A szél

A Surlott Grádics törzsvendégei között híre futott, hogy a közeli pisztrángtenyészet vendéglőjében valódi házi sört mérnek, s a halkülönlegességek mellett rákból készült ételkölteményeket szolgálnak fel.

– A pirítósra fölkent rákvaj jobb sörkorcsolya, mint a marhavelő – mondta a Meszticz-féle fűszerkereskedés hajdani hordárja. – Igaz, ami igaz, én valami néhány esztendeje ettem utoljára, tán éppen azon a napon, amikor a nyolclámpásos Telefunken rádiómban azt hallgattam, hogy Mussolini megtámadta Abeszszíniát.

– Hát az sem ma volt – dünnyögte Ötödik Békai nyugalmazott vasúti váltóőr, aki jobb szerette a mócsingos fejhúsokat, a főtt füstölt oldalast ecetes tormával, de mióta megkóstolta a csigapörköltet, s evett citromos szósszal készített kagylót is, már nem undorodott a húsra egyáltalán nem hasonlító étkektől.

A temetőőr, aki újra temetkezési vállalkozó lett, s aki ha csak tehette, mindenhova a Bécsből hozott, fekete Mercedes halottaskocsiival járt, most zsebnaptárát nézegette.

– Uraim, szerdán nincs egyetlen temetés sem, szabadok a kocsik, kimehetnénk egy piknikre – mondta, aztán tervezgetni kezdték, hogy nyugágyakat is visznek, s nem is hallották, hogy Baloghné, a tulaj felesége irigykedve sóhajt:

– Könnyű maguknak. Nekem sem ártana egy nap kirándulás.

Így tehát szerda déltájban befutott a három fekete kocsi a pisztrángos étterem elé, s az öregek letelepedtek a kockás abrosszal terített asztal mellé, de még mielőtt rendelhettek volna, megjelent a falusi postás, a sekrestyés távoli rokona, s titokzatosan elhívta az öreget.

– Valódi Krugerrand – mondta, amikor visszatért az asztalhoz, s egy aranyérmét mutatott a többieknek. – Ez a sógorságom már hozott ilyent nekem, s a plébános úrral egy lexikonból kinéztük, hogy ez a híres dél-afrikai befektetési aranypénz, pontosan egyunciás, 917 százalékos tisztaságú, s a világ bármelyik bankjában beváltják.

A pincér észrevette a csillogó aranyat, s megnyugtatta a társaságot, hogy nem hamis.

– Letícia kisasszony halála óta az örökösök sok ilyennel fizettek a kastély felújításakor – mondta, aztán, mert nem volt rajtuk kívül vendég, Békai unszolására mesélni kezdte a vénkisasszony történetét, amelyet később, a harangozó és a pedellus nyomozása révén, furcsa részletekkel tetézve, össze nem illő eseményekből válogatva, kerek egésszé tettek, restaurálták, mint antik edények törmelékeit a régészek. De ezt soknapi munkával már a Surlott Grádicsban göngyölítették fel, hogy érthető életrajzzá váljék.

– Kezdjük mindjárt azzal, hogy tavaly tél végén meghalt a kastély lakója, akiről úgy hírlett, már régecskén betöltötte a századikat – kezdte a vártemplom harangozója.

A következő tavaszon pedig piros sportkocsi állt meg a kastély előtt, közvetlen mögötte a városi közjegyző autója.

A falusiak bámulták az idegeneket, az elegáns fiatal párt, s azt, ahogy letépik a pecséteket a kapuról, aztán a hatalmas keményfa ajtókról, s éppen csak körülnéznek, hogy aztán délután egy munkásokkal rakott furgon kíséretében jöjjenek vissza, akik nekiálltak a gaz eltüntetésének. Tisztítószeres vödreikkel ellepték a házat, s mire szürkült, már állt az udvaron a benzinmotoros áramfejlesztő, az ablakkeretekbe fúrt lyukakon átvezették a huzalokat, s olyan fény áradt az épületből, mintha játékfilm forgatására készültek volna odabent.

– Ők azok – mondták, akik felismerni vélték a fiatalokban azt a párt, akik tavaly nyáron vendégeskedtek Letíciánál, s akik szakadt farmerben, fémvázas hátizsákkal gyalogosan érkeztek a faluba. Azok, akik fülsiketítő hangerővel hallgattak zenét a kriptacsendes házban, s akik miatt úgy hallották a falusiak, hogy az öreg kisasszony hangosan kacag.

Furcsa torokhangon beszéltek, olyan ismeretlen nyelven, amiről még a kerítésnél hallgatózó jegyző sem tudta megmondani, hogy mi lehet, de mert gyakran látták a hajdani zsidó szatócs fiát Letíciánál, valaki híresztelni kezdte, hogy Izraelből jöhettek a fiatalok, bár ennek némiképpen ellentmondott, hogy mindketten aranyszőkék voltak, kék szeműek, s a postás, aki tévedhetetlennek tartotta magát, ellentmondást nem tűrő hangon közölte kocsmai hallgatóságával:

– Ezek annyira zsidók, mint őszentsége a lengyel pápa.

Csak a tanítókisasszony mesélhetett volna a különlegesen ízesített zöldségsalátákról, amelyeket a lány készített, szépiaszínű fényképekről, amelyeket Letícia mutatott a vendégeknek. És talán azt is elmondhatta volna, hogy hollandul, egész pontosan afrikaans nyelven beszélnek, s hogy nem zsidók, hanem búrok, s ha érti is azt, amit mondanak, akkor az egész falu megtudhatta volna, hogy Tomi és Adél, bár másod-unokatestvérek, férj és feleség.

Egész nap hancúroztak a házban, s amíg Tomi segített Letíciának a kertben, Adél meztelenül napozott. Láthatóan jól érezték magukat, ki sem mozdultak azok alatt a hetek alatt, amelyeket itt töltöttek, aztán egy éjszaka, vagy talán kora hajnalban, de mindenképpen olyankor, hogy senki sem látta, mivel, de eltűntek, s most a piros sportkocsi elegáns utasaiban eleinte föl sem ismerték azokat, akik miatt leskelődtek, akikről tavaly nyáron mindent tudni akartak.

A közjegyző a községházán bejelentette, hogy megérkeztek a tulajdonosok, a Johannesburgban bejegyzett Beer&Beer cég tulajdonosai, s az angol nyelvű okmányok hitelesített fordításával igazolta, hogy nemcsak az ingatlan, de a benne található ingóságok is, a hajdanában kötött és mindmáig érvényes bérleti szerződés értelmében, a dél-afrikai cég tulajdonát képezik.

A Surlott Grádics törzsasztalának közepén, mintha csak tanúbizonyságot kellett volna tegyen, ott fénylett a Krugerrand, amelyet a sekrestyés próbából be akart váltani a bankban, s amelyről kiderült, hogy értékesebb, mint amilyennek hitték.

– Ismertem Letícia leányasszonyt – mondta Ötödik Békai, s azokra az időkre gondolt, amikor még fiatal váltókezelőként láthatta, ahogy begördül az állomás elé az Elefántvadász sárga csézája, esetenként a diószínűre lakkozott hintó, s az öregúr kíséretében mindig ott volt a hamvasszőke Letícia, akiért még kaszárnyapárbajt is vívtak a fiatal tisztek.

Szomorúan gondolt arra, hogy milyen mulandó is az idő. Hiszen nem is oly régen, emlékezete szerint az első világháborút megelőző hetekben látta a sudár teremtést, akihez a fiatal forgalmista verseket írt, de mert távírdához szokott keze nem engedelmeskedett a tintába mártott acéltollnak, ezért őt, Békai Pált, a szépírásáról híres váltóőrt kérte meg, hogy másolja át a rózsavíz illatú merített papírra az elsőtől a tízedikig római számokkal jelzett elégiáit.

Békai arra gondolt, hogy vajon milyen hozzá nem értő kezek közé kerülhettek a versek, melyeknek részben ő maga is szerzőjeként tetszelgett emlékeiben, s az elmúlás ilyen kegyeletsértő utóhatásait elemezgetve hangosan fejezte ki gondolatait:

– A fáraóknak és a régi királyoknak teljes mértékben igazuk volt, hogy kincseikkel, szolganépükkel temettették el magukat – mondta, amit a többiek az ismeretlen gondolati előzmények miatt nem értettek, de azért igenlően bólogattak erre a helytálló megjegyzésre.

A pedellus, aki, mint mondta, sok körülményre derített fényt, de igazából csak néhány esemény kapcsolható a Krugerrandok megjelenéséhez, olyan érdekfeszítően pletykált, s olyan mesterien taglalta az eseményeket, rajzolta meg szavaival a környezetet, hogy szinte látni lehetett Letícia kisasszony életének minden részletét.

– Igazából az utolsó ősztől gyorsultak fel a kisasszony körül az események. Azt mondja a postás, hogy olyan repülőposta-borítékot vitt a kastélyba, amin Botswana Air Mail-bélyegek voltak.

Az az ősz pontosan úgy kezdődött, mint évszázados életének bármelyik nyárutója. A párába burkolózó hegyek, a korán sárguló nyárfák s az üres fecskefészkek semmivel sem voltak különbek, mint abban az évben, amikor megtudták, hogy apja, aki bányamérnökként dolgozott a Namíbiai-sivatagban, akkor még német gyarmaton, és akit a nemesfémek és drágakövek szakértőjeként tartottak számon, nem tér haza Afrikából. Az újságok azt írták, hogy az angolok mint ellenséges hatalom alattvalóját deportálták, s csak a háború után tudták meg (azt is ilyentájt, ősszel), hogy malária végzett vele Tanganyikában.

Letícia életében az ősz soha nem hozott semmi jót. Minden ősz egyre mélyebbre taszította a magányba és a kisemmizettség felé, de sohasem érezte magát nyomorgónak, nincstelennek.

Itt élt, szinte sosem hagyta el a házat, leszámítva azt a senki ma élők által nem ismert időt, amikor apja hagyatékának rendezésére Londonba utazott. Erről is csak meséltek az emberek. Talán hónapokat, de lehet, hogy éveket töltött ott, de mert senki sem élt már azok közül, akik ismerték akkoriban, amikor visszatért, így már abban sem voltak biztosak, hogy valaha is kimozdulhatott az utcára zsalugáteres ablakaival vicsorgó házából.

Az idők múlásával a közeli és távoli rokonokkal teli ház egyre csendesebb lett, úgy mentek el a tántik és a kuzinok, mint fölcsavarodó falevelekkel a vénasszonyok nyara. Aztán egy dértől fehér hajnalon meghalt a nagyapa is, aki a kastélyt német gyarmati stílusban tervezte, így a vénkisasszonykorba jutó Letícia és anyja maradt csupán a házban.

Már nem voltak szolgák és cselédek. Szakácsnő sem kellett, s a parádés kocsis, aki egyidős volt a nagyapával, egy darabig még ott éldegélt a lovak nélkül maradt istállóban, hogy aztán az úrnak 1927. esztendejében, Szent Vendel napján, amikor már sárga koronája nélkül mutogatta csontváz-ágait a platán, ő is elmenjen abba a boldog világba, ahol a téns’úr bizonyára már várja. Várja, hogy ismét együtt lessék az elefántok vonulását, vagy a hiénák éjszakai, kacagásra emlékeztető hangjain borzongjanak. Mert Letícia nagyapja is Afrikában élte élete legszebb napjait. Teleki Sámuel gróffal indult, de aztán elefántvadász lett abban a korban, amikor a zongorakészítők még nehéz pénzeket fizettek a billentyűzetet borító, elefántagyarból készült csontlapokért.

Ezen az őszön, olyan korán, hogy még a dér sem csípte meg a kertben hagyott sütőtököt, s a közeli gyertyánosban még lábosalját betöltő őzlábgombák álltak, mint fejüket szárnyuk alá dugva fél lábon pihenő gázlómadarak, nos, ezen az őszön, néhány hét felhőtlen vidámság után, Tomi és Adél távozásával Letícia véglegesen magára maradt.

Csak akkor vették észre a szomszédok, hogy valami változás történt, amikor már napok óta ismét csendes volt az udvar, nem hallották a fiatalok hangos kergetőzését, s az utca szélén magasló hársfáról nem bámulták a meztelenül napozó Adélt a kamaszok.

Amilyen hirtelen érkeztek, ugyanúgy tűntek el.

Az öregasszonytól azt sem kérdezhették a kíváncsiak, hogy kicsoda volt a fiatal pár, s azt sem, hogy hová lettek.

És akkor került a hatalmas lakat a kapura. Rozsdásbarna volt, mint a vadgesztenyék atkáktól kínzott levelei. Az utca felőli oldalon lógott, de egy négyszögű nyíláson keresztül az öregasszony hozzáfért az udvar felől a nappal is összezárt, bilincsméretű, kézi kovácsolású alkotmányhoz, amelyhez rajta kívül csak a tanítókisasszonynak volt kulcsa.

A ház sem változott, csak annyi történt, hogy Letícia kisasszony újra hallotta azt a félelmetes hangot, amelyik nyáron úgy tűnt el, mintha a meleg aszfaltra hullott eső párolgása vitte volna magával.

Egyenes derékkal ült a széken, s mintha ódivatú kontya is megfeszült volna, leste, várta, hogy újra és újra fölhangozzék a tutulásba fulladó hang.

Valahonnan, olyan messziről, mintha a gyermekkorából jönne, Mukinak, a berni pásztornak a hangját hallotta. De Muki nem lehetett, talán már kilencven éve, hogy kitömötten porosodott a szomszéd városka kollégiumának természetrajzi szertárában, s a környéken nem volt senkinek házőrzője, de mégis hallotta, ahogy ugatni kezdett a nagy testű kutya. Öblösen mély volt az ugatása, nem úgy hangzott, mintha távol akarna tartani valakit, s nem is a messzi, szélzúgás hozta vonatfüttyre válaszolt. Egyenletesen öklendezte fel a hangokat, mint aki önmagát akarja biztosítani arról, hogy magányában nincs egyedül.

Nyugodt, de félelmetes volt ez a hang. És az öregasszony félt is.

Ismét egyedül élt a túlméretezett házban, amelyet nagyapja úgy építtetett, és olyannak, ahogy a gyarmatokon a kortársai is tették: hatalmasra, tiszteletet parancsolóra tervezve.

Szülők, nagyszülők, csellengő rokonok lakták valaha a hatalmas épületet, amelyet a falusiak kastélyként emlegettek, de amely nem volt egyéb, mint a német gyarmati ízlésficam téglából, kőből rakott emlékműve. Nem államosították, mert a telekkönyv szerint egy Johannesburgban bejegyzett angol cég volt a tulajdonosa. Nagyapja kegyes csalása. Családja számára örök használati joggal jegyezték az ingatlant. Így akarta elkerülni a később esedékessé válható örökösödési adót.

Fölösleges tornyocskák, törpékre méretezett erkélyek sorjáztak a dúsan faragott, félemeletet utánzó, a téglafalak tetejére rakott gerendaszerkezeten, amelyen a barokkos tető olyan nagy volt, mintha tényleg egy várkastélyt védett volna esőtől, széltől, s az U alakú épület úgy nézett ki, mintha kikaparták volna teteje alól az emeleteket.

Az öregasszony most ismét csak egyetlen szobát fűtött. Konyha és szoba, fürdő és éléskamra volt ez a bejárati helyiség, amely közvetlenül az ormótlan oszlopokkal díszített kocsifelhajtóról nyílt, s a szárnyas ajtónak már csak a fele volt nyitható, a másikat beszegezte, kitömte rossz paplanokkal, párnákkal a hideg ellen.

Ebben az esztendőben fél évig lakói is voltak a jobb oldali szárnyban, még a fiatalok érkezése előtt, de amióta elmentek az útépítőkhöz tartozó aszfaltüzem munkásai, akiknek tél elején adta bérbe a ház néhány szobáját, egyedül élt a nyár közepéig, Tomi és Adél érkezéséig, s észre sem vette, hogy megváltoztak a kocsifelhajtó s a tornác körüli falak.

A homlokzati részt és az oszlopokat ragyogóan fehérre festették a munkások. Nem meszelték, az aszfaltozástól loptak olyan műanyagot, amivel az úttestre húzták a folyamatos és szaggatott vonalakat, s mert nem volt villany a házban, gázolajat is hoztak, egy egész bádoghordóval, mert petróleumot nem árultak sehol, s bár büdös volt, és alig világított, de azzal töltötték fel a szobák mennyezetéről lelógó hatalmas, porcelánernyős lámpákat.

Letícia nem érezte az idő múlását. Úgy élt, mintha hiánytalan fogsorával együtt öröklétre teremtették volna, s amikor századik születésnapjára filmesek érkeztek, azzal kergette el őket, hogy tévedés történt, csak hetvenéves, de valahol, valakik elírták okmányaiban az adatokat.

Olyan egyenesen járt, mintha még hetven sem lenne, s magánya, no meg a ház sejtelmes regéket tápláló kinézete miatt legendák terjengtek róla, valóságos népmesék a falusiak között.

Kisasszonynak szólították a parasztok, s feltételezhető nyomorában is volt benne tartás. Soha nem panaszkodott, s bár a postástól mindenki tudta, hogy nincs nyugdíja, hogy soha senki sem küld neki pénzt (esetleg néha egy-egy külföldi levelet kapott), mégis meg-megjelent néhanapján a falusi boltban jókora, színehagyott, gobelinszövésű szatyrával, s minden árcédulát tüzetesen tanulmányozva sót, lisztet, cukrot, gyufát vett, aztán csupa aprópénzből kiszámolt a pultra annyit, amennyit az eladó mondott.

Éjszakánként egészen közelről hallotta a kutyaugatást, s ilyenkor megmarkolta a horgas végű piszkavasat, amelyet maga mellett tartott az ágyban, s amelyet soknapi munkával egy fenőkövön hegyesre csiszolt, mert azóta rettegett, hogy valakik fel akarták feszíteni az épület bal szárnyának udvarra nyíló, nehéz tölgyfa ajtaját. Pedig még éppen csak sötétedett, s akkor Letícia kisasszony hallotta a tolvajok kutyájának lihegését, morgását ajtaja előtt, s a nyugdíjas tanítókisaszszonnyal, az egyetlen emberrel, aki már vagy negyven éve bejáratos volt a házba, megbeszélték, hogy fegyver helyett hozhatták magukkal a betörők a kutyát, arra az esetre, ha kimerészkedne valaki a házból.

– Honnan tud maga a kutyáról? Meg aztán honnét veszi a bátorságot, hogy arról elmélkedjék itt nekünk, hogy mire gondolt Letícia kisasszony? – támadt a pedellusra Baloghné, aki még mindig azon sajnálkozott magában, hogy azon a szerdán, amikor a sekrestyés az aranypénzhez jutott, a Garádics miatt nem mehetett pisztrángebédre a törzsasztal tagjaival.

– A tanítókisasszonytól tudom, ő pedig a mi földrajztanárunk nagynénje – mondta sértődötten a pedellus, aztán hogy a durvaságot megtorolja, mintha csak pultos, felszolgáló vagy valami ilyesmi lenne a tulaj felesége, rászólt: – Hallgatózás helyett hozzon a számlámra még egy kört.

– Annyi szent – mondta Ötödik Békai, nyugalmazott vasúti váltóőr –, annyi szent, hogy látszatra színtiszta igazság az, amit eddig hallottunk, mert hogy szavamat ne felejtsem, volt nekem egy cimborám, aki ottan dolgozott az erdei vasútnál, s az is ilyesfélét mesélt nekem, bár igaz, ami igaz, alig értettem, mert minden mondatnál kiesett a szájából a protézise.

– Én még annyit hallottam a nyugalmazott bankinspektortól Letícia kisaszszonyról, hogy a két háború között angol és holland üzletilevelezés-órákat adott, s hogy kedden és pénteken délután a bank limuzinjával fuvarozták falura a tanítványait.

– Lám, lám – szólt át a másik asztaltól a rajztanár. – Krüger, akiről az aranyrandot elnevezték, búr volt, aztán a búr tulajdonképpen a holland változata, akkor pedig a kisasszony az Afrika-vadász nagyapjától vagy a családból kellett megtanulja a nyelvet…

– Folytassam? – kérdezte a pedellus, aztán mesélni kezdett.

Különcnek s mégis tiszteletre méltónak tartották a falusiak, öröklött joga volt, hogy átnézzen az embereken, s zavarba hozta őket, ha nagy néha megállította valamelyiket az üzlet előtt, s akkor sem kérdezett semmi lényegeset. Olyanok voltak ezek a pillanatok, mintha találós kérdést adna fel önmagának.

– Te Ferenc vagy, ugye? – kérdezte, de szinte sohasem találta el a neveket, mert igazából senkit nem is ismert. Úgy nőttek föl körülötte a nemzedékek, hogy éppen csak biccentve fogadta a köszönésüket, s mintha nem is számolt volna a múló idővel, letegezte a vénembersorba öregedett hajdani legényeket, a fogatlan fejkendős néniket, akik mind-mind jóval fiatalabbak voltak nála. Csak a tanítókisasszonyt magázta, akivel nyári napokon, a kastély U alakú előkertjének közepén, a kőasztal mellett ültek. Akivel olyan régi dolgokról lehetett beszélni, amelyek Letícia születése előtt történtek, az első világháborút jóval megelőző Nagy Béke korában, amikor évekig nem mozdultak az árak, az ezüst egykoronás pontosan egykoronányi ezüstöt ért, s most ebben a világban hiába porciózta ki, hiába tornyozta föl a fémpénzeit, mert szinte soha semmi sem annyiba került, mint utolsó bevásárlásakor.

Szerette ezeket a nyári napokat. Hajnalban a zöldségeskerttel bíbelődött. Kapálgatta, locsolta az ágyásokat, megélhetése egyetlen biztos fedezetét, s a mindennapos foglalkozást mintha meg akarták volna hálálni, óriásira nőttek a növényei. Karvastagságú, lédús sárgarépáit a tanítókisasszony révén mindenki ismerte a faluban, de emberfej nagyságúak voltak a zellerek, két felnőtt tenyerét kitöltő a hagymája, s egyetlen háromsoros ágyásból két hordó káposztát savanyított télire.

Két-három ruháskosár gyomot dobott reggelente a kecskéjének, s Huszadik Mici – így nevezte a tudósszakállú angórakecskét – ellátta tejjel, sajttal, gyapjúval, s télen beérte azzal az akáclombból összehordott kazallal, amelyet nyáron Letícia késő délutáni tallózásai alatt gyűjtött számára az elvadult domboldalakon.

Önellátó volt. Nem kért és nem adott szinte senkinek semmit.

A kertből fémhálóval lerekesztve tyúkudvara is volt. Nagy testű kendermagos fajtyúkokat tartott, amelyek kevesebbet tojtak, de sokkal nagyobbat, mint a falusiak szikkadt húsú szárnyasai, és neki éppen még sok is volt az a napi néhány, s a lúd nagyságúra hízott, lesütött baromfit saját zsírjában tette el egy zománcos bödönben, abból főzőcskézett, azt melegítette a sárgaborsó-, törtpaszuly-főzelékhez, vagy rakta a zöldségből készített nejlonlevesekbe.

A tanítókisasszonyon kívül néha meglátogatta egy idős férfi, a hajdani nebuló, akit németre tanított valaha, s akinek órás-ékszerész boltja volt a városban, de aki régiségekkel, bélyegekkel is foglalkozott.

Csalánteát vagy sárgarépalevet ittak általában, s a magas kerítés résein átbámulók azt láthatták, hogy Silberstein, a néhai falusi szatócs fia szeméhez illesztett órásnagyítóval vizsgálgat valamit, s kedélyesen beszélgetnek. De nem láthatták, hogy mi a vizsgálat tárgya, mint ahogy azt sem, hogy csupa fémpénzzel fizet Letíciának, aki azért nem fogadott el bankjegyeket, mert meg akarta tartani szegénysége látszatát.

Pedig a tárgyak, amelyeket baráti áron adott hajdani tanítványának, nem indokolták sem látványos szegénységét, sem pedig azt az erőn felüli munkát, amivel rendben tartotta a kertjét.

Ritkaságszámba menő német gyarmatbélyegek, színaranyból készült, viktoriánus ízlésű ékszerek cseréltek gazdát, s a kupac aprópénz átvétele után mindig ugyanaz a szöveg hangzott el.

– Ugyanoda juttassa, mint a többit – mondta ilyenkor, s az ékszerész bólintott, fölírta egy noteszlapra a csillagászati összeget, aztán megnézte a kecskét, a tyúkokat, a veteményest, s beszállt ütött-kopott autójába, hogy összeszedje a falusiak törött rugójú, tengelyficamos vekkereit, mintha csak ezért jött volna.

De ezen az őszön már nem jött Silberstein. A fiatalok érkezése előtti tavaszon egy hétig naponta látogatta Letíciát, s ha valaki bekukucskál a kerítésen, mint a postás (aki aztán jelentett a sekrestyésnek), az elvadult sövény mögött nyitott ablakokat láthatott volna, az ablakokon át a szobák másfél száz éves bútorait, s az egyik asztalon, a besütő napfényben, kupacba rakva csiszolatlan drágaköveket, aranyrudak csillogó halmait.

Ötödik Békai meglátogatta az ékszerészt, a drágakövek, aranytömbök sorsáról faggatta, de nem tudott meg semmit.

– Maga nem is zsidó – mondta. – Emlékszem, hogy a deportáláskor, amikor vagonírozták az embereket, magát kiszedte a sorból a jegyző, mert örökbe fogadták Silbersteinék.

– És ez változtat valamit azon, hogy nem tudok semmit? – kérdezte az ékszerész.

– Nem változtat – mondta a nyugalmazott váltóőr. – De lennie kell valamilyen titoknak.

– Én, kérem – hümmögte az ékszerész –, nem foglalkoztam soha mások titkaival. A kisasszonyhoz azért jártam, mert nagyon szép fali- és állóórái voltak, azokat hoztam rendbe, s egyikre-másikra vevőt is szereztem. De sem értékes bélyegei, sem pedig drágakövei vagy aranyrudai nem voltak.

– Biztos benne?

– Miért ne lennék! Ha lett volna egy ilyen forrásom, azt hiszi, még mindig vekkereket javítanék? Elhízott emberek jegygyűrűit bővítgetném? Legenda, kedves uram. Az emberek egy kupacba hordják az elefántvadászt, nagyapját, az afrikai geológus apját, hozzáadják ezeket a dél-afrikai fiatalokat, aztán néhány aranyrand miatt már kész is van a kincskereső-mese.

Ötödik Békai nem erősködött tovább, pedig a kastélyt kitakarító csapat vezetőjétől valódi antik bútorokról, ébenfa és elefántcsont szobrokról hallott, s olyan berendezési tárgyakról, amelyek vagyont értek. De tudta, hogy Silbersteinből nem lehet kiszedni semmit, így hát visszasétált a Surlott Grádicsba, de a kerti törzsasztalnál még senki sem volt, s a csapos azt tanácsolta, hogy inkább menjen be az ivóba.

– Vihart hoz ez a szél – mondta, s aztán azzal a cinkossággal, amilyen csak pincérek és törzsvendégek között lehet, hozzátette: – Baloghné a vejével kastélynézőbe ment.

– Mit akar a kastélyban? Úgy hallom, azt beszélik a városban, hogy a fiatalok rengeteg pénzt kaptak valahonnan, s vége az aranyesőnek.

Sohasem tudták meg azt, amit Baloghné a vihar jóvoltából megtudott.

Iszonyatos erejű orkán rázta a kastély tetejét, a kúpcserepek alá szoruló szél olyan hangot hallatott, mintha nagy testű kutya ugatna. Fájdalmas és távoli volt ez a hang, de olyan tökéletes, hogy Baloghné úgy érezte, közvetlenül mögötte liheg, s mert macskája szaga miatt meg-megtámadták a kóbor kutyák, most körülnézett, de ha szelindeket nem is, valami mást látott: a kertbe hordott, égetésre szánt limlomok közül az útra röpített egy füzetet a szél.

Baloghné fölvette, s később, már otthon jött rá, hogy Letícia naplója az, amit megmentett az enyészettől. Titokban olvasta, nem szólt senkinek arról, hogy a kisasszony nem is kisasszony, s hogy nem Londonba utazott nyolcvan esztendeje. Londonba ment ugyan, de apja üzlettársának fiával, egy búr bányatulajdonossal Fokföldre hajózott, hozzá ment férjhez, fiút szült neki, aztán botrányok sora után megszökött, és hazatért.

A naplóban Letícia neve alatt a fiáé, aztán, mint egy családfán, fiának öt gyermeke és az unokák nevei sorakoztak. Közöttük, az ág alján a negyedik sorban, tizenkilenc más név között a két másod-unokatestvéré, Letícia dédunokáié, Thomasé és Adelaidé.

Baloghné jól megnézte magának Adélt. A veje tolmácsolt, azt mondta, azért jöttek, mert betársulna pénzzel és szaktudással, ha motelt vagy valami hasonlót akarna nyitni a kastélyban a fiatal pár.

Nem akartak, de mert azt hitték, hogy Letícia ismerőse Baloghné, végigmutatták neki a szobákat, s az egyik falon meglátta Letícia portréját.

Rózsaszín tónusú kép volt, s ha nem látta volna rajta az eltelt idők sárgás patináját, meg mert volna esküdni arra, hogy nem a dédanyát, hanem a föld túloldaláról előkerült kései utód portréját festette meg a festő.

Néha emlegették a törzsasztalnál Letíciát, a Krugerrandokat, de annyi fontos esemény történt a világban, hogy lassan már meg is feledkeztek róla.

Így aztán amolyan bölcselkedésnek, szófiabeszédnek tartották azt, amit egy délután, a napló többszöri átolvasása után, Baloghné mondott.

– Milyen különös a sors. Valaki egész életén keresztül titokzatosan él, aztán egy véletlen folytán, mondjuk, mert valamit fölkap a szemétből a szél, olyan meztelen lesz, mint egy hulla a boncasztalon.