Menyegző és mennyegző

A 2008. esztendőt és a Beavatás 11. évfolyamát kezdjük a kánai menyegzővel. Nem véletlen, hogy Jézus éppen egy lakodalomban lépett a megváltandó nép elé. A misztikus irodalom az Énekek Énekétől kezdve a nász képeivel érzékelteti Isten és ember kapcsolatának mélységét.

Az élet és az Ige összevegyülése talán sehol sem annyira ízletes, mint ebben a lagziban (Jn 2,1–10). Az Utolsó Vacsora jut eszünkbe, hisz mindkettő lakoma, az Úr és az apostolok itt is, ott is együtt vannak, és mindegyiknek a kereszt a geometriája. Így van ez az egész Evangéliumban: az új teremtés a keresztben összegzi a létirányok feszültségét. Az Utolsó Vacsoránál ez nyilvánvaló, hiszen a Golgota árnyékában eszik a tanítványok a Mesterrel a bárányt – a Bárányt, hozzá a szőlőtermésből az ő vérévé nemesült bort isszák! Ott az apostolok kissé tanácstalan, nagyon is emberi szempontokkal küzdő társasága alkotja a vízszintest, a Oltáriszentség alapítása mutatja a fölfelé vezető irányt, de lent van maga az ördög és az áruló, akinek Jézus megmosta a lábát az Utolsó Vacsorán, enni adott neki: „A falat után mindjárt belé szállt a sátán.” (Jn 13,27.)

A kánai történet kereszt volta rejtettebb, ám ugyanolyan teljes.

*

A jelenet vidéki idillként kezdődik: Jézus mulat családilag és barátilag a lagziban… Ezt olvassuk János evangéliumának 2. fejezetében: „Jézus anyja is részt vett. Jézus is hivatalos volt tanítványaival együtt a menyegzőre.”

Képzeljük magunkat ebbe a Názáret melletti faluba, a menyegzőbe! Semmi sem gyümölcsözőbb, mint szemlélődve olvasni az Írást, előbb képzeletünkkel, majd lelkünkkel beléhelyezkedve.

Micsoda rím magyarul a menyegző és a mennyegző! Az ifjú pár a menyegzőjén mennyegzik! E két szó maga kereszt! A vőlegény és a menyasszony a legmagasabb létműveletet hajtja végre: egybekel, Eggyé szentelődik! Az általános ókori és a későbbi zsidó fölfogás szerint a legnagyobb szám az Egy, Isten száma, és milyen különös, a nászban egyesült két fél, a férfi és a nő is Egy lesz. „A női princípium a saját régióját tölti ki, mielőtt a férfi-erő régiójához kapcsolódnék. – Tehát önmagában mindegyik csak fél, csonkaság, írja a Zóhár, a Kabbala könyve. – Amikor a saját régiójából kilépett, akkor találkozott össze a férfi-princípiummal, szemtől szembe. S ha így egyesülnek, valóságosan egy testté lesznek. Ebből következik, hogy a férfi-princí­pium önmagában csak fél test… s ugyanígy a női; ha összekapcsolódnak, akkor lesznek csak egyetleneggyé. S ha eggyé lesznek, örvendeznek mind a világok, mert a tökéletes test által mindenre áldás száll.” Az esküvő ezért az emberlét legnagyobb ünnepe, a menny és a föld egyesítése, ahol rokon és barát együtt örül az áldásnak.

Ezért a legtermészetesebb helye Jézus első és roppant jelentős csodájának. Olvassuk végig a tudósítást: „Mikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: »Nincs már boruk.« Jézus hozzá fordult: »Asszony, a mi dolgunk ez? Még nem jött el az én órám.« Anyja akkor figyelmeztette a szolgákat: »Tegyétek, amit mond.« Állt ott hat nagy korsó, a zsidóknál szokásos tisztálkodásra. Mindegyik két vagy három mérős volt. Jézus megparancsolta nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel.« Színig töltötték. Akkor azt mondta nekik: »Most merítsetek, és vigyétek oda a násznagynak.« Vittek neki. A násznagy megízlelte a borrá vált vizet. Nem tudta, honnan való, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették.”

Hogy miként vesz részt Isten az emberi örömben, arról csak annyit árul el János, hogy Jézusnak remek az ízlése: tudja, mi a jó bor, mert a legcsudásabbat teremti, amibe a násznagy valaha belemártotta a bajuszát. Olvassuk tovább a Szentírást: „A násznagy hívatta a vőlegényt, és a szemére vetette: »Minden ember először a jó bort adja, és csak miután megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te mindeddig tartogattad a jó bort.« Szóval mérgelődik, amiért nem ezt kapta először, hanem csak most, amikor ízlelőbimbói már elfásultak a nyakalástól. Ezt persze a többiekre, a násznépre mondja, de mindenki magából indul ki, a násznagyok is, hiszen komolyan veszik hivatalukat, s bizonyára igyekszenek becsiccsentésükben mértéket tartani, hogy délcegen végezhessék a lakoma és a vendégsereg kormányzását. Ő ennek a történetnek a buffója, Falstaffja, Papp Jancsija, okoskodó félreértője, akinek első dolga dölyfösen maga elé rendelni és kioktatni az ügyben ártatlan vőlegényt, ahelyett, hogy örülne a mennyei italnak. Fontoskodásában fényesen és figyelmeztetően csillan „az Evangélium tündöklő fehér humora” (Hamvas), ugyanakkor itt a történet keresztjének középpontja, a borban föld és menny találkozása.

*

A vőlegény dolga a lakodalomban a mennyegzés. Ételre-italra, zenére, szóval a vízszintes, a földies körülményekre ügyelni a násznagy – mifelénk a vőfély – föladata. A bor megfogyatkozását nyilván neki kellett volna észrevennie, de melyikünk tartja számon, hogy fogytán van élete, sőt, a világ bora? Helyette a Szűzanya figyelt föl. Ő a násznagy átellenese. Az örök édesanya, aki a násznagyhoz hasonló alakokkal, vagyis velünk ellentétben lankadatlanul észben tartja, hogy legyen étel vacsorára, és reggelire is jusson. Ahogy az imádság mondja: „Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg.” Azokra is ügyel, akik nem a szülöttei. Milyen gyöngéden és mennyeien, ahogy jelenéseiben mutatkozik. Látja, amit még senki sem vett észre, és kéretlenül siet segítségünkre; mindnyájunknak, akik meghívjuk a menyegzőnkre, mert azt mennyegzővé szeretnénk emelni.

Itt derül ki a legtöbb a fiához való viszonyáról. Annyira ismeri, amennyire csak ember Istent ismerhet, miután megszülte, fölnevelte, és harminc eszten­deig egy fedél alatt élt vele. Tudja például, hogy engedelmes gyermeke, szereti őt, és jó. Ámde nem parancsolgathat neki, de szólhat hozzá bármikor, bármilyen ügyben, és a Fiú meghallgatja.

*

Egészen különös, szíve gyökeréig derűs párbeszédet hallunk: „Jézus anyja megjegyezte: »Nincs már boruk.«” A Szűzanya nem kér, csak megjegyez, megemlíti azt, amit bizonyára Jézus is észrevett, de úgy tett, mintha elhárítaná magától a gondot: „Asszony, a mi dolgunk ez?” Így mondja, többes számban, ahogy azok beszélnek, akik nagy, közös titkot ismernek. Mária erre a kérdésre nem válaszol, mert nyilván tudja a választ, ám a Gondviselés mindenhatóságáról szóló teológiai fejtegetés nem humoros, hanem nevetséges lett volna kettejük között, abban a helyzetben. „Még nem jött el az én órám.” Jézus ideje – de ki az ura az időnek? Somolygott-e az Úr a bajusza alatt?

A kérdéssel a násznagy virított volna, ámde Mária nem tette föl, mert erre is ismerte a választ. Sőt, azt is tudta, hogy Isten nem vaskalapos hivatalnok, tehát nem alkatrésze, szolgája, hanem teremtője a törvénynek és az időnek. „Minden Ő általa lett, És nélküle semmi sem lett, Ami lett.” (Jn 1,3.) Parasztosan szólva akkora úr, hogy lehet alkudni vele. Ahogy Ábrahám tette, vagy ahogy hamarosan a kánaánita asszony fog könyörögni a kislányáért – lehet, hogy ennek a nőnek Mindnyájunk Anyja súgott?

Isten kész beilleszteni terveibe az emberit, vagyis az égibe a földit, mert a keresztben ez mind egybe tart. Engedékenysége végtelen bölcsességéből és ismét: jóságából ered. Mária bizalma pedig belőle: „bármit mond, tegyétek meg.” Nem ő, nem Mária a Mindenható, nem tudhatja, hogy mit határoz az Úr, Isten útjai számára is kifürkészhetetlenek, de az ő szavára az egyetlen értelmes válasz az engedelmesség.

Immár szó sincs holmi bájos, ókori zsidó életképről!

*

Amikor a Boldogasszony megjegyezte, hogy „elfogyott a boruk”, akkor bizonyára a szomjoltó italra is gondolt – ez a kereszt vízszintes szára. Ezen foglal helyet a lakodalmas ház és a falu is, a násznagy. Isten mindig a lehető legmélyebben, legalul lép be a történetbe, ám édesanyja megjegyzésének másik értelménél, amely a mulandóság határpontját is jelzi, a régi teremtés végét, amely a halál jegyében áll a bűnbeesés óta. Ádám világának a bora elfogyott. A kereszt függőleges, alsó szára nem emelkedhet tovább, rajta hever, a letűnt kor teteme – ezért „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulását várja.” (Róm 8,18.)

Ezen a kis kánai lakodalmas udvaron kezdődik a Megváltás, az örök élet megnyitásának műve. Sejthette ezt – a Szűzanyán kívül – bárki a vendégseregben?

*

Az új teremtés párhuzamosan indul az elsővel. Ott: „Isten lelke lebegett a vizek fölött.” Itt: „Töltsétek meg a korsókat vízzel.” Mivel mással? A víz ősanyag. Az élet legfontosabb természetes anyaga: az élőlények testének zöme víz, általában nyolcvan-kilencven százalékban. A bor is alkoholból, zamatokból, de leginkább vízből áll, ha vízszintesen, az anyag felől nézzük. Ám ott, Kánában a lakodalmasok nem „a szőlőtő termését” kortyolták, amitől ha megittasodik az ember, minden alávalót képes lenyelni utána, hanem az új teremtést ízlelték.

A kánai menyegzőn Jézus lett a Vőlegény, a világ vőlegénye. „Nem tartogatta tovább a jó bort”: megkínálta a népet, az emberiséget az örök élet mámorával.

*

Az ő bora mennyegzői bor: a menny megnyitója. Ne úgy nyakaljuk, ahogy a násznagy.