×

Konvenció, avagy a nevelésről

Tornai József

2008 // 03
Érdekes, hogy amikor mi a ’40-es évek derekán (hulltak a bombák!) úgy döntöttünk Tóth Irénnel, hogy nem leszünk „konvenciósok”, semmit se tudtunk a konvencióról. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy limonádék helyett Flaubert-t, Balzacot, Blake-et, József Attilát, Baudelaire-t, Móriczot, Dickenst olvasunk, és bár szerelmesek voltunk, nem csókoljuk meg egymást. Tehenet őriztünk kint a dunaharaszti határban, de az erdőben sem tettük meg azt, amit – úgy tudtuk – a „konvenciósok” elkövetnek.

A lemondás valami büszkeséget adott.

Véget ért a háború, új, sötéten új világ kezdődött. 1946-ban tizenkilenc évesek voltunk, majdnem teljesen naivak: nem is sejtettük, mi következik az oroszok, a kommunisták uralmának jövő idejében.

Néhány év múlva szakítottam Irénnel.

Magyar és világirodalmi élmények foglaltak le, és filozófiai, teológiai, vallásos művek. Kant, Spinoza, Spencer, Leibniz mellett Marcus Aurelius elmélkedéseit éppúgy elolvastam, mint Brandenstein Béla, Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Szent Ágoston vagy Rousseau, Kempis Tamás, Thomas Moore könyveit. Közben még Baktai Ervin fordításában néhány brahmanista szerzőt is. Freudtól az Egy illúzió jövőjét.

Vallásos, voltaképpen mégiscsak konvencióba illeszkedő szemléletemet évről évre erősödő, racionálisabb gondolatmenetek törték meg. Renan Jézus-életrajzának olvasása után már biztosra vettem, hogy megváltónk ember volt. Hosszú évekre panteista lettem, Spinoza ebben sokat segített, a hivatalos marxista elmélet viszont semmiféle hatással nem volt rám. A gyakorlat végleg távol tartott tőle. Amikor első verseskönyvem megjelent (1959), már a panteizmus is megoldhatatlanul ellentmondásos lett számomra. Annyiban azonban mindenképpen hasznos volt, hogy nevelésem, tizenkét éves iskolába járásom emberképétől, úgy is mondhatom: történelmi féloldalasságaitól megszabadított.

Hogy elemi, polgári és kereskedelmi iskoláim négy-négy éve mennyire nem felelt meg azoknak a fölismeréseknek, melyekre csak a legutóbbi harminc-negyven esztendő olvasmányai tanítottak meg, csupán ma látom tökéletes kontrasztossággal. Talán még fontosabb, hogy tudom: elődeim és nemzedéktársaim is ugyanennek a hipnózisnak estek áldozatául! Lehet, még az agymosás fogalma sem volna túlzás a történelmi, politikai és vallási elveknek a fejembe verésére, melyet akkor az egyetlen, sőt szent igazságnak hittünk el. Manipulálásunk egészen spontán volt, és tanítóink, tanáraink is önkéntelenül cselekedtek. Biztos, hogy ártatlan bűnösök voltak, a kivételekről most nem beszélek. Emlékszem, mekkora meglepetésben volt részem, mikor 1943-ban először táboroztam nővéremmel Erdélyben, a Gyilkos-tónál, és fönt a hegytetőn csak románul beszélő pásztorokkal találkoztam, hiszen itthon másról se hallottam, mint a „színtiszta” magyar területek galád trianoni elrablásáról. Vagy elég volt Bibó tanulmányait megismernem, hogy megtudjam: nem is olyan biztos, hogy Deák Ferenc „a haza bölcse” volt a ’67-es kiegyezés megteremtőjeként. Annál inkább egy hihetetlenül rövidlátó politikai elit vezetője. Tudom, a kiegyezés máig is viták idegesítő tárgya, mégis jó lett volna, ha legalább a középiskolában nemcsak a konvencionálisan elfogadott álláspontot tanítják.

A konvenció azonban mindennél erősebb volt, még 1945 után is néhány évig. Az ellenkezőjét Veres Péter magyarázta meg egyszer, vagyis hogy az első világháborúban nekünk is a már vesztesre álló osztrák-német hadvezetéssel kellett volna harcba szállnunk, ahogy ezt az olaszok tették. „Ezzel szemben tudod, mi volt a közszájon forgó mondás Isonzónál és Doberdónál, miközben a századok nyolcvan-kilencven százalékos vérveszteséget szenvedtek a kíméletlen olasz ágyútűzben? Az, hogy megdögleni lehet, de szar emberré válni nem!” Az ő magyarázatából értettem meg, micsoda lealacsonyodás volt abba a Habsburg-ágyba belefeküdni, amelynek császára 1849-ben olyan kegyetlen bosszút állt rajtunk orosz segítséggel. Alig tizennyolc év múlt el!

A legnagyobb torzulást mégis az az egyoldalúság okozta, ahogyan az egész emberiség történetét, a homo sapiens portréját megfestették! Ebből aligha lehet kigyógyulni; tizennyolc-húsz esztendős korunk után, nyugodtan mondhatom, lehetetlen. A „How to make a great man” című esszémben már megírtam: a tökéletes géniuszt úgy lehet megteremteni, hogy miközben eltúlozzuk a pozitív, teljesen elhallgatjuk a negatív tulajdonságait. Ezt a módszert alkalmazza az oktatás, azt hiszem, az egész világon. Mintha a hangyák vagy a sáskák önmagukat istenítenék. Mintha fajunk csupa Mucius Scaevolákból, Hunyadi Jánosokból, Kőrösi Csoma Sándorokból, Gandhikból, Montaigne-ekből, Albert Schweitzerekből, Szent Ferencekből, Einsteinekből, Leonardo da Vincikből, Mozartokból, Buddhákból, Frazerekből és Szókratészekből állna össze! És nem léteztek volna Caligulák, Nerók, Himmlerek, Dzsingisz kánok, Robespierre-ek, Napóleonok, Nagy Péterek, Assur-bán-aplik, VIII. Henrikek, Hitlerek, Leninek, Rákosik és Sztálinok! Nem léteztek volna a középkori hívők, akik az eretnekek egész napos kínzását követelték a hóhéroktól; XIII. Lajosok, akik a hugenották sok tízezres legyilkolását parancsolták meg, és SS-tisztek, akik zsidó áldozatokkal szemben művelték ugyanezt! A török állam ma is tagadja, hogy a század elején nyolc-kilenc millió örményt mészárolt le a hadsereg; a szerbek sose fogják megbánni: 1945 után negyvenezer ártatlan magyar parasztot lőttek halomra. Nagy Sándor, a kivételes tehetségű fiatal hadvezér mire Indiát eléri, már összeesküvésektől rettegő, paranoiás őrült, aki csak gyilkoltatni tud. Határ Győző, halott költőbarátom „folytatásos mészárszéknek” nevezi a történelmünket. És mennyire igaza van! Az iskolában elénk tartott tükörben ellenben egy ragyogó, eszményi lényt látunk magunk előtt. Miért ne hinnénk el? Kenneth Clark könyvében (Nézeteim a civilizációról, 1985) azt olvasom: „Leon Battista Alberti ezzel a szózattal fordult az emberhez: »Minden állatok közül tenéked adatott a legkecsesebb test, a gyors és céltudatos mozgás hatalma, néked adattak a legélesebb és legfinomabb érzékek, tenéked adatott a halhatatlan istenekéhez hasonló ész, értelem és emlékezet.«” Clark megjegyzi: „Nyilvánvaló tévedés, hogy kecsesebbek lennénk a többi állatnál, s mostani helyzetünkben aligha érezzük hasonlónak magunkat az istenekhez.” A reneszánsz gondolkodásbeli és képzőművészeti eredményeit mégis Protagórasz axiómájával magyarázza: „Minden dolgok mértéke az ember.”

A hangya már az ókorban eszményképnek tekintette önmagát.

Emlékszem, a dunaharaszti cserkészcsapatban mindnyájunknak ideált kellett választanunk, valamelyik élő vagy történelmi alakot. Nem tudom már, ki lett az én ideálom, de később, felnőtten már csak írókat, filozófusokat, természettudósokat láttam követendő példáknak.

Az egész látóhatár – az a félmillió év, amennyire a modern emberre visszatekinthetünk – eléggé elborult előttem.

A tanított, hirdetett, világító eszménykép helyett egy őrülthöz hasonlító, néha azzal teljesen azonos emberalak állt, nem tudtam benne fölismerni a bölcset, értelmeset, a homo sapienst. Az evolúció gyilkos örökösét annál inkább. Ezt nem merték tanítóink megmutatni? Vagy maguk sem tudták, mi történt a kiválasztódás ősmúltjában? Nem lehetett vállalni a „vagy te ölsz meg engem, vagy én téged” fajfönntartási szükséghelyzetét? Mindnyájan, akik ma élünk, valamelyik, a vetélytársánál agresszívebb hím utódai vagyunk: mi köze ehhez a felebaráti szeretet ájtatos dallamának? Erről a dallamról Ken Wilber azt mondja (A működő szellem rövid története, 2003): „Általában Platónt tartják »a« felemelkedő, túlvilági filozófusnak, aki a látható világot, a Földet és mindent, ami a Földön található, egy másik, igazi világ fakó árnyképének vagy másolatának tekintette… Platón tulajdonképpen kétféle mozgást ír le – amit mi felemelkedésnek és alászállásnak nevezünk –, és Platón műveiben mindkét irányú mozgás egyaránt fontos… Whitehead híres megjegyzése – mely szerint a nyugati hagyomány tulajdonképpen nem más, mint a Platón műveihez fűzött lábjegyzetek sora – talán igaz, csakhogy a lábjegyzetek mindig töredékesek… A prekonvencionális-egocentrikus és a konvencionális-etnocentrikus erkölcsi gondolkodás szerint a rabszolgaság tökéletesen elfogadható… posztkonvencionális szemszögből nézve azonban a rabszolgaság egyszerűen rossz és tűrhetetlen.”

De hol van a posztkonvencionális történelmi, antropológiai oktatás az iskolákban? És van-e, aki ezt a megkülönböztetést kiemeli? Még a francia forradalom kettősségének értelmezése sem történik meg (mert siker és szörnyű kudarc volt egyszerre!), ezért, hogy európaiak és amerikaiak egyre zavarosabban vélekednek a felvilágosodásról. Az emberkép továbbra is homályban marad, pedig már ideje volna a következtetések levonásának. De ez iszonyúan fájdalmas műtét. Jobb, ha csak a beteg elaltatásáig merészkedünk el. Amiben az emberiség ma él, álomállapot. Ezt nem is kell erőltetni, ne higgyük, hogy az informálórendszerek okozzák ezt a kórt. A szándékos hipnózis a két XX. századi totális diktatúra módszere volt. Ma szabadon választják a mítoszt, a démonokat, a varázslatot.

Ez azért döbbent meg, mert – ahogy Max Weber írta – az újkorral beköszöntött a varázstalanítás. A vallás, a filozófia mellett megjelentek a természettudományok. Németh László nagyszabású esszéjében (Az újkor) biztosra veszi, hogy Kopernikusz, Kepler, Galilei, Newton, Darwin, Mendel, Linné, Einstein, Planck és a többiek után nem uralkodhatnak többé a légi szellemek, démonok, gonosz árnyak. Nem így történt. A mágiákba, mítoszokba vetett hit szívósan ellenáll a csillagászat, a régészet, a paleontológia, a genetika, az etnológia, a pszichológia fölfedezéseinek. Nem mondhatom, hogy győz, de különösen az utóbbi másfél évtizedben egyre erősödik, ráadásul főleg Kelet-Közép-Európában és a Közel-Keleten nacionalista indulatokkal társul a vallásos lelkület-gondolkodásmód. Az a konvenció, amelyben én is nevelődtem, és azt hiszem, keveset tehetek a terjedése ellen. „Diadalmas világnézet” ez, ahogyan Prohászka Ottokár nevezte a negyvenes évek Magyarországán.

Vagyis nem maga a vallás, nem a teológiai vagy akár történelmi megfontolások az ellenfeleim.

Az ember megjobbításának minden kísérlete a konvencióba ütközik bele. A pozitív utópiák ezen a zátonyon akadtak és akadnak fönn. Nietzsche „übermensch”-evangéliuma is. Valamikor az ’50-es évek totális kommunista diktatúrájában gyakran gondoltam úgy: fönnmaradhatna, sikeres lehetne ez a teoretikusan irányított rendszer, ha természetessé, magától értetődővé tudna válni. Nem válhatott soha természetessé, de nem is volt igazam. Amit én természetesnek neveztem, a konvencionális volt, a konvencionálisan szabadságra törekvő, konvencionálisan vallásos vagy sevallású, konvencionálisan nemzeti érzelmeket tápláló magyar ember.

Aki nem mélyed el szenvedélyesen az ember dolgaiban.

Fiatal éveiben kap valamilyen általános vázlatot, képet a világról, a tudományról, az emberről, az istenről, a hagyományokról – ez egy életre jól szolgál neki. Aligha tesz hozzá vagy vesz el belőle, hacsak nem erőszakolják a változásra, vagy nem történik vele valamilyen megrázkódtató esemény. Ezért értelmetlen beszélgetni, vitatkozni a negyven-ötven-hatvan éves nőkkel és férfiakkal. Mind biztos a dolgában. Minél szűkösebb ez a biztonság, annál inkább.

Az én génjeimben az volt a szerencsés örökség, hogy tizennégy évesen olvasni kezdtem, s ezen a „defektes” állapoton azóta sem tudtam túllépni. Így terjedt ki a figyelmem az irodalmon, költészeten túlra, pályám érdekében is: a történelemre, a modern fizikára, biológiára, a legújabb csillagászati és genetikai fölfedezések világára. Freud, Jung, Adler és mások mélypszichológiai megállapításai éppúgy érdekeltek, mint a XIX., XX. századra egyre jobban kiteljesedő néprajz, az etnológia is. Vagy a modern zene nagy művei, melyekben például Bartók, Kodály, Sztravinszkij, de Falla, Villa Lobos egyesítette a népi hagyományt a modern, sőt az avantgárd eszköztárával: az expresszionista, szürrealista világképpel, formaképzéssel. Ehhez kapcsolódott aztán, ami a századfordulón és a XX. században a festészetben, szobrászatban történt: Van Gogh, Cézanne, Picasso, Chirico, René Magritte, Brancusi, Medgyessi, Maillol, nálunk Nagy István, Ferenczy Károly, Csontváry, Kohán, Veress Pál és mások esetében. Nagy távlatokat nyitottak verseim hasznára is az expresszionisták: Braque, Javlenszkij, a német Macke, Franz Marc, Matisse, Munch, Nolde, Egry József, Max Ernst.

Biztos, hogy sokukat kihagytam, ahogy az évtizedek folyamán tanulmányozott XVII., XIX. és XX. századi filozófusokat sem akarom itt következetesen fölsorolni. Elég, ha Hume-ot, Locke-ot, Husserlt, Bergsont, Kierkegard-t, Taylort, Sartre-t, Jaspert és, mondjuk, Nikolai Hartmannt, Heideggert, Nietzschét említem.

De mit tanítanak mindebből a középiskolákban, az egyetemeken?

Németh Lászlónak nagyon igaza volt, amikor azt javasolta a háború után: az irodalmat együtt kellene oktatni a történelemmel. De hozzávehette volna ehhez a tudománytörténetet és a filozófiát is. Netán volnának ilyen komplex tudású tanáraink, professzoraink? Hiszen az amerikai hatásra egyre inkább győztes extrém szakosodás terjed Európában, így Magyarországon is! Gyakran beszélgetek diplomás, szaktudós emberekkel, akik vagy sose figyeltek oda az előadásokon, amikor a kettős spirálról, az ember afrikai kiindulópontjáról, majd ázsiai, ausztráliai, európai vándorútjáról volt szó, vagy életük viszontagságai közben rég megfeledkeztek róla. És egyszerűen visszatértek a mítoszokhoz, a bibliai vagy magyar eredettörténetekhez az evolúciós, illetve szakmailag érvelő származáselméleteink helyett. Miért jobb a konvenció útját járni, mint megismerve azt, letérni róla? Miért jobb kizárólag a keresztény vagy ógörög hagyományt követni, mint a modern etológiai és DNS-eredményeket? Talán elegendő magyarázat az, amit Hamvas mond: „Akkor épül a világ, ha a bensőmet lerombolom”? Vagyis elfogadom a külső irányítást, a közös „megegyezést”, az európai konvenciókat?

A reduktív gondolkodásmódnak ez az ösztönös vonása akkor tűnt szemembe leginkább, amikor ráébredtem: legalább annyira vagyok ősi, mint modern ember, és legalább annyira globálisan érdekelt lény, mint csupán európai. Az elvakult Európa-centrikusságra neszeltem föl azokban a ’70-es években, mikor a világ törzsi népeinek civilizáció előtti költészetét, mítoszait (Boldog látomások, 1977) fordítottam. Tudtam: ezt az önelégültséget meg kell tagadni. Ez megint olyan kemény akadálynak bizonyult, mint a modern, azaz második modernség műveltsége.

Bármilyen meglepő: némely európai értelmiségiek, irodalomtörténészek, szaktudósok, valláskutatók, teológusok szinte büszkék arra, hogy a Távol-Kelet vagy Afrika kultúráját, gondolkodását, vallási hagyományait nem ismerik. Emlékszem, mennyire nem hittem a szememnek, mikor az egyik nagynevű teológus, Reinhold Niebuhr azzal vezeti be kétkötetes könyvét (Az ember természete és sorsa keresztény szemmel): „Kizárólag a héber-keresztény hittel foglalkozom.” (Megjegyzem, az is ritkaságszámba megy, ha nyugati teológus a keleti, az ortodox kereszténység hitvilágában, történetében elmélyed!) Pedig hát… Pedig hát a konfucianizmus, brahmanizmus, buddhizmus egész világ, ahogy a kereszténység, a mohamedanizmus is az. Angol, német, francia szaktudósok már a XIX. századtól kezdve, majd a XX.-ban számtalan brahmanista, sintoista, konfuciánus, taoista fordítással, értelmezéssel gazdagították az érdeklődő nyugati-amerikai olvasót. Úgy érzem, Amerikában ennek sokkal nagyobb hatása volt, mint a mi kontinensünkön. Manapság évről évre több, pontosabb könyv, kiindulópontul szolgáló írás jelenik meg például a különféle buddhista irányzatokról. Könyvtár, misszió, többféle közösség is működik.

Nagy reményekkel töltött el, amikor évtizedekkel ezelőtt hozzájuthattam a Toynbee–Ikeda Dialogue című, sok nyelven kiadott könyvhöz (azóta magyarul is megjelent). A közismert angol történelemfilozófus a szintén neves zen-buddhista tudóssal veszi sorra a modern emberiség kényszerűen megvizsgálandó létproblémáit. Ugyancsak igyekeznek egymást megérteni, vagy legalábbis közelíteni a keleti és a nyugati szemlélet sarkpontjait vagy éppen az itt és ott egyaránt más és más válságjeleket. Végkövetkeztetésük egyszerű (azt hiszem, túlságosan is egyszerű!) megoldás vagy inkább óhaj: a két kultúra igyekezzék egymással kicserélni azt, ami sikeresnek bizonyult benne. Például a szélsőségesen kifelé fordult nyugati életmódot a sokkal bensőségesebb keletivel, azaz, mondjuk, a meditációs gyakorlattal. Vagy a nagyon is egy személyre, egy isteni beavatkozásra építő krisztusi hagyományt a buddhai éntelenség önmagunkban megvalósított módjával. A két kitűnő, néha vitatkozó elme Nyugat és Kelet szintézisében látja elkerülhetőnek a fenyegető emberi, technikai, hadiipari katasztrófát.

Igencsak lelkes voltam, olvasva, hogy van megoldás.

De most, azon túl, hogy valóban ilyen könnyen kimászhatunk a csődből (amit eléggé kétségesnek érzek!), vajon ki ismeri nálunk és Európában ezt az őszinte aggódást és kiútkeresést? Tanítanak-e legalább Európa egyetemein ebből valamit is? Nem a konvenciózus nyugati fölényérzet kerekedik fölül ezúttal is? Nem tudom. De abban biztos vagyok: ezeket a más világokat ismernie kell itt Európában, tehát nálunk is, minden létkeresőnek. Mert Toynbee és Ikeda nem húzták meg pontosan a határt a Nyugat és Kelet ontológiai különbsége között.

Mi ez a különbség?

Leegyszerűsítve: mi kívülről látunk-ítélünk mindent, ők belülről. A keresztény lélekszerkezetű ember azt várja, hogy megmentsék, megváltsák a világiság csapdájából, mert hite szerint van egy nem naturális, tisztán spirituális univerzum. Ezt tanítói szerint csak alázattal, alávetettséggel, a kreatúra állapotának szélsőséges elfogadásával lehet, ha egyáltalán lehet, elérni. A végső menedéket, mely az eredendő bűnből kiránt, Isten kegyelmének hívják. A taoizmus, a brahmanizmus, de főként a buddhizmus az elrontott lét, az alvás, elvarázsoltság állapotát a mindentudat, az „all mind” fölébredésnek nevezett belső, meditatív akciójával tanácsolja megszüntetni. Az én, amely nem-énként képes látni magát, minden tekintély, más lét beavatkozása nélkül helyezheti el a függő keletkezés szabadságába lényét. Láthatjuk: az egyik a sok ezer éves konvenció elfogadása, a másik kemény próbatétel, mert amennyire evidens, ugyanannyira nem látszik magától értetődőnek. Ezért is következett be a történések véletleneiben, hogy még a nem konvencionális ontológiának is kialakult egy egészen hétköznapi, szokásszerű, szinte tudatosság nélküli formája, amit nagyon rossz szóval magyarul vallásosságnak nevezünk; Buddha eredeti tanaiból is vallás, tehát konvenció lett, ahogy elterjedt Ázsia külféle országaiban. Európában végre, ha nem is helyeselni (mert ez évezredes hipnózis föloldását követelné), de legalább közismertté kellene tenni, tanítani, hogy kettős ontológiai választási lehetőségünk van: vagy a szubsztanciából magyarázunk mindent (Nyugat), vagy a szubsztancianélküliségből (Kelet).

Buddhának azonban nemcsak a szubsztanciaproblémával kellett küzdenie a korabeli (Kr. e. VI. század) Indiában. Az újramegtestesülés több évezredes tanításával is. Ez (mind a mai napig) a brahmanista vallásos hagyomány alapja: senki sem tagadhatja, kerülheti meg a tételt, hogy karmája (tettei) következtében halála után újra meg újra a létrejövés törvényét követi a lelke. Akár növény, akár állat, rovar vagy ember formájában. Egészen addig, míg megtisztulva vissza nem tér eredetébe, Brahmába. Ez az eredete a kasztrendszernek is. Végeredményben senki sem választhatja szabadon a sorsát, mert hány újjászületés révén érhetjük el a tökéletességet? Nincs válasz: olyan ez, mint a Szent Ágoston-i eleve elrendelés. Csak még ridegebb, mondhatnám: még gépiesebben tartja az embert a körforgás, a szanszára fogságában.

Buddha nem fogadta el a reinkarnációt, elutasította tehát a kasztokat is. Csakhogy nem tehette ezt közvetlenül. Egyik beszédében azt mondja: „Persze hogy van reinkarnáció, szerzetesek. De mi az, ami újra megtestesül? Hiszen tudjátok, a lélek a halál után széthull, mert ami részekből áll össze, részekre bomlik szét. Tehát semmi sincs, ami újralétesülhetne.” Ebben a fejtegetésben nyilvánvaló lesz: nincs két létforma, test és lélek ugyanaz a meg nem maradó tünemény. Érdekes ezt tudva, hogy a mai katolikus tanítás szerint nem érvényes a platonista elképzelés, mely a lélek testből való megszabadulását nevezi a halál pillanatának. Nyíri Tamás könyvéből (Az ember a világban, 1981) idézem: „A Biblikus Teológiai Szótár hangsúlyozza, hogy a föltámadás bibliai fogalma össze nem hasonlítható a halhatatlanság görög eszméjével, mely szerint az ember lelke természeténél fogva romolhatatlan, amikor a halál megszabadítja testi bilincseiből, belép az isteni halhatatlanságba. A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seól, az alvilág foglya lesz, a test pedig elporlad a sírban. Ez azonban átmeneti állapot csupán. Isten irgalmából újból életre támad az ember, úgy, ahogyan felkel a földön, ahová lefeküdt, ahogyan fölébred az álomból, melyben elmerült. Nem kétséges, hogy ez a felfogás sokkal jobban megfelel a jelenkori antropológiai személetnek, mint a metafizikai halhatatlanság. A halál utáni életet igazából csak valamiféle testi formában tudjuk elgondolni… Egyrészt tehát vannak olyan utalások és jelzések, melyek a halál ideiglenességét sejtetik, másrészt a bukott embernek nincs lehetősége arra, hogy úrrá legyen a pusztuláson, és megvalósítsa rendeltetését. A megoldást a keresztény remény nyújtja. A feltámadás a mindenható Isten műve, s ilyenképpen teljességgel a remény tárgya.”

A nyugati gondolkodás tehát semmiképpen sem képes elszakadni a szubsztanciától és annak megszemélyesítésétől sem. A test és lélek elválaszthatatlansága mégis hasonló a keleti monista gondolkodáshoz. Az pedig, hogy Nyírő a feltámadást pusztán remélhető túlvilágnak tartja, s mint a továbbiakban fejtegeti, ennek a teljesülése kizárólag a Megváltó ígéretén nyugszik, vagyis ha az ember mégsem támad föl, akkor sem vetheti ezt a teljesen szabadon döntő Teremtő szemére, ez az „örökélet” már nem áll messze a vallássá lett sok-sok buddhista irányzat hittételétől. Japánban kialakult az a kultusz, hogy elegendő a nirvána eléréséhez Buddha imádata, föltétlen szeretete. A Tiszta Ország-tanhoz tartozó hívők pedig azt vallják, hogy ott – mint holmi hellenista elíziumban vagy keresztény, mohamedán mennyországban – örök boldogságban élvezhetik a lét teljességét a halál után. Ennek persze nem sok köze van a filozófiai buddhizmushoz, talán folklorizálódásnak is nevezhetném. Ahogy az európai kereszténységben is megtaláljuk az úgynevezett népi vallásosságot. Erdélyi Zsuzsanna hatalmas gyűjteményben (Hegyet hágék, lőtőt lépék, 1976) mutatja be a népi imádságok gazdagságát.

A mi kultúránkban mindenesetre azt mondják-írják: kezdetben volt a szubsztancia (héberek, ógörögök). De még a hindu Rigvédában is az Egy az oka mindennek:

Fekete volt minden, mint mikor éj van,
az idő csak készülő óceán volt;
s ekkor az Egy, mely ott aludt a héjban,
áttüzesedett s burkából kilángolt.

Igaz, jelen van a bizonytalanság metafizikai homálya is, mintha csak valami modern, kétségektől áthatott elme tenné föl a kérdéseket:

Megtudtak-e mást is, akik kutattak?
A titkokat bejárni volt-e szent ész?
S ha istenek is csak azóta vannak,
ki mondhatja meg, mi volt a teremtés?

(Szabó Lőrinc fordítása)

Buddha éppen ezt a kérdésességet vágja el „fölébredése” világánál: a létben nincsen semmi örök, semmi maradandó. Az impermanencia tana eleve kizárja azokat a föloldhatatlan ontológiai csomókat, melyeket az abszolút, a szubsztancia föltételezése köt meg. Ezért tartom a legmélyebbre hatoló filozófusnak, akit egyetlen nyugati bölcselő vagy spekulációs irányzat sem közelít meg. Az őt követő Nágárdzsuna (Kr. u. II. század) „vizsgálódásának középpontjában a konvencionális valóság és az üresség kapcsolata áll. Elsődleges szándéka, hogy az üresség jelentését tisztázva megértesse velünk, hogy az üresség ténye nem mond ellent sem Buddha tanításainak, sem a mindennapi szokványos tapasztalatainknak.” (Fehér Judit: Nágárdzsuna)

De éppen ez az (szubsztancianélküliség: üresség), ami a nyugati kultúrát szinte véglegesen elzárja a keletitől. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy meg se értsük a fontosságát ember- és létszemléletünk szempontjából. Ki mondhatná, hogy a homo sapiens mindörökre foglya marad saját tévedésének? Ha van valami értelme a nevelésnek, vagy annak, hogy én itt irodalmárként változtatás mellett érvelek, ha a konvenciót túlhaladhatónak tartom, akkor az éppen a buddhai fölfedezésre építő optimizmus. Persze nem vagyok buddhista: éppúgy nem fogadhatom el sommásan sem mint filozófiát, sem mint vallást, ahogy a keresztény tradíciót is újra meg újra átvizsgálom. Ez a hagyomány ma már lehetővé teszi, hogy kérdezzünk, bizonytalankodjunk olyan kérdésekben, amelyek igencsak fogósak, s alighanem mindig is azok maradnak. Mint például az emberi szabadságé. Erről mondja Nikolai Hartmann: „Mivel azonban az ember alapvetően függő lény… szabadságát mély homály fedi” (kiemelés tőlem – T. J.).

Megrémít a kijelentés!

Itt kísért a fejemben, akár akarom, akár nem. Mert egyetlen dologban kapaszkodtam én meg eddig írás, olvasás, beszélgetés, hajdani döntések közben is, és ez a szabadság biztonsága, századról századra növekvő elterjedése, ereje volt! Az, ami Petőfi verssorában (A farkasok dala) olyan különös jelentéssel telik meg: „Részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk.” Mert a „nyomor” most nem az eredeti mindennapiságában, hanem egész létünk természetére vonatkozik. Éppen ezért a szabadság a legnagyobb antinómiánk? Vagy az egzisztencializmusnak higgyek, tehát hogy „az ember szabadságra ítéltetett, és mindig a szabadságot választja, még ha tévedne is”? A modern csillagászat biztos abban, hogy ha az egyik galaxis fölrobban, ezer másik áll össze valahol a kozmoszban. Nincs végleges befejezés. A gondolkodás, a kutatás is befejezhetetlen, azaz szabad. Azt kérdezem és felelem, amit Rjókan, XVIII. századi zen-buddhista költő, aki mintha azt bizonyítaná, amire Heidegger rájött élete végén: hogy elsősorban a jó költészet lehet autentikus filozófia (netán szellemi-lelki nevelés):

Mi legyen az én
igazi hagyatékom?
Tavasz virága,
kakukk a domb mögött,
sokszínű őszi levél.

Minden szó, minden kép többet jelent önmagánál. Azonosak vagyunk a sok-mindenséggel. A kultúrák, akármilyen létértelmezéshez kötődnek, ezt nem tagadhatják egészen, és talán a halhatatlannak látszó konvenciók is, mint az archaikus világ istenei, meghalnak egyszer. Átadhatják helyüket az emberi egyetemességnek.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben