Béla öccse) halálhelyével kapcsolatban. A 49. lapon azt olvassuk, hogy a tatárok elől menekülve Csázma közelében halt meg, a 81. lapon pedig azt, hogy Zágrábban.

A Muraköz, főképpen pedig Csáktornya, a Zrínyiekhez kapcsolódik. Ez a horvát többségű terület a középkortól Zala megye része volt, ugyanakkor egyházi tekintetben a zágrábi püspökséghez tartozott, hovatartozása a magyar–horvát viszony állandó ütközőpontja volt a XIX. században. A Zrínyiekkel kapcsolatban veti föl Bedécs Gyula a kérdést, horvátnak vagy magyarnak tekintsük-e őket. Valóban nem lehet a Zrínyi testvérek identitását a nacionalizmusok korának szempontjaival mérni. Mint tudjuk, Miklós is nemegyszer mondta magát horvátnak (ugyan többször magyarnak), a leginkább körültekintő talán az a megközelítés, amely komplementer jellegűnek tartja azonosságtudatukat. Annak idején meggyőzően bizonyította Klaniczay Tibor, hogy a két testvér által használt irodalmi nyelv mögött ott van a birtokok megosztásának a ténye (Péternek a tengermellékek, Zágráb környékiek jutottak, Miklósnak a muraköziek és dunántúliak). Magam is láttam 2003-ban Alsódomború mellett az Új Zrínyivár helyén fölállított emlékoszlopot. A falu kapcsán még itt született költőnk, Somlyó Zoltán érdemelt volna említést.

A szomszédos Zagorjéba átlépvén találkozhatunk Corvin János emlékével. Jó ideje tudható már, hogy édesanyja nem boroszlói polgárlány volt, ahogy Bedécsnél (76. lap) olvassuk, hanem osztrák hölgy. Krapinában, közvetlenül a város fölött látható az a kastély, a vár megmaradt szárnya, ahol meghalt, Lepoglava pálos kolostorában pedig az oltár alatt a sírköve. Hiányzik a könyvből ennek a tájnak egy érdekes emléke, Kemlék (horvátul: Kalnik) vára, ahol a menekülő IV. Béla emlékét nagybetűs fölirat hirdeti az egyik épen maradt falon. Itt azzal úszták meg a védők az ostromot, hogy a parasztok éjjelente szilvával táplálták a védőket.

Zágráb megszületéséhez két ízben is hozzájárultak királyaink. Szent László a püspökség alapításával (palástját a székesegyháznak ajándékozta, ma is megtekinthető a sekrestyében), IV. Béla pedig 1242-es aranybullájával (emléktábláját a Felsőváros sétányánál láthatjuk). Ezekről megfeledkezett a szerző. Csakúgy, mint a székesegyház magyar emlékekben kivételesen gazdag ereklyéiről, műtárgyairól. A Jellasics-szoborról azt is érdemes tudni, hogy 1990. október 16-án állították föl újra Zágrábban (tehát nem 1991-ben), és kissé odébb helyezték a téren, szablyája most nem északi, hanem déli irányban mutat. Ezen az ünnepélyes alkalmon egyébként részt vett a magyar külügyminisztérium küldöttsége is.

A Fiuméba vezető úton fekszik Ozaly nevezetes vára, fontos központ volt a horvát nyelv kialakulásának folyamatában. Valóban itt fordította Zrínyi Péter bátyjának munkáját (magyarul és horvátul is az a címe a Szigeti veszedelem című eposzon kívül egyéb verseket tartalmazó kötetnek, hogy az Adriai tengernek szirénája). Hogy Frangepán Ferenc Kristóf is itt dolgozott volna versein, nem tudni, az említett Kertecske (Gartlic) című kötet verseinek többsége a horvát kutatók szerint a bécsújhelyi börtönben született. Somogyvári Gyula nem csak versekben örökítette meg emlékeit e tájról (95. lap), hanem I. világháborús regénytrilógiájában az 1918 végi Károlyvárosról és egy magyar–horvát szerelemről is plasztikus képet festett.

A tengerpart közelében fekvő Grobnik mezejéről kétszer is olvashatunk (100. és 125. lap), a népszerű mondát elmesélvén egyszer a tatárok, másszor a törökök vereségéről ír a szerző. A romantikus irodalom által mítosszá növelt esemény, egy tatár–horvát ütközet állítólag 1242-ben történt. De a fiumei emléktárgyak, a morettók emlékeztethetnek egy törökökkel vívott szerencsés kimenetelű csatára is. Fiume városa természetesen külön fejezetet megér, az utóbbi években több magyar nyelvű kiadvány emlékezett meg magyar kapcsolatairól. Hosszan sorolhatnánk a kiegészítéseket, pontosításokat. Deák Corso (130. lap) például már hosszabb ideje nincs a városban. De az egykori Deák szálló épületét (ma szakszervezeti tulajdonban) meg lehetett volna említeni. Mint ismeretes, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós és Széchenyi is járt a reformkor éveiben a kikötővárosban. Gazdag publicisztikai és útikönyvirodalmat olvashatunk a városról a reformkortól egészen az első világháború végéig. Írók, művészek sora járt itt, műalkotások garmadája tanúskodik a fiumei, tengerparti élményekről. Színes idézetekkel lehetett volna gazdagítani a könyvet. Ezúttal csupán a festők közül említek néhányat: a különös életsorsú fiumei tanárt, Györök Leót, azután Mendlik Oszkárt, Basch Árpádot, Tolnay Ákost, Vaszary Jánost.

A Quarnero tengeröble szintén gazdag magyar emlékekben. Abbázia megint külön fejezet. Kissé meglepő, milyen hosszú bekezdések tárgyalják közelmúltunk véreskezű diktátorának, Kádár Jánosnak a származását. Érdekes, hogy Horthy Miklósnak viszont az isztriai Póla kapcsán mindössze két sor jutott. Az Abbáziához közeli Voloscába gyalogszerrel is lehet jutni. Lehetett volna az egykori halászfalu kapcsán magyar írókról is szólni (hivatkozván Márai Sándor, Heltai Jenő elbeszélésére).

Zára igazán gazdag magyar emlékekben, sok fontos utalást találunk róla a könyvben. Talán arról egy mondatot, hogy szerzőnk szerint Könyves Kálmán tengerparti megjelenése során ostrommal kellett megvennie Zárát (8. lap). Antonio Bonfini nem így ír erről: „…amikor a Velencei Köztársaság élén Falieri Ordefalo állt, Zára elkergette a velencei hatóságot meg őrséget, és átállt Kálmánhoz.” (A magyar történelem tizedei, Budapest, 1995). Az sem világos a kötetből, hogy mikor és hogyan tűnt el a város olasz lakossága, hiszen a két világháború között enklávéként Olaszországhoz tartozott, amikor azután 1943-ban a Badoglio-kormány kilépett a náci Németország szövetségéből, a helybeli olaszok elkezdtek menekülni Olaszország felé. Mikor a háború végén lejöttek az összebombázott városba a jugoszláv partizánok, talán tucatnyi olaszt ha találtak.

Befejezésül Klissza váráról és Raguzáról. Szent Margit, IV. Béla leánya ott született a Spalato közelében fekvő várban (melyet láthatunk festményen az Országház vadásztermében). Ám a horvátok nem tisztelik Klisszai Szent Margitként (170. lap), sőt a helység legutóbbi időkig vonakodott beleegyezni abba, hogy emléktáblát állítsanak az ottani magyarok a királylánynak. Raguza kapcsán egy nem említett magyar ereklyére hívnám föl a figyelmet. Szent István állkapcsának egy darabját a székesegyház kincstára őrzi. Későbbi jeleseink közül a városban katonáskodott 1859 és 1861 között Herman Ottó. A XX. század harmincas éveiben pedig olvashatunk Raguzáról Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Szabó Lőrinc és Déry Tibor műveiben.

Nem kívántam hibajegyzéket készíteni. Akkor ugyanis jóval hosszabb volna a lista. A kötetben sok a pontatlanság, következetlenség a nevek írásában például. Az viszont tagadhatatlan, hogy fontos kezdeményezés. Talán lesz folytatása is, megfelelő szaklektorok, szerkesztők bevonásával elkészül majd egy javított kiadás.

(Folytatjuk)