Mire való a magyar kultúra?

Az egyik dédapám egy egészen kis dunántúli faluban élte le a látszólag hétköznapi, valójában különleges csodákkal kísért, az ősök történeteit felidéző, fogatlan mesemondók énekeibe illő életét. Édesanyám ángya sokszor megemlékezett csodás cselekedeteiről, amikor hideg téli napokon megleptük libatömés közben a pajtában, ahol szenvtelen arccal tolta le a maroknyi kukoricaszemeket a védtelen állat torkán. Nagyon sajnáltuk a szegény párát, de még jobban szerettük a kövérre hízott, ízletes libamájat, ezért sokszor végignéztük ezt a barbárnak tűnő aktust.

– Dédapátok ez, bizony, végre csak rátaláltunk – mondta a vénasszony, s legyintett is egyet rája, majd még erősebben nyomta le a megrettent madár torkán a kukoricát: biztosan így akart elégtételt venni a libává vált dédpapán. Nem értettünk az egészből semmit, mígnem a történet elmesélésébe kezdett. Hallgattuk és hallgattuk, aztán kezdtük belátni, ennek a fele sem tréfa, vigyázni kell ezzel a fránya gágogóval, mert a dédapánkat mégsem falhatjuk fel.

– Dédapátok nagy művész volt – mondta az öregasszony –, az egész falu csodálta, ő helyettesítette a kántort a templomban, maga faragta verset mondott a szüreti felvonulásokon, sőt, még aggkorában is ő volt a regösök vezetője, pedig elég furcsán nézett ki a pelyhedző állú legények között a büdös cigarettáitól sárgára színeződött ősz bajuszával a nagy kabátjában és a kopott, még az öregapjától örökölt kucsmájában. Dédapátoknak volt egy nevezetes szokása: amikor regöléskor a ház népének jó egészséget, vagyont, szép ökröt, nagy házat szoktak kívánni, akkor ő mindig csak egy szép libát kért az Úristentől a vendégszerető gazdának. Furcsállották egy darabig, aztán megszokták, sőt elterjedt egy olyan pletyka is, hogy dédapátok valójában egy varázslatos lény, aki a falu határában levő melegvizű forrásban szokott mezítelenül fürdeni, s ott néha lúddá változik, s kering egyet a templomtorony körül. Egyszer meglesték a fiatal lányok, s azt állították, hogy látták hátulról a sejhaját, amin egy fél tenyérnyi barna anyajegy éktelenkedett: a részegeskedő plébános szerint ez volt dédapátok táltosjegye. Épp olyan, mint a tied – kacsintott rám a vénasszony –, láttam ám kisebb korodban, amikor egyszer megszabadítottalak a bűzölgő pelenkádtól.

Nem mertünk megszólalni, csak néztük a gyorsan és határozottan mozgó kezet, hallgattuk a további történeteket e híres ősöm nevezetes cselekedeteiről, amikor észrevettük, hogy a liba hátsó fertályán egy fél gyerektenyérnyi részen sötétbarnák a tollak. Minden világos lett, s bizony ennek a libának a húsából nem is ettünk, ha egyáltalán le merték vágni az öregek.

Sok év múlva egyszer átautóztam ezen a kis falun, ahol már hosszú évek óta nem jártam. Az öreg plébános, aki már vagy az ötödik volt a mindig pityókás táltosszakértő óta, pár hete halt meg, s az utódja, egy fiatalember, akinek már egyszerre három faluban kell ellátnia a szolgálatot, épp akkor selejtezte ki az egykori plébánia padlásán talált régi kacatokat. Megálltam, kiszálltam, néztem a romos bútorokat, a piszkos befőttes-, tejes- és pálinkásüvegeket, a szanaszét szórt leveleket, a száz évvel ezelőtti iskolai anyagokat, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy harcias lúd egy füzetet csipked, s csak nem akar tágítani mellőle, hiába próbálták seprűvel elkergetni a papnak segédkező gyerekek. Odamentem, mert valami furcsa viszkető kíváncsiság vett erőt rajtam, s a liba rögtön elrepült, otthagyva a kék papirosba csomagolt zsákmányát. A címkére a Házi dolgozatok felirat alatt szép cikormányos betűkkel dédapám neve volt rákanyarítva.

Mire való a magyar kultúra? – olvastam az éppen középen felnyíló füzetben az egyik dolgozat címét. Láthatólag nem sok fogalma lehetett a kérdésről a kis elemis dédapámnak, mert vagy háromszor nekifoghatott az írásnak, legalábbis így tűnt az áthúzásokból és a firkálgatásokból. Végül ezt a rövid fogalmazványt sikerült lejegyeznie:

„Ősi magyar eledel a krumpli, népünk nevezetes tagjai, varázslói már Amerika felfedezése előtt is paprikás krumplit ettek, ha nagy bajuk volt, vagy ha megéheztek. Mert csudálatos növény az a krumpli, kuruzsló nagyanyám például azzal gyógyítja a falu valamennyi baját. A múltkor Jóska bátyám gennyes sebét mulasztotta el vele, a minap meg a Feri sógor szorulására jelentett gyógyírt, mert a szívalekvár már a tél közepén elfogyott. Egyszer pedig a plébános epekövét is a főtt krumplihéj levével hajtotta ki az öreganyám, amiért kétszer kimaradhatott a templom takarításából. Nagyapámnak meg a szőlőben összeszedett hólyaggyulladását tette rendbe a káposzta levével elkevert krumplilé. Nekünk, az erdőben csellengő gyerkőcöknek a dongócsípéseket szokták krumplipéppel borogatni, hogy hamarabb elmúljon a duzzanat. Egy szó, mint száz, csodás ősi növény ez.

A keresztapám, aki nemrégen költözött haza Amerikából, mesélte, hogy ott van valami furcsa, sárga-fekete csíkos bogár, amelyik megeszi a krumpli levelét. Nehéz ellene védekezni, és azt is mondta, hogy csak ide ne cipeljék be valami ellenőrizetlen hajón, mert felfalja a szegények elől az ennivalót. Akkor eszembe jutott, amit Sándor atya mondott az iskolában, hogy a régi vezetőink, táltosaink, szentjeink tudták, hogy az idegen dolgoktól csak a magyar kultúra védhet meg bennünket, úgyhogy – mondtam is a keresztapámnak – az biztosan jó lesz az amerikaiak nevezetes bogara ellen. Mert hát erre való a magyar kultúra.”

Erre is.