×

Előhívás

Glosszák és képek Lázár Ervin Naplójához

Móser Zoltán

2008 // 04
„Minden csak diribdarab.”

Lázár Ervint nem kell darabokból (diribdarabból) összerakni, mert itt él velem. Régóta. Tavaly óta még jobban. Most mégis darabokat (idézeteket, emlékeket, képeket) rakok össze, mert az Osirisnál megjelent Naplója ezt „kívánja” tőlem.

Mindig csodáltam szilárdságát, határozottságát, az írásairól nem is beszélve. Azt hittem, én naiv, hogy könnyen ír. Hogy csak úgy folynak keze alól a mondatok. A Napló épp az ellenkezőjéről győzött meg. Mennyit kellett gyötrődnie az írással, hányszor és hányszor kezdett neki egy novellának, mennyi ideig hordott magában egy mondatot, milyen sokáig érlelt egy témát! De megismerjük a legbelsőbb, titkolt érzéseit, álmait, gondolatait. S azt is – én ezen lepődtem meg a legjobban –, mennyi kisebb és nagyobb megaláztatásban volt része. Ettől nem változott, nem módosult a Lázár Ervinről kialakított képem, de a kép sokkal élesebbé vált. Azok pedig, amelyeket itt mellékelek, valósággal megszólaltak.

Mint régimódi fotósnak, minden képem mögött ott az eredeti negatív. De ezek a negatívok élményeket is rejtenek. Ezek hívódtak elő most, a Napló olvasásakor. Első olvasatban ugyanis engem nem az álmok, hanem a történések érdekeltek: mit hogyan látott, mit hogyan élt meg Lázár Ervin. (S ezzel együtt hogyan készültek novellái, meséi, amelyeket – ez szinte hihetetlen – sokan és sokszor nem is értettek!?)

Így jutottak eszembe a közös utak és az akkor készült képek, és társítottam a múlt ködéből előtűnt arcokhoz, tájakhoz. Néha a lélek rezdülését is megpróbálom egy-egy fotóval illusztrálni, hátha sikerül. Nem ismertetés, kritika következik tehát, hanem vallomás. Úgy is mondhatnám, hogy a tartozik–követel rovatban az előbbit próbálom kitölteni.

Tevel felé

A legszemélyesebbel kezdem. A Napló vége felé nagyot dobbant a szívem, de egy kissé el is szomorodtam, amikor valakinek a javaslatára Bonyhádról Zomba felé ment tovább, és nem Tevelen, az én falumon át. Itt olvasható, hogy testvére, Pityu elkezdte az állatorvosságot. Tízéves koromban ő volt az én bérmakeresztapám, Ervint is (mint kezdő, energikus pécsi újságírót) itt és ekkor ismertem meg. Ez a bejegyzés a következő szépséges vallomással zárul: „Micsoda szövevény a haza. És milyen tehetség kellene hozzá, hogy ezt helyretedd. Csak hurkolni kell a fonalat. Egy sima, egy fordított.”

A szeretett tájról, a szülőföldről másutt így vall: „Tegnap június elejéhez nem illő, de igazi kánikulában jöttünk át a Mezőségen? Sárréten? (Soponya-Sáregres), és a nagy melegben éreztem, hogy mennyire ehhez a tájhoz tartozom. Majdnem sík, tele vízzel, életerővel (most az esős évek után még a nagy aszály ellenére is!), érzed, ha leböksz egy ágacskát, megered. És mennyi emlék (mi az, hogy emlék?! a megélt időt, az életet, a valóságost is, az elképzeltet is idézi fel a táj meg a nyár, rég meghalt emberek létezéséről tudósít: itt vagyunk, ez a táj és ez a nyár mi vagyunk, nem látod!).”

Befejezett múlt

„Október 8. vasárnap

Tegnapelőtt jöttünk, birkagulyás »partit« adtunk. Imrével voltunk Alsóban, a ház majdnem teljesen összedűlt, egy-két gerenda állt ki a hátából, és egy ajtótok maradt meg az emlékezetemben. »Álljunk meg?«, kérdezte Imre. »Ne«, mondtam. Lehet, hogy egy téglát ki kellett volna belőle venni – ámde így messziről úgy látszott, mintha tömésfal volna. Valóban – a szétesett istállók is félig vályogból épültek.”

„2006. ápr. 26. szerda

Eredetileg a rácegresi gyerekhangokról akartam volna írni. (Bizonyára már többször is foglalkoztam vele, mégis.) De csütörtökön meghallgattam az Akadémián Karátson Gábor előadását. Zöldek. Ökológia. Közelebb a természethez. Rácegresen a civilizáció eszközeinek híján, akár akartuk, akár nem, természetközeli (vagy hogy is mondjam) életet kellett élnünk. Bár volt biciklink, talán 3 is volt a pusztán. Két rádió. Apám telepes rádiója. Kb. akkora »elem« tartozott hozzá, mint egy cipősdoboz. Hujber meg detektoros rádiót fabrikált magának. Állítólag. De ettől – gondolom – nem sérült a természetközeli élet. Termeltünk-e egyáltalán fölhasználhatatlan szemetet? Hova tették az eltört lámpaüvegeket, poharakat? Hova tette Apa az elhasznált rádiótelepet? Nem tudom. Csak azt, hogy mekkora kincs volt egy üres konzervesdoboz. »Konzerva« – mondták. Hány darab kerülhetett a pusztára az alatt a másfél évtized alatt, amíg ott éltem? Nem sok. Virágcserép, gombtartó vagy valami más hasznos tárgy vált belőle. Akár a kilyukadt fazekakból. Szépen virult bennük a muskátli. (…)

A kényszer szorított rá bennünket a természetközeli életre. Nem tudtuk, hogy természetközeli életet élünk. Eszünkbe sem jutott, hogy nincs villanyunk, vízvezetékünk, angolvécénk. Magunk főztük a szappant, az asszonyok hamut használtak az edények kisikálásához. Ha leszolgálta valami az idejét, újabb beosztásba került, még az sem biztos, hogy alacsonyabba. Alig-alig termeltünk emészthetetlen szemetet. Élt a dolgok természetes körforgása.”

Egy fiatalabb pályatársának regényéről szólva ezt jegyezte föl: „A fiúk mindenáron nagyregényt akarnak írni. Én mindig úgy érzem – akár főzéskor –, hogy a szükségesnél kisebb edényt választottam. Ők vesznek egy hatalmas fazekat, és mindent belehánynak, ami a kezük ügyébe akad. Pedig ha külön főznék! Az egyik befőttnek való, a másik pörköltnek. Külön-külön bizonyára finom valamennyi…”

*

Többször is előtűnt a múlt ködéből Kiss Laci. A rácegresi földbirtokos, Kiss Pista bácsi unokája, aki Lázár Ervin távoli rokona. 1938-ban, amikor az édesapját, ifj. Kiss Istvánt agyoncsapta a villám az alsórácegresi intézőlakásban, négyéves volt. „Az apja halála kellett hozzá, hogy mi odakerüljünk, öregapja apámat fogadta meg intézőnek. És villámhárítót szereltetett a házra. Nyilván azért él ilyen élénken az emlékezetemben a két fényes sárgaréz csúcsban végződő lándzsa a ház gerincén, mert akkor még újak voltak és ragyogtak. Békéscsabáról írt Laci, oda költöztek az apja halála után, mert az anyja, Zsíros Juci odavalósi volt. Látta a rólam készült portréfilmet a tv-ben, Rácegresen is voltunk, a filmesekkel a ház romjaiból emeltem ki a tv-nézők szeme láttára egy téglát emlékbe. Most, hogy megjött Laci levele a fényképekkel, egy kis lelkiismeret-furdalásom támadt. Hiszen úgy vettem ki a téglát a romhalmazból, mint akinek valaha tulajdona volt az a ház. Talán egy kicsit megsértődött rám. Mit nagyzol ez a dagadt író, hiszen sohasem volt ezeknek semmijük. Nem állítom, hogy ezt gondolta, de gondolhatta volna nyugodtan. Mert ez volt az igazság. Nem volt semmink. Egészen 1960-ig, amikor apám Pálfán az öregapjától örökölt, vert falú, nádfödeles parasztház helyén fölépítette a 3 szobás sátortetős házát.”

Tájak, nyarak, szavak

A tájszavakról s azok közül egyről részletesen is szól. Ez a szankó. Két vezető színész sem volt hajlandó ezt kimondani. Mert nem „hiszik, hogy van olyan nyelvjárás, amelyben ez a szó így hangozhatnék. Rendezőm hangjában volt némi szemrehányó él. Nem lehetett előttem kétséges, amit udvariasan elhallgatott, hogy közben mindhárman azt gondolták magukban, a szerző egy nagy marha.”

Mivel nem hagyta nyugodni a dolog, leutazott édesapját meglátogatni: ő mint hiteles tanú nyilván jól emlékszik erre a szóra. De hogyan is szegezze neki a kérdést? „Egy darabig bolyongtunk régi telek tűnt havaiban, s aztán elhangzott a szó: szankó. Hogy mondtad? – lecsaptam a szóra, mint a karvaly, teljesen biztos akartam lenni a dologban. S apám még egyszer kimondta, az á helyett jó mély a-val.”

Rácpácegresen azt is mondták, hogy nyárára. „Nyárára el szokott jönni az intézőékhez Széni nagyságos.” Erre azért kaptam fel a fejem, mert a somogyi nagyanyám is ezt így szokta mondani, kihez mi mindig akkor, nyárára mentünk egy-két hétre. De így mondja egyik, Partiumból való, szilágysági rokonom is.

Részben idetartozik, de inkább a helyes nyelvérzék körébe (többször is leírja, hogy az ő nyelvérzéke ezt vagy azt így érzi helyesnek), a határozatlan névelő használatának elterjedt félelme. Germanizmus, dörögte Fülep Lajos Fodor András fülébe, és ő annyira megijedt, hogy könyvében nem merte leírni az egy határozatlan névelőt.

Régen olvastam, most újra elővettem Halász Gyulának a Nyugat kiadásában, valamikor a harmincas években megjelent könyvét, az Édes anyanyelvünk címűt. Tíz oldalon keresztül sorolja a régi magyar irodalomból vett példákat „a rossz hírbe kevert” határozatlan névelőnk használata mellett.

*

A burittót (boríttót) mindig csodáltam a baromfiudvaron, fényképeztem is, hisz olyan volt, mintegy templom kupolája, kicsiben. (Tenném is ide azt a képet, de fogalmam sincs, hol a negatív.) Az Új Magyar Tájszótár így adja meg jelentését: „baromfiak, pl. a tojásait költő kotlós, a kotlós és a csirkéi letakarására használt, kúp alakú, alul széles, felül szűk nyílással ellátott vesszőkosár.” Lázár Ervinnél, aki le is rajzolta, ez a leírás olvasható: „Ez is vesszőfonat vessző, a pár napos csirkék, kacsák védelmét szolgálta. A régi harangszoknyák, a krinolinok váza lehetett ilyesféle (legalábbis alakra). Ritka vesszőfonat, csak alul sűrű annyira, hogy egy kiscsirke ki ne férjen rajta, följebb megelégszik annyival, hogy egy tyúk nagyságú állat férjen ki a vesszőfonadék között.”

Én úgy emlékszem, hogy ez a ragadozó madaraktól is védett. Mert azok bizony veszélyt jelentettek, ha megjelentek az égen. Ez így volt Rácegresen is. Megörültem, amikor az alábbi feljegyzést olvastam: „…a gyermekkórus működik akkor is, ha valamilyen ragadozó madár tűnik fel az égen, lassan keringve szemügyre veszi a papsajt között kapirgáló baromfiállományt, hogy lecsapjon közéjük zsákmányért. Na, akkor megszólalt a ragadozóűző gyerekkórus: Háhu, háhu, kuréjja, vasvella! Vagy kurhéjja?”

Hát ezt ismerem Kodály egyik gyermekkari művéből, ahol karahéját emlegetnek. Kiss Áronnál pedig, ahonnan a szöveg való, az egyik székelyföldi héjahessegető variánsban ”kurhéja” szerepel, éppúgy, mint Rácpácegresen. De szeretném ezt elmondani Ervinnek, és vinném a lemezt is, hogy akkor ezt a kis művet most hallgassa meg!

Azt is tőle tudom, ő meg Zrínyitől, hogy miért mondják a gyerek pöcsét fütyülőnek. „Mert az övükön fütyögőt (fityegőt) hordtak a vitézek. Ez a fütyögő eufemizálódott fütyülővé.” Rögtön megjelent előttem is egy középkori oltár részlete, egy passiókép, ahol a Krisztust kísérő katonán ott ez a fityegő. Próbálom emlékezetembe idézni – az esztergomi Keresztény Múzeumra gyanakszom –, de egyelőre nem tudom, hol is láttam, és fényképeztem-e. De ha behunyom a szemem, akkor látom.

Hasonló örömteli felfedezés (kettős felfedezés) volt az eszkába ~ iszkába szavunk. Hisz mindannyian sokszor eszkábáltunk már. „Én Perger Gyula tanulmányából tudtam meg, hogy az eszkábál az iszkápa szóból származik (az iszkápa egy ácskapocs formájú pici szegecs, ezzel fogták össze a csónakok repedéseit, s a teknőkét is, ahogy A. írja).”

Csorba Győző legújabb könyvéből kimásolja többek között ezt a költői képet: „mellembe bújt a kígyó”. S máris megszólal bennem A nagy sási kígyó (A szeretet próbája) balladánk egyik, zoborvidéki változata, ahogy Alsóbodokon énekelték:

Kimentem a rétre,
Lefeküdtem vala.
Kebelembe bújott
A nagy sási kigyó…

Vendégek voltunk

„Délután ötkor a horgoson keresztül fölmentem a Babaszó hátára. (…) Visszafele a lucernagöngyölegre egy ragadozó madár röppent. Karcsúbbnak látszott az ölyvnél, de nem tudom, mi lehetett, a melle világos volt. És akkor eszembe jutott, hogy itt tavasszal mindig hallottam pacsirtát, az idén azonban nem, vagy mert keveset jártam erre, vagy azért, mert nincsenek az idén pacsirták. S ebben a pillanatban már meg is szólalt, mintha csak nekem adna elő egy kamarakoncertet. Amikor távolodott, és erőltetni kellett a szememet (a vérbe fulladtat), kegyesen megfordult, és úgy énekelt, hogy közelebbről láthassam; s nem is húzta sokáig, nehogy elfáradjon a kék égen sötétlő pontocska követésében, előbbre hozta a látványos zuhanást. És persze hallgatott leesőben, ahogy Arany János előírta neki.

Ilyen madaras délutánom volt, miközben fájó szívvel feladtam a Csillagmajor befejezését, majd örömömre földerengett, hogy ezt a kudarcot kellene megírnom. Míg élek, remélek! Addig élek, amíg remélek!”

„Ma vendégek voltak nálunk, elmeséltem, hogy álmomban felébredtem, elkezdtem a Himnuszt, de nem tudtam folytatni. Tudjátok, melyik sor nem jutott eszembe? Balsors akit régen tép. Zs. azt mondta, nem véletlen, ki akarja lökni az emlékezetem. Lehet, mondtam, gyerekkoromban is kihagytam a könyvekből a vesztes csatákat.”

*

„Tegnap voltunk Ozorán, Pipó várában. Nagyban folyik az újjáépítés. Illyés-múzeum, tanácskozótermek, kutatószobák, vendégszobák készülnek.” Hogy képet tudok mellékelni, ennek oka, hogy az építkezéskor, majd egy évtizeddel később szintén jártam az ozorai várban. Meg sok évvel előtte, amikor már romlásnak indult a hajdan erős vár.

Feld István egyik ismertetéséből tudom, hogy ki volt ez a Pipó, akiről ott egy presszót is elneveztek. Előtte még annyit, hogy az első ismert birtokosai a feltehetőleg a Döröcske nemzetségből származó Ozoraiak voltak. Amikor férfiágon kihaltak az Ozoraiak, András lányát, Borbálát 1399-ben Zsigmond király fiúsította, azaz biztosította számára, hogy családja birtokait teljes joggal örökölhesse. E kegy azonban nem az Ozoraiak érdemeinek szólt, hanem annak, hogy az ifjú hölgy ekkor már a főkancellár bizalmi emberének, Filippo Scolarinak a jegyese volt.

A polgárcsaládból származó Filippo 1369-ben a Firenzéhez tartozó Tizzanóban született. Alig tizenhárom évesen már egy Budán működő kereskedő, Lucia Pecchia inasa lett, hogy az üzleti élet fogásait kitanulja. A fényűzési cikkekkel kereskedő olaszok Budán a mai Országház (akkori nevén Olasz) utcában nyitottak boltokat. Itáliai életrajzírója szerint itt ismerte meg 1390 körül Kanizsai Miklós tárnokmester, aki látva, hogy Pipó milyen ügyesen intézi Pecchia számadásait, és milyen gyors észjárású, nyomban megkérte, adja át neki a fiút, ígérve, hogy saját fiaként fogja nevelni.

Pipó előmenetele gyorsan haladt. (Azért nem annyira gyorsan, mint a mai politikusok nagyobbik részének. Nemcsak osztogatni, fosztogatni, parancsra gombot nyomogatni kellett, de védeni is a hazát, méghozzá fegyverrel a töröktől.)

1404-től a hét vármegyéből álló délkeleti országrész kormányzója lett. Feladata elsősorban a gondjaira bízott déli határvidék védelme volt. Kétségtelenül ő volt Zsigmond legeredményesebb hadvezére.

„Scolari nem gyűjtött különösen nagy magánvagyont. Máig is kérdéses, menynyire vált igazán magyar nagyúrrá. Ozorán csak ritkán tartózkodott itt. A családi tűzhelyet így elsősorban felesége, Borbála őrizte, mint ezt az 1426-ban itt megforduló firenzei követtől is tudjuk, aki fényes castellónak nevezte Pipó főúri rezidenciáját.”

A várban az Illyés-múzeumot a hónap végén meg is nyitották. A Napló szerint ekkor is járt itt a család.

A fákat egyszer majd kivágják

A Nagyszederfáról – így, nagybetűvel – többször is akart írni, mivel ez az utolsó „élő tanúja” a volt pusztának: „Hogy is állok ezzel a fával?”– kérdezi, és többször is nekirugaszkodik a vallomásnak, amelyből nyilván novellát akart kikerekíteni.

„Hogy teszek rendet ebben a fa-özönben? Eredetileg csak a kisszékelyi ház udvarában saját magunk által ültetett fákról akartam írni, de mire ideértem a füzetben, körülálltak gyermekkorom fái, és kijelentették, hogy méltatlanság volna nem velük kezdeni a sort. Ráadásul nem is az irodalmi hőssé magasztosult Nagyszederfa jelent meg elsőnek a képzeletemben, hanem a lórédombot meg a kertet elválasztó árok szélén álló juharfa – amely persze a Nagyszederfával ellentétben már nem létezik, mint ahogy nem létezik nagyjából a többi sem, amelyről – a gyerekkorhoz tartozókról – majd szót akarok ejteni.”

A Nagyszederfáról, amely a pusztát északról lezáró magtár robusztus, sárga tömbje mellett állt, ezt tudjuk meg a Naplóból:

„Valamelyik öreg azt mondta róla: tilos kivágni, mert rajta van a katonai térképeken. Ez kétségtelen kölcsönzött neki némi tekintélyt azon kívül is, hogy gyerekkoromban hatalmasnak tűnt, a fák királyának. Amikor aztán pár éve, egy tévéforgatás alkalmával el akartam dicsekedni a stábnak az én óriásommal, döbbenten láttam, hogy egy alacsonyka, ritka lombú, félig-meddig kiszáradt törpe áll a Nagyszederfa helyén. Még szerencse, hogy közelebb menvén hozzá, előtűnt valóban királyi vastag, dudorokkal, odúkkal ékes, göcsörtös törzse. A vak is láthatta, magasra nyúló ágai elszáradtak, letöredeztek, s a helyükön csenevész, ifjú hajtások erőlködtek a vaskos törzsön. Egy-két száraz ág ugyan még kísértetiesen meredezett az ég felé, döbbenten láttam, az egyikre valaki egy lókoponyát szögelt, úgy fehérlett ott, mint a halál üzenete.”

Másutt ugyanerről:

„A Nagyszederfa mindenképpen kiemelkedett Alsórácegres hétköznapi valóságából. No, nem a magasságával, mert nála magasabb fa nem egy akadt a pusztán, de vaskosabb semmiképp, három-négy gyerek is kellett hozzá, hogy vastag, göcsörtös törzsét körülölelje. Ámde ez még belefért volna [a] hétköznapi valóságba, a kora azonban nem. Mert ki tudja megmondani, hány éves volt ez az öreg fa? Senki. Eredete az időtlen múltba veszett, legendák, ősi árnyak versengtek körülötte, elmenvén mellette az embert megérintette a láthatatlan mélységű idő.”

A kivágott fákról is írni akart egyszer, a Napló 315. oldalán olvasható feljegyzés szerint. Meg a mogyoróbokorról is: „A mogyoróbokor testi valóságánál máig is többet jelent az árnyéka. Ember, hogy birkózol meg ezzel a mondattal?!”

Miért szomorú?

„A Buddha szomorúról. Elsőképp mint tárgyról. Szürke, kopott, avítt. A borítója persze már hiányzik, csak a szürke fedele látszik Keserü Ilona balatonudvari-sírköves vonalaival. Elvarázsolt a címlapterve, azért kértem később, hogy a Masoko köztársaságét is ő tervezze. Mert szerettem ezt a szigorú, mégis játékos rendet, ami a Buddha címlapján megjelent. De a Masokóra már csak rendetlen foltokat csapkodott, mintha az lenne a véleménye a könyvről, hogy nem érdemel többet. Mit csináljak, kedvelem a rendet. Az is fölrémlik, mennyire nem tetszett, hogy valamely botor tervezői ötlet alapján csupa kisbetűvel írták a borítóra meg a gerincre a nevemet. A kis l olyan volt, mint a nagy i, és így lettem iázár. Igazi szamárordítás. A könyv 1973-ban jelent meg. Egyszer valaki azt mondta, a feketepiacon 500 forintot is adtak érte. (A bolti ára 17 forint volt.) Ez az egyetlen könyvem, amit láttam valakinek a kezében a metrón. Nem hinném, hogy kiemelkedő könyvnek tartottam. Csak egyszerűen örültem neki, hogy megjelent. Bizonyára tudat alatt éreztem, hogy mennyire egyenetlen. Csupa felszikrázó ötlet, érzelem-tűzijáték. Nagyon sokszor az érzelmesség szakadéka fölött. Vagy benne. Érzelmességem csak hangsúlyozott öniróniával elviselhető. Ahogy kiveszik belőle a derű, a humor, már bukfencezik is. (…)

Elkódorogtam a tárgytól. A szürke könyvtől. Arra kértem Ralovich Imre Lónyay utcai antikváriust, ha behozna valaki egy Buddha szomorút, tegye félre nekem, mert nincs belőle. (Persze lehet, hogy van valahol egy darab. Úgy emlékszem, bizonyos könyveimet elrejtettem az íróasztalom mélyén.) Mindegy. Megszerezte és nekem ajándékozta születésnapomra, amely ugyan még csak májusban lesz, de a hetvenedik. Ezért foghattam a kezembe ezt a kedves szürke avíttságot.”

Miért is idéztem ezt a feljegyzést? Mert rögtön felmentem a szobába, és kikerestem az említett könyvet, amelyet nagyon szeretek. Nem a szürkeség miatt – eddig nem tudtam, hogy az a rajz mit jelent, pedig fényképeztem is azokat a sírköveket –, hanem azért, mert ebben van az egyik legkedvesebb novellám, amely címe szerint is szentimentális történet. De az is eszembe jutott a könyvet lapozva, hogy a hetvenedik születésnapján, amikor felköszöntöttem szekszárdi borral, ha tudom, hogy ezt szerette volna, vajon odaadtam volna-e az én példányomat. Most bármit írhatok, de jobb, ha az igazat írom: valószínűleg nem. Mert ez nekem az első könyvem Lázár Ervintől!

*

A hetvenedik születésnapján nekem épp a hatvanadik volt. Ekkor jelent meg Nagy Lászlóról készült kis albumom Ajándék címmel. Ervint mint Nagy László egyik barátját kértem meg a könyv bemutatójára. Egy-két történetet mesélt az Élet és Irodalom szerkesztőségében együtt töltött évekről – a könyvről egy szót sem szólt –, s aztán átadta a szót nekem. Néhány régi emlék vissza is köszön a Naplóból. Az egyik a felrobbantott Alpári Gyula utcai szerkesztőségről szól. Látva a lerombolt épületet, azon mereng, hogy hol lehetett az a sötét szoba, ahol egykor Nagy László íróasztala állt. És ahol mindketten ültek.

„Ebben a szobában kérdezte tőlem (valamikor ismeretségünk elején), hogy milyen hónapban születtem. Mondtam: májusban. »Na, még egy tavaszi ember« – mondta rezignáltan, úgy látszik, a tavasszal születettek (valamiért) hajlamosabbak a könnyelműségekre, mint a többi. (Ami engem illet, kétségtelenül igaz volt.)”

Az álomszedő

S hogy milyen ember volt? Egy villamos-hasonlattal tudom megválaszolni röviden. (Ezt is a Naplóból vettem.) Mert ugye minden villamosnak van áramszedője, ez természetes. (– Mi az, hogy természetes – szól közbe az egyik lapról az író. – Micsoda szó! És igaza is van, mert van – hallottam róla – lendkerekes villamos is.) Jó, akkor így mondom: a magyarországi villamosoknak van áramszedőjük, ugye, ez így igaz? De van egy olyan villamos, amelyiknek nem áram-, hanem álomszedője van. Hát ilyen ember volt Lázár Ervin: szorgalmatosan jegyzetelte, írta s adta tovább álmait, és teremtett belőle irodalmat. Már életében tudtuk, hogy amit írt, amit hátrahagyott, az maradandó. Voltak-e ezzel kapcsolatban kétségei? Azt hiszem, tudta a helyét, és ezért volt biztos a dolgában, ezért is volt szigorú magához és persze hozzánk is. És ezért volt néha szomorú. Pedig én leginkább a mosolyát ismertem.

Sose hiába

Végül egy hosszabb és egy rövidebb üzenet Lázár Ervintől, egy rövid intermezzóval, vagyis egy mástól vett képpel dicsekedve.

Jó harminc évvel ezelőtt, 1977 nyarán alig két hét időkülönbséggel két azonos felépítésű űrszonda indult hosszú útjára a világűrbe. Az űrszondák kép- és hangüzenetet is vittek az idegenek számára. Egy lemezen a hangok és a képek dekódolásához szükséges információk voltak. Egy hatéves amerikai fiú hangzó üzenete így szólt: „Üdvözlet a Föld bolygó gyermekeitől.”

Hogy mikor jön visszajelzés, ki tudja. Lázár Ervinnél egy elképzelt válasz olvasható, és ez lélekemelő: „A scifi király végre megfejti/megtalálja a világűrből jött üzenetet, egy gyermek nevetése.”

Robert Doisneau (1912–1994) az egyik legnépszerűbb francia fotós. Két olyan ismert képe is van a harmincas évekből, ahol a gyerekek kézen állnak, illetve kézen járva mennek az utcán, többek ámulatára. Humoruk egy kissé erőltetettnek tűnt. A Naplóban a Tótágas első fogalmazványát olvasva rögtön annak illusztrációjaként fogtam fel, és egy antológiában az itt bemutatott képet tenném mellé. A kép derűjét számomra ez az írás tette igazán elfogadhatóvá.

A befejezéshez négy olyan sort választottam, amelyben ott van Lázár Ervin kópésága, életszeretete. Mikor olvastam, megjelent előttem arca, s láttam, hogy befelé mosolyog: „Na, öreg, most aztán hogyan fejezed be?” Mivel nekem szólónak éreztem az alábbi „szösszenetet”, azt teszem ide a végére, hiszen ez is üzenet:

Hiába néznél, sohase láttál
Csak kitaláltál
Forgatod jobbra, forgatod balra
Élek és mégis meg vagyok halva.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben