A cipővas; Kutasó

A cipővas

Szorgoskodom, bűvölgetek
kint a spájzban,
cipőimre vasat verek
a kamrában.

Görbe a lábam, emiatt
nagyon gyorsan
koptatom a cipővasat
öregkorban.

Az is igaz, fiatalon
hasonlóan,
amikor is a betonon
gyalogoltam.

Lábbelimen vásott a vas
szörnyű gyorsan,
egykettőre, az is igaz,
ifjú voltam.

Jártam lassan, valakivel
andalogva,
a cipőnek ez, ami kell,
ez a forma,

ez a komótos járdalás,
amit kedvel,
az is hozzá a jó tanács,
így viseld el,

ne járj sebbel-lobbal soha
a cipővel,
amortizálódik az a
gyors idővel

anélkül is, de hirtelen,
sőt váratlan.
(Bulgakovnál valamilyen
mondatban van.)

De akkor olyan fiatal
voltam én is,
mint a költő, úgyhogy a dal
illik rám is:

„Csak aki olyan fiatal,
hogy kigyullad…” –
így lobogtam (el is hamar)
fiatalnak.

Hiába a használati
utasítás,
mára jön majd a másnapi
sírás-rívás,

alant kopik a félcipő,
olyan odvas
a lábbeli, búcsúzik ő,
a sarokvas.

Ifjú lábam úgy csattogott,
ahová vitt,
egyik léptem el se fogyott,
jött a másik.

Akkoriban sokfele vitt
vandál módon –
ma már nem visz, ebben alig
folytatódom.

Először is a szög feje
– elég rossz jel –
csiszolódott a semmibe,
enyészett el,

aztán a vas félholdja is
elenyészett;
cipellőm a légyottra visz
(azt a szégyent!),

ferde sarkú, már ideje
ezt a csálét
vasra verni, vagy ki vele!
Hol találnék

olyan susztert, aki csak úgy
lábról véve
új vasat rak a nyomorult,
tré cipőre?

Addig, amíg otthon valál
gimnazista,
csekélység volt, kis szalmaszál
ez a munka,

voltak hozzá szerszámaid,
volt szög, spiccvas,
cipészüllő, hogy bájait
igazíthasd.

Így tűnődtem, szegény szamár,
összevissza:
„Amikor még otthon valál
gimnazista…”

Egyszer-kétszer beültem a
suszterokhoz,
ne bámulja Pest és Buda,
hogy milyen rossz

félcipőben szégyenkezem
Budapesten.
Megértették: „Kézbe veszem” –
szólt a mester.

A lábamat magam alá
húzva ültem,
fészkelődtem, ugyan hová
is kerültem.

Irigyeltem a többiek
cipősarkát:
én eljárom, ők ahelyett
ragyogtatják.

Tudtam én, hogy mi a hiba?
Lábam görbe,
ólábam van, kész karika –
nézz tükörbe!

De nem is fájt, az is igaz,
lábam-térdem,
ma már tudom, hogyha vigasz,
mi mód éltem.

Görbe lábakon ér el a
halál:
leül mellém a sámlira,
kalapál.

Kutasó

Ha ti tudnátok, hogyan él ember ma Kutasón,
elképednétek azon a földi utazón.

Az erdőn szabadon már nem lehet fát lopni Kutasón,
a levest az asszony hát főzi a gázrezsón.

Futja, de honnan a gázra, a kenyérre, a cipőre Kutasón?
Isten tudja csak, hogy mi segítene az ínséges ottlakón.

Szomorú a férfi, téblábol, tesz-vesz, a házban ki-be jár Kutasón,
csatornát csinálni hova megy, élni a gyönge, a lomha bagón?

Szomorú az asszony, hiába úsztatja közmunka Kutasón,
három hónap, aztán újra csak spórol a cukron, a són.

Reménytelen az élet, áldatlan sóhaj ül az udvarra Kutasón,
a szél se rebbenti el, üldögél, gunnyaszt a fekete karón.

Egyre komorabb a karó, a föld hantja, a föld röge Kutasón,
csak a zúzmara lódít olykor-olykor egy nagyot a valón.

A karó tavaszra lerogyik, a föld hantja lassan már csupa szik,
egyetlen éjszaka kell csak, s ami volt, hajnalra mind-mind elaszik.

Hiába van a gáz, a csatorna hiába viszi a szennyvizet,
tisztátalan, ami a házakban, ami bennük örökre megreked.