×

Kaliforniai fürj

regényrészlet

Oravecz Imre

2008 // 03
A magyar vendégmunkásnak az Egyesült Államokban sanyarú élete volt. Kevés kivételtől eltekintve, mint amilyen István is volt, parasztból minden átmenet nélkül ipari munkássá kellett átvedlenie. Az illatos mezőket, az állatok társaságát, a természetközeli létet a gyárak, bányák mesterséges, egészségtelen világával felcserélnie. Minthogy minél rövidebb időn belül minél több pénzt akart félretenni, bármilyen munkát elvállalt, csak a legszükségesebbekre költött, még jobban a fogához verte a garast, mint otthon. Falusi létére arra kényszerült, hogy városban, olykor nagyvárosban vagy minden településtől távoli, ideiglenes jellegű, zsúfolt munkáskolónián lakjon, hasonszőrűek között ugyan, de rendesen magányos farkasként, nélkülözve a családját, rokonságát, mert a zöm egyedül érkezett, nem csupán a nőtlen férfi, sokszor a házas is, hogy kevesebbet kelljen költenie, és csak később, olykor csak évek múltán hozatta ki maga után a feleségét, gyerekét, testvérét is. A tágabb, az angolszász környezettől elszigetelten, magának élt, részint vagy egészen elutasította annak szokásait, értékrendjét, vagy esetleg tudomást sem vett róla. Idegen maradt az idegenek között. Még a nyelvet sem sajátította el, noha erre itt-ott még ösztönözték is, mert akadtak munkaadók, akik ingyenes angol nyelvtanfolyamokat szerveztek munkásaiknak. Nem tudott, vagy az első években legalábbis, nem akart angolul megtanulni. Abból a megfontolásból kiindulva, hogy nem érdemes arra a rövid időre, amelyet kint tölt, mert úgy tervezte, hogy csak rövid ideig tartózkodik kint, összekapar egy kis pénzt, aztán megy haza. Így gondolkodott, noha ezzel olykor még az életét is kockáztatta, hiszen a munkahelyén még a veszélyekre figyelmeztető táblákat sem tudta elolvasni, amelyek természetesen angol nyelvűek voltak.

Azelőtt soha nem járt külföldön, még kevésbé érintkezett Európán kívüli kultúrával. Képtelen volt az új környezethez idomulni, azt elfogadni, vagy legalább megszokni, hogy ez egy másik ország, ahol ráadásul még szinte minden másként is van. Ezért a honvágy is mértéken felül gyötörte. De legjobban mégis attól szenvedett, hogy az amerikaiak lenézték, valósággal megvetették. Mihelyt kilépett szűkebb környezetéből, elhagyta a kolóniát, a magyar negyedet, magyar utcát, hol mi volt, mihelyt közvetlen érintkezésbe került velük, azonnal tapasztalnia kellett ezt, utcán, üzletben, kocsmában, utazás közben, olykor még a munkahelyén is, ha amerikaiakkal dolgozott együtt. Vagy ha azok palástolták is megvetésüket, és az nem jutott nyíltan kifejezésre, mindenképpen hátrányos megkülönböztetésben részesítették. Látta, érezte ezt, és tehetetlenül állt vele szemben. Nem tudta, hogy e magatartás mögött az a közhiedelem rejlik, hogy a Kelet-Európából érkezett népek szedett-vedettek, nem ütik meg az amerikaiak és úgy általában az angolszászok értelmi és erkölcsi szintjét, alacsonyabb rendűek. Kivált érvényes ez a magyarokra. Hiba beengedni őket az országba, de ha már egyszer itt vannak, ennek megfelelően kell bánni velük, nehogy elbízzák magukat, mert különben soha többé nem mennek vissza. Az átlagamerikai így vélekedett, még ha felmenőit nem a Mayflower utasaitól, a Zarándok atyáktól származtatta is, vagy azok még csak nem is angolszászok voltak. Még ha ő maga történetesen francia vagy német volt is, de már legalább másodgenerációs, már így gondolkodott, szentül meg volt győződve róla, hogy ez így van, így helyes. És ennek minden lehetséges fórumon hangot is adtak, még az újságokban is. De nemcsak a műveletlen, szűk látókörű vagy laikus vallott ilyen nézetet. A tudomány emberei is ezt hangoztatták, mert azok is így látták. Sőt, ők még megtoldották azzal, hogy ezek a nemkívánatos elemek ebből kifolyólag még a létért való küzdelemre is alkalmatlanok. A Wisconsini Egyetem politikai gazdaságtan professzora, bizonyos R. C. Commons pedig odáig ment, hogy egyenesen Duna-parti mongoloknak titulálta a magyarokat, akik szerinte a földtekét megkerülve most újra őshazájuk felé tartanak, és Amerikában találkoznak rokonaikkal, az ugyanolyan igénytelen ázsiai bevándorlókkal.

Az ember azt gondolná, hogy ez nem vonatkozott az amerikai munkásságra, az másként viszonyult az osztályabeli magyarhoz, hiszen munkásszolidaritás is van a világon, nemcsak nemzetközi tőke, nációk fölötti kizsákmányolás. De vonatkozott, és nem érzett együtt vele, legalábbis a szervezett munkásság nem. A szervezett amerikai munkás nem csupán munkát, méltányos bért akart. Neki a munka minősége is számított. Javában zajlott az ipari forradalom, amelynek során az Egyesült Államok mezőgazdasági országból ipari nagyhatalommá lett. Közrendű véghezvivőinek komoly gondot okozott, hogy a szinte idilli manufakturális munkavégzésről át kellett állniuk a lelketlen nagyipari termelésre. Ezért rossz szemmel nézték, hogy a kelet-európai paraszt minden további nélkül elfogadja, hogy csupán apró csavar a személytelen nagy gépezetben, mert nincsen munkásmúltja, a korábbi, emberibb állapotot nem ismeri, egyből az új, könyörtelen körülmények közé csöppent. És az sem tetszett amerikai társának, hogy zokszó nélkül végzi a legnehezebb munkát is, mert a hazájában ezt szokta meg, és többnyire a kizsákmányolás ellen sem lázad, azt is ismeri, bár otthon nem passzióból ugyan, de rendesen maga zsákmányolta ki magát.

Ellenszenvük mélyebb oka azonban nem ez, hanem a kenyérféltés volt. Az újfajta proletárokat azzal vádolták, hogy elveszik előlük a munkát, és minthogy nem bocsátkoznak hosszadalmas bérharcokba, hanem kevesebb pénzért is hajlandók dolgozni, lenyomják a béreket, mi több, hagyják, hogy sztrájktörőkként használják őket. Ami a sztrájktörést illeti, a vád megalapozott volt, bár ritkán adódott elő, és akkor is úgy, hogy nem tudtak róla, elhallgatták előlük, vagy félrevezették őket. Az viszont nem állta meg a helyét, hogy soha nem próbáltak előnyösebb feltételeket kikényszeríteni. Itt-ott még szakszervezetet is alapítottak, és az is előfordult, hogy sztrájkoltak, sőt, szembeszálltak a kirendelt karhatalommal, mint például a pennsylvaniai Hazeltonban, ahol jó páran az életükkel fizettek ezért a merészségért. Ennek ellenére az amerikai szakszervezetek, a Munka Lovagjai, Knights of Labor vagy az Amerikai Munkásszövetség, American Federation of Labor nemhogy nem vették fel őket tagjaik közé, vagy legalább védelmükbe, egyenesen támadták őket, vezetőik pedig követelték, hogy tiltsák meg a bevándorlásukat.

Az igazsághoz tartozik még, hogy akaratlanul némiképp a magyarok is hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen árnyalatlan kép alakult ki róluk a közvéleményben. Eltérő életmódjukkal, furcsa szokásaikkal, különös öltözetükkel félrevezették, megtévesztették az amerikaiakat, tápot adtak az előítéleteknek. Nagyon, de nagyon nem úgy éltek, mint szerintük kellett volna, vagyis mint ők. Nemhogy nem válogattak a munkában, még saját tulajdonú, két vagy több hálószobás, komfortos családi házakban sem laktak, miként az amerikaiak többsége már akkor, hanem többnyire zsúfolt tömegszállásokon, burdosházakban, sokan egy szobában, még ágyrajárókként is. A teljes igénytelenség látszatát keltették a táplálkozásukkal is. Zsíros, egészségtelen tésztaételeket és főzelékeket ettek lisztből készült rántással, mely utóbbira nekik még szavuk sem volt, de főként húst, disznóhúst és nyers, füstölt szalonnát sok-sok kenyérrel. Nem jártak sehova, se moziba, se színházba, nem érdekelte őket a kultúra. A divattal sem tartottak lépést. Miután elnyűtték magukkal hozott, többé-kevésbé cifra gönceiket, a munkaruhán kívül csak egy öltözet ruhát vettek, és mindig abban jártak, míg le nem kopott róluk. Eszeveszettül spóroltak, csak a legszükségesebbekre költöttek. Mindent sajnáltak maguktól, mint a betegesen fösvények. Az italt kivéve. A sörrel, whiskeyvel nehezen barátkoztak meg. Eleinte mindig bort követeltek, és gyümölcspálinkát. Gyümölcspálinka nem volt, a bor pedig aránytalanul drága. De aztán rászoktak az új italokra, és öntötték magukba, vedelték, munka után, a burdban, de leginkább a szalónban, a kocsmában. Ott rendszerint berúgtak, és összeverekedtek más nemzetbeliekkel, olaszokkal, franciákkal, de főként egymással. Vagy legjobb esetben kötözködtek, izgágáskodtak, ordibáltak, énekeltek. És így mentek haza, záróra után, egyenként vagy összekapaszkodva. A tetejébe még sűrűn vizeltek is. Nem előtte, a kocsmai vécében, vagy otthon, mikor hazaértek, hanem közben, az utcán, nyilvánosan, szemérmetlenül, ahogy Magyarországon megszokták. Az út közepén, a járdán, a kerítések, falak mellett, fák tövében, ahol éppen rájuk jött, ha jött valaki, ha nem, ha nő, ha férfi, mindenki szeme láttára. És hiába tartóztatták le, büntették meg őket minduntalan közszeméremsértésért, erről nem és nem akartak leszokni, ezt természet adta joguknak tekintették. Az amerikaiak a többi furcsaságon is eléggé elszörnyülködtek, de ezt a nyílt színi barbár vizeletürítést tudták legkevésbé megemészteni.

A Kárpát-medence zabolázatlan, vad vérei tehát kedvezőtlen benyomást tettek a korlátlan lehetőségek hazájának civilizáltabb polgáraira. A magyaroknak rossz hírük lett, hírhedtek lettek, ha nem is országszerte, de Keleten, Közép-Nyugaton: Pennsylvania, Indiana, Illinois, New Jersey és Ohio ipar- és bányavidékein, ahol nagyobb számban jelentek meg, mindenképpen. Ezekben az államokban alakult ki velük szemben a legerősebb fenntartás, ellenérzés, helyenként ellenségesség. De ők maguk is itt tudtak a leghatékonyabban védekezni az ebből fakadó méltánytalanságok és igazságtalanságok ellen azzal, hogy miként Toledóban is, elkülönültek, maguk közt maradtak, a maguk külön világában. De csak addig, és nem tovább. Mihelyt kiléptek, kimerészkedtek belőle, máris szabad préda voltak, kiszolgáltatva a többségi társadalomnak, a közhangulat önkényének, és talán a lincselést kivéve minden megtörténhetett velük.

Nem kellett feltétlenül tilalmasat, különöset művelni, írott vagy íratlan törvényeket megszegni, véteni a közrend vagy a közfelfogás ellen. Feltűnően viselkedni, provokálni, lopni, tengelyt akasztani valakivel, ismeretlen környéken eltévedni, mutogatni, kézzel-lábbal magyarázni, valahol rossz kiejtéssel megszólalni, valami felől kérdezősködni, valamit nem tudni, vagy nem úgy tudni, ahogy mindenki. Elég volt valahol felbukkanni, megjelenni, máris lefittyedtek az ajkak, összehúzódtak a szemek, és kiült az arcokra a rosszallás, súlyosabb esetben az undor. Rejtély, hogyan jöttek rá ilyen tévedhetetlenül, mi árulta el a magyart ilyen egyértelműen. Bizonytalan fellépése, szaga, tekintete, járása, testtartása vagy mindez együtt? De a bennszülött amerikaiak egyből tudták, kivel, miféle szerzettel van dolguk, és annak megfelelően bántak vele. És még szerencsésnek mondhatta magát az áldozat, ha tettlegesen nem bántalmazták, vagy ha annyira új volt, hogy még egyáltalán nem tudott angolul, és nem értette a rosszindulatú megjegyzést, szitkot, amellyel illették.

Istvánnak, mint a legtöbb frissen érkezettnek, egyelőre sejtelme sem volt arról, hogy nemzete ilyen előnytelen besorolást kapott. Paja bátyja, öntödei munkatársai vagy a burdbeliek nem figyelmeztették erre, és ő maga sem tapasztalt még semmi olyasmit, amiből erre következtethetett volna, sem a hajó-, sem a vonatút során. Úgyhogy minden előzmény és előkészítés nélkül, teljességgel váratlanul kapott ízelítőt annak áldatlan következményeiből.

Bakancsra volt szüksége, de nem akármilyen bakancsra, hanem megfelelő, célszerű munkabakancsra, olyan hosszú szárú, fűzős bőr lábbelire, amelynek belül vasalt az orra, amely megvédi a lábát, a lábujját, ha véletlenül ráejt egy bigányt, egy nyersvastömböt vagy valami más, hasonlóan súlyos tárgyat. Ha nincs benne vas, képes úgy szétlapítani a lábujját, hogy még el is veszítheti, mert esetleg le kell vágni. Talált volna ilyen bakancsot helyben is, mert Birminghamben is lehetett kapni, a Goldner-féle áruházban, a Consaul Streeten, hiszen volt rá igény, soknak kellett ilyen a munkahelyén. Csakhogy ott drágállotta, máshol akarta beszerezni, ahol olcsóbb. Többen Nyugat-Toledót, a belvárost ajánlották, a Collingwood Boulvard-on túli részt, ahol nagyobb a választék is. Nincs az olyan messze, mondták, felül a szuburbánra, átmegy vele a Cherry Street-i hídon, aztán délnek a Summit Streeten, a Monroe-n átszáll a sztrítkáréra, és az egyenesen oda viszi. De ő Paja bátyjára hallgatott, aki azt tanácsolta, maradjon inkább ezen az oldalon, és nézze meg Dél-Toledóban, a Main Streeten, ahol az üzletek vannak. Van ott egy kifejezetten munkaruházati bolt, ahol bakancsot is árulnak, a neve nem jut eszébe, ott próbálja meg. Ő is ott vette a magáét. Az közelebb van, meg közlekedésre sem kell költenie, mert oda gyalog is mehet. Azonkívül ott olcsóbb a bakancs, legalábbis akkor az volt.

Aznap nappalos volt, és délután öttől már szabad. Műszak után nem ment haza az öntödéből mosakodni, átöltözni, hanem egyből oda indult, hogy ezzel is időt takarítson meg. A dinnerpéljét az asztalkendőjébe csavarta, és a hóna alá csapta, hogy ne lássák. Eső esett, de már elállt, és a Maumee felől szél fújt. Begombolta az inge nyakát. Nem szerette így, de nem mert parasztos, hanem mert szűk volt a gallérja, és szorított. Jobban a fejébe nyomta a kalapját, és behúzta a nyakát, mint aki fázik. A Front Streeten a Consaul után megszűntek a házak. Egy darabig a szántóföldeket figyelte, és a hajókat, az uszályokat a folyón, bár némelyiknek csak a kéményét látta, mert eltakarta őket előle a néhol magas part. Aztán nem nagyon nézett se jobbra, se balra, csak ment, sietett. Járókelőket nem kellett kerülgetnie, mert erre nem voltak, és a villanyvonat is ritkán járt. Csak egy-egy társzekér vagy teherautó jött néha, hol egyik, hol másik irányból. Olyankor az út szélére húzódott.

Nem ment el egészen a Front Street és a Main Street kereszteződéséig. Előbb lefordult a Frontról, be a Platt Streetbe, hogy az immár ismét lakott részen átvágjon a Main üzleti része felé, és ezzel, miként tanácsolták neki, valamelyest lerövidítse az utat. A Platt keresztezte a Second Streetet, a Second pedig a Maint. Már a Secondön baktatott, nem messze a Maintől, amikor két suhancra lett figyelmes az utca túloldalán. Egy üres telek előtt álltak zsebre dugott kézzel, és kiabáltak valamit, amit nem értett. Nem törődött velük, mert azt hitte, nem neki kiabálnak, hanem valaki másnak, folytatta útját. De aztán megállapította, hogy rajta kívül senki nincs hallótávolon belül, se az utcában, se a közeli házak ajtajában, ablakában, akikhez szavaikat intézhetnék, és csak megállt.

Azok tovább kiabáltak azzal a különbséggel, hogy közben kivették a kezüket a zsebükből, és már mutogattak is, méghozzá feléje, amiből egyértelművé vált, hogy mégis neki kiabálnak:

– Greenhorn, hey, ya there, ya, greenhorn!1

Feléjük fordult, és kezével maga felé bökött, így kérdve tőlük, hogy neki szólnak-e.

– Ye, ya, ya, greenhorn2 – mondták, és tovább mutogattak feléje. – We mean ya.3

István tehetetlenül széttárta a karját, jelezvén, hogy nem érti, mit mondanak.

– Sure, ya ain’t git it4 – kiabálták, és gúnyosan nevetve, István mozdulatait utánozva szintén széttárták a karjukat.

István állt még pár másodpercig habozva, aztán vállat vont, és továbbment.

– Hey, where is ya goin’? Stop! We a’ talkin’ to ya. That ain’t swell.5

István nem figyelt többé rájuk.

– Hear us, ya? We a’ talkin’ to ya.6

Közben ők is megindultak, ugyanabban az irányban, kissé oldalazva, vele egy ütemben haladva, de nem menve közelebb hozzá.

– Ya, harda hearin’? Stop, stop!7

De István nem állt meg újból.

– What d’ ya want in this area? There ain’t nothin’ for ya herea. Look at yaself! What d’ ya look like? Ya, monkey! Did ya jist come outa woods?8

István megint megállt, és széttárta a karját. Kezdett neki terhes lenni ez a kiabálás, ez a kíséret. Nem értette, mit mondanak, csak sejtette, hogy nem jót. De aztán meggondolta magát, és úgy tett, mintha nem érdekelnék, és megint folytatta útját.

Az utcában rajtuk kívül senki más nem mutatkozott. Kihalt volt, mintha nem laktak volna a nyilvánvaló jólétről tanúskodó, a birminghamieknél nagyobb, előkelőbb házakban.

– Stop, stop, ya, bustard! Stop an’ go back where you come from! We ain’t want ya here. Git outa herea! Git outa this neighbourhood, this town, this country! Go back to your own country! If you got any country, ya scum!9 – kiabálták egyre hangosabban és egyre izgatottabban, de továbbra is tartva a távolságot maguk és István között.

Így mentek egy darabig, Istvánnal egy vonalban, kiabálva, hadonászva, szitkozódva, olykor az öklüket rázva, mígnem egyikük megelégelte, hogy István se nem engedelmeskedik, se el nem kergeti őket, hanem egyszerűen nem vesz többé tudomást róluk, úgy viselkedik, mintha ott se lennének, és felkapott a járda mellől egy kisebbfajta követ, megcélozta vele, és fejen találta.

Istvánt váratlanul érte a támadás. Egyből világosan látta, hogy hibát követett el azzal, hogy alábecsülte és még csak a szeme sarkából sem figyelte őket közben. Megtántorodott, de nem esett el. Egyik lábával önkéntelenül kitámasztva előrebukott, és a fejéhez kapott. Érezte, hogy véres lett a keze. Fel se egyenesedett, hanem hajlásból, ahogy volt, egy fél fordulatot téve, abban a pillanatban startolt, mint egy versenyfutó, és máris feléjük rohant.

Azok a találatot látva azonnal hátraarcot csináltak, és futásnak eredtek. Inaltak visszafelé, amilyen gyorsan csak tudtak. István nagy szökellésekkel üldözőbe vette őket. Egy darabig a járdán szaladtak, de amikor az üres telekhez értek, bevágtak arra. Onnan jöhettek ki is. István utánuk. Gyorsabb volt, mint ők, és rohamosan csökkent köztük a távolság. Pár méterrel odébb talán utol is érte volna őket, de megbotlott valamiben, valami indában vagy bontási törmelékben, és elvágódott. Mire feltápászkodott, támadói már nagy előnyre tettek szert, olyan nagyra, hogy kárörvendve megálltak, és most már nem egy, hanem több kődarabot röpítettek feléje, aztán továbbfutottak. Ezek a kövek nem találtak.

A foghíjon túl egy eli húzódott. Keresztezték, majd a túlnani kerítésen át beugrottak egy kertbe. István nem adta fel, követte őket, és ő is átlendült a kerítés fölött. A kert túlsó végén újabb kerítés állta a menekülők útját. Azon is átvetették magukat. István itt lihegve megállt, mert szem elől veszítette őket. Ez után a kerítés után egy rendes utca következett lakóházakkal, és mire ő odaért, besurranhattak valamelyikbe. Káromkodott egyet, és idegesen körülkémlelt, nem bukkan-e elő valahonnan a kert tulajdonosa, hogy elűzze őt mint birtokháborítót. Sehol nem mutatkozott senki. Újból a fejéhez nyúlt, és megtapogatta. Nem tört be, csak felhasadt a bőr, és jókora púp keletkezett rajta. A kalapja alighanem mérsékelte a becsapódás erejét. Az ám, hol a kalapja és a dinnerpélje? – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy még az utcán lesodorta a fejéről a kő, hiszen mikor ott odakapott, már nem volt rajta, a dinnerpélt meg elejthette, de nem nyugodott meg, mert attól félt, hogy közben megtalálta és elvitte őket valaki. Elővette a zsebkendőjét, összehajtogatta, és addig itatgatta vele a vért, míg el nem állt a vérzés.

A kerten, elin, üres telken át visszament a támadás színhelyére. Megvolt a kalapja és a dinnerpél is. Az úttesten hevertek, ott, ahova estek. Nem vitte el őket senki, és jármű sem gázolt át rajtuk. Odament a kalaphoz, felvette. Behorpadt azon az oldalon, ahol a kő érte. Leporolta, és kiütögette a horpadást a tenyere élével. A sebre helyezte a zsebkendőjét, és úgy tette fel a kalapot. A dinnerpélt is felszedte. Annak nem lett semmi baja, csak az asztalkendő csavarodott le róla.

Aztán az óráját se nézve meg elsietett a Main Street felé. Szembejött egy asszonyság, aztán egy úrféle, aztán még egy. Ügyet sem vetettek rá. A boltot könnyen megtalálta. Időben odaért, még nyitva volt, bár már záráshoz készülődtek. És vásárolt vasalt orrú bakancsot is, és kevesebbért, mint amennyibe Birminghamben került volna. Elégedetten állapította meg magában, hogy érdemes volt eljönnie. A visszautat baj nélkül tette meg, még sötétedés előtt hazaért. De még napokig kellett kezelgetni a sebet, mert komolyabbnak bizonyult, mint vélte, és elöntötte a méreg, valahányszor Anna leültette, és a fején matatott, pedig még aznap este jól kidühöngte magát, mikor Paja bátyja felvilágosította a suhancok viselkedésének lehetséges okát illetően.

Részlet egy készülő regényből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben