×

„Mégis érdemes volt”

Kodolányi Gyula: A hullám taraja

Csűrös Miklós

2008 // 04
Kodolányi Gyula neve huszadik századi irodalmunk két klasszikusát idézi emlékezetünkbe: Kodolányi János a nagybátyja volt, Illyés Gyula az apósa. Rutinos interjúkészítő riporterek többször rákérdeztek ezekre a családi kapcsolatokra, de nem időztek tartósan a témánál, s nem vették észre a válasz differenciáltságát és intellektuális kiérleltségét. „Ha valaki, a nagybátyám, Kodolányi János a mesterem volt. Ő úgy foglalkozott velem négy éven át, ahogy egy mester a tanítványával (…).” Illyés nem érdeklődött ugyanilyen odaadóan „egy kialakulatlan fiatalember iránt, (…) nem volt türelme ahhoz, hogy órákig beszélgessen velem”. Kodolányi személyesen beavatta a „hagyományba”, Illyésnek a munkára hajtó „elégedetlenség és tűz” elvontabb példáját köszönheti. A mester és példakép archetípusai öltenek testet az összehasonlításban, nem tagadva és kirekesztve, hanem ellenpontozva, kiegészítve egymást, inkább a keleti, mint a nyugati dialektika észjárását tükrözve. Annak a Weöres Sándornak a gondolkodásmódjára emlékeztet ez a bölcsesség, aki a Hála-áldozatban ifjúkora mestereinek nem a megosztó, szembeállító hatását emeli ki, hanem a szuverén nagyságok egy irányba: előrelendítő erejét és vonzását. Különösen Kodolányi János ferdítő és gyanakvó recepciójának ismeretében ütközik ki az a szokatlan erkölcsi emelkedettség és őszinte tanúvallomás, amellyel az unokaöcs utólag is kiáll nagybátyja szuggesztív és hatékony pedagógiája mellett. Ez a hiteles emberi dokumentum közelebb hozza és élesíti bennünk azt a képet, amelyet eddig például Az égő csipkebokor narrátorának szólamában vagy a Szabó Istvánból írót nevelő Kodolányi leveleinek tükrében pillantottunk meg.

Kodolányi Gyula nemzedéki öntudatát magatartásbeli következetesség és igényesen gyűjtött műveltség hitelesíti. Olyan egyívású szellemi emberekkel vállal közösséget, akik diákfejjel, de a lényeget már sejdítve, legalább félig értve élték meg ’56-ot; a Kádár-korszakkal nem alkudoztak, rendszerétől távol tartották magukat, legtöbben még a lehetőségét is elutasították, hogy regnálása idején karriert fussanak be. Mégsem azonosult az önpusztítók, a látványosan, de csak pillanatnyi vagy átmeneti érvénnyel tiltakozók típusával. Sok egyéb emberi tulajdonságon és történelmi körülményen kívül, ehhez rugalmas szellemre, élni és túlélni akarásra, a világtörténelmi és a magyar konstellációk egy időben kedvező (annak látszó) alakulására volt szükség. Részletes dokumentáció helyett egyetlen mulatságosan szomorú példára hivatkozom az „előidőkből”, az Értesítő című folyóirat sorsára, amelyet a Kentaurszárnyak című kötet előszava helyén álló vallomásból ismerünk. Öt példányban készült gépirat volt 1965 őszén; a szerzők későbbi útja baljós nemzedéki és nemzeti sorsot reprezentál (emigráció, korai halál, önsorsrontás, kényszerű pályamódosítás). Kodolányi Gyula sem ebből, sem a későbbi kudarcokból nem az önfeladás vagy a meghátrálás kényszerére következtetett. Tanult és tanított, modern amerikai költők életművében mélyedt el filológusként és műfordítóként, költői munkássága az Oravecz Imréével összehasonlítható új csapást vágott a magyar lírában. A megkésettséget – pontosabban az irodalompolitikai manipuláció által tudatosan elhatározott és végrehajtott késleltetést – előnyére fordította: a Kádár-rendszerrel szembeni eredendő averziója nem robbant ki türelmetlen, indulatos akciókban, hanem tudatos programmá szilárdult, higgadt stratégiával és átgondolt taktikával fölvértezett értelmiségi ellenzékiséggé fejlődött.

Esszéírói munkásságát az Aczél–Kádár-korszak cenzúrája türelmetlenebb intézkedésekkel hátráltatta, mint költőit és műfordítóit. De „versfüzetei” is csak 1981 óta jelennek meg (akkor is már majdnem negyvenéves), a Kentaurszárnyak című válogatott esszék és beszélgetések pedig 1999-ben, néhány esztendővel hatvanadik életéve előtt. Összehasonlításul egy-két kirívó adat idősebb pályatársai bibliográfiájából: a másfél évtizeddel idősebb Lator Lászlónak 1969-ben, a még korábbi születésű Domokos Mátyásnak 1977-ben jelenik meg első (!) verses-, illetőleg esszékötete. Bibó István (szül. 1911) közvéleményt formáló hatalmas tanulmányai Magyarországon évekkel halála után, 1986-ban jelentek meg kötetbe gyűjtve. Ezek és más hasonló példák erősíthették Kodolányi Gyulát, hogy ne a veszteségeket panaszolja, hanem az előnyöket, az ígéretes lehetőségeket hangsúlyozza a kibontakozását meghatározó feltételek közül. 1998-ban keletkezett Kései érés, félárnyékban című esszéjében meggyőző példatár (Domokos Mátyás, Nemeskürty István és Mohás Lívia huzamos hallgatás utáni fölszárnyalása) kapcsán amellett érvel, hogy a szellemnek vissza kell szereznie önbizalmát, az irodalom nem maradhat a politika szolgálóleánya, és „a kultúra végre a teljes életről fog szólni nálunk is”.

A hullám taraja szerves kapcsolatát az Amerika ideje és a Kentaurszárnyak című kötetekkel az önéletrajz, a gondolkodás és a műfaji stílus egysége szavatolja; korábban az ellenzékiség távlatos értelmezésére, a változás reményére és hitére esett nagyobb hangsúly, utóbb a kudarc és félresiklás magyarázatára és annak bizonyítására, hogy Magyarországnak a nyugati világhoz való csatlakozása, áldozatok árán is, szükségszerű, megkerülhetetlen föladat. Kodolányi János Emese álma címen emlegetett töredékes regényciklusának szellemében első királyunk döntéshozatalának sorsmeghatározó történelmi eseményét idézi eligazításul (2003-ban): „ami történik, olyan, mint egy második államalapítás. Magyarország most majdnem egy Szent István korabeli megrázkódtatás előtt áll, de ha nem vállalja ezt a történelmi utat, akkor – azt gondolom – bizonyosan vesztes lesz, és el fog süllyedni. Egész egyszerűen nincs más út, mint vállalni ezt a kihívást minden súlyával, és a lehető legjobban oldani meg a feladatot.” Történelmi és politikai gondolkodásának ez a vezéreszméje az Antall Józseffel való együttműködés idején szilárdult meg, ha jóval korábbi stúdiumokban és eszmélkedésekben gyökerezik is.

Az Antall-lal való találkozás (az államférfi korai halála miatt) kitérőnek és nem végleges fordulatnak bizonyult Kodolányi Gyula pályáján, de ez az azóta sem megbánt kitérő olyan gyújtóponttá sűrűsödött, amelyben szellemi élete korábbi motívumai összegyűltek, és amelyből a későbbi fejlemények majd mindegyike kisugárzott. 1989 és 1993 között közvetlen munkatársa, tanácsadója volt az MDF elnökének, majd miniszterelnöknek; folyóirata, a Magyar Szemle mindmáig ápolja Antall szellemi örökségét: „a gondolatok, amelyekkel a folyóiratot 1992. novemberi beköszöntőmben útnak indítottuk, az ő gondolatai voltak.” A hullám tarajában A hosszú forradalom című esszé tér vissza legrészletesebben az 1989–90-es időszak értelmezéséhez és apológiájához. Az 1956-os októberi események megnevezése körüli bonyodalmak és a tartós tisztázatlanság miatti zavar emléke is felelősségre készteti a történelmi változás hiteles elkeresztelése dolgában.

Meggyőzően érvel a nyelvérzékét irritáló, szemantikailag is pontatlan rendszerváltás, rendszerváltoztatás, rendszerváltozás kifejezések ellen; Antall Józsefet idézve nyomatékosan forradalomnak nevezi a történteket, legföljebb a forradalom sajátos jellegét minősítő jelző lehetséges változatait mérlegeli (vértelen, törvényes, békés, hosszú forradalom). 1990. május 22-i programbeszédében mondta a miniszterelnök: „Vannak honfitársaink közt olyanok, akik még alig-alig fogták fel, mert aligha foghatták fel körülményeik folytán, hogy ütött a nagy változás órája, hogy Magyarországon forradalom zajlott le, mely ha követel is még lemondást és türelmet, mégis mindnyájunk számára az emberi jogok teljes körű szabadságát hozta el, az egyéni és nemzeti méltóság helyreállítását, a tehetség és a jobbra törekvés kibontakozását ígéri, és véget vet a kettős nyelv, a hazugságok és az elhallgatott igazságok négy évtizedes országlásának.” Kodolányi Gyulának érezhetően megmelegszik a hangja, amikor szerényen, de öntudatosan forrásértékű vallomást tesz arról, hogy Antallnak ezeket a gondolatait ő öntötte mondatokba a miniszterelnök tanácsadójaként. Meghatottan emlékszik vissza a demokratikus ellenzék 1988-ban kezdődő fénykorszakának más nevezetes eseményeire is, például „az első szabad tömegtüntetésre 1956 óta, 1988. május 26-án”, a bős–nagymarosi vízlépcső ellen. „Én úgy érzem – és ma is úgy tartom -, hogy ez az én személyes felszabadulásom napja. Megszabadultam utolsó politikai gátlásaimtól is, ismeretlen könnyűséggel lépkedek. Az arcok sugárzóak és megilletődöttek, nevetés és viccek hangzanak mindenütt, de semmi düh, semmi durvaság.” Az akkori tömeghangulat és forradalomélmény a későbbi csalódások értelmezését is átszínezi Kodolányi tudatában; kiegyensúlyozottabban, dialektikusabban gondolkodik és ítélkezik nemcsak ellenfeleinél, hanem szövetségesei többségénél is.

Szélsőséges, de épp ezért szemléletes példát idézek, a 2004. december 5-i „képtelen”, „baljóslatú” népszavazás eredményét kommentáló publicisztikai jegyzetet (A nagy szembenézés). Kiváló elmék sikoltottak akkor tömeges emberárulást, és szorongtak az elaljasodás Ady megfogalmazta jóslatának beteljesedésétől. Kodolányi nem osztozott az önmarcangoló nemzeti bűntudatban; kalandor akció történt, célzatosan rosszindulatú pártkampány zavarta össze a magyar polgárok érzelmeit és gondolatait. Az „agymosást” azonban felnőtt értelmű honfitársaink egynegyede elutasította, és még nagyobb hányad – szuggerálja Kodolányi – „pontosan átlát rajta, legfeljebb nem meri kimondani”. Még ha felfedezhető is ebben az okfejtésben némi bűvészkedés a számokkal és a statisztikákkal, a publicista indítéka és célja hiteles, igazolható. A defetizmus, az önostorozás begubózó passzivitásra vezethet; időszerűbb és terapikusan hasznosabb a lappangó lelki tartalékok tudatosítása és mozgósítása: „az emberek többsége normális: biztos ösztönnel tudja, hogy nincsen kultúra és társadalom az összetartozás tudata nélkül.” Ez az állítás nem mágikus ráolvasás, a jóhiszemű biztatást érvek és tapasztalatok alapozzák meg. Tömören és körültekintően gyűjti össze azokat a lelkes és sikeres kezdeményezéseket és tetteket, amelyeknek köszönhetően a hetvenes évektől legalább a lelkekben megnyíltak a határok, és „újrateremtettük a magasban lebegő hazát”.

Nem áll egyedül vele, de az ország politikai-gazdasági jövőjéért, az európai nemzetek közötti békés (?) versenyben lehetőség szerint legjobban helytálló magyarságért küzdő írók és publicisták között is föltűnik Kodolányi Gyula tágas gondolati horizontja. A rendszerváltozást előkészítő, esélyét egyáltalán megteremtő forradalmat (előtörténetét és utóélete eddigi fejezeteit) európai és világtörténelmi távlatba helyezi. Alapfogalmakat akar tisztázni, a történelem mozgatórugóin és működésükön elmélkedik. A kultúra és a civilizáció viszonya foglalkoztatja (A hullám taraja), de nem tekinti őket ellentétes vagy ellenséges princípiumoknak, mint Spengler nyomán annyi 20. századi „kultúrkritikus”; precíz szóhasználatában a technológia minősül „mai civilizációnk vulgáris ideológiájának”. Rokonszenvesen higgadt álláspontot foglal el hagyomány és újítás régi-új vitájában, nem akarja csillogó paradoxonokkal elkápráztatni az olvasót. Az ősi, részben keleti eredetű tanítást a 20. századi lélektan (Jung) és filozófia, társadalomtudomány eredményeivel ötvözi. Nem kerülheti meg a globalizáció, a globalizmus kérdéskörét, hiszen mindennek, ami egy nemzet gazdasági, szellemi életében ma végbemegy, háttere és közege a világegész, az emberiség termelő és gondolkodó-absztraháló össztevékenysége. Amerika idejéről értekezve a 20. század és a modernizmus világtörténelmét vázolja föl. Szerteágazó okfejtésének sok-sok lépcsőjét kényszerűen átugorva csak végkövetkeztetését idézhetjük itt: 1989-ben, a kommunista világbirodalom bukásával egyben az évszázad is véget ért, azaz „a történelem sajátos iróniája” jegyében ugyanakkor Amerika ideje is lejárt, „a modernizmus kifulladt”; a hatvanas–hetvenes évek nagy fellendülése után egy világkorszak zárult le – Kodolányi azonban okosan-óvatosan a „mintha” kötőszóval bizonytalanítja el a befejeződés látomását és állítását, ad még egy esélyt az amerikai modellnek, hiszen a rugalmasság, a változásra való képesség „mindig hozhat új fordulatokat”.

Korábbi megjelenéseikor élénk visszhangot keltett terjedelmes, ebben a kötetben leghosszabb esszéje, A Nagy Szétbomlás és a Nagy Kinyílás. Eredeti célját, megírása ürügyét (Francis Fukuyama sok nyelvre lefordított bestsellerének ismertetését és bírálatát) sokszorosan túlhaladva történelemfilozófiai összegezéssé és szubjektív korképpé bővül, „érzelmes, tárgyilagos visszatekintéssé”, ahogy az Amerika ideje alcíme határozta meg a műfajt. Fukuyamát „a népszerűsítés mezejére lépő társadalomtudósok” közé sorolja; jó intuícióval érez rá valóban aktuális újdonságokra, „a közgondolkodás főáramában történő változásokra”. De „igéző féligazságait” hajlamos teljes igazságnak föltüntetni, a kiszemelt jelenséghalmazoknak inkább a fonákját ábrázolja, a színéről keveset mond, azt is aránytalanul röviden. Fukuyama szociológiai módszerességével Kodolányi a maga korszellem iránti érzékenységét állítja szembe, a humanista költői attitűd keres érveket a gazdaságtani és politológiai haszonelvűség kérlelhetetlen logikája ellen. Egyetért azzal a tények igazolta hullámelmélettel, hogy a modernség ígéretes föllendüléseit háromszor is (az első világháborúban, a világgazdasági válság utáni diktatúrák és a második világháború évtizedeiben, majd az 1989 utáni birodalmi megingások nyomában) szakadások, válságok, „szétbomlások” követték. De „a világ Janus-arcú”, a modernségnek sem csupán kivetnivaló, hátrányos következményei vannak, hanem fényes eredményei, maradandó vívmányai is. Hiteles történelmi pátosz teszi meggyőzővé a hangját, amikor A magyar Hatvanas Évekre terelődik a szó (a nagy kezdőbetűs írásmód is jelez ebből valamit). A komor történelmi előzmények, a kudarc és a megtorlás részleteit elemezve és okadatolva jut el ’56 hiteles értelmezéséhez, a győzelemmel fölérő vereség paradoxonának tudatosításához.

„A magyar szellem nagy kísérlete, hogy meghaladja önmagát és a történelmet, oly méltatlanul bukott el, oly hatalmas volt a zuhanás a szárnyalásból a sötét megtorlásba, hogy akkor a legtöbbekben az önfeladás és önpusztítás sötét képe támadt fel a boldog önfeladás helyén, s nem az erkölcsi győzelem, a mégis érdemes volt megtartó tudata.” Talán az egész kötet legjobb fejezetei azok, amelyek a hatvanas és részben a hetvenes évek védelmező igazolását fejtik ki a ledorongoló elmarasztalással, a nemzeti önkritika jogosult, de túlzásra hajló pesszimizmusával szemben. Mert nemcsak Kádár és csatlósai évadja volt ez a korszak, nemcsak a fogyasztói társadalom sikerpropagandája és térhódítása, hanem a lelki megújulás, a szellemi felfrissülés korszaknyitása is. Addig elzárt alapművek, elméletek, filozófiák váltak hozzáférhetővé és terjedtek el, kitárult Korunk szellemi körképe (szimbolikusan általánosítva Gaetan Picon antológiájának címét és üzenetét), megszűnt a magyar értelmiség elitjének lemaradása a gondolkodók élcsapata mögött. A nagy európai minták közvetítésében és adaptációjában magától értetődő munkamegosztás jött létre az idősebb mesterek (Fülep Lajos, Hamvas Béla, Kerényi Károly, Várkonyi Nándor, Bibó István stb.) és több nemzedékben apostolkodó tanítványaik között (Weöres Sándor, Tornai József, Fodor András, Csoóri Sándor). A teljesség igényéről még a névsorolvasás szintjén is le kell mondanunk, hiszen Kodolányi Gyula a modernség festő, szobrász és zenész klasszikusaira is kitér. Bartók szellemében „világóceánként” együtt szemléli a Magyarországon és a másutt (más országokban, más földrészeken) maradandó, klasszikus műveket létrehozó modern művészetet.

Elfordul és eltávolodik a magyar önismeretben és irodalomtörténetben tartósan ható finitizmuselmélettől, megfelelő távlatot keres, „hogy meglássuk, milyen nagy szellemi, történeti dráma szereplői voltunk”. Látomása szerint a Fukuyama-féle szétbomlás nálunk egyben kinyílás és belső szabadságharc is volt. a folyamat nyitányaként Ottlik Hajnali háztetőkjét nevezi meg, annál szellemesebben és találóbban, mert első közlése még Illyés Magyar Csillagjában jelent meg befejezetlenül, teljes kiadása pedig 1957-ben, szimptómaszerűen bizonyítva a nyugatos hagyomány erőszakos megszakítását és dacos folytonosságát. Pontos mondatokat, találó gondolatokat ír le arról, hogy a népi írók szellemisége 1956-ban is „a magyar polgári demokratizmus” legjobb hagyományainak folytatója volt. Hitelesen nevezi a létezésszakmában dolgozó Ottlik folytatójának Hernádit, Mészölyt, az esszéíró Csoórit, Tandorit és (másokkal együtt) önmagát. Hernádi Gyula kisregénye, A péntek lépcsőin értelmezése különlegesen jól sikerült; megmagyarázza az egzisztencialista minősítés kultúrapolitikai szerepét és jelentését, az „őrök”, az „ideológiai rendőrök” fellépésének rugóit és agresszivitásba átcsapó félelmeik gyökerét: „a szabadság bármilyen igénye itthon mindig par excellence politikumként tűnt föl. (…) a kádári rendszer bornírtabb és kispolgáribb, mint bármi, amit Nyugaton el lehetett volna képzelni.” Korábbi példák is igazolják, hogy a zsarnokság fullasztó légkörében mekkora feszültségek, robbantó energiák halmozódhatnak föl. „Az újrakezdés rögeszméje, daimónja titáni életmű-vállalkozásokra hajtotta a művészeket, az értelmiséget. (…) Hol látnak ma olyan kezdéseket, amilyenre Pilinszky Jánost és Juhász Ferencet indította a szorongás és a kozmosz szépsége?”

E nagy ívű esszé keletkezéstörténetébe beleszólt és némi szerkezeti-dramaturgiai változást okozott egy világtörténelmi hatású váratlan esemény, az amerikai világhatalmat szimbolizáló két hatalmas torony elleni sikeres terrortámadás 2001 szeptemberében. Fukuyama kríziselőérzetét, de Kodolányi lappangó szorongását is igazolta a szélsőséges iszlámnak az egész nyugati világot sokkoló csapása, egy démoni kísértet testet öltése. Mégis ragaszkodik hozzá, hogy a bomlás tünetei mögött és alatt a regenerálódás csíráit is fölfedezze, és egyetértően idézze Charles Olson amerikai költő és gondolkodó biztató utópiáját, hitét, hogy el fog jönni „egy átláthatóbb, közvetlenebb világ, amelyik gyökereket keres az archaikushoz és az emberiség nagy hagyományaihoz”. Olyan humanitásra szavaz, amelynek „van empátiája, és rekonstruálni tudja a kor emberi valóságát teljes bensőségességében. Nemcsak a struktúrákat, hanem a korszellemet is.” Csalódások és vereségek után is hisz a magyar értelmiség elhivatottságában és küldetésében, nem fogadja el „az alulnézet és a kívülállás” perspektíváját, a cselekvésben akadályozó korlátokat. 1989 után elérkezettnek látja az időt, hogy a magyarság a polgári értelmiség vezetésével vegye kezébe országa sorsát, merjen élni a cselekvés jogával és a szabad akarat esélyével, még ha nem könnyű is eltávolodni attól a sok évszázados hagyománytól, majdnem genetikai kóddá merevült mentalitástörténeti örökségtől, amely szerint a hatalom afféle „úri huncutság”, idegen tőlünk, és ajánlatos távolságot tartanunk tőle, ha meg akarjuk őrizni „belső integritásunkat”. Kodolányi Gyula éppen ezzel a passzív, visszahúzódó, finynyás és szkeptikus magyar politikaellenességgel vitatkozik. Ne legyünk tétlen elszenvedői, hanem öntudatos, cselekvő szereplői annak a drámának, amelyet „beláthatatlan hatalmas erők színpadán” harcol meg az emberiség.

Az a bizakodó perspektíva, amelyben Kodolányi Gyula nagyesszéi a magyar és a kelet-európai történelem esélyeit és vállalkozásait elhelyezik, elképzelhetetlen lenne 1956 és 1989 fordulatai, vízválasztói nélkül. Intimebb, közvetlenebb, személyes hang szólal meg a „Kisesszék” alcímű II. fejezetben. Kodály, Bartók, Illyés alakja (és Jékelyé, Kassáké) egybeolvad erdélyi nagyanyja, Veress Etelka emlékezetével és a nagyenyedi szőlők látományával. Egy levelezéskötetet lapozgatva maga elé képzeli Kodolányi János és Várkonyi Nándor könyörtelen hidegben, fűtetlen szobákban eltöltött karácsonyait 1949–1951 között és a maga egyidejű emlékeit Lágymányosról, a Feneketlen-tó környékéről. Ezek a lapok emberi közvetlenséget és derűt árasztanak, és hitelesítik a politikus-közíró néhol talán szárazabb ésszerűséggel érvelő, vezércikkszerű okfejtéseit. Az esszéista Kodolányi Gyula legjobb tulajdonságai között a politikai tisztánlátáson és a megbízható morális emlékezeten kívül a leleményes ábrázolóképességet és a lényeglátó költő bensőséges személyességét is üdvözöljük. (Nap Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben