×

Ady – az irodalmi modernség s a progresszió viszonya

II. rész

N. Pál József

2008 // 04
A pozíció s a feszültség körülményei s következményei

A fentebb elősorolt gondok a személyiség s a szereptudat addig zártabb – 1905–1906 folyamán háttérbe szorulni látszó – elemeit mozgósították ekkor. Mindez a helyzettudat felülvizsgálatának, „lecserélésének” gondolatát nem hozta el, de a biztonságérzet megroggyanását jelezhette, ami módosulást is eredményezett. A versvilág törvényszerű gazdagodásaként is értelmezhető volt ez a módosulás persze, de a személyiség tépettségének, elbizonytalanodásának s indulatainak radikalizálódását nem látni nem lehetett.1 A versekre nézvést két tematika, motívumkör feltűnése s koncentrálódása lett szembeszökő, s mindkettő a világkép mélyrétegéhez tartozott. Ez a „válság” az „istenes” s a „magyar” Ady hangját erősítette fel, s e folyamatban már nem a reá szórt vádak elleni védekezés, hanem az öntanúsítás volt a fontosabb. Ady a magyarságát támadókkal – igaz, ritkán – addig is polemizált,2 ám ekkortól már művekben, ciklusokká rendezhető „tömbben” gondolkodott. Az, hogy Ady fellépése a nemzet önmagáról való tudatának folytonosságára nézvést milyen ambivalenciákat hozott, az is jelezte, hogy magyarságát nemcsak a konzervatív tábor vonta kétségbe, hanem – igaz, nem a nagyobb nyilvánosság előtt – az irodalmi modernség középosztályi gyökereit mélyen őrző némely képviselője is, s aligha csak az ifjonti hév, az eltérő költői felfogás, szereptudat vagy a féltékenység okán.3 Az is igaz azonban, hogy – amint látni fogjuk – a költő magyarságtudata, immár nem elsősorban az elmaradottságot „ostorozó”, hanem a megkötöttséget kiemelő „oldalának” radikálisabb feltűnése a közvetlen környezetében – ellenkező irányú – fenntartásokat szült, s ez is a nevezett feszültség részévé lett visszavonhatatlanul.

A másik – polgári radikális szemmel szintén némileg „érthetetlennek” tetsző – fordulatot Ady „Istenhez hanyatlása” jelentette. Bár a hatalmat reprezentáló, a hierarchikus rendbe beágyazódott egyházi felfogással szembeni ellenállása megmaradt, a korábban engesztelhetetlenül antiklerkálisnak mutatkozó költő „istenes verseinek” sora is ekkortájt, 1907 végén indult el. Az első két költemény a Budapesti Napló 1907 karácsonyi számában megjelent Álmom: az Isten és A vidám Isten volt (bár az induló Nyugat első számában közölt A Sion-hegy alatt is ezekkel egy időben keletkezhetett), de a fogódzóit elveszíteni látszó s „hazatérésre”, „megtérésre” vágyó ember világképének módosulásáról néhány, nem sokkal korábbi verse is tanúskodott. A szabadgondolkodók „megtérésének” lehetősége már 1906-ban, Párizsban foglalkoztatta őt, s ennek is többször hangot adott. „Óh jaj, mindnyájunkat fenyeget a veszedelem, hogy egy szép napon elfáradunk és istenfélők leszünk” – írta 1906. november 26-án,4 a Sötét vizek partján vagy a Hazamegyek a falumba című – egyaránt 1907 őszi – darabokat pedig a „szépen elfáradt” ember vigasztaló Isten utáni vágyának biblikus vagy profánabb eszménye lengte be egyértelműen („Néhányszor már-már szinte hittem, / Néhányszor megjelent az Isten” – mondta az előbbi vers, míg a másikat a „tékozlás”, a hazatért „eretnek” s a megbocsátás képzete-motívuma uralta).5 A Sion-hegy alatt nemcsak a biblikus képzetet, de a személyiség atavisztikusabb, gyermekkori rétegét is mozgósította, ez a „tematika” az 1908-as esztendő termésében egyre meghatározóbb lett, az év végén megjelent kötetben pedig (Az Illés szekerén) önálló – a kötetet bevezető! – ciklusba (A Sion-hegy alatt) rendeződtek immár a versek. Az ugyanebben a kötetben olvasható A téli Magyarország-ciklus darabjai (olyan versek, mint a Magyar fa sorsa, Az én magyarságom, a Csokonai Vitéz Mihály vagy a Nekünk Mohács kell) az 1909 elejétől indult kuruc- és „magyarságversek” előhangjaiként is felfoghatók akár (az 1909 végén megjelent Szeretném, ha szeretnének bevezető ciklusa az Esze Tamás komája lett!), s az Új versekben még oly kétely nélküli, „Holnap-váró” lendület is észrevehetően megtorpant ekkorra.

Hiába gazdagodott a tematika Az utca éneke „népszavás” darabjaival is, ezt a „hőkölést” s az említett két „témát” nemigen tudták mire vélni radikális barátai, s ennek több jele is feltűnt. Pogány Béla – szerkesztőtársa volt a Budapesti Naplónál, s ő szerezte meg a „holnaposoknak” a Független Magyarország című lapot6 – a többes szám első személy szigorával például ilyenformán írt: „…be kell vallanunk, hogy egy kicsit megnémultunk, egy kicsit elámultunk, amikor olyasmiket kellett látnunk, hogy ez a harcos magyar visszahőköl, megtántorodik és – jaj de csúnya szó, nemhiába a politikából loptuk: leszerel. […] Mintha az egész kitagadási jelenet [a duk-duk-afférról van szó] csak szeszélyes játék lett volna, de a megrokkanás [mégis] komoly valóság. Ő már csak muszáj-Herkules. Valami keserű búcsúzkodás, sok-sok halálsejtelem ez az egész kötet [Az Illés szekerén-ről van szó]. A nagy Ismeretlen rátelepszik a tollára, s ez a toll ilyenkor nehezen mozog a kezében. Csupa lemondás, csupa elégia az egész könyv, a szíve tele van lázadó szomorúsággal, a hangja pedig örökösen búcsúzkodó prédikáció. […] Oly szép és oly hazug ez a prófécia. […] Imitt-amott mégis fölbuzdul benne a csatázó, viaskodó Ady Endre s félrelökve az imádkozó-zsámolyt, a Sion-hegy alól nekiszalad a morgó vén salabaktereknek, akik az aranyjászolból esznek s az ő savós úri magyarságukkal kérkednek. Félvilági dámák és nagy költők életvégi sablonjához folyamodik ebben az állandóan pózolt hangulatban. Megtér az istenhez, imitt-amott nagyon szép kálvinista zsoltárokban, de legtöbbször színtelen érzéstelen legyenilyenis-versekben. […] …konstatáljuk, hogy Ady Endrének más könyvvel, más versekkel kellett volna ezekben a mámorosan szép harcos napokban a közönség elé állnia, amely közönséget pedig olyan nagyon csalogatnak, istenes versekkel, savós úri magyarsággal a másik táborba is. Ady Endrének nem szabad beleszürkülnie abba a versözönbe, amelybe régiek, újak és a még csak a jövő méhéből kikandikálók bele akarják fullasztani a közönséget […] Téved a költő, ha azt hiszi, hogy a közönség kritika nélkül olvas.”7 Pogány Béla emlékezésében az egykori recenzió java részét újraközölte, majd hozzátette, hogy Ady igazat adott neki.8 Így volt-e – feltételezhetően: aligha –, nem dönthető el ma már, annyi bizonyos, hogy a duk-duk-affér során szerzett sebeit nyalogató Adyt akkor éppen vigasztaló s bátorító Hatvany Lajos leidiótázta a fiatal újságírót,9 de a progresszió „döbbenete” nemcsak Pogány Béla sajátja volt.10 Az 1908-as év folyamán egyre szaporodtak Adynak a szerkesztőkkel – elsősorban a Nyugat szerkesztőivel – való konfliktusai,11 s új „állásokkal” is hiába kísérletezett. Kiss Józseffel, A Hét főszerkesztőjével már indulásától, 1899-től többször – 1900-ban, 1903-ban s 1905-ben is – próbálkozott, mindig hiába, most Molnár Ferenc javaslatára fordult hozzá.12 Nagy volt a bizalmatlanság már – meglehet, ezt az 1906 óta munkatárs, az Adyval szemben ellenszenvvel viseltetett Kosztolányi is gerjeszthette –, találkoztak, de az együttműködés igen rövidre sikerült (két verse és néhány cikke jelent meg a lapban).

Arról, hogy a Rákosi Jenőhöz való közeledési kísérletet csak az egzisztenciális kényszer vagy a szélesebb olvasótábor megnyerésének vágya is motiválta-e, akár vitázni is lehet, annyi bizonyos, hogy a szándék mögött nemcsak az 1904-es esztendő emléke lehetett, amikor a Budapesti Hírlap szorgos párizsi „tudósítójaként” minden megígért honoráriumot mindig pontosan megkapott a költő.13 Bölöni szerint „azt a magyarságot, melynek tulajdonképpen írt, igazinak vélt híveit, […] a történelmi rétegek magyarságának hajlandóságát”14 szerette volna megnyerni, ám Rákosi Jenő hűvös válasza kijózanította.15 Ady nem kereste fel Rákosit. Akárhogy is történt, a kísérlet nem egy sziklaszilárd „pozíciótudatú”, a maga „közegével” harmóniában élő ember lépéséről tanúskodott. A leginkább elgondolkodtató azonban az a csillapíthatatlan nyugtalanság, érzelmi hullámzás lehet, amely szinte az egész esztendőben elöntötte Adyt. Levelei tanúsítják, hogy az otthonosságérzet folytonos hiánya ettől az esztendőtől rázta meg őt igazán. Sehol sem találta a helyét, se Budapesten, se Érmindszenten, se Párizsban; se Léda mellett, se Léda távollétében nem érezte nyugodtnak magát.16 Állandó pénzzavarban volt, depresszió gyötörte, s a tehetősebb barátoknak való kiszolgáltatottságát is egyre sűrűbben emlegette már. Mindez együtt a biztonságtudatában megroggyant, s ha nem is a maga szellemi-politikai életben betöltött „pozíciójában”, de annak esélyeiben s távlataiban kételkedő s a „rajongóktól” körülvetten is a lassan morális magányba – intellektuális s az ettől elválaszthatatlan érzelmi-etikai egyedüllét, egyedülvalóság tudatába – zuhanó ember vergődése volt. Nevezetes, az induló Nyugat első számaiban megjelent esszéjében a maga „pozíciójának” a lényegét fogalmazta meg: „Bezzeg faltörő kosnak akkoriban, elején az én történetemnek, jó voltam, sőt nagyon jó voltam. E csak kulturálatlanságban egységes, magyarul betyár, zsidóul frech, még nemes fölbuzdulásaiban is hazug Budapesten. Vad-hús, egyelőre ártalmatlan, a magyarság és a jó véletlenségű vallás passe-partout-jával fölszerelt, kemény fej. Neki is mentem minden falnak, a szittyának és betűnélkülinek elsősorban, mert ehhez első jussom volt, de a héber betűsnek is, ha muszáj volt. Egy-két rést törtem, úgy emlékszem, egy-két babonát szétrúgtam, egy-két embert meghódítottam, talán. A csoda csak két napig csoda, az emberek fölocsúdtak, s a halottakat eltakarították, velem együtt. Az én fejem kissé összetört, de a szemem ép maradt, s láttam, mint ugrálnak be a réseken azok, akik engem a legharagosabban ugrattak. Ez is fátum: olyan embernek születni, aki másoknak egyengeti az útját harminc éven felül és mindenütt, a leendőknek is. De ennél a fátumnál jobban fáj, hogy véres fejemet és szívemet senki se látja, most se látja. Amikor abban az időben, melyben ezek történtek, egy kis enyhülést s barátokat akartam az alkoholon kívül, bolondokat vagy igazán fantasztákat kellett társamul kikeresnem. Akiknek a dolgok külső rendje szerint testvérekként kellett volna állniok mellettem, elmentek a vásárra, már előre örültek a bekövetkezendőknek, amikor nem szükséges az én személyemmel mint aktualitással foglalkozniok.”17

Aki ezt írta, az elmúlt évtized harcainak, terveinek akkori állapotát már nem a lebírhatatlan bizakodás felől élte meg. Meglehet, az egész szituációt az „osztályharcos” szemlélet felől értelmező Bölöni Györgynek itt a lényegi tendenciára nézvést mégis igaza volt: „Ady két pólus között futott: jobbról az elmaradt, falusias, a nemzeti hagyományokat túlságosan őrző, korlátolt történelmi középosztály és balról a haladó szellemű moderneskedő városias zsidóság között. […] Ady látja a hibát a vidéki dzsentriben, a papban, a grófban, a vármegyében, az egész magyar uralkodó rendben, de úgy érzi, hogy a magyar polgárosodás legfrissebb rétege, a városi zsidóság nem eléggé veszi észre a hibát saját soraiban, meggazdagodott pénzembereiben, Lipótvárosában s a gettóból alig kikerült kereskedőiben.”18 Leegyszerűsítő volt ez a marxizáló antikapitalizmus fogságában vergődött szemlélet persze, hiszen a költő világképe totálisabb volt ennél. Ady kíméletlenül ostorozta saját „fajtáját” – mert ebben érezte „illetékesnek” magát –, s ugyanezt a kapitalizálódó zsidóság lényeglátó értelmiségétől (s nemcsak Jászi Oszkártól, aki megtette néhanap) is elvárta volna, ám a „kettős pólus” „baloldali felével” szemben érzett feszültségnek nem vagy nemcsak ez volt az oka. Hanem az, hogy Adyban a költői s az eszmei-politikai állásfoglalás, létezési mód nem vált ketté egy pillanatra sem, így az ő – egyszerre művészi s társadalmi, végső soron „életérdekű” radikalizmusa (vagy ahogy régebben mondták: forradalmisága) – egyrészt „szélesebb”, többet s integránsabb módon „befogó”, másrészt „mélyebb” volt, mint – ahogy ő fogalmazta – az általa ütött „résen beugráló”, előre a „bekövetkezendőknek” örvendő, de az ő „véres fejét és szívét nem látó” vagy „nyugatos”, vagy polgári radikális társaié. Adyé életértelmezés, esetleg „életprogram”, az övék csak esztétikai vagy társadalmi „program” volt elsősorban.

A polgári radikalizmus – de ugyanígy a szocialista gondolat – az Ady-féle világkép integráns része volt (de csak része!), ezért nem fordulhatott mindenestül szembe vele, mint ahogy e világkép egyik – a „többivel” összenőtt – elemével sem fordulhatott szembe soha. Ady tán az utolsó, a világ (az Élet) érzékelésének, megértésének s kifejezésének atavisztikus egységét megőrzött – s ennek veszélyeztetettségét, átörökíthetőségének lehetetlenségét is ugyanolyan mélyen megélt – alkotó volt, ráadásul a „széthullt egész” forgácsait (például a politikát) is az „ősi” egység részeként látta még. Ebben volt egyedül, úgy érezte, ezt nem érti, éli (!) meg rajta kívül19 senki sem igazán – vagy ha mégis, akkor az kortársai közül Móricz Zsigmond, esetleg Fülep Lajos, követői közül pedig Németh László volt –, miközben azt is tudta, hogy a „pólus” másik feléhez, a „történelmi középosztályhoz”, amit – hisz belőle jött – felrázni akart, s amivel önmagát is „meg akarta értetni” mindenáron, végképp nincsen már értelmes visszaút. Ami a köznapokban történt – feladhatatlan akarat és csüggedés, harmóniavágy és állandó panasz, letargia és „kapkodás” –, mindennek csak „evilági tükröződése” volt.

Nem volt tehát visszaút, annál is kevésbé, mivel Ady „osztálya” épp ekkor, A magyar Pimodán megjelenésével egy időben már valóban támadásba lendült, ha nem is a későbbi engesztelhetetlen radikalizmussal még. A Budapesti Hírlap 1908. január 1-jei száma Rákosi Jenő vezércikkét közölte majd hat nagy újságoldalon.20 Ez a roppant nagy ívű elemzés az önmagát győztesnek s magabiztosnak érzett függetlenségi politika szemszögéből szólt. Az Európában addigra elterjedt „békebontó-magyar” képet cáfolta elszántan, egyúttal a magyarság előtt álló nagy lehetőségről beszélt. Az új kiegyezésről, amelyet a koalíció Béccsel kötött, s amelynek nyomán az „undok pártharc” megszüntetésének s a „magyarság újraegyesítésének”, aztán a – Monarchián belüli – nemzeti önállóságnak immár semmi akadálya nem lehet. „Mindent el kell távolítani, ami széjjelválaszt bennünket. A függetlenség mint cél, a kulturai munka mint eszköz, az egyetértés mint alap – ez legyen a jelszavunk”, s ehhez „politikánknak elsősorban kulturális politikának kell lennie; a magyar eszmét az anyagi és szellemi kultúra hordozójává kell tennünk” – írta a szerző. Ezt a célt a nemzetköziségre figyelő „szociológusok s a szocialisták zászlóbontása” veszélyeztethette, akiknél „az egyetértés fő pontja […] a magyar szellem ócsárlása”, s akik az „Isten detronizálása után étvágyra gerjedve a nemzeti eszmét is el akarják nyelni”.21 S amiből vita lett: Rákosi Jenő – egyelőre nem hangsúlyosan – ehhez kötötte a fiatalok „individualizmust” valló irodalmát is: „hozzájuk csatlakozna, bár némi távolságban, a fiatal írók, művészek, költők gárdája, kiknek a magyar nem elég raffinált, nem elég dekadens, túlságosan egészséges, durva, faragatlan, nyers, nevetségesen erkölcsös. Mindezeknek a jeleknek nem szabad túlságos fontosságot tulajdonítani, de semmibe venni sem szabad.” Ady nevét le sem írta a szerző, s reményét fejezte ki, hogy ezek a fiatalok előbb-utóbb „meg fogják találni magyar szívüket”, 22 ám nem hagyott kétséget afelől, hogy a „fordulatnak”, ami előtt a magyarság állt, szerinte – mint „probléma” – már az új irodalom is része volt. Rákosi Jenő „nagy összefüggésekbe” ágyazottan gondolkodott tehát, amikor „mindeneket domináló szempontként”, a függetlenségi politikával szimbiózisban élő „kulturai” szempontként a „magyar nemzet egyéniségének fenntartását és fejlesztését” jelölte meg, s bár írásából a nyugalom, az új jelenséggel szemben érzett fölénytudat áradt, nyilván a határozottabb fellépést is elvárta volna.

Azt kell mondanunk, hogy ez a „határozottság” A Holnap című antológia 1908. szeptember elejei megjelenéséig takaréklángon égett.23 A Budapesti Hírlap vezércikkét az Alkotmány s a Katolikus Szemle s a nagyváradi Tiszántúl írásai, cikkrészletei követték csupán, meg a volt Rákosi-sógor, Beöthy Zsolt Kisfaludy társaságbéli előadása, s A Hét – az írás címéül egy Ady-sort választott – ironikusnak szánt publicisztikája24 még, a többi lap – egyelőre – mintha nem érezte volna a „veszélyt”.25 Az Alkotmány s a Katolikus Szemle egyaránt a kormányzó koalíciót „erősítő” Katolikus Néppárthoz, a Tiszántúl a nagyváradi klérushoz tartozott, ráadásul a hat cikkből ötöt egyetlen ember, az a Görcsöni Dénes néven publikáló Friedreich István írt, aki mintha az Ady-jelenség eltakarítását érezte volna feladatának, de csak egy esztendeig.26 A cikkek az induló Nyugatot – s a Huszadik Századot – támadták elszántan, „a vallás, az erkölcs s a haza” védelmében s nagyon silány színvonalon. Görcsöni-Friedreich A magyar Pimodán sorra megjelent fejezeteit vette újra és újra elő, a „kanális-morált” emlegette többször, s ellenszerül, mint minden „tisztességes társadalom egyetlen fegyverét”, a kényszerzubbonyt javasolta végül.27 Ezekben a cikkekben az analízis nyomát sem lehetett felfedezni, nem is méltatta válaszra senki sem őket. Beöthy Zsoltnak a Kisfaludy Társaság 1908. február 9-i ülésén elhangzott előadására – ő, nagyobb összefüggésben gondolkozva, „a nemzeti lélektől való elszakadással” vádolta a moderneket – azonban már igen.28 1908 április–májusában az Ady-verseket gúnyoló paródiák is megszaporodtak – ebben a Huszár Károly (később, 1919–1920 fordulóján miniszterelnök) szerkesztette Deres című élclap járt elöl29 –, ám a még magabiztosnak tetsző konzervatív oldal „gáncsolási” hajlandóságát – amit az Alkotmány publicistája sürgetett – egy vidéken megjelent költői antológia hozta el, de csak Apponyi Albert kultuszminiszternek a hatvanesztendős Beöthy Zsoltot köszöntő levele után.30 A miniszter – így jellemezte magát – egy volt a sokakból, „akik irodalmunkat rajongóan szeretik, ezt a modern elvadulások veszedelmétől megóvni akarják, és ezért is különös tisztelettel és rokonszenvvel kísérik a tisztult ízlés, az örökszép törvényei hivatott képviselőinek [például Beöthy Zsoltnak] nehéz munkáját”. A levél befejezése nemcsak biztatás, de valóságos feladatkijelölés volt már: „Adja Isten, hogy méltóságod tudásának és nemes ízlésének fegyvereivel, nagy irodalmi tekintélyével még soká őrt álljon a nemzet szellemi életének e javai mellett, és tovább nevelhessen olyan nemzedéket, mely lelkileg legyőzte a rútnak és a perverziónak (erre nem találok megfelelő magyar szót) tolakodó szellemeit.” Ady válaszában nemcsak a kultuszminiszternek az irodalommal szemben addig tanúsított segítőkészségét, jóindulatát, de a képességeit is nyíltan kétségbe vonta,31 s ezzel a polémia – ahol az álláspontok a Rákosi Jenő felvázolta, Beöthy Zsolt és Apponyi Albert követte „elvek” mentén hasadtak szét – valóban „elvadult”.

A Nagyváradon megjelent A Holnap című, hét költő verseit bemutató antológia a konzervatív irodalomszemlélet ily radikális fellépésére önmagában aligha lett volna elegendő,32 ám tény, hogy ettől kezdve a vita radikalizálódott, s a benne való állásfoglalás a kulturális-politikai értékválasztás része lett. Innen nézvést a könyv címe határozott, az uralmon lévőt tagadó „igénybejelentésnek” tetszhetett, megalakult a Holnap Társaság,33 megvolt már a Nyugat s a polgári radikálissá lett Huszadik Század is,34 míg a szellemi-irodalmi élet korábban magabiztos konzervatív felének a szervezettsége s a felkészültsége kezdett elégtelennek tűnni. Tán ez utóbbi felismerés is okozhatta, hogy a meglódult támadásokat szemlézve azonnal feltűnt egy sajátosság. Amíg a konzervatív szellemiség színvonaltalanabb hányada – ahova az Alkotmány vagy a Katolikus Szemle is tartozott – hihette, hogy az új „irány” – s főleg Ady – beteg és tehetségtelen emberek gyülekezete csupán, addig Herczeg Ferenc, Beöthy Zsolt vagy nemsokára Horváth János Ady kvalitásaival nagyon is tisztában lehetett. A kálvinista kisnemes s „fajmagyar” Ady – akinek az elfoglalt-megszerzett „pozíciója” érthetetlennek tetszett – „leválasztásának” a kísérlete már a duk-duk-affér előtt (!) megkezdődött ugyanis, igaz, nagyon óvatosan még. A Pesti Futár 1908. október 5-i számában – két nappal az Apponyi-levél után – ez volt olvasható: „…ami a Holnap című irodalmi társaságban fiatalság és szép szándék, mi is üdvözöljük. Azt pedig, ami benne vidékies, értetlenség, nem vesszük komolyan. Ady Endrének valóban van néhány gyönyörű verse, de akik köréje csoportosultak, azok majdnem semmit sem érnek…”35 Ez a néhány sor nem mondott mást, mint Herczeg Ferenc a maga lapjában, az Új Időkben, amelynek kiadójával – a Singer és Wolfnerrel – Ady 1908 októberében már kapcsolatban állt.36 Herczeg, aki az Új Idők 1908. október 11-i számában az antológia előszavát, valamint Ady, Emőd Tamás, Juhász Gyula, majd november 1-jén Balázs Béla verseit is közölte, valószínűleg üzleti megfontolásból is, a következőket írta: „Ady Endre erős tehetség. Ezúttal azonban rossz társaságba keveredett, reá nézve a legrosszabba: az adyendréskedők társaságába. A Holnap irodalmi hitvallása az, hogy utánozzák Adyt. Kár, hogy ez a művészember mindig csak tágöblű gramofonok kíséretében hallatja szavát. Ezek túladyendrézik magát Ady Endrét, és abba a furcsa helyzetbe juttatják, hogy ő, aki hadat üzen a tekintélynek és iskolának, tekintéllyé lesz, és irodalmi zugiskolát alapít. Ady Endrének kegyetlen irtóháborút kellene indítani az iskolája ellen, mely abból él, hogy kilószámra kiméri az ő húsát.”37 Meglehet, az 1908. november 15-én megjelent, A duk-duk affér című cikk e „kegyetlen irtóháborúnak” is a része lehetett, ám az írás – összetett – lélektani körülményei és főleg következményei a vélhető – szintén összetett – oknál is fontosabbak talán.38 Mert okként az addigra valóban elburjánzott Ady-utánzó dilettantimussal39 szembeni indulat, a biztos munka utáni vágy, egy titokban folyt s az Ady által nem kedvelt Ambrus Zoltán vezette írói szervezkedéssel kapcsolatos düh40 vagy – a költő habitusától szintén nem idegen – figyelemfölkeltési szándék41 egyaránt elősorolható, de valószínű, hogy az egész „ügy” kirobbanásában az „önviaskodásnak” az a felszámolhatatlan formája játszhatta a leginkább lényeges szerepet, amelyről Bölöni György beszélt.42

Az ellentétes értékeket magába szorított, a „minden” igézetében élő s „mindenki” költőjévé lenni akart Ady önmagával is folytatott viaskodásairól volt szó, aminek a középosztályi olvasók felé való „kitörési kísérlet” csak egy „gyakorlatias” – s persze tévesztett irányú – kísérőjelensége lehetett. A megcsappant olvasókör – akár Ady felvonultatásával való – „bővítése” az Új Időknek is a terve volt, ez bizonyos,43 ebben az „érdekek” kölcsönösek is lehettek akár, ám van e hírhedtté lett cikknek egy része, amire eddig kevésbé figyeltünk talán: „Tehát, uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez. S az én állítólagos irodalmi lázadásom nem is lázadás. Ravasz, kicsi emberek belémkapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de oka ennek se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőmívesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én ugyanakkor, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette.”44 [kiemelés – N. P. J.] Miről beszélt itt Ady? Nem arról az általa egyetlen „Élet-parancsként” felfogott „áldásról s átokról”-e, aminek a magyarsággal való azonosulására vonatkozó „hányadáról” Fülep Lajosnak beszélt?45 Aminek a modernséghez s annak képviselőihez fűződő viszony is leválaszthatatlan (!) része volt, de ugyanakkor része csupán! Amivel szembefordulni nem lehetett (hisz akkor önmaga „teljességével” is szembefordul), de ami szintén nem „sajátíthatta ki” őt, mint valamifajta „társaság” vagy bármely „körülhatárolható” szervezet. Ady abból a „pozícióból” beszélt, ahonnan nézvést akár a művészi modernséggel, akár a progresszióval azonosult ugyan, de csupán ezeknél „több is volt” ő, s ezért – fölfogása szerint – az általa képviselt minőség semmiféle rendelkezésre álló „keretbe” nem férhetett bele – a modernség s a progresszió kereteibe sem. A közte és a rendelkezésére álló keret közötti feszültség, avagy Ady folytonos „önviaskodása” ebből következett, s az is látni való, hogy a feszültség feloldásának nem lehetett értelmes módozata akkor. Ez az Új Idők-kaland főleg nem lehetett azzá, s noha van kortársi dokumentum, mely tanúsítja, hogy „saját osztálya” progresszívjeinek egy része érteni vagy magyarázni tudta-próbálta a költő szándékát,46 ennek az átgondolatlan „kísérletnek” a lehetetlenségére szinte a cikk megjelenésének pillanatában fény derült. Adyra nagyon ráijesztettek ugyanis.

Az írást követő egy-másfél héten több mint egy tucat levelet váltott a költő (illetve ennyit ismerünk), a legtöbbet Hatvany Lajossal. „»Nincs ki ne lássa, bár csupa vak«, hogy cikked a lehető legkíméletlenebb formában fordul azok ellen, kik a legnagyobb nyíltsággal és önzetlenséggel írtak rólad jókat. […] Úgy lesz, amint kívánod – én soha az életben nem írok rólad többé egy sort se” – így kezdődött a báró második levele (az első, ami ennél is durvább lehetett, elveszett).47 S ezzel fejezte be a következőt: „Te azt sürgönyzöd, hogy levelem gonosz volt. De hiszen csak nem hitted, hogy megköszönöm, ha nyilvánosan kijelented, hogy útálsz. Sürgönyöd szerint nem rám gondoltál. De minthogy a cikk minden olvasója reám s a föntebb említett urakra nyilvánvaló célzást látott benne, muszáj, hogy a fogalmazásban lett légyen valami kétértelműség. A Huszadik Század urai ugyanígy gondolkodnak. Nékem az egész dolog igen hasznos. Német és magyar írói vacillálásomnak véget vet. Megyek szépen Berlinbe. S ha oda-küldik a Nyugatot, rendkívül fogok örülni, ha e folyóiratban ismét oly szép verseidet látom, mint a legutóbbiak. Ott aztán örülhetek nekik – senkise fogja rám fogni, hogy ez által érvényesülni akarok.48 S ha a levélíró által kiemelt félmondatot összevetjük a következő küldemény egy megjegyzésével (ahol Hatvany a saját apja véleményét mondja el), a báróban dúló indulat legmélyebb bugyrába láthatunk: „…hagynom kellett apámat kidühöngenie. »Ti őt felmagasztaltátok, [addig] amíg az úgynevezett hivatalos irodalom se ignorálhatja őt többé, s most otthagy faképnél. Ez egy közönséges, ordináré s a fináncvilágban ismert trükk – de én az ilyen urakkal megszakítom az összeköttetést.«”49 Hatvany Lajos Ady cikkét kizárólag egy módon „értette meg”: az „általam, általunk” felemelt költő hálátlanná lett, szembefordult (velünk), nincs értelme „érvényesülni” [ti. a költészete által is „magyarrá lenni”] tehát, elmegyek német írónak. Ady felrúgta a soha ki nem mondott „egyezséget” Hatvany szerint, amit valóságos szerelmi csalódásként élt meg ő.50 Még a történtek után harminc évvel is így fogalmazott: „Fölösleges a védelem és hiábavaló. Ady valóban elárulta híveit, s valóban a legérzékenyebben, soha többé jóvá nem tehetően megbántott engem.”51

Az Ady–Hatvany-levelezésnek e két hete nemcsak Hatvany érzelmi „csőlátására”, hanem az önmagával viaskodó költő „pozicionális csapdahelyzetére” is bizonyíték. Ady egyetlen lehetséges szellemi bázisa, „menedéke” és szellemi-egzisztenciális „kiszolgáltatottságának” forrása egyazon „helyen” sűrűsödött össze ugyanis. Az a két hét riadt, néha már a méltóság nyomát is alig őrzött magyarázkodó, „közvetítésért” esdeklő levelekkel, táviratokkal volt tele.52 Ady „bűne” végül is megbocsáttatott, de a „lázadás” határát egyszer s mindenkorra tudomásul venni kényszerült.53 Tudomására hozták, hogy ha szembefordul azzal a „kerettel”, ami alakította s „felemelte” őt, s amit ő is alakított s „felemelt”, nemcsak egzisztenciálisan, szellemi s morális értelemben is ellehetetlenül. Ám a „vihar” a Nyugat s a progresszió köreinek sem hiányzott, hisz a szakadást az ellenoldal kitörő örömmel fogadta volna,54 közös lett hát az érdek, hogy gyorsan elcsituljon az egész.55 Így aztán a Petőfi Társaság – nyilván nem számítások nélkül való – tagsági ajánlatát nagyon udvarias levélben, de visszautasította a költő,56 s a november végétől született versek világa is érezhetően radikalizálódott.57 A „szakadás” elmaradt tehát, Rákosi Jenő 1908. december 20-án megjelent nagy terjedelmű cikkét már ez a „keserűség” is motiválhatta.58 A Budapesti Hírlap főszerkesztője Ady híján – bírálva bár – az antológiából kimaradt Oláh Gábort „választotta le” a modernekről ugyanis, amit Oláh egy hódoló s Rákosi Jenőt magasztaló levélben meg is köszönt azon melegében.59 Az antológia költőit – s kivált Adyt, akinek A Tisza-parton című versén hosszasan gúnyolódott – ellenben, s ezúttal különösebb eszmefuttatás nélkül, a bolondok s az őrültek közé utalta a szerző. Gőgösek, pökhendiek, érthetetlenek, nincs múltjuk, csak a jövő kapuját döngetik, az életükből pedig „kiesett a Ma” – Rákosi Jenő ennyit mondott lényegében, visszaesvén némileg az Alkotmány színvonalára is.60 Meglehet, úgy érezte, hogy az irodalom „kettészakadása” végleg bekövetkezett, s az új, minden fennállót tagadó, anarchiát terjesztő jelenségeket már bajosabb kiszorítani. Tény, hogy ez volt az első Rákosi-írás, amelyre már „közvetlenül” válaszolt Ady, két olyan cikkben, amelyek a duk-duk-affér utáni vallomásnak, helyzetelemzésnek is nevezhetők.

„Rákosi Jenő mindig a maga helyén és tudatosan szokott ferdíteni vagy butítani, és soha még ezt mai vehemenciával meg nem cselekedte. […] Rákosi Jenő, ha nem volna kibérelt lelkű és életű ember, akkor sem értené meg ezt. Ő annyira a maga múltjában és mániájában él, hogy minden valószínűség szerint sohase élt egy jelenben sem.”61 Az írásban Herczeg Ferenc, Beöthy Zsolt, sőt, az új irodalom jelenségeiről fanyalgó iróniával nyilatkozó62 Mikszáth Kálmán is „terítékre került”,63 de a cikk valójában a modern irodalom és létszemlélet „győzelmének” már-már bekövetkezett demonstrációja volt. Mert mit nem érthetett meg Rákosi Jenő, s mibe nem tudtak beletörődni Ady szerint a nevezett urak? Abba, hogy „akiké Magyarország, […] az irodalom [már] nem az övék”. Abba, hogy „az új, elátkozott (ráadásul nem is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom: valószínűleg előfutárja Magyarország megkésett, de most már nem sokáig halasztható, szociális átalakulásának. […] az bizonyos, hogy nagy dolgok, nagyszerű dolgok ígérkeznek itt, nálunk. […] s ezt már e néhány sor írója érzi és éli: ez az irodalmi háború gyermeke a szociális háborúnak – hiszen éppen ezért félnek úgy (olyan sokan meghatóan, nevettetően, de művelőinek és e szomorú országnak szépet és nagyot ígérően) tőle.” Az írás a Kunfi Zsigmond szerkesztette Szocializmusban, a szociáldemokrácia elméleti folyóiratában jelent meg, így a hang s a frazeológia is ehhez igazodott, de a duk-duk-affér „úri viharából menekülő” költő álláspontjának – az 1908 decemberében született verseken is tetten érhető – „letisztulása”, avagy radikalizálódása64 nyilvánvaló volt.

Mintha az 1905–06-os ostorozó hang tűnt volna fel újra,65 mintha a reá nehezedő riadalom s lélektani nyomás alól felszabadult Ady hinni kezdett volna a közelgő Holnapban megint. Vagy „bizonyítani” is talán, hogy az október–november havi „meggondolatlan kitérő” végleg a múlté immár, amit az Új Idők-gazda Herczeg Ferenc nyilvános kipellengérezése is híven tanúsíthatott mindenki előtt. Ugyanígy az „áttörés” tudatát viselte magán a Magyar lelkek forradalma című munka is, amely nemcsak a moderneken gúnyolódó Szabolcska Mihályt („Lantverő Mihályt”)66 utalta a múltba, hanem a konzervatív szemlélet derékhadát is.67 Itt nem a folyamat szocialista, hanem annak magyar jellegét hangsúlyozta a költő, ám a két cikk gondolatmenete nagyon egybevágott: „Bizonyos, hogy soha magyarabbul, bátrabban nem ébredt föl még a sokszor félreismert magyar géniusz. […] A politika ellenére és kedvetlenségére Magyarországon olyan intellektuális kultúra indult, amely méltó volna egy skandináv államhoz. […] Most vagy soha, annyi bizonyos, most vagy soha el kell válnia, vajon az irodalom tényleg jóslója, előzője minden társadalmi és politikai megújulásnak?”68 Ez a második – de időben valószínűleg előbb született – írás A Budapesti Újságírók Egyesülete 1909-ik évi Almanachjában jelent meg. E több mint négyszáz oldalas – 1909. február elején napvilágot látott – kiadványt a „politikai nemzetköziség” és az „irodalmi modernség” körül dúló „öldöklést”, a „mai társadalmi és irodalmi világnézet háborús mozgalmait kétféle módon visszatükröző”69 cikkek uralták igen nagy részben. A legújabb irodalom körül című fejezetben Ady Endre, Ignotus, Schöpflin Aladár, Hatvany Lajos, illetve Beöthy Zsolt, Herczeg Ferenc, Rákosi Jenő és Szabolcska Mihály, A nemzetköziség körül címűben pedig Ágoston Péter, Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szabó Ervin, illetve Apáthy István, Berzeviczy Albert, Huszár Károly és Prohászka Ottokár szólaltak meg többek között. Ady Endre nevét az irodalom jelenségeiről beszélők jelentős hányada szóba hozta, azt, hogy a modernség végképp polgárjogot nyert, ez a vaskos – s a korban reprezentatívnak szánt – könyv is demonstrálta tehát.

Az 1909 január–februárjában lezajlott, a progresszió felől nézvést „házon belülinek” tekinthető Népszava-vita70 is a modern irodalom képviselőinek győzelmét hozta el, a Küldöm a frigy-ládát – s az említett két cikk – csakugyan a progresszió melletti visszavonhatatlan kiállásként hatott, a költő úgy érezhette, hogy megnyerte a csatát,71 az elkövetkező hónapok Adyra vonatkozó történései pedig – noha folytatódtak a támadások – akár valamiféle „diadalmenetként” is fölfoghatók voltak akkor. Dutka Ákos, Emőd Tamás s Juhász Gyula megbékélt,72 április elején A Holnap második kötete is megjelent, a radikális fiatalokat tömörítő, 1908 novemberében – éppen a költő születésnapján – alakult Galilei Kör ez évben már Ady-verssel köszöntötte márciust,73 a Modern Színpadon Reinitz Béla zenéjével adták elő költeményeit, s júniusban Ady-számmal tisztelte meg a Nyugat, ahol nemcsak az a duk-duk-afférral megsértett Fenyő Miksa és Hatvany Lajos köszöntötte a költőt, de Móricz Zsigmond hódoló sorait is olvashatta már.74 Októberben és novemberben a Nyugat-matinék keretében valósággal körbehordozták az országban őt – Nagyváradon, Temesváron, Debrecenben, Kaposváron s (a holnaposokkal) Aradon is fellépett75 –, nagy sikerű estje volt a Royal szállóban, s november közepén a főváros kétezer koronás Ferenc József szépirodalmi díját is – a költőt a Petőfi Társaságban gúnyoló Lampérth Gézával szemben76 – Ady nyerte el.77

Úgy tűnhetett, Ady végképp „befutott” tehát, ám életének akkor rejtve maradt dokumentumai arról tanúskodnak, hogy ő a vele s körülötte történteket egyáltalán nem győzelemként élte meg. Igaz, a duk-duk-affér kavarta válságon túljutni látszott, tudomásul vette, amit szellemi integritásának s egzisztenciális biztonságának együttes őrzése érdekében muszáj volt tudomásul vennie akkor, igyekezett jól kijönni az egészből, de állandó kiszolgáltatottságérzése, s kételyei, hogy valóban értik-e őt, nem múltak el továbbra sem. A Móricz Zsigmonddal való „egymásra találást”, a lelki s emocionális „ráismerést” az őrzött-kihordott eszmény s a „kihordó” környezet feloldhatatlan ambivalenciája forrósította fel, a barátság ehhez fogható mélységű átéléséhez a csupán hasonló származás és élményvilág kölcsönös tudata még nem lett volna elegendő. Ady Móriczot köszöntő írásának egy apró részlete pontosan arról beszélt, ami a költő számára a legfontosabb volt, s amit másutt – a másokkal való kapcsolatban – hiába keresett. „Hej Uramisten, hej Móricz Zsigmond, drága, nagyszívű, kenyeres pajtásom, milyen egyszerű és milyen egyetlenül nagy dolgot míveltél te. Meglelted a magyarságot, melyről már azt kezdtük hinni, hogy nincs is. […] ez a mi fajtánk, újra itt van egy ragyogó, kis ember belőle, tehát minket akar a jövendő, s reánk van szüksége. [Kiemelés – N. P. J.]”78 Pontosan arról volt szó, amit – a már idézett – Fülep Lajos emlékezete szerint mint az életét felemésztő hiányt panaszolt minduntalan,79 ám azt is tudta Ady, hogy e „ráismerés” kettejük ügye marad csupán, „társadalmasítani” a – feladhatatlan – közös gondot továbbra sem sikerül majd. A feszültség megmaradt, Ady-szám ide vagy oda, a Nyugatot továbbra sem érezte otthonának, úgy vélte, háttérbe szorítják, hogy az ő népszerűségét csak cégérül használja a lap, a vidéki körútra is állandóan panaszkodott,80 s egyre inkább készült a Lédával való szakításra is.81 Az a bizakodás, amit a duk-duk-cikk utáni „visszafogadás” s a Móriczcal való találkozás fellobbantott, őszre megfakult, sőt már-már a végleges elhallgatás lehetősége foglalkoztatta a költőt. A Most pedig elnémulunk-at Ady Lajos szerint 1909. november 27-én, a Beretvás Hugó zeneszerző kísérte Royal-esten olvasta fel,82 a költemény a Nyugat december 1-jei száma közölte is, de legközelebb csak két hónap múlva publikált a lapban (az Egyetértés és a Népszava karácsonyi számában egy-egy verse megjelent). Ilyen hosszú „versszünet” utoljára az önálló hang keresésének esztendeiben, 1903-ban fordult elő. Egy Diósi Ödönnének írt levelében már-már élete céljának teljes feladásáról beszélt Ady,83 s ha tudjuk is, hogy e „csüggedésnek” a bűntudattal élő, folyton „megértésért” esdeklő panasz is a „része volt”, kétségtelen, hogy e hónapok azt a fordulatot előlegezhették, ami valamikor A Minden-Titkok verseiből kötet84 összeállítása során az Ady-féle világképben végbement. Ennek nyelvi-poétikai összetevőire (a szimbólumok ritkulása, a versnyelv egyszerűsödése, később az expresszív s szürreális jegyek gyakoribbá válása stb.) a szakirodalom már idejekorán felfigyelt.85 Ez az 1910 decemberében megjelent könyv az addigi költői út összegzése volt, legfontosabb motívumcsoportjait (Isten, Szerelem, Magyarság, Élet-Halál) még egyszer körbejárta a költő, a versek tónusán a lemondás, a vereségtudat uralkodott, ugyanakkor a cím egy metafizikus élet- és világértelmezés megőrizni vágyott hitéről vallott.86

A magánytól, az elszigeteltségtől való félelem és a valahova tartozás, a kötődés utáni vágy kettőssége, csüggedés és remény sokszor egyidejű dualitása a következő kötetek (A menekülő Élet, 1912; A magunk szerelme, 1913) anyagát is áthatotta, ám a körülötte lévő – akár napi politikai – világra való reflexió s a művészi jövőformálás igényét ekkor sem adta fel.87 Mindezen impressziók s értéktartalmak változó intenzitású, de sokszor egyidejű jelenléte az emberi-alkotói helyzettudat s a változtathatatlan környezet közötti feszültség folytonosságáról is tanúskodott. Mert az otthonlét „ismerősségének” élménye vágy maradt csupán, noha a „létező” modernség és a progresszió oldalán elhelyezhető „pozíciójából” a költő nem próbált kitörni már. Hiába várta, s kérte levélben többször, az 1910 márciusának végén indult polgári radikális Világ nem volt hajlandó rendes munkatársául fogadni őt,88 a Nyugathoz való viszonya is feszült maradt, egyre többet betegeskedett, s a Léda-kapcsolat kétesztendős záró fejezete is ebben az időben nyomasztotta. Lédától – e fölemelő s pusztító kapcsolat „élményét” valószínűleg soha ki nem heverve – elszakadhatott ugyan,89 ám a maga szellemi-tudati beágyazottságának érzelmi-szociológiai alapszerkezetét nem változtathatta meg, s nem is akarhatta megváltoztatni igazán. A duk-duk-affér tapasztalata ezt a „pozíciót” egyszer s mindenkorra rögzítette, s noha a konzervatív irodalomszemlélet „nyitottabb” és nívósabb hányada Ady modernségről való leválasztásának, illetve a konzervatívabb olvasói ízlésbe való „becsempészésének” kísérletével nem hagyott fel továbbra sem,90 az utak nyilvánvalóan elváltak ekkorra már, s az „ellentábor” is határozottabb szervezkedésbe kezdett. Az 1909. január elején indult katolikus irodalmi hetilap, az Élet programja szerint is a „nemzetietlen és dekadens kiadványok”, lapok, folyóiratok ellensúlyozására született, a politikai életbe 1910-ben visszatért Tisza István alapította s Herczeg Ferenc szerkesztette Magyar Figyelő pedig – noha Krúdy Gyula vagy Móricz Zsigmond is az alkalmi szerzők közé tartozott – indulásától (1911. január) kezdve a modernség s az eszmei radikalizmus – nem annyira a Nyugat, inkább a Huszadik Század – potenciális „ellensúlyaként” fogta fel önmaga szerepét.

Adynak a korábbi esztendőkben még tisztelt, sőt 1903–1904-ig a liberális politika reményének látott Tisza István elleni gyűlöletének kezdete is ezekhez az esztendőkhöz köthető.91 A történelmi Magyarország integritását minden idegszálával féltő, ezért az erkölcsi s nemzeti konszenzust mindennél fontosabbnak tudott Tisza a művészi modernségben, a szocializmusban s a polgári radikalizmusban ezt veszélyeztető ellenséget látott, s – Rusticus álnéven – maga is többször megszólalt a lapban. Ady haragját – Hegedűs Lóránt emlékezete szerint – nem az 1904 eleji eredménytelen audiencia emléke,92 hanem Tisza 1910. november 8-án Bécsben, a bihari delegáció előtt kiejtett megvető – s napokon belül a költő fülébe jutott – mondata lobbantotta fel: „Ady és a Nyugat levéltetűk a magyar kultúra pálmafáján.”93 Akárhogy is történt pontosan, annyi bizonyos, hogy Ady világképének a Tisza-féle liberális konzervativizmus felé semmiféle „átjárási lehetősége” nem volt ekkorra már, s a házelnök, majd az 1913 júniusától újra miniszterelnök gróf, az „Idő kiküldöttje” a létezés mélyebb értékeit veszélyeztető gonosz szimbóluma, beteljesítő eszköze lett a költő magánmitológiájában vagy történelemszemléletében.94 Az 1912-es politikai válság inspirálta, közelinek hitt forradalmas reményt – amit A magunk szerelme kötet Szent Lélek karavánja ciklusának több verse is őrzött – a „beteg századokért lakoló”, az „Idő rostájából” kihulló nép víziója váltotta föl, ez viszont a Ki látott engem? kötet Sípja régi babonáknak ciklusában volt olvasható. Ezt a tapasztalatot személyes-egzisztenciális, a „náció” s a létezés vereségeként egyszerre élte meg Ady, 1907-től lappangó, egyre inkább elhatalmasodó – s a háború rémével végképp reá szakadt – morális magányát ez a folyamat teljesítette be. Az egyedüllét erőterében a költő és „környezete” közötti feszültségek „másodlagossá” lettek, az erről tanúskodó „villongások” – az Ady-pozíció megingása nélkül – „házon belüliek” maradtak már ezután. Így volt ez a nevezetes Irodalompolitika-vita nyomán is, amikor Ady – noha vele értett egyet – nem követte a laptól megvált Hatvany Lajost, s nevét a folyóiratra is rátették ugyan, de véleményére senki sem volt kíváncsi továbbra sem.95 A kapcsolat háromnegyed évre megszakadt, aztán – a költő leromlott állapotának hírére – megint helyreállt, az 1913 márciusától júliusáig tartott maria-grüni kezelés költségét Hatvany fizette ki, ekkor meg A magunk szerelme kötet okozott konfliktust közöttük, ám Ady „hovatartozása” nem lett kérdéses többé egy pillanatra sem.96 1912 májusának elején a néhány éve alakult, kifejezetten radikálisnak számító szabadkőműves Martinovics-páholyba is felvették a költőt, a Galilei Kör fiataljainak minden év március 15-én verset küldött, s az 1914. június 6-án létrejött, Jászi Oszkár vezette Országos Polgári Radikális Párt alapító tagjaként rábeszélték a képviselőjelöltségre is. Részt vett a június 28-án Nagyváradon tartott toborzón, a Ferenc Ferdinánd elleni merényletéről ekkor jött a hír. Július végén, augusztus elején – alig egy hét leforgása alatt – szinte egész Európa lángba borult.

A háborút – a szellemi élet nagy részével, köztük eszmetársaival ellentétben – Ady nemcsak történelmi bűnnek és szerencsétlenségnek, hanem „metafizikai karambolnak, a realitássá vált embertelenségnek, az érték nélküli létezés valóságának”97 fogta fel. Háborúellenessége nem – illetve nem elsősorban – politikai természetű, hanem metafizikai létfelfogásának következménye volt. A világégést – a motívummá emelt Tébolyt – az emberi történelem visszafordíthatatlan katasztrófájának látta, ami az egyén és a világ harmóniájának reményét, az emberi civilizáció – s benne a magyarság – nagy álmának, az „élni akaró Életnek” az ellehetetlenülését hozta el.98 A háború eszkalálódásának napjaiban – 1914. augusztus elején – írt Ésaiás könyvének margójára című biblikus prózavers zárlata ezt fejezte ki: „Bizony a »kegyetlen, hosszú Leviátán kígyót és a tekergő Leviátán kígyót« kemény, nagy és erős fegyverével nem látogatja meg senki. És a »veres ború szőlőt« vérrel öntözi most megint az Úr. Óh, miért olyan szertelen és boldogtalan az Ember, ki úgy kívánja a szeretetet és boldogságot? Vigyázók, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázók, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca.” E kudarc nemcsak az Élet, de a vele azonos vigyázó pozíció, a költészet pusztulásának esélyét is jelentette egyszersmind, amikor az életakarat bizonyságául csak a vagy-vagy eshetőségét még megadott – szintén motívummá lett – Tegnap emléke s az „őrzés” kényszerének levethetetlen hite, feladattudata volt felmutatható, olyan darabokban, mint az Intés az őrzőkhöz, a Mag hó alatt vagy a Csinszka-versek némelyike. Az elszigeteltségnek s a magárahagyatottságnak ezt az infernóját Adyn kívül senki sem élte meg így, a költő kezdetektől való háborúellenessége99 – illetve annak formája – ezért volt érthetetlen mindenkinek, még a vele „egy oldalon” állóknak is, nem is beszélve arról a Rákosi Jenőről például, akinek nemcsak Ady világa s „pozíciója” lett végképp idegenné az esztendők s a modernséggel folytatott viták során, de a háborút, illetve ha már elkerülni nem lehetett, a győzelmet a magyarság – és saját jövőképe – egyetlen esélyének tudta. Az újabb, minden addiginál radikálisabb összeütközés – igaz, a háború második esztendejében csupán – törvényszerűen jött el tehát.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben