Végeérhetetlen történetek

Bogdán László: Bűbájosok; Hutera Béla utolsó utazása

Bogdán László prózájában fontosabb motívumok, témák, helyszínek, mondatok s hősök évtizedes távlatokból visszajárnak, vagy e prózavilághoz illő(bb)en fogalmazva: kísértenek (de érvényes ez a lírájára is, sőt, egyik műnemből a másikba is át- és visszajárnak). Nem azt akarom állítani ezzel, hogy Bogdán az önmagát ismétlő írók közé tartozik, vagy azok közé, akik egész életükben ugyanazt írják, mert többször bizonyította már, hogy a folytonos alkotás, teremtés közben képes a megújulásra, változtatásra, írói világának tágítására is, de mintha valahogy körkörösen, saját korábbi szövegvilágaiból is építkezve tenné ezt. Mind írói eszközkészletében, szövegszervező eljárásaiban, mind témavilágában van állandóság, és előszeretettel vesz föl, fon tovább korábban már elejtett szálakat.

Két legutóbbi regénye, a Bűbájosok (2005) és a Hutera Béla utolsó utazása (2007) egyebek mellett látványos példatára lehet mindennek. Részben abból is következően, mert Bogdán nemcsak verseiből szeret ciklusokat építeni, hanem hosszabb-rövidebb prózáiból, még regényeiből is. Egyik legutóbbi nyilatkozatában például elárulja, hogy szándékai szerint a legutóbbi regényei „egy összefüggő ciklus részét képezik”. Ideértve A szoros délben (2002) és a Drakula megjelenik (2002) című regényeket is (de szerintem akár a Hol vagytok ti régi játszótársak? [2003] című regényes elbeszélésfüzért is idevehetjük). „…regényeim a személyi autonómiáról szólnak; az autonóm személyiség megteremtésének vagy megélhetésének a lehetőségeiről egy olyan korszakban, amikor a rendszer a diktatórikus ténykedéseknek kedvezett. Egy olyan korszakban, amely bár zászlajára tűzte a boldog jövőt, és előre jelezte a személy boldogulásának lehetőségeit a távoli évekre vonatkozóan is, tulajdonképpen mindent meggátolt” – vallja az író, mintegy megválaszolva a Bűbájosok hátsó borítóján olvasható kérdést is: „létezett-e Erdélyben az elmúlt évtizedekben autonóm, öntörvényű életvitel?” Az írói válasz tehát: nem, s a regények éppen arról szólnak, hogy mi maradt az öntörvényű életvitel lehetőségétől megfosztott ember számára ebben a világban, és nem is csak Erdélyben, hanem a Kárpát-medencében vagy a még tágabb régióban, Kelet-Közép-Európában. Bogdán regényei nem a kisebbségi sorsot faggatják, hanem a 20. századi történelem viharait megszenvedő emberi sorsot, de itt, ebben a régióban, amelyben a diktatórikus rendszerek mellett az emberi létezést befolyásoló körülmény a többség–kisebbség feszültségektől nem mentes együttélése is. Nemcsak ezekben a regényeiben foglalkoztatja azonban a fenti kérdés Bogdánt, korábbi prózái többségében is jelen van ez a tematika, még ha nem is ilyen hangsúlyosan, tulajdonképpen az életmű egészét átszövi. Aminek egyik vezérfonala éppen a Hutera Bélával kapcsolatos történetekből képződik meg: a második világháborút a keleti fronton, az amerikai hadifogságot Nyugat-Európában megjárt, az ötvenes évek kollektivizálását és törvénytelenségeit, majd Románia „aranykorát” egy képzeletbeli (Bogdán számos más művében is szereplő) erdélyi faluban, Felsőtáborban átélő borbély („ez a valaha életvidám és jobb napokat is látó vidéki szélhámos, véka alá rejtett mécses, elfuserált erdélyi Figaro, a női frizurák isten háta mögötti megújítója” – ahogy az új regény többször is jellemzi) alakja a hetvenes évek vége óta jár vissza, és gazdagodik folytonosan újabb vonásokkal Bogdán prózájában.

A Bűbájosok férfi hőse, a sebészorvos János szintén megjárja a második világháborút, azt követően azonban Szibériába kerül hadifogságba, 1948-ban tér haza, de 1956 után a főügyésszé vált egykori osztálytársa és riválisa, Emil hazug vádjai következtében immár a román börtönökben, majd a Duna-deltában találja magát. A regény jelen ideje, János szabadulása után három-négy évvel, 1968 augusztusának néhány napja, amikor a testvéri szocialista országok, Románia és Jugoszlávia kivételével, megszállják Csehszlovákiát. A világtörténelmi jelentőségű esemény itt azonban inkább már csak a kontraszt kedvéért van jelen. János és régi szerelme, Irén ezekben a napokban egy falun kívüli szőlőhegy présházában, ahová János szabadulása után költözött, épp arra törekszik, hogy függetlenítse magát a külvilág eseményeitől, s az egymás iránti bizalomból és hitből erőt merítve az egymás iránti szerelemben teljesítse ki életét. (Csak a regény végén derül ki, egy mintha csak elszólásból, hogy ez a falu, ahol orvosként működik, szintén Felsőtábor.) A világtól elzárt idillt azonban (a regény hősei mást se csinálnak, mint beszélgetnek, boroznak, sétálgatnak s főként szeretkeznek) nemcsak az aktuálpolitikai események hírei (rádión keresztül, falubeliekkel találkozva) zavarják meg (pontosabban ezek kevésbé zavarják meg), hanem (s főként) a múlt emlékképei, illetve az általuk gerjesztett álmok, látomások, víziók. Leginkább Jánost nyugtalanítják, nyilván ezért is kell kibeszélnie, elbeszélnie őket kedvesének, akit Szibériából való visszatérése óta szeret, de akivel korábban többnyire csak titokban (Irén első és második házassága miatt), illetve sajátos látomásaiban (a börtönévek alatt) lehetett együtt. Van Irénnek is mit „bevallania”, ugyanis az ötvenes–hatvanas évek az emberek többsége számára a börtönökön kívül sem volt aranyélet, ő például azért, hogy megmenthesse szerelmét, feleségül ment az árulójához, az ügyészhez, akinek igazi házastársává ugyan soha nem vált, de valamiféle könyörületből még most is kitart mellette, miután férje egy baleset következtében lebénult. A beszélgetések során derül ki, hogy épp akkorára érett meg benne a döntés, véglegesen szakít ezzel az áldatlan helyzettel, és örökre szerelme mellett marad.

A regényszövegben kettejük jelenbeli monológjai, múltat idéző elbeszélései váltakoznak, érintkeznek, találkoznak és olvadnak egybe időnként, de egy mindezt kontrolláló és irányító, rajtuk kívül álló implikált szerzői narráció közvetítésében. Bogdán régóta kísérletezik már a hagyományos, a (poszt)modern prózában inkább mellőzött, mindentudó elbeszélői magatartás és beszédmód egyéni megújításával, korszerűsítésével, de talán ebben a művében a legeredményesebben. A személytelen elbeszélői hang, amely előadja, hogy mit mondanak, gondolnak, éreznek, képzelnek hősei (nem is csak az említett kettő), szinte el is tűnik, fel is oldódik az ő tudatukban, lelkükben, testükben, zsigereikben. De nemcsak az elbeszélő és a szereplők nézőpontjai, mondatai csúsznak (a gyakori szabad függő beszéd alkalmazása révén is) egymásba, hanem időnként még a Jánosé és az Iréné is, s még az is előfordul (furcsa módon), hogy azt beszélik el egymásnak, amit a másiktól hallottak korábban. Sőt, gyakorta a másoktól hallottakat mondják, mintegy idézve őket, vagy tovább is adva a beszédlehetőséget, így a narrátor által elbeszélt saját szövegeiken belül újabb és újabb beszédszólamok nyílnak. A szerző a szólamváltásokkor többnyire mellőz mindenféle nyelvi elemet ennek jelzésére, s ha ehhez hozzávesszük, hogy a szólam- és nézőpontváltás gyakorta tér- és idősíkváltással, illetve -összecsúszásokkal is együtt jár, akkor nem csodálható, ha az olvasó esetenként zavarban van, hogy aktuálisan éppen ki, mikor, hol is beszél (s hogy apró logikátlanság, következetlenség, nyelvi pontatlanság-e az, amit annak vél). Nyilván tudatosan él ezzel a bonyolult narratív struktúrával Bogdán, egyrészt azért, mert az olvasót elbizonytalanítva közelebb segíti ahhoz a tapasztalathoz, amit főként János él át, hogy gyakorta maga sem tudja eldönteni: „Ébren van még? Álmodik?”, hogy Irénnel vagy a szibériai kedvesével, Natasával szeretkezik-e, hogy „Az újra meggyújtott gyertya pislákoló fényében ott kergetőznek égett szeme előtt élete elmúlhatatlan helyszínei: a hómező csata után, a varjak fekete kérdőjelei, a szögesdrótok, a szibériai láp, a Duna, a szőlőhegy”, s hogy „mit is jelent pillanatnyi helyzetében ez a most? Hiszen a pillanat tágult, egyre tágult, nem akart véget érni, s a »most« kezdte elveszíteni az értelmét (…) Melyik tehát a valóságos most, az egyre táguló végtelen pillanat”. Másrészt éppen a múlt és a jelen, a valóság, az álom, a képzelet határainak elmosásával, az időtlenség érzetének megteremtésével sikerülhet a szerzőnek olyan atmoszférát teremtenie, amelyben a hihetetlen is hihetővé válik, „S amit el lehet képzelni, az meg is valósulhat” – ahogy Irén mondja Jánosnak. Az alaptörténetet és a beiktatott, elbeszélt történeteket is keresztül-kasul szövő, rendkívüli nyelvi gazdagsággal, láttatóerővel előadott csodás események, mágikus, bűbájos motívumok, jelenések, a történetek többségének vaskos realitásával, referenciális kötődéseivel együtt, egymásra épülve és hatva hozzák létre a regény varázslatos világát. Amelyben már-már természetesnek tűnik különböző szellemalakok megjelenése, utólag már az is elfogadható, többek között, hogy mindjárt a regény kezdetén, az álombeli harapás, horzsolás az ébrenlétben is látható, vagy hogy Irén egy indiai guru tanításait követve rendszeresen képes kilépni a testéből és az adott térből, és kézzelfoghatóan megjelenni a Duna-delta egyik táborában raboskodó kedvese számára.

A klasszikus mágikus realista regényekre (a minden akadály legyőzésére képes „örök szerelem” motívumával kicsit A Mester és Margaritára is) emlékeztető világnak, a sodró erejű „történetek útvesztőjében” a hősökhöz hasonlóan bolyongó olvasó hajlamos lehet elnézni a (még a fentiek ellenére is) természetellenesnek tűnő szituációkat, mondatokat. Talán még azt az alapjaiban kérdéses regényhelyzetet is, hogy miért épp ez alatt a két-három nap alatt mondják föl egymásnak a szerelmesek életük egész történetét, olyan részleteit is, melyeket nyilván volt alkalmuk már többször megbeszélni. Az egykori rabtársaihoz hasonlóan „múlt-allergiában” szenvedő, szorongásától, rémálmaitól, látomásaitól szabadulni nem tudó Jánostól még csak el is fogadható, hogy a megnyugvás, a régi önmagához való visszatalálás útja számára a múltelemzés. Mint ahogy az egyik hosszan, fejezeteken áthúzódóan elmesélt valóságos útja, a Duna-deltai (már felszámolt, eltüntetett) tábor helyszínére való visszatérés is ezt a célt szolgálja. Igaz, kísérőjével, egykori rabtársával, a lipován Nyekulájjal szemben (aki háromszor is megjárva az utat „most már úgy érzi, kellően megtisztult, és kellően el tud távolodni mindattól, ami az ő elbaszott életükben ez a hely volt”) János itt még nem talál megnyugvást. Továbbmegy, a tengert akarja látni, s Irént is odahívatja, hogy tisztázzák végre a helyzetüket, ezután szerelmük legszebb heteit töltik a hrisztiai romváros mellett (már ott is úgy érezte, „leválott saját életéről, és kiesett az időből…”), s azóta egymástól nem is váltak el. Ezért furcsa, hogy csak később, a szőlőhegyen futnak neki közös és külön életük élményei, titkai feltárásának, újraélve és vizionálva (főként János által) a fentieket és még sok más történetet, melyek egy része mintha nem is igazán tartozna a fősodorhoz (például Irén két háború közötti magyarországi és németországi élményeinek felidézése inkább csak a mű világának térben és időben való további kiterjesztésére szolgál). A szerző mintha nehezen tudna határt szabni mesélőkedvének és történetszövő hajlamának, vagy mintha az effajta történetek többirányú nyitottságát, tulajdonképpeni végeérhetetlenségét akarná érzékeltetni, ahogy az utolsó mondataival is. Ez a regény ugyanis azzal ér véget, hogy János szerelme ölelő karjaiban végre nyugalmat talál, és hiszi, hogy az életükkel való számvetés végére érve „legalább innen nézve érthetőek lesznek és összeállnak a dolgok rejtélyesnek tűnő mozaikdarabkái, és kirajzolják a történetüket, magukba rejtve magyarázatukat, de a folytatás örök lehetőségét is…”.

Mindazoknak az írói szándékoknak és törekvéseknek, eljárásoknak és megoldásoknak, melyeknek szerencsésen összeszövődő együttese – minden általam vélt problematikussága ellenére – a Bűbájosokat Bogdán eddigi legjobb regényévé tette, egyes elemei már megvoltak a korábbi művekben is, és részben tovább élnek az új regényben, a Hutera Béla utolsó utazásában is. Gondolok például a kisemberi sors látószögéből való történelemábrázolásra, a boldogságteremtés lehetőségeinek keresésére (Hutera Béla első mondata még a hetvenes évek végéről – „Mi a boldogság?” – a Bogdán-próza egyik kulcsmondatának is tekinthető azóta is), a valóság és az emlék-, illetve képzeletvilág elemeinek ötvözésére, a váratlan nézőpont-, szólam- és síkváltásokra, az irreális, csodás elemekre, vagy arra, hogy az új regényben is „megállíthatatlanul futnak egymásra a képek, feltámad a múlt”, miközben hol megáll az idő, hol mértéktelenül kitágul. Ennek a regénynek a hőse is úgy érzi egy adott pillanatban, hogy „végérvényesen eltévedt az életében”, s „olyan elveszetten imbolyog saját történetében, mint a süllyedő években”.

Ugyanakkor a továbblépést is példázhatja ez a regény, hiszen a szerző ezúttal egészen a rendszerváltoztatás időszakáig eljuttatja Hutera Bélát, sőt, ennek a regénynek a jelen ideje 1990 márciusának második fele, amikor a marosvásárhelyi pogrom zajlik. Hősünk azonban (hogy én is azzal többes szám első személyű formulával éljek, amivel időnként az egyébként most is inkább személytelen, auktorális jellegű elbeszélés) nem Erdélyben, hanem Magyarországon, Budapesten, majd Ausztriában, Regensburgban, illetve olykor útközben tartózkodik ez idő tájt. A marosvásárhelyi (vagy a magyarországi) eseményekkel kapcsolatos hírek, utalások jelenléte a regény világában így inkább csak korjellemző adalék marad, mint a Bűbájosokban az 1968-as prágai bevonulásé. Egyetlen alkalommal kap igazi funkciót, amikor annak apropóján értekezik Hutera a román pszichéről. Az ő tudatát és lelkivilágát többnyire a múlt emlékei töltik ki, melyek felidézésére aktuális élményei, a régi katonatársaival, barátaival, egyik ifjúkori szeretőjével, a Pesten megismert újabb alakokkal való találkozások és Pirossal, az egykori felsőtábori, később Alexandriában meggyilkolt szerelmével való képzeletbeli együttlétei adnak alkalmat. HáBé egy régi barát, a harmincas évek közepén Felsőtáborból külföldre került, majd igen kalandos életpályát befutott, végül Regensburgban letelepedett Boticselli Tóbiás (a korábbi Bogdán-művekből már ismert Boticselli család egy újabb karakteres alakja) meghívására utazik előbb Pestre, hogy onnan együtt menjenek tovább Ausztriába. Előtte azonban még felkeresi régi katonatársait, a második világháború és a hadifogság után Recsket is megjárt egykori parancsnokát, Sasvári őrnagyot és Málik őrmestert. A velük való újabb találkozásokat az indokolja, hogy egy újdonsült pesti ismerősében, az elmondása szerint második világháborút, orosz hadifogságot, ÁVH-s börtönöket, Recsket, az ’56-os forradalmat átélt zalai harangozóban III/III-as ügynököt gyanít, s egykori katonatársai ajánlkoznak segítségül a leleplezéséhez. Igaz, hogy Hutera gyanújához a harangozó kicsit erőszakos barátkozásán, bizalmaskodásán kívül csak a romániai diktatúrákban szerzett élményei szolgáltatnak alapot. Ugyanezek magyarországi változatának átélése hatására konstruál azonban egy egész összeesküvés-elméletet Sasvári őrnagy, amely szerint a titkosszolgálatok igazi célja az ő megfigyelése és a nyugati barát szemmel tartása lehet. Mindeközben gyakran megjelenik Hutera számára Piros, az első napokban vitatkozni képes testi valójában is, később már csak emlékképekben vagy a szaporodó rosszullétek, ájulások közben felrémlő fantáziaképekben, s vele a személyes élettörténet a maga boldogságos és kegyetlen pillanataival. A barátaival is megosztott múltidézései közben jön rá Hutera arra, hogy élete során azzal a Pirossal volt a legboldogabb (Alexandriában egy hétig, a lány halála előtt), akit az ötvenes években előbb a román belügyi vezetés elrabolt és miniszteri szeretővé kényszerített, majd később egy alexandriai házasságra ösztönzött, feltehetőleg ezért is jár vissza most hozzá, és hívja őt magához. A Bűbájosok-belihez hasonló csodás eseményeknek, jeleneteknek, például a harminc éve halott Piros felbukkanásainak, de még inkább Hutera ötvenes évekbeli, időn és tereken át Piros utáni repülésének (egy számára megjelenő tündér segítségével) e művön belüli epikai hitele kevésbé kidolgozott. Hiába illeszt be a szerző még egy önálló történetsorozatot is az idő különböző tartományaiban létezők esetenkénti hihetetlen találkozásáról, a modern elméleti fizika által is tárgyalt párhuzamosan létező világokról (Rejtélyes eltűnések).

Hutera utolsó utazása végül el is vezet a halál(á)hoz (a szindbádi és odüsszeuszi vonásokkal is felruházott székely pikaró hazatalál végül: Piroshoz), élete utolsó napjainak lehetünk tehát tanúi úgy, hogy közben korábbi utazásaival, egész életútjával megismerkedünk. Nem igazán világos számomra, hogy a mű címének termékeny bizonytalanságát feloldva az elbeszélő miért közli már a mű kezdetén hőse rövidesen bekövetkező halálát, ugyanis ezzel a regény jelen idejű cselekménye még inkább érdektelenné és tét nélkülivé válhat az olvasó számára. Azért még inkább, mert amúgy is feltűnően szegényes és széteső ez a cselekmény (pedig Bogdán László, korábbi regényeivel szemben, nem véletlenül léphetett túl a közelmúlt ábrázolásán), a találkozások, beszélgetések sorozatába az ügynökgyanú hoz ugyan némi érdekességet, színt a maga groteszkségével, komikus jeleneteivel, de annak egésze nem szervesül igazán a mű többi részével, főként Hutera halálba tartó útjával. A jelen idejű cselekmény szétesettsége a regény szerkezetéből is következik, a három nagy rész és a bennük foglalt, címekkel ellátott hosszabb-rövidebb szövegegységek, önálló elbeszélések, jelenetek közti átkötések, kapcsolódási pontok gyakorta hiányoznak, vagy nem egészen megoldottak. (Az is érdekes, hogy a második részből teljesen kimarad a vélt ügynöksztori, a harmadikban pedig Hutera számára újra megjelenik Piros, mintha az elbeszélő megfeledkezett volna arról, hogy az első rész végén azt állította: „többé életében már nem látja szerelme makacsul kísértő szellemalakját”.) Mindennek lehet magyarázata, hogy az egyes részek megírása között évek teltek el, de indoka semmiképpen.

A fentiek következtében nagyobb hangsúlyt kap a múltidézés, a jelen idejű cselekménysor tulajdonképpen csak keretül szolgál, és alkalmat kínál múltban lezajlott történetek elbeszéléséhez. Ezekből a történetekből nem a regény szerkezeti szaggatottsága miatt nem bontakozhat ki összefüggő történetsor, hanem mert számtalan egymástól független sorsot, magatartás-változatot mondanak el, s a közös bennük csupán az, hogy Hutera vagy a múltban, vagy a jelenben találkozott velük. A mű legnagyobb érdeme viszont az, hogy HáBé és társai történeteinek együttese a második világháborútól a rendszerváltozásig ívelve Kelet-Közép-Európa történelméről, konkrétabban a romániairól és a magyarországiról, a diktatúrák természetéről hiteles és átélhető, élményszerű képet nyújt. Hutera Béla kitüntetett regénybeli pozíciója révén természetesen az erdélyi magyarság sorsa kerül a középpontba, s ennek jellemzése végett még néhány esszéisztikus megformáltságú, publicisztikus hevületű szövegrészt is elmondat Huterával a szerző. Aki más tekintetben is merészen érzékelteti jelenlétét és uralmát műve világa fölött.

Nem szóltam még Bogdán prózájának intertextuális természetéről, pedig igen karakteresen él a sajátjai mellett más alkotók, erdélyi írótársak, a magyar vagy világirodalmi nagyságok műveire való utalás, a velük való kapcsolatteremtés lehetőségeivel: egyrészt lassan már hagyományosnak számító módon észrevétlenül dolgozza bele az ő mondataikat saját szövegébe, másrészt többnyire verseket jelölten, lábjegyzetelten is idéz. Egyik-másik kritikusa már a Bűbájosok kapcsán szóvá tette, hogy nem egészen természetes a regény hőseitől, hogy gyakorta versekkel példálóznak, támasztják alá mondandójukat, s még inkább érvényes ez erre a regényre. Hiába próbál műbeli magyarázatokat, indokoltságokat teremteni a szerző, kilóg vagy inkább belelóg a regény világába a bogdáni lóláb. A Bűbájosok kapcsán is említett, kordában nem tartott mesélőkedv újabb megnyilvánulásának tartom itt azt a – természetesen ezúttal is élvezetesen előadott, de nehezen hihető – történetsorozatot (Szépasszonyok a Duna mentén), amely a minden kikötőben szeretőt tartó dunai hajós sztereotípiáját beszéli el hosszan és részletesen, a regényvilágtól jóformán függetlenül. A szerzői önkény egy másik műbeli példája lehet (függetlenül attól, hogy a korábbi Bogdán-művekkel is kapcsolatot teremt, vagy épp ezért is) a regényhez illesztett, de annak cselekményvilágához nem, esetleg az erdélyi magyar sors ábrázolásához kapcsolódó epilógus, amely Hutera Béla előző oldali szép halála után egy újabb, 1968-ban játszódó jelenettel gazdagítja „hősünk” életét. Amely jelenet a Bogdán korábbi prózáiból és önéletrajzi ihletésű verseiből is ismert Sugás-beli törzsasztal tagjai között említi Huterát, és Sepsiszentgyörgyként leleplezi a Felsőtábor melletti várost, a szülővárosát. A szerzői akarat mindenhatósága fogalmazódik meg már a regény második oldalán is („Átvilágíthatjuk az egész zátonyra futott, elhibázott életét – mindent megtehetünk vele, csak éppen nem súghatunk neki. Ő él! Szándékunktól azért nem függetlenül…” – kiemelés az eredetiben), bár ezt még az implicit szerzőnek, az elbeszélőnek is tulajdoníthatnánk. A regény hátsó borítóján azonban már a Bogdán László aláírású szerző állítja, hogy Hutera „most halálával eltűnik a képből. De csak látszólag. Mert lehet, hogy fel fogom támasztani. Mert mindent lehet!…” Talán ezt akarja bizonyítani már az Epilógussal is, amelyben „Hábé és Trombitás Frédi szomorúan hajolnak össze – csak idő kérdése, hogy elkezdjék végtelen történeteiket arról…”. Ettől függetlenül azt, hogy „mindent lehet”, a Bűbájosokban jobban elhittem Bogdán Lászlónak, mint a Hutera Béla utolsó utazásában. (Mentor Kiadó, 2005; 2007)