×

Akár Mózes mögött a tenger

Bíró Gergely

2008 // 04
Ezek a keskeny, szakaszosan balra váltó betonlépcsők hiába kínálják a visszafordulás lehetőségét, valójában egyirányúak. Csak a korlát felőli szélükre kéne sorolni, egyetlen szökkenéssel kitérni a mögötte menetelők elől, vagy ha ez feltűnő, akkor egy forduló szögletében kiállva, szükségtelen orrfújással megvárni, amíg elhaladnak mellette, és észrevétlenül indulni lefelé, tekintetét a fekete korlátvasak mélybe tartó keretláncába rejtve. Azonban már az első fokra tett lépés visszavonhatatlan, és minden további újabb négyzethatványra emeli ezt a végzést, amely szerint valami őt felfelé, a tanterem irányába tereli. Nem úgy visszavonhatatlan ez a megindulás és menetelés, mint a vérrel szentelt eskü, hanem ahogyan elkerülhetetlen az eskü a karon ejtett vágás után. Vagy ahogyan lehetetlenség kiügetni egy lovasrohamból az ütközet előtti pillanatokban, amikor a katona ráeszmél, hogy már csak a lova viszi, illetve a mögötte vágtázók hajtják, és érzése szerint mindössze a beletörődés tartja vissza attól, hogy a kantárszárat félrerántsa, netán a gyávaságáért hátán ütött halálos seb félelme. Ekkor sejti meg, hogy nem érdemes megszaladni, nem is a szégyenteljes halál miatt, hanem mert a becsülete alól felfelé szivárog valami ígéretféle, ami ugyan nem oszlatja el a kétségeit, de megindokolja a beletörődését és részvételét a rohamban. Hogy kardok közt és kardokon át élni fog egy kicsit, még ha beledöglik is. Sőt, újjászületni, ha túléli.

– Laudetur Jesus Christus!

Jé, a gyakorlótanár felkapta a fejét. A becsengetés dacára egyesével szedte az utolsó lépcsőket, amelyek a második emeleti aulába vezettek, amikor valaki ráköszönt. Egy tízévesforma fiúval, a nyolcosztályos gimnázium indulótőkéjével találta magát szemközt, aki a lépcső tetején állt, a nadrágba tűrt mellénye alját húzgálta, és nem indult sem lefelé, sem az aulában más irányba. Jé is tétovázott. A gyerek mellé ért, kifújta magát.

– Szevasz…

Jobbra folytatta útját, de még láthatta a fiú szemét, amint fejét hirtelen elfordítva megéled, éppen csak az ajka nem nyílt szét, hogy felhinnyogjon, türtőztette magát, majd szaladni kezdett egy nyitott ajtajú tanterem felé, most már magasan vihorászva, hogy az érkező tanárénál egy sokkal érdekesebb hírt vigyen és osszon meg lihegve a társaival.

*

Éles volt az a februári reggel, egy tűlevél is kitűnt a többi közül. A fagytól vagy a verőfénytől, esetleg a fagytól és a verőfénytől. Már a hat-negyvenkilences HÉV is metszve haladt G* felé, mint vágóélek a papírban, és olyan könnyedén, ahogyan egy fatörzsekhez erősített függőágy ringat, ha a szél a lombokba kap.

A tanterem ablakán keresztül bámulta a rendház szögletes, lakatlannak tetsző épületét. Mintha csak az élei alkották volna, akár egy téglatestet a műszaki rajzon. De mint a szellemiség egyik szembeötlő idoma – mellette haladt el kénytelenül, aki egyik tanépületből a másikba tartott – mégsem volt átlátható. Védekező inkább. A járda felőli, terméskőből rakott vakfala szilánkosan csillogott. Innen a függönyök behúzva. Bejárata a túloldalán nyílt, fáktól és bokroktól takartan. Egy lelket sem látott bemenni soha, sem kijönni a bizalmatlanság házából.

Reménytelen történelemórát látogatott a tizenegyedik osztályban. Zsolt tanár úr a krími háborúról tartott előadást, és valahányszor Szevasztopolt emlegette, mindannyiszor sunyi szevasszal ekhóztak a fiúk.

Hiába ültek öltönyben: mintha veszélytelen órán féktelenkedtek volna. Újabb helyzetként élték meg ezt is, mint addig az összes, visszaélést kínáló lehetőséget a négy év alatt. Mert a kizárólagos jelenidő áldott, mindenre följogosít.

– Fölveszed? De nem megy. – Gazsi elvette tenyerét a led mellől, amit a fénytől takart.

– Mindjárt elin… Hangra kapcsol be – magyarázta Jé.

– Ja. – Gazsi buta hangon csodálkozott, de már nem figyelt. – Kajáljunk! – Ezen mint az alkalomhoz mért kirívó szemtelenségen fejét lesunyva, felsőajkát a mutatóujjával rejtve elkuncogta magát.

Jé elváltoztatott hangon kezdett énekelni.

– Tanár úr, hozott újságot? Olvastam egy nagyon jó cikket… – Mezei a terem túlfeléről kajabált, de a folytatást Gazsi röhincsélésétől nem lehetett hallani.

– Semmi csalás… – Soltész higgadt figyelmeztetése beleveszett az általános hangzavarba.

– Azt’ már miért ne? – Malm felkapta a fejét az ölében kihajtott Népsportból.

– Ugyan már, tanár úr, tudja, hogyan mennek itt a dolgok! – harsogta Jé.

– Van nálam egy ötszázas. – Gazsi szétnyitotta a pénztárcáját, és Soltésznak kínálta. – Eddig minden tanárt le tudtunk pénzelni.

– Nem fog sikerülni – vetette oda magabiztosan Soltész, miközben a táblára írt.

– Tízezer elég lesz? – kezdett tárgyalni Kasza.

– A bankszámlájára? – előzékenykedett valaki.

– Nem akar egy új autót? Jobbat? – Kasza Soltész vadonatúj meggypiros Suzukijára utalt.

– Mindenki elhelyezkedett? – Soltész a csoport felé fordult.

– Ige’! – vágta rá Malm olyan hangosan, mintha nagyothallana.

– Az ülésrendet fel kell írnom. – A tanár fehér köpenyének zsebeit tapogatta a négy színnel író, krómozott Pax tollát keresve.

– Jó – hangzott innen-onnan egymás után.

– Jó, hát csak rajta – nyelvelt tovább Jé. – Talán akkor kezdjük.

– Mindenki elhelyezkedett? – Soltész sokszor élt kérdőmondatnak álcázott felszólítással.

Záporoztak a szándékosan félreértő igenek. Valaki megjegyezte, hogy kényelmesen ül, és köszöni, hogy itt lehet. Mások úgy tettek, mintha megértették volna, és azt felelték: jó, jó, mégsem mentek a helyükre, hanem folytatták a kaszinót.

– Tessék… elpakolni a sok… iratot – Soltész hányódó szavait itt-ott felvetette a hangáradat.

– Jó! – buzgólkodott Jé.

A tanár folyamatosan beszélt.

– Beszéljen kicsit hangosabban!

– Egyelőre használható piszkozatlap…

– Igen!

– …

– Jó!

– Tehát egy pad, egy… ember.

– Igen!

– A szótár egyelőre nem lesz kiosztva…

– Jó!

– … el kell tüntetni.

– Igen!

– Innentől számított kilencven percig lehet dolgozni…

– Vasfegyelem!

Ekkor az ajtón Nyíri Áron perdült be gyorsasági motor hangját utánozva. Malm és Gazsi felröhögött.

– Tanár úr, jó helyre születtünk? – kérdezte Kertész, tollat tartó kezét félig felemelve.

– Áthallatszik. Csendet kérünk – Soltész favonalzóval kocogtatta az asztalt.

– Tanár úr, ki lesz a második felügyelő?

– Addig jó neked, amíg nem tudod.

– A Szombath. Második órában jön be – mondta Jé Gazsinak.

– Igen? Az tök jó.

Valaki erőteljesen köszörülte a torkát.

– Kis Anti hogy rád szólt tegnap – jutott Gazsi eszébe.

– Előtt.

– Nem. Tisztán emlékszem, hogy tegnap.

– Tegnapelőtt volt a fizika, nem tegnap.

– Ja, igen.

– Lógott a lapom az asztalról… Mit is mondott?

– „Nem hiszem, hogy a tiéd jobb…”

– Ja!

– Valami ilyesmit.

– Ki beszéli a magyart? – Soltész próbált tájékozódni Bábelban.

– Igen?! – Jé a segítségére sietett.

– Nem vagy szamár? – nézett rá a tanár.

– Nem.

– Még lehetsz…

– Köszönöm – vágta rá Jé gépiesen.

Soltész ekkor a padjához ért.

– Ez micsoda? Titkos… izé…

– Igen.

– …adóvevő…

– Diktafon – szólalt meg Gazsi.

– Hanyadika van? – kérdezte valaki.

– Ez most fölvesz? – A tanár a padra tette a krétaporos kezét, és kinézett az ablakon.

– Igen.

– Sürgősen leállítani.

– Jaj, nem lehet. Beragadt.

– Főnök! Nem értek valamit. Nem baj? „Dolgozat német nyelvból.” – Mezei a táblára hunyorított, Gazsi felröhintett.

– Nyelvból – ismételte Soltész.

– Nyelvból?

– Mindjárt mondom. Német nyelvből. Csak lefelejtettem egy ékezetet.

– Kösz, főnök! – Mezei a dolgozatlapja fölé hajolt, és nagy gonddal húzott még egy ékezetet.

– Tehát május tizenhat, kilencvenhetes év, gyengébbek kedvéért… – A tanár sétálni kezdett a padsorok között.

– Kösz, borz! – rikkantotta Malm.

Soltész visszaindult a tanári asztal irányába, és a csoportnak háttal ismételte:

– …Tizenhat, német nyelv tantárgyból. BÓL.

– Tantárgy? – hüledezett Jé.

Soltész ismét vonalzóval ütötte az asztalt.

– Német nyelv tantárgyból? Vagy mit kell?

– Német nyelv, ennyi! – Soltész egy pillanatra elveszítette a türelmét, amit, mint mindig, azonnal visszanyert.

– Hát ezen még én sem tudok kiigazodni – vágta le Jé a tollát.

– Mindenki írja be a szótárába a nevét, hogy utána visszakaphassa.

– Persze… – hitetlenkedett Malm.

– Nincs szótáram. – Gazsi a táskáját borogatta.

– Nem hoztál?

– Csak kamuzok.

– Hanyadika van? – Jé feltette a kezét. – Tizenhat?… A szótárakat ki kell vinni? Ki kell vinni, morgensztörn?

– Az összes táska előrejön… – Soltész elhúzta a virágtartó állványt, hogy legyen hely.

– Még mit nem. Akkor hogy puskázok?

Räde jelent meg az ajtóban.

– Hol vagytok, Gábor? Gábor! Hol vagytok?

– Száznégybe’.

– Mindenki elhelyezkedett?

– Várjon má’!

– Hova üljek? – Gazsi forgatta a fejét.

– Na, akkor… Tamás, te vagy az első, ugye? – Soltész jegyezni kezdte a neveket.

– Igen.

– Tamás… Tamás.

– Tájm van, főnök. – Gazsi az órája számlapját böködte.

– Egy fél kapucínert adjál már. – Kasza Malm felé fordult.

Pár másodpercig együtt fütyülték a Plútó kutya zenéjét.

– Na, olvassa! – legyintett Jé Soltész felé.

– Tehát csak az iskolában kiosztott pecsétes papíron lehet dolgozni.

– Jó, ez már uncsi.

– Újat mondjon. – Malm rosszkedvűen csapta össze az újságját.

– Tintával kell kitölteni a lapot…

Galamb csapódott az ablaknak, mire a legközelebb ülő fiú felborította a székét, és lányosan sikongatva a pad tetejére ugrott. Zsolt tanár úr az osztály dús röhögését kivárva a helyére utasította, majd bocsánatkérő pillantást vetett Jére. Az ájult madár ércszínű szárnyába belekapott a szél, és a testet lesodorta a párkányról.

Ezért kár volt úgy sietni Afrikából. Kár volt, mint mindig, gyorsabbnak lenni a tavasznál, beleroppanni a legnagyobb télbe, ami elől költöztél. Sőt, kár volt engedni a hívásnak, tántoríthatatlanul, sebesen és zajtalanul szállni, akár az idegről eloldott nyíl. A te jégkék hazád ablakán most ott koszlik a fejed pora. Itt csak kívül lehetsz magadon.

*

Nem lehetett nem felfigyelni rá már az első pillanatban, és ez a szemlélő behelyettesíthetőségével együtt igaz: bárki ülhetett volna Jé helyén, az igazgató vagy a perjel is. Nemhogy a következetes vezető tanár, de még az óralátogató idegensége sem feszélyezte. Elrejtette őt, mint erdészt a magasles, hozzásegítette a hatására óvatlanul mutatkozók látványához, akiket neki csalogatott elő, sőt elfogadta a személyét, és elvárta a jelenlétét mint közülük valóét. Látszatra legalábbis.

Egyetlen, száját elhagyó érdes és nagy hang nyilvánvalóvá tette, hogy kicsoda ő ebben az osztályban. Az a fajta, akinek hiába mondják, hogy legyen halkabb, ez nem a halláskárosultak klubja, képtelen rá. Túlbeszélte, túlröhögte a fiúkat is.

– Tanár úr, engedjen ki a mosdóba, különben összekenem a hittanfüzetemet, és azt nem venném a lelkemre – nyújtotta a két kezét, ujjai közül folyt a szétszerelt töltőtollának betétjéből a tinta, pettyezte a padot. Meghazudtolta a nemét, amely fedezte őt, és ezzel, valamint a biológiai érettebbség nyergében szégyenbe hozta a másikat; nem lehetett kivédeni. Hiába kapott engedélyt, nagyvonalúan a felettesre bízva a döntést, magát engedte ki, általa a tanár úr lett a kéz, és órája a tinta.

A tekintélyét általában nem használta semmire, önfeledten, kendőzetlenül villódzott életörömében és vaktába. Nem érzékelte, hol a másik ember határa, és nem értette, ha túllépte. Néha, okkal vagy nélküle, kivonta a fölényét, mint a pengét, és akihez szólt, vége volt: ha válaszolni akart, azt érezhette, hiába, elkésett, tövig járta már az érc. Többnyire esélytelenekként viszonyultak hozzá, ki elismerőleg és cinkosul a lénye miatt, vagy mert arculatot teremtett, aminek révén többnek vélhették magukat, ki fújva rá, de ezekről nem vett tudomást, vagy csak úgy tett.

A nyilvánvaló hibái is eltartották, mint a rossz tanulót, holott nem számított annak. Ha énekelt, szép nyolcasok támadtak a hangjában. Rendetlen volt, szeles és szertelen, kínai tornacipőben járt, vonalaira fittyet hányó, agyonmosott farmert húzott, halványsárga nagy inget öltött magára, amit kitűrve hordott, s ha kigombolta, nemritkán egy „Challenge day” feliratú póló vált láthatóvá, leharcolt irhakabátban dacolt a téllel, kapucniját a szanaszét álló hajára buktatva, és szenvedélyesen gyűjtötte az elpotyogott csavarokat és anyákat. Nem mintha bármi köze lett volna hozzájuk, és nem is egy kiforratlan gyűjtőszenvedély ideiglenes kielégítéseképpen.

Ebben sem ismert határt. Egy-két alkalom után Jé, aki az ajtó mögött, a terem sarkában húzta meg magát, éppen a Hétszűnyű Kapanyányi Monyókról hadovált a vezető tanár előzetes kérésére, szoktató jelleggel. Minthogy egymásnak takarásban ültek, ő hintázni kezdett a székével, támláját a lambériának támasztva, és nézte Jét kifejezéstelenül, aki állta a tekintetét. A padokat u alakban rendezték el, így bárki láthatta, mi történik. Aztán visszabillent a helyére, írt egy kicsit a füzetébe, majd újra hátradőlt, nézett, és ez így ismétlődött hosszú perceken át. Mint főrendbeli kamasz egy lakomán, aki leplezetlen pillantásával a dús idomú szolgálót választja.

Ők lettek az osztálya, a kilencedik á.

*

– Bocsánatot kérünk, tanár úr – sündörödött elé három lány, köztük ő is, az első óra után, karjukon átvetett kabáttal –, hogy rosszak voltunk, de nem a tanár úron nevettünk, csak amikor a táblára tetszett ragasztani Dante képét, nem bírtam tovább. Apukám is így néz ki, és ő sem figyel, ha szólnak hozzá, miközben olvas. Ezt elmeséltem Panninak is. De rögtön abbahagytuk, amikor szólni tetszett.

– Semmi baj. Szerdára hozz egy képet apukádról. Kiteszem azt is.

Zavart pukkantó nevetés támadt, ínyvitorlát és egy ciklusnyi amalgámtömést villantó. Amilyen hirtelenséggel tűnt, úgy tért vissza. Ácsorogtak egy darabig, közöttük egy kifosztott bánya csendjével.

– Na jó, mi megyünk.

– Laudetur Jesus Christus.

– Ezt nekünk kell mondani.

– Mondjátok.

– Laudetur Jesus Christus.

– In aeternum, amen.

Nem, nem a lányok, nemcsak ők. Megszólíthatatlan mind, mert képtelen rá, mert így nem lehet. Az órákon, elsőre úgy látszott, nem volt semmi baj. De nagyot hazudik egy óravázlat, elhiteti az emberrel, hogy magát közli, holott végig le van intve. Nyeregbe ülteti, kifordítja. Mert ez történt, nem kezdődött el semmi. Amikor az osztályát az udvarra kísérte és felsorakoztatta az igazgatói tájékoztatóra, valójában az osztály terelte őt, tudták a rendet nélküle is, a juhász kullogott a nyáj mellett, bot nélkül, bundátlan. Észre sem vette, hogy szép lassan az utolsó mögé húzódik, egészen a fenyőfa lombja alá. Ugyanígy somfordált a kápolna felé a saját idejét sokszorozó menetben, amikor a kormányzó perjel ravatalához járult a tantestület. Az övéi között állt, majd vetette a hamis keresztet a fedett koporsónál, amely fölött egy színes üvegablak idézte meg a múltat, amit egyikük sem élhetett tovább. Valami furcsa elgondolás szerint a táblán a Szentlélek ragyogott alá galamb képében, vizet fakasztva a sziklából, aminek tövében két szarvasünő állt, az egyik ivott, a másik felszegte a fejét, mintha hirtelen megneszelte volna a rengetegben íját megfeszítő kaftános lovast és a másik férfit, aki indákon kapaszkodott felfelé, szablyával az oldalán. Őseink hazára találása.

Mondák vágják csodásra a származásnak évszázados fákkal és tüskés bozótokkal benőtt, nagyszerű csapását, néha kikerülve az áthatolhatatlan vadont, hiszen egymásba tér végül, amin az ember átvág és túljut, akár Mózes mögött a tenger. És milyen riasztó, ha fűtetlen szobába csak a közös regélés lehel rövid meleget, a jelen már nem, mert eljárt felettük a mondák ideje. Persze nem elődök voltak ők, hanem vének, vagy inkább holtak, akiknek szemgödrükbe szakadt a föld, sőt féktelen szekeresek és lovasok, akikre vizeknek kőfala omlott. Ezen pedig egy marék szeretnivaló kamasz sem képes változtatni, hiába nyílik feléje a közösségük. Miért vágyik az ember olyan hintába, amibe már nem fér a valaga? Szorít az, akár egy Venn-diagram két halmazának metszete, egymást kizáró minőségeké, ahonnan nem lehet kitörni: aki ide jut, mindkettőbe tartozik, azaz egyikbe sem. Mégis választani kell, mert egy ígéret beváltandó, s ha éppen nem az övé, hát érdemes rábíznia magát, és haladni egy tisztességes befejezés felé. Mert ebben az irányban is van út. Amire képtelen: hasznosítható. Ha egyszer megszólíthatatlanok, akár a kamaszszerelmek, úgy kell tenni, mintha maga biztatná a szakadékot. Ez pedig kínálja a szigort. Bevágni a kapát, mint a pinty. Leszerelni a méltatlankodást. Még igazságos is lehet, gyakorolhat kegyelmet, jutalmazhat. Úgyis csak a követelést látják majd az egészben. Testhezálló szerep – eljátszani nekik a tanárt. És kapaszkodni mindvégig az önkényes és feszített tervezetbe, nehogy véletlenül megszólítsák. Mint álma a zsarnokot.

*

Számtalan fénykép függött a helyiség falán, A*-ban, de közülük három, amely a tizenöt éves Maria Matlakról készült, háttérbe szorította, elmosta a többit, mintha nem egy felületet terhelt volna a rámákba zárt, megszemélyesíthetetlen felelősség, amire így nem vonható a felvétel készítője, hiszen sem a képen, sem alatta kiírva nem szerepel, aki a lengyel lány fejét a tarkója fölött egy vaspántnak támasztotta, hogy az alany beállítása szabvány szerint történjen, és aki tudta jól, hogy ezzel egy zsenge, tiszta élet sérthetetlenségével dacol, hogy ezt az engedetlenséget rögzíti a dokumentációnak semlegességet hazudva.

A képek más-más testhelyzetben mutatták Mariát, és mindegyiken újabb vonását lehetett fölfedezni. Különös találkozásnak kellett lennie, amikor a fényképész ezt a lányt megörökítette, felismerten különösnek, mert az ártatlanságról nem szólhat véletlenül és ilyen egyértelműen a sprőd anyagból készült, rendesen nyakig gombolt kabátka a kis, kockás gallérral, a másutt féloldalasan emelt fő és a hajat szemérmesen lefogó kendő, a homlok, amely mintha lázra tartaná magát az anyai tenyérnek, a nyílt, mindent sejtő és elfogadó tekintet, amely nem kér és nem kérdez semmit, nem dacol és nem vádaskodik, a keskeny, szép ívű gyermeki orr és a hosszúkás, szélein a szomorúság sötét gödrébe vesző ajak.

Az első felvételen Maria profilból látszik, szőkés, félhosszú szöghaja a halánték fölött van feltűzve. Ezen a szabályos, szép arcon a másik két fényképpel ellentétben a szem parttalanul sötét, ijesztő, talán sarkából a műveletet figyeli, hogy mikor fejeződik be végre, de a meredtségéből ítélve elsősorban nem érzékel, valami feldolgozhatatlant fejez ki, már rögtön az elején, mint akit behívtak a kipirult arcú gyermekkorból, leültettek, és tárgyilagosan közölték vele, hogy rövidesen meg fog halni.

Mert ilyenek ők, gondolattal sem szabad hozzájuk érni, és ott kezdődik az ember, ahol a tiltás mint valamire való szótlan képtelenség foganatosul. Barbárokat fed a tengernyi megszürkült haj, amelyet klórmésszel fertőtlenítettek, és fokozatosan emelkedve halmoztak az üvegfal mögött, hogy az ember úgy érezze, bármelyik pillanatban ráömölhet a mindenség a tőből lemetszett, különállóságát őrző vörös fonattal együtt, ami elől végképp nem lehet kitérni.

Glória védi őket, amelyet maguk sem látnak, ha nem is egyezményes. Messziek és megkívánhatatlanok, mint alsósnak a nyolcadikos csillag az éledező nemiség jegyében fogant, de a testiség semmilyen vonatkozását nem ismerő, mérhetetlen szerelemben, amit a legtöbb észrevétlenül nő ki és felejt el, holott a kisiskolás a legnagyobb szerelmes, és ezt a címet el kell veszítenie.

Még ha fénykoronájuk keresztje az évek során megbicsaklik is, holtig viselik, hiszen sokszor a jó nő, ha a peronon szembejön és végigmérik, fejét elfordítja, vagy félrenéz, de csak annyira, hogy szeméből kiolvasható legyen a nemtetszés, szemlélésének kényszerű tűrése és túlzó módon valami megbecstelenítettség, aminek láttán az illető mindig elkapja a tekintetét. De ki túloz itt, és túloz-e egyáltalán valaki?

Talán a feltűnésével kezdődött minden, a pillanatnyi döbbenettel a szemükben, amit áruláson kaptak, és gyorsan a füzetükbe mélyedtek. Egyszerre leplezték le a titkukat, és takargatták szemérmesen. Esetlenségük pár év alatt elvirágzik, de addig különös áldás éri, akire nyílik. Ők még falkában szeretnek, mintha divatból, mintha egynek sok lenne, mintha ezzel szavatolnák, hogy nem lehet egyiküké sem, csakis közös és távoli, de az nem baj, hiszen eszükbe sem jut beváltani, ami megszületett bennük, és főként nem a másikra való tekintettel, nem a kor- és helyzetkülönbség miatt, és nem azért, mert ez nem az ő feladatuk.

Hamar felismerték, beazonosították, mint egy gyanúsítottat, akit előtte sosem láttak, hát micsoda képtelenség ez, de mindig így esnek a nagy találkozások, és nem inogtak meg, szilárdan állították, napról napra szilárdabban. Példátlan módon – és ez tette be a kaput, hiszen kiépíthetetlen ez oda és vissza, elérhetetlen az a kis cserfes, aki magán túl mindannyiukról szólt, ellengett még a lába, mint a némuló harang nyelve, kötélért pedig nem nyúlunk, csak szenny tapadna a kezünkhöz ilyen fonat révén is. Azaz kondítani szabad vele, hogy ne feledje a határokat senki, de felkapaszkodni rajta már nem, nyomja csak mindenki talpát a föld, vagy repdessen bárhol, egyedül a harangtoronyban ne. Innen nézve milyen könnyű is ez, hiszen az ember fülébe nem zsivajlik buzdító ének, nem dübörög a dob, nem szakad a kürtszó, alatta nem horkant és patázza a port idegesen a mén, mégis, néha azon kapja magát, hogy sátorbéli vértjéből a senkiföldjére szökött, ott őgyeleg izgatottan, ahol még ártatlan, de már gyanús a saját szemében. Vissza kell térnie a táborba, még ha odaát is a haza és annak új, idegen tartománya, amely otthonabb az otthonnál, visszatérni észrevétlen, hogy az állását el ne árulja.

*

– „Hidd meg, mialatt lefelé mentünk a lejtőn, többször hátrafordultam még azon a napon, és a hegy fenséges csúcsa alig könyöknyinek tűnt előttem az emberi méltóság magasságához képest, melyet nem volna szabad a földi szenny sarába taposni. És még egy másik gondolatot is fűztem ehhez: mialatt lefelé haladtam, azt mondtam magamban: ha ennyi fáradtság és verejték nem esett nehezemre, hogy testben csak valamennyire is közelebb jussak az éghez, akkor hol az a kereszt, az a börtön, az az éles vas, amely visszarettenthetné a lelket, hogy maga alá teperje az orcátlan elbizakodást és az emberi sorsok hívságát, ha egyszer eltökélte, hogy istenhez akar jutni? És mégis, milyen kevesen vannak, akiket a szenvedésektől való rettegés vagy a gyönyörök utáni vágy nem von vissza erről az útról!” Ebben a levelében Petrarca a természetről az emberi lélek nagyságára helyezi a hangsúlyt. Most pedig nyissátok ki a szöveggyűjteményt a százhetvenhetedik…

– Na szép. Az egyik hazaáruló, a másik hazudik. – Ez a rugalmas, vékony penge neki villant a neonfényben.

– …oldalon. Az első szonettet most…

– Na de…

– Nem tetted fel a kezedet – súgta a szomszédja.

Jelentkezett.

– Tessék.

– Tanár úr, én nem hiszek Petrarcának.

– Dante nem volt hazaáruló, ezt már mondtam.

– De igen, mert örömében a császárhoz szaladt lihegve, mint egy pincsikutya – közben a nyelvét kidugva eljátszotta, hogyan liheg a pincsikutya, még pitizett is hozzá –, amikor megtudta, hogy az el akarja foglalni Itáliát. Ez rút hazaárulás.

– Akkor biztos az is hazaáruló volt, aki magyar létére örült Buda visszafoglalásának a töröktől, ugye? Azokról nem is beszélve, akik részt vettek az ostromban. És ne hintázz a székeden, mert kitöröd a nyakad.

– Petrarca akkor is hazudik!

– Miért?

– Mert egy olyan kövér költő, mint ő, nem tudja megmászni azt a nagy hegyet. Az öreg pásztor is azt mesélte neki, hogy fiatal kora óta senki sem mert oda felmenni.

– Bátraké a szerencse. És nem biztos, hogy kövér volt.

– A képeken pedig elég nagy a tokája.

Egy fiú jelentkezett az első padban.

– Tanár úr! Petrarca nem azt írja, hogy csak az öccsét vitte magával?

– De igen.

– Akkor miért beszél egy helyen társakról, akik már magasan fenn járnak?

– Ez az! – harsogták többfelől.

Idegesen cserélgette kezében a fénymásolat lapjait, egy még a földre is hullott. Hiába kereste a részletet, nem találta.

– Biztosan félrefordították… Gyerekek, haladnunk kéne.

– Mindig ezt tetszik mondani, meg hogy „most nincs időnk”!

– Áhá! – Visszabillent a székével, és könyékig tűrte a halványsárga ingét. – Azt is írja, hogy az öccsével mindenüket az öreg pásztornál hagyták, ami akadályozhatta őket a mászásban, fölösleges ruhákat, holmikat…

– Na és?!

– Akkor hogyan vehette elő Szent Ágoston Vallomásait a hegytetőn? Mondom én, hogy hazudós! Ez a költő hazudik! Húúúúú… Fúúúúú…

Vitte magával az egész osztályt, mintha a hóna alá csapta volna őket, mindenki hurrogott.

– Gyerekek…

Nem csitultak.

– Hé! – vágott a tanári asztalra, hogy a napló ugrott egyet, és a kréták a földre potyogtak, eltörtek.

Erre csönd lett, de még szemlesütve vigyorogtak.

– Ezek szép megfigyelések, de igazából nincs különösebb jelentőségük.

– Ho… miért?!

Ránézett.

– Jól van, na, felteszem a kezemet. – Feltette. – Szóval miért nincs jelentőségük?

– Azért, mert nem bizonyítanak semmit. Petrarca azt is írja, hogy ez a könyv kicsi, kézbevaló, és mindenhová magával szokta vinni. Innentől kezdve az ő szemében nem fölösleges holmi.

– Mászni akkor sem lehet, ha fogja az ember.

– Ha valaki azt írja, hogy megmászik egy hegyet, abból nem következik, hogy közben kapaszkodnia is kell. S ha igen, akkor sem kizárt, hogy van átalvetője, amiben elfér a könyv. Meg pár folpakba csomagolt szendvics, kis ital, ilyesmi…

– Red bull!

Vihorásztak.

– Legyen Red bull. De lehet, hogy minden, amit észrevettetek, tényleg ellentmondás, és akkor ez egy következetlenül megírt történet. Talán azért, mert meg sem történt, Petrarca csak kitalálta. Mindegy is. Ez egy allegória.

– Már milyen? Mit jelent?

– Azt jelenti, hogy nehéz feljutni a boldogság, a tisztaság csúcsára. Le kell mondani hozzá a földi gyönyörűségekről, máskülönben az ember elvágódik a bűnei völgyében. Petrarca vívódik, mert szereti a lelke romlottságát, de szeretné nem szeretni. Ekkor üti fel Ágoston könyvét, amiben azt olvassa, hogy a természetnek csak a legnemesebb oldalát kell figyelni, a magunk lelkét, minden más földi dolog hiábavalóság. Ez hozza meg számára a fordulatot. Ehhez tartja magát a Daloskönyvben is, ami a valóságos, tiszta, be nem teljesült szerelem feszültségében készült, és amiben nem Laura lénye a fontos, hanem Petrarca érzelmei, megfigyelései önmagáról. A saját lelkéről.

Az órájára nézett.

– Szűz Mária!

Először csak egy kapta fel a fejét, aztán sűrűsödni kezdett a vihogás. Magára hagyta a percekre beosztott óravázlat.

– Nyissátok ki gyorsan a szöveggyűjteményt a százhetvenhetedik oldalon.

Felolvasta a harmincötödik verset.

– Milyennek festi Petrarca a tájat az első versszakban?

Nem jelentkezett senki, mindenki a könyvébe mélyedt. Valaki az ujjával követte a sorokat, még a szája is mozgott, csak éppen hangot nem adott ki magából.

– Csak vissza kell olvasnotok. Józsi, szerinted?

– Hát… Elhagyott, puszta, néma… meg homokos…

– Mihez hasonlítanád?

– Szerintem olyan, mint egy sivatag.

– Jól van. És milyen táj jelenik meg az utolsó részben, Judit?

– Az utolsó részben?… Vad és zord. Hm… furcsa. Mintha már máshol járna.

– Igen, és ezzel együtt a mozgása is megváltozik, felgyorsul: tör előre. Az első részben még csak sétált. Miért jár ezeken a vidékeken?… Dénes, tedd el a Metál Hammert, és válaszolj.

– Bocsánat, mi volt a kérdés?

– Zsófi, mondd meg neki, légy szíves.

– A tanár úr azt kérdezte tőled, hogy mit keres Petrarca a sivatagban.

– Én nem ezt kérdeztem, de mindegy. Szóval miért járja Petrarca ezeket a tájakat?

– …Mert menekül.

– Pontosan, azaz eleinte inkább csak azért, mert el akarja kerülni az embereket, később viszont már szó szerint menekül, mert Ámor zaklatja. Minek a kifejezője Ámor, Panni?

– A szerelemé.

– És kinek a szerelmét jelentheti, Vera?

– Petrarcáét, azt hiszem.

– Az övét, igen. A szerelem tehát meg van személyesítve egy vitázó kísérőben, akitől nem lehet megszabadulni. De miért kerüli egyáltalán Petrarca az embereket, Csaba?

– Hát… Itt azt írja: „mert arcom őrzi visszfényét a lángnak, mely bennem ég…”. Nem értem pontosan, hogy mi ez.

– Peti, szerinted mit jelent?

– Nem akarja, hogy lássák rajta a szerelmet. Nem lehet valami boldog.

– Az biztos. Rejtegetnie kell a keserűségét az emberek elől, de már nincs hozzá kedve.

– Tanár úr – jelentkezett Panni –, miért tetszett azt mondani, hogy ez a szerelem tiszta?

– …Tényleg sietnünk kéne, Panni. Miért kérdezed?

– Laura nem is szerette Petrarcát.

– Hát… Éppen azért.

Fészkelődni kezdtek.

– Én ezt akkor sem értem. Mi a jó abban?

– Jónak nem mondanám.

– De ami tiszta, az jó is, nem?

– Igen, ami tiszta, az jó is.

– Most akkor jó vagy nem jó?!

– Ahonnan te nézed, nem jó. Másfelől pedig jó, de nem ez a legjobb szó, különben is, csak összezavar. Hanem az, hogy tiszta.

– Akkor az a tiszta, ha az egyik ember szereti a másikat, de a másik nem szereti az egyiket.

– Nem feltétlenül.

– De az előbb ezt tetszett mondani!

– Azóta fejlődtem. Amit mondtál, mondtam, az inkább csak a tisztaság biztosítéka. A lényeg a beteljesületlenség. Ha az egyik ember szerelmes, a másik pedig nem, az a viszonzatlan szerelem, ami nem teljesülhet be.

– Hogyan nem teljesülhet be?

– Úgy, hogy az a két ember nem kerül közel egymáshoz, így nem lehet egymásé, főként testileg nem. Nem szennyezik be a szerelmet. Ettől tiszta.

– Aha… És, a tanár úr szerint, ami nem tiszta, az bűn?

– Hát…

A vezető tanárra pillantott. Az meg őt nézte kíváncsian, de a szeme nem árulta el, hogy mit kéne válaszolnia, a kérdés valódi értelmét pedig hiába kereste benne. Panniéban nemkülönben. Jó ég… Ez… Hát ő mondja meg? Kicsoda ő nekik? Nem az apjuk, nem a bátyjuk, de még az osztályfőnökük sem. Most mintha egyszerre lenne mind a három. Tényleg: kicsoda ő nekik?

Ekkor megszólalt a csengő. Ők azonban rendesen ültek a helyükön, és vártak.

– …Tanár úr, bocsánat, de fogy a szünetünk. A tornaterembe kell mennünk, és még a házi feladatot sem tetszett lediktálni.

– …Igen, igen, persze, igen, igazatok van. A házi feladat… Nem jutottunk odáig, mint ahogyan terveztem, és most akkor mit is adjak…

– Tanár úr! Félre tetszett engem érteni.

– …Panni, tényleg az én véleményem érdekel?

– Igen.

– Inkább az a bűn, ha szép tisztán kihal az emberiség.

Az utolsó előtti óra volt.

*

A g*-i HÉV-megállóban ült egy piros padon, könyv feküdt az ölében, és telefonált, amikor a másik megérkezett. Milyen különös, hiszen mindig csak hárman találkoztak, mintha az árulás gyanúját is kerülték volna egymás között, ebben a triumvirátusban, főleg ők ketten, akiket kamaszkori vérszerződés kötött; mintha mindhárman féltek volna, hogy felszínre vet valamit a fekete folyó, pedig csak halogatni lehetett az élni vágyó bukkanást, elkerülni semmiképp, ezért ütött közéjük annyiszor éket a szólni képtelenség, amit nem értettek, és ettől is megijedtek; mintha titokban indultak volna, pedig biztosan tudták otthon, hogy hová, kihez készülnek, mégsem hozták szóba soha. Mint természetes áldozatról hallgattak a nyilvánvalóról, apák újságlapok sáncából kémlelő tekintetéről vagy anyák vállvonásáról a mosogatótálca fölött.

Leült mellé sosem tapasztalt szelíden, akár a vad, amikor odáig jutott magában, hogy hozzád tartozik, de mégsem az eszmélet percei voltak ezek, csak valami előrejelezhetetlen, hamar vonuló felszabaduláséi, mert rendre dzsungelébe szólította őt a törvény, ahol pusztán a rád villanó szemében volt jelen a nappal sötétjében. Kivette öléből a könyvet, lapozgatta, aztán visszatette ugyanoda, mint egy polcra a többi porosodó közé, és a vonalról innen nem lehetett tudni, hogy valami meghitt történt-e ezzel a mozdulattal, vagy pusztán az illetlenségre öltötte a nyelvét, de sokkal valószínűbb, hogy egyik sem. Csak. Csak és kész, és ezért nem lehetett tudni semmit soha, mert felőle minden ezen a könnyed vállrándításon keresztül érkezett. De mégiscsak ott ült mellette, és várakozott kezesen, mialatt beszélt.

Miután letette a telefont, felköszöntötte, és meghúzta a fülét. Aztán visszaültek. Ő hátradőlt, de a támlából kiállt egy csavar. Felordított, egyúttal a balesetén is élcelődve, mert néha a saját szívét is könnyűszerrel vette célba, csak éppen sosem csuklott össze a lövés után, és ebből vált világossá: vaktöltényt használ, hogy éltesse, alakítsa magát. Ám sejteni lehetett, hogy szobája sarkából, ahová nem merészkedett a lámpa fénye, gyakran élesre töltött pisztolyt szegezett rá valaki, aki hosszú szüneteket tartott két lövés között, amiket nem hallott senki, ahogyan a test elvágódásait sem a padlón.

Talán felé volt ekkor a feje. Közéjük nézett a padra, ahol egyetlen fenéknek maradt hely, ami fölött nem fenyegette újabb veszély. Aztán váratlanul a csavar túlfelére, a pad szélére húzódott.

Megérkezett a harmadik is.

Visszasétáltak egy megállót, és elnyelte őket a park. Megálltak egy kis tisztáson, maguk alá terítettek ezt-azt, és leültek körben. Ki a fűszálakat tépkedte, ki rágcsálta egy darabig.

– Úgy tudtam, elveszítettem azt a füzetet. Aztán egyszer megtaláltam az asztalomon, mintha csak odakészítettem volna, hogy reggel majd bedobom a táskámba. Ha nem került volna elő, most nem ülnénk itt. Ahogyan nem kezdtünk volna levelezni sem.

– Miről beszélsz? Milyen füzet? Mit érzelmeskedsz? – kérdezte a másik, rá sem nézve: különös bogarat piszkált egy fadarabbal, két fűcsomó között.

– Amiben az e-mail-címed szerepel. Az utolsó órán írtad a táblára – fordult Vera Jé felé, aki törökülésben dobolt a cipőjén. Aztán a másikhoz szólt: – Te meg ne szekálj… légy szíves. – Egy gallyat dobott a hajába.

– Aaaaa! Megcsíplek!

Vera kitért előle.

– Jól van. Csak azért mondtam, mert nekem is megvolt. Én nem veszítettem el. Bár ez is csoda. Már ahhoz a felforduláshoz képest, ami a szobámban van. Általános.

– Azért írtam a táblára a címemet, mert azt akartam, hogy keressetek.

– Micsoda?! – kérdezte Vera.

– Ezzel marha nagy titkot árultál el – mondta a másik, aki ismét megtalálta a bogarat. Csak az egy kicsit arrébb járt már.

– Te ezt honnan tudod?!

– Jaj, Vera… Még meg is kérdezte, hogy felírtuk-e, és közben a füzetemet nézte.

– Nézte a radai. Úgysem láttam volna semmit. Rövidlátó vagyok.

– Igenis nézted, és ne vitatkozz, jó?! A kézmozgást csak érzékeled, meg a lapok fehérjét, nem? – Elhúzta előtte a karját, de ő önérzetesen hátrahőkölt. – Kár tagadni.

– És miért az övét nézted?

– Mit akarsz ezzel kérdezni, Verácska? Hogy miért nem a tiédet?

Vera támadásba lendült, egy papírzsebkendőt akart gyömöszölni a másik szájába. Nevettek.

– Lányok, elég lesz. Talán mert ő ült közelebb. Ennyi az egész.

Nem beszélt neki erről, nem magyarázta el akkor Verának, hiszen most vált előtte világossá. Újabb skicc róla, róluk.

Eszébe jutott a villanás, a szárnysuhanás, ami átvágta a beáradó napfényt, miközben a címét a táblára írta. Válla fölött kinézett az ablakon, és a két tanépület közötti füves ligetben, egy fenyő tövében észrevette az ifjút. Elnyílt szájjal mosolygott, úgy nézett maga elé. Sapkáját leverték a veszekedő varjak, akik már kikezdték a fél szemét, és szakadt angyalbőre alatt két vörös lyuk volt az oldalán.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben