×

Csend és csend

Gál Sándor

2008 // 04
már elvégeztem
amit rám mért az idő
balgaság volna
arról beszélni
mi vár még rám

most elengedlek
visszatérhetsz
a magány falai közé

a délelőtt nyugalma
olyannak tűnik mint
amikor eső után a föld párái
az erdők fölé emelkednek
szárnyatlan libegéssel

a hangtalanság állapota
még nem csend
hanem a teljesség
megélhető öröme

miként ez a pillanat is
amelyben a dérfátyolos
téli fákról alápilinkéznek
a nappal csillagai

velük üzen a mindenség
s általuk történik meg
minden ami szép
és ami megérinthető

s hogy mindezt
belülről is látom
tisztán és kimondhatón

lehet hogy ez a szabadság
végső válasz
minden kimondatlan kérdésemre

ez itt a szoba
s a fekete könyvállványzat
a fehér falak foglalatában
valóságom köznapi tanúi

tudom
létezhet másféle csend is
az évtizedek mélyén
s tudom
felidézhető minden története
a létezésnek
és elmondható
egy-egy mozdulat varázsa
vagy a védekezés
titkolt rezzenései

ám több még a megíratlan

szunnyad a ceruza
és a töltőtoll
közös csendjében
a lehetséges eposz

s kinyílik benne bizonnyal
a havas síkság történelme
és a tavaszi napforduló előtt
a visszaérkező vándormadarak
felzengő énekszava is

ideköltözik hozzám
a szárnyak suhogása
s felrajzolja az emelkedés ívét
a gomolyfelhők csúcsaira

a hétköznapok fényeit
magukhoz ölelik a házfalak
a fehér lesz fehérebbé
és e fehérség felizzik
önmagán belül s láthatón

hangtalan napkitörés
a mikrokozmosz
eseménytelenségében

az egymást követő árnyalatok
megőrzik mégis a pillanatot
a színtelenség lenyomatát
akár a kereszt fája
a megfeszített testét

miért ez a visszatérő gondolat
s miért látom mögötte
a mozdulatlan halál közönyét

(egyszer az óceán szívét hallgattam
s a partig érő lüktetésben
elért hozzám
erről a teljességről
az eltitkolt üzenet)

már lehet
hogy kerge bolondként
magamat mondom magamnak
s ahogy a napok
egymásba szakadnak
e vég nélküli tengermoraj
sós permetében
gályarabok énekelnek
megcsikordulnak
a csuklós evezőlapátok
s a szélben szétrobbannak
a fehér vitorlavásznak

és elkerülik egymást
ismét a történések
sehol egy eligazító jel
se kőoszlop
se fénysugár

a létezés egésze lám elsuhog
s a keresés értelmét veszti

elfáradtam a pillanatok
egyesítésében
s csendet teremteni a csendből
már egyre nehezebb

az égi világosság ébredésében
hajnalok útját járom mégis
magukba temetnek a tél havai
árnyak nélküli fehér csillagözönnel
s mintha hangtalanságukkal
az örök béke üzenetét hoznák

de lehet hogy mindez
már egy másik tér része
a bennem-való külön-egész
amelynek ideje s törvénye egy

a tűnő mozdulat
valamit jelez

egy találkozás emlékét
egy érintés varázsát
virágözönt és tengeráradást

nem tudható
hogy e mélységek
magukban mit rejtenek
s hogy mit vet a felszínre
a délelőtt csendje

az évtizedek távolságai
egymás mellé állnak
tegnaptól máig
százévnyi messzeség
s mégis az egész
elfér egy szemrebbenésben

s ha azt kérdezem
mennyi idő egy pillanat
mennyi idő egy óra egy nap
vagy egy esztendő mennyi idő – –

hogyan tudnál
a szépséggel együtt emelkedni
szárnyak nélkül
s feljutni
az idő magaslataira
az idő tudása nélkül

kövek árnyékai között járok
leomló falak emlékei fölött
csontkezét emelve
itt a halál köszönget

a fénylő éjszaka holdja alatt
a folyón izzik a fagy
jégtáblák koccanása neszez
s a föveny magánya
beléborzong

felriadnak a sziklacsúcsok
e hazátlan pusztaságban
minden idegen
s távoli

lehet hogy az elsodródó hangok
megkövülnek
átváltozik láthatóvá a láthatatlan
s az üzenet örök jelene
benne fölmagaslik

elérkezett a pillanat
amelyben megérinthető
a világosság partja
elég hozzá
egy kézmozdulat
egy kurta lépés
vagy a gondolat
űri csendje

de lehet
hogy minden máshol van
másként és más időben
s hiába beszélsz
a hit erejéről
ha nincs már ami
a hitben megtartana

(tovább árnyalhatnám
a veszteséget
de a rám szakadt tél
a feloldozás fehérségét ígéri
s ez a bizonyosság többnek tűnik
és másnak a valós hiánynál
az istent pedig
hiába kérdem
nem válaszol)

csend
és csend

a magasság
önmagát emeli
s az égi szigetek magánya
befogadja a vágyakozást

beláthatod
nem szabadulhatsz
fogva tartanak az árnyak
a temetők magányain
átlengő különös illatok
s az alvó gesztenyefák
a behorpadt sírok felett

égre dermedt hollók
feketén várják a megváltást
itt alant a fogyatkozás
már megmásíthatatlan

több ezer éves örökségből
életet adón
mi maradt mára
a füvek törvénye mivé lett
s hova tűnt
a magvakban élő jövendő

ki vigyázza az unokák
érkezését
s első tétova lépésükre
ki ügyel

nem jön több éjszaka
és új nappal se jő
az átmenet derengésében
sodródik a hallgatás
s bezárul a tekintet
a fájdalom küszöbe előtt

már elvégeztem
amit rám mért az idő

most elengedlek

visszatérhetsz
a magány falai közé
az érintetlen gondolatok
időtlen agyagtábláihoz

jogod van már erre a pillanatra
sejtjeid mélyén az átváltozás
jogod van már erre a pillanatra
vérköreidben a megfogant tüzek
jogod van már erre a pillanatra
szívedben a halál fensége

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben