×

Ágh István köszöntése

Vasy Géza

2008 // 05
A középkor óta bizonyosan létezett a Bakonytól nyugatra, a Somló hegy aljában három kis falucska: Alsó-, Középső- és Felső-Iszkáz. Ez utóbbiban éldegélt évszázadok óta a Nagy család. A két világháború közötti időszakban itt szült Nagy Béla házában a felesége, Vas Erzsébet két lányt és két fiút. Kicsinyke falu volt mindhárom Iszkáz, a felső, azaz északi 1930-ban 318 lelket számlált. Ebbe már beleszámítódott három gyerek: Izabella, László és Mária. A negyedik, István csak 1938 márciusában, éppen hetven éve látta meg a napvilágot. Ismerünk családokat a művelődés történetéből, amelyekben több testvér bizonyult kiemelkedő tehetségűnek, de általában különböző tevékenységi területen. A Nagy-portán azonban két olyan fiúgyerek kezdett ismerkedni a világgal, akik egyaránt költővé váltak, méghozzá olyanokká, akik megkerülhetetlenek a kivételes tehetségekben amúgy gazdag modern magyar irodalomban.

Iszkáz helynevét a tudomány szláv eredetűnek, de tisztázatlan jelentésűnek tartja. Az Ágh vezetéknévvel ismertté vált költő elemzése szerint a falunév szóösszetétel lenne: a szláv skaz, azaz látomás, rém és a finnugor íz, azaz árnyék, árnylélek, szellem jelentésű szavakból. Ennek igazságát nem dönthetjük el, de az mindenesetre tény, hogy mind László, mind István ifjúkorában elevenen éltek még a faluban a népköltészet és a népi hiedelemvilág legősibb elemei a regösénekektől a balladákon át a hiedelmekig. A falunévnek ez a jelentése és a népesség szellemi élete tehát rokon egymással. S ha léleklátomásnak fordítjuk a helynevet, máris a költészet közelében járunk.

Adott tehát egy törekvő, földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkozó család, adott egy falunyi közösség s adott a történelem kényszere. 1937-ben a vagyonkájukra terhelt bankkölcsönök miatt döntött úgy az édesanya, hogy taníttatja akkor még három gyermeküket. 1952-ben, a magyar mezőgazdaság legsötétebb esztendejében, az első téeszkorszakban, a paraszti munka távlattalanságában vált szükségszerűvé, hogy István az eredeti családi tervekkel ellentétben már ne a gazdaság majdani átvételére készüljön, hanem meneküljön a szülőföldjéről gimnáziumba, egyetemre. Nem illeti köszönet ezért morzsányi se a Rákosi-rendszert. Úgy gondolom, hogy István útja egy békésebb korszakban is ugyanoda vezetett volna: a költői tehetséget nem lehetett volna tartósan elfojtani.

Nehéz eldönteni, hogy mikor szerencsésebb egy ifjú írónak színre lépnie. Egy szürke, sivatagos évtizedben a közvetlen példák nem lelkesítőek, viszont a pályakezdő elkerülhetetlenül a hatásuk alá kerül. Gondoljunk csak a századfordulóra: milyen nehezen találta meg Ady Endre vagy Móricz Zsigmond a maga hangját. Az őket követő fiatalokat viszont az gátolta, hogy nagyszerű elődök hatása alól talán még nehezebb szabadulni. Könnyebb az epigonok, mint a zsenik epigonjaként létezni, mert nem olyan szembeötlő a különbség.

A magyar költészet huszadik századi történetében minden évtizedben formálódtak jeles költői életművek, azért mégis akadtak hullámvölgyek, s ilyennek kell tekintenünk az 1953 előtti esztendőket is. Ekkor azonban olyan szemléleti-nyelvi-poétikai-verstani újítások kezdtek jelentkezni, amelyek gyökeresen megváltoztatták a nyilvánosságban különösen sivatagos termésű időszakot. Mindebben Juhász Ferenc és Nagy László járt élen, az akkor még kamasz István tehát családi közelségből válhatott ennek tanújává. Mire húszéves lett, már teljes gazdagságában kibontakozott a látomásos-szimbolikus-mítoszi költői forradalom, s ha korlátozottan, de hozzáférhetővé, azaz olvashatóvá vált két másféle út is: Weöres Sándoré, Pilinszky Jánosé. Kiderült, hogy az ötvenes évek a magyar líra egyik legeredményesebb évtizede. Miként a Nyugaté, ez az irodalmi forradalom is megkerülhetetlenné vált az indulók, így Ágh István számára is. Ő mégis másmilyen volt, jelentkezésétől kezdve.

Bátyja első kötetének címe 1949-ben egy követelő felszólítás volt: Tűnj el, fájás. Az övé 1965-ben egy kérdés: Szabad-e énekelni. Mintha bekopogtatna egy házba a kántáló, a húsvéti locsolkodó, nem tudván, hogy szívesen fogadják-e. Ez a különbség egyszerre jellemez két különböző korszakot és két eltérő személyiséget. Ágh Istvánnak nem mássá kellett válnia, hogy különbözzön bátyjától, hanem eleve más volt. Akkor is másként szólalt volna meg, ha közel egyidősek. Nemcsak a történelmi korszak formál, hanem az alkat is meghatározó. Nagy László kiélezte a megélt drámákat, a tragikum vált költészetének meghatározójává. Ágh István ugyancsak megélt drámákat, 1956-ban csak a vakszerencsének köszönhette, hogy nem vált hősi halottá, az ő költészete mégis meghatározóan elégikus jellegű.

Ebből is következik felfogása a költőszerepről. A huszadik század második felében metszésponton áll kétfajta magatartás között. Bár gyönyörű verse van Ady Endréről is, távol áll tőle a váteszi szerepértelmezés. S bár régebben megízlelte a neoavantgárdista kísérletezést is, igen messze áll a posztmodern elképzelésektől, s nem akar se személytelenné válni, se nyelvi játékokkal megelégedni. Az irodalmat nem önmagában valónak tekinti, hanem továbbra is olyanfajta feladatokat vállaló tevékenységnek, amelyben az önmegvalósítás közösségi érdekűvé képes válni. Ő a költői szerepet visszailleszti a többi emberi szerep rendjébe, s ami legalább ennyire fontos: magát az embert természeti lénynek is tudja, aki nem ura, hanem része a természetnek. Az ember, mint minden élőlény, veszendő, s maga az élet pótolhatatlan érték még akkor is, ha az ember etikai értelemben sem lehet tökéletes, hiszen általában jó és rossz ötvözete.

Ágh István költői világképe nagyszabású és korszerű lírát eredményezett, amely a maga körén belül választ ad több, az ezredfordulón kiéleződő kérdésre. Magyarsághoz kötődő és egyetemes, hagyományőrző és újító, a fejlődést megkérdőjelező és jövőtudatú. Sokműfajú alkotó ő – szépprózát, szociográfiát, eszszét, kritikát, gyermekirodalmi műveket is írt –, s minden megnyilatkozásában kifejezi azt, hogy az irodalom értékeket teremt és közvetít a lehetséges olvasók, azaz minden létező és leendő ember számára. Így műveinek nemcsak jelene, hanem jövője is van.

Az utóbbi évtized verseiben Ágh István egyre gyakrabban néz szembe az elmúlással. Úgy is, hogy emlékezik a megtörtént időre, amelybe csak így lehet visszatérni, s úgy is, hogy szembenéz minden élet végességével. Nem a semmi ágán, hanem a jelképes tölgyek alatt ülve elmélkedik, s ki merem jelenteni, hogy Arany Jánosénál is bölcsebb rezignációval, a természetközeli ember nyugalmával, amely mégis feszültséggel teljes.

Varázslatos évszám a hetvenedik. Most egy évtizedig hetvenkedhet, aki elérte. Nem gyerekesen, hanem ezt is bölcsen, okosan. Közben, mint most is, a felezőidőben újra felköszöntjük majd Ágh Istvánt. Kívánjuk, hogy egészségét, alkotókedvét addig is őrizze töretlenül. A magyar irodalomnak szüksége van erre a magatartásra, erre a költészetre, amely újólag tudatosítja bennünk, hogy milyen a hazánk, milyen a sorsunk, s ezzel élni segít.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben