Versre ihlető botrányaink

Pék Pál: Arccal a semminek

Jelentős költőink közül Füst Milán óta nem találkoztam olyannal, akinek hosszú ideig formálódó költészete olyan egyöntetű volna, mint Pék Pálé. Hangvételben, stílusban, mondandóban. Jól tette, hogy saját hangját keresve másokat tanulmányozott. Tehetség és elhivatottság kérdése, hogy az elődök nyomába lépés epigonsághoz vezet-e, vagy ellenkezőleg, az önállósághoz segítő második lépéshez visz-e közelebb. Pék Pálról sokan megállapították már (magam is úgy véltem egy régebbi kritikámban), hogy Pilinszky János vonzáskörében indult, és a nagy költő hatása alól később sem vonta ki magát.

Nem olyan stílust alakított ki magának, ami senki máséra nem hasonlít, hanem olyat, ami legjobban közvetíti belső, lelki tartalmait. Ehhez pedig Pilinszky János – a korai, a Rekviem előtti Pilinszky – verseiben találta meg a mintát. Elragadtatott és tragikus énekhang ez, amely szinte sanzonszerűen dallamos és könnyed, mégis minden szava, szókapcsolata súlyos és jelentős. Ez a kettősség nem véletlen, mert Pilinszky egyik fő példaképe Baudelaire formaművészete volt – az észjárást (és a képalkotást) illetően inkább egy homlokegyenest más világnézetű mester, Rilke költészete lebegett előtte. A formai problémák addig érdekelték, míg rá nem lelt nagy mondandóira: előbb a szerelem, azután az erőszak tűrhetetlen botrányára, közelebbről a zsidó holokauszttal egyetemessé vált erkölcsi problémákra. Pilinszky egyforma erővel szenvedte meg szavakban előbb a nő elérhetetlenségét, utóbb a második világháborús világbotrányt. Pilinszkyt már sokan utánozták, de még egy követőjének a mondandóját sem éreztem olyan súlyosnak, mint Pék Pálét.

Pék Pál nemzedéke messzemenő tanulságokat vont le Pilinszky lírájából. A múlt századközép világraszóló botrányával korántsem szűntek meg az emberi szabadság, az emberi egzisztencia elleni, népeket, országokat, egész földrészeket sújtó bűnök. És Pilinszky poézisa jobban továbbgondolható, mint a diktatúra által hivatalossá tett forradalmi költőké. A forradalmi (vagy kizárólagosan forradalminak beállított) költő művéből rendszerint kiöregszik a túlélő nemzedék, s pirosítókkal pótolja a fiatalság hamvát. Epigonná válik, mint Petőfi követői vagy más, egyoldalúan értelmezett klasszikusainkéi – gondoljunk csak Ady és József Attila utánzóira. A nagy önismereti költészetbe viszont „belenőnek” az utódok, ahogy Arany Jánoshoz vagy a kései Vörösmartyhoz nőtt fel az utókor. Hány modern verssel találkozunk, amely Az embereket, az Előszót vagy az Éj monológját idézi fel, és tölti meg új izgalmakkal! Pék Pál mintegy felnőtt Pilinszky örökségéhez, és így hozott létre eredeti mondandójú költészetet, amely egészen újszerű formai elemeket adott hozzá a katolikus költő örökségéhez, és olyan szorongásokat és tragikus érzéseket hordoz, amelyekkel a mai világ van tele. Pilinszky örökre szakított a költészet provincialitásával (nála a katolikus csakugyan egyetemest jelent), de hangot adott annak a véleményének, hogy a részvét a nemzeti tragédiát is hitelesíti. Magyarország 1920-as vagy 1956-os és mindmáig nem orvosolt szenvedése az egyetemes sebek rangján szólal meg Pék költészetében, és érzékelhetővé teszi mindazokat a kínokat, amiket az elnyomottak viselnek szerte a nagyvilágon.

Amikor észrevesszük Pék Pál verseiben Pilinszky jellegzetes hanghordozását, világokon átívelő meteforáit és olykor a fontos szavait is – aranykor, vesztőhely, menekvő madárhad, föld alatti nap, karám, kutyaól; vagy az újszövetségi eredetű (tehát Pilinszky által is csupán közvetített) harmadnapont vagy a Bárányt –, akkor nem valamilyen epigonságra utaló ismétlődést érzékelünk. A szövegösszefüggés meg a Pilinszky-szövegeknél mozaikszerűbben összeálló képláncolat hatására azokra a botrányokra gondolunk, amelyek az 1945 után eszmélkedő nemzedék életét mérgezték meg. Az elemi szabadsághiányra, az egyéniséget kisajátító, szellemi illegalitásra szorító hamis tanításokra, az eltiport forradalomra, a tiltott és megalázott nemzeti létre s a kisiklatott rendszerváltozásra. S nemcsak a velünk esett személyes és közös sérelmekre asszociálunk. Pék Pál az egyetemesség rangján képes szemlélni a magyar sorskérdéseket, de amellett nyitott szemmel figyeli a távoli földrészek, ha úgy tetszik, a „provinciák” botrányos helyzetét is, mindazokét, akiknél önkényuralom, terror és az emberi lét semmibevétele tapasztalható. Egyik fontos versében (sok fontos verse van) Konsztantinosz Kavafisz A barbárokra várva című híres versét idézi. Ez a mű egy önsorsrontó nyárspolgári magatartás kritikája – lényege a passzív rémüldözés, a tárgytalan rettegés és a mindenkit egyaránt veszélyeztető tragédia önkéntelen sürgetése és előidézése. A „barbárok” nem az üveghegyen túlról érkeznek, hanem a manipulált társadalom mélyéből, onnét, ahol a tárgytalan rettegés fészkel – gondoljunk Bibó István közismert szavaira a félelemről. A félelem érzését Pék jól ismeri, és tiltakozó költészetével űzte el magától.

Pék Pálról könnyű megállapítani: az Újhold-líra ízlésköre alakította ki stílusát. Az egzisztencializmus világnézetét vagy inkább közérzetét közvetíti. Pilinszkytől, Nemes Nagy Ágnestől a súlypontra irányított dallamvezetést, a sugallatos képeket, a hiátusok feszültségével előkészített és drámaian hangzó versgondolatot tanulta el. Pilinszky azért is lényeges, mert ő a legtragikusabb költőnk. S még valamiért. Mert hívő. Ez pedig az ő tehetségével társulva azért fontos, mert a hívő poéta lehet végletesen tragikus, de kétségbeesett nem. Pék Pál is tragikus, és ő sem kétségbeesett. Hite nemcsak vallásos hitet jelent, hanem általános világérzékelést. Hisz a költészetben is. Pályatársát, Bertók Lászlót jellemezve írja: „De elindul majd / föl a hegynek újra / a kőtáblákkal ha az égi kék / bezárul / hisz magának kell végül / meglelni a gyógyító igét” (Sinai). Korábbi verseinek elragadtatottsága rezignáltabb lett, de most is fölismerhetnénk őt, ha a szerző nevét letakarnák az elénk tett versek sokaságában.

Ő sem tartozik a kétely nélküli hívők boldog, de költőnek alkalmatlan táborába. A kétely nála egyetemleges életérzés. Költészete ontológiai és etikai természetű. Etikai rendszerét egy pillanatig sem kezdi ki a szkepszis, annál inkább a létezést illető biztonságérzetét. Eljut az önidentitás teljes nihiljéig, az én megkérdőjelezéséig: „megértette, lét helyett / ébrenléte csak egy álom. / (…) egy idegen él / testében, s így menekül” (Nincs idő). Nemcsak a szubjektív, hanem az objektív valóság is elveszett számára. A húszévi távollét után otthoni partot érő Odüsszeusz nevében mondja: „Boldogságom árnyéka ez, / üres föld, és nem hazám” (Ithaka). Álmaihoz képest a megvalósult realitás elfogadhatatlan. A haza és a ház jelképes fogalma más verseiben is a semmi martaléka lesz, vagy ezzel a veszéllyel néz szembe (Édentől keletre).

Illyés Gyula, Nagy László költészete által megszentelt fogalom a ház és haza szópár. A szülőhaza és a kulturális, történelmi haza jelképei ezek. Az 1990-es változások után Pék Pál arra az álláspontra jutott, hogy ezek a fogalmak végveszélybe kerültek. Nemcsak fizikai, hanem erkölcsi értelemben is. Régen is fennállt a veszély, de volt remény. Lassan erről is le kell mondania. Ha arra gondolunk, hogy pályakezdésétől kezdve a mellőzöttek, a kirekesztettek és az ’56-os „vértanú ősz” után a meghajszoltak közé tartozott, akkor ez súlyos ítélet. Nem a rendszerváltás kárvallottja mondja, hanem az, akiért igazság szerint a változások történtek, akinek csalódnia kellett.

A csalódás azonban nem pusztán a költősorsra vezethető vissza. Pék Pálnak nem a személyes sikertelenség a legfőbb fájdalma, hanem az egész világállapot: az értékek széthullása, az emberi társadalmat lefelé húzó erkölcsi válság. Versszerkezete mozaikszerűbb, néhol darabosabb, mint az Újhold-líra tipikus költeményeié. Érezteti, hogy amit egésznek vélt vagy remélt, azt a láthatatlan tankok ma is éppúgy eltapossák, mint Rákosi vagy Kádár korában. Megingott a hit tárgya is. A Teremtő eltűnik az égből, helyén az űr, a semmi tátong, de a költő hite így sem szűnt meg. „Lerogyni nem szabad élve”, idézi Nagy Lászlót. E költészetben nem annyira a kijelentés, mint inkább az énekhang árulja el a beszélő hitét. Tragikus, elragadtatott hangon szól, helyenként prófétál, de mint távolabbi elődje, Füst Milán, mintha egyedül volna, s csak a hegyormoknak vagy a kősivatagoknak beszélne, mint a régi keletiek, bölcsek és költők.

Ha sok minden kikezdte is hitét, idealista maradt, s ez nem csupán világnézeti kérdés. Az idealista többre tartja az eszméit, mint a hirdetésükért kapható ellenszolgáltatást. Ilyen értelemben idealista volt József Attila is, noha materialistának vallotta magát. „Csupasz arccal és vállamon az éggel, / kések közt is, vezess, holnapom!” – írta Pék egy fiatalkori versében (Kések közt is). Ez a jövő iránti bizalom jócskán megkopott benne, de a kötet élére helyezett új versek is ugyanazt a szívhangot hangot ütik meg, mint a rajongóbb régiek. Talán egy fokkal kevésbé elragadtatottak, némi rezignáltságot is érzek bennük, de ugyanannak a fémesen-fényesen ragyogó színnek a visszafogottabb árnyalatát hordozzák. A szerelmes versek is vállalják a személyes érzések közvetítését, nem halványítja el őket a cool-jazz divatos, rekedtes hangvétele (Egy testbe forrad).

Kérdéseket tesz föl a lét és a megtartónak hitt értékek értelméről, a már említett Édentől keletre cím alatt kissé „posztmodern” módon rájátszva Babits Ősz és tavasz közöttjére. A versnek – talán a mai élet áthallásai miatt érzem így – ez lehet az orgonapontja: „miért a törvény / lett az út a hazugságig?”

A posztmodern világáramlat hatása alól Pék Pál nem vonta ki magát, alkotón él a hagyománnyal, mint aki szívesebben él a múltban, mint a jelenben. A sokszor egymás ellen fordított elődökre közös igazságaik tudatában tekint fel, és szintézist teremt a különnemű, de egy irányba tartó értékek ismeretében. Azt hiszem, eddigi életművének szokatlan egyöntetűségét is ennek köszönhetjük a szépségek mellett, amelyekben ismerős motívumok is megcsendülnek, mint a régi zsoltárok Ady verseiben. (Pannónia Könyvek, 2001)