×

Ady – az irodalmi modernség s a progresszió viszonya

I/1.

N. Pál József

2008 // 03
Azonosság és feszültség paradoxona

Való igaz, hogy az Ady-recepció igen nagy része s annak olvasásmódja a „kié is és miért az övé Ady Endre?”1 kérdésnek a fogságában született és alakult, ám talán belátható, hogy nem a mindenkori emlékezők s értelmezők felkészületlensége s „mélyen megszilárdult irodalomellenessége” okozta ezt csupán. Mert igaz, hogy „kevés költőt sajátítottak ki olyan mértékben, mint őt”, s hogy „e kisajátításoktól bajosan lehet függetleníteni műveinek hatástörténetét”, de ugyanígy igaz Szegedy-Maszák Mihály állításának az a fele is, miszerint Ady műveinek vannak olyan jellemzői, amelyek „rendkívül szorosan függnek össze Magyarország politikai mozgalmaival”.2 Mégpedig súllyal vannak ilyenek, ami azt is jelenti, hogy ezeknek a „jellemzőknek” – a magyar politikatörténet miatt – elkerülhetetlen értelmezései a huszadik századi magyar eszmei-politikai mozgalmak részévé, egyben az Ady-recepció és hatástörténet részévé is (!) lettek kivédhetetlenül. Mindez nem az irodalomelmélet része, problémája természetesen, sőt, még az irodalomtörténeté is csak akkor, ha e diszciplínát tágabban értelmezzük, de az önmagunkról mint emlékezet által is determinált közösségről való gondolkodás történetének a része, „problémája” bizony, s meglehet, az is marad még sokáig. Így a magyar irodalomról való gondolkodást e – megengedem, sterilen líratörténeti vagy poétikai szempontból valóban! – „mélyen irodalomellenes” szemlélet „uralma” alól felszabadítani csak akkor lehet, ha az önmagunkról mint emlékezet által is determinált közösségről való gondolkodásból a magyar irodalmat toloncoljuk ki végképp – hogy aztán az így elnyert „szabadságot” visszavetítsük arra a múltra is, ahol, tetszik vagy sem, e „mélyen irodalomellenes” szemlélet nagyon eleven volt még. Eme „steril” felfogás létjogát vitatni persze nem lehet, csak tudni kell, mire alkalmas, s hogy illetékességének határai meddig terjednek. Mert elképzelhető, hogy az Ady-líra „rekanonizációja” vagy „újraszituálása” e szemlélet felől nézvést valóban problematikus, hogy e líra – illetve nagy része – a szöveg „előtti” s „utáni” referenciák számbavételének hiányában „nem szólítható meg” ma már, de úgy is lehet, hogy Ady s az Ady-recepció „megértése” nemcsak a lírai beszédmódok változása históriájának, hanem a magyar történelemnek a „megértése” is lehet egyben.

Vitathatatlan, hogy mind a konzervatív, mind a népi-harmadikutas, mind a baloldali, nyugatos, polgári radikális, marxista értelmezések eszmei, morális, sőt ideológiai célképzetek, avagy – az irodalmon, a nyelven „kívüli” – „érdekeltségek” által meghatározottak voltak, akadt, hogy a különböző eszmei alapvetések elemei összekeveredtek,3 de még a „tudományosnak” szánt vagy annak tekinthető Ady-interpretációk is tartalmaztak határozott értékvonzatról tanúskodó mozzanatokat. Földessy Gyuláé csakúgy, mint Sík Sándoré vagy Benedek Marcellé, az 1945 után született feldolgozásokról már nem is beszélve.4 Az értelmezői pluralizmus 1948–49 utáni fölszámolását követően arról nem volt vita már, hogy az Ady-életmű a modernitás s a progresszió térfelén helyezhető el, ám a modernitás s a progresszió természete s szerepe körül fel-felcsaptak az eltérő értékválasztásból, történelemszemléletből – tehát az eltérő „érdekeltségekből” – fakadt indulatok. Az „ötvenes éveket” uraló úr- és egyházellenes forradalmár képet a hatvanas évektől – előbb óvatosan, majd határozottabban – a korábban háttérbe szorított nyugatos modernség, a század eleji szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus felé „nyitotta ki” az Ady-értelmezés, a marxista „fővonalat” akkor még nem érintve persze, s ezt – a függetlenségi, „kurucos” szemlélet értékeit preferálni, „beépíteni” akaró – Király István ideológusi s szakmai tekintélye sem változtatta meg. Ennek – 1990 utáni – „végpontjára” a főleg a szellemi életben jelentősen megerősödött, önmagát baloldalinak tekintő eszmei-ideológiai identitás képviselőinek mindenestül „anti-nacionalista” és – jelző nélkülien – „demokrata” Ady-képe került.5

Ez az Adyra vonatkozó részletességgel ugyan kidolgozatlanul maradt, de karakteresen képviselt szemlélet ahhoz a nagyobb részben polgári radikális, kisebb részben szociáldemokrata tradícióhoz s történelemértelmezéshez kötődött, amelynek egyre „vastagodó” nyomvonalai már a hatvanas évektől kimutathatók, s amelynek eszmei-ideológiai iránya az Aczél György-i kulturális politika hangsúlyozottan „nacionalizmusellenes” törekvéseivel bizony egybevágott – a politikai érték- vagy érdekkülönbségek ellenére is akár.6 Ebben az eszmeileg-ideológiailag szintén determinált, ha tetszik, megint csak „érdekeltségelvű” történelemszemléletben a hangsúly a századelő polgári radikalizmusának modernségére és demokratizmusára, illetve az Ady-mű és e tradíció teljes azonosságára esett. Az Ady-féle radikalizmus összetevőinek, kialakulásának, működésének és a költő számára részint azonosulási, részint működési teret, keretet adott 1905–1906 utáni irodalmi modernség és a polgári radikalizmus ambivalenciákkal, feszültségekkel is terhelt viszonyának a felfejtésére – sem ebből, sem a „másik” nézőpontból – senki sem vállalkozott.7 Nem csoda ez, hisz Ady és a progresszió viszonyának „bolygatása” – liberális szemmel – újabb „leválasztási kísérletnek”, modernizációellenességnek, sőt akár lappangó antiszemitizmusnak is tetszhetett, míg e viszony „elfogadása”, annak a feszültségeket ugyan feltáró, de Adynak a modernség s a magyarországi progresszió térfelén elhelyezhető pozícióját mégsem vitató tudatosítása pedig „nemzeti szemmel” látszott elfogadhatatlannak.8 A szemben álló, érdekeltség motiválta Ady-felfogások csonkoltsága nyilvánvaló persze, annak „kiegészítése” csak a magyar történelem ismétlődő csapdahelyzeteinek tudomásulvételével s e csapdahelyzet természetének – tudjuk, egészében reménytelen – rekonstrukciójával lehetséges. El kell fogadni, hogy Ady a maga korában – s később is nemegyszer – az „idegennek, nemzetietlennek” tartott művészi modernség s a progresszió integráns része volt, mégpedig a saját szándéka szerint, meg azt is, hogy az emlegetett feszültség, hol lappangva, hol nyíltabban, de mindvégig létezett.9 A kérdés az: miért és milyen formában létezett.

Nem a „kié Ady Endre” kérdés fölelevenítésének újabb szakaszáról van szó. E feszültségektől sem mentes „Ady-pozíció” természetének a számbavétele a magyarországi polgárosodás akkori szakaszának az ellentmondásaihoz, „felemásságához”, akár az asszimiláció sikertelenségének, megtörtségének előtörténetéhez is fontos adalékokkal szolgálhat nekünk.10 Hisz nyilvánvaló, hogy a tradícióőrzés s a modernizáció mindenkori ellentétéből, a viszony ellentmondásaiból fakadó csapdahelyzetek a magyar történelemben később is rendre megismétlődtek. Ady e csapdahelyzetnek11 a korban – s egyúttal saját életében s művében – a leginkább autentikus megélője s kifejezője volt, s mint ilyen a magyar irodalomban és történelemben egyedi jelenség azóta is. Ami benne, illetve művében, ha nem is konfliktusok nélkül, „együtt” volt még, halála, illetve 1918–20 után menthetetlenül széjjelhasadt, így maga a csapdahelyzetről való beszéd vált szinte lehetetlenné. Mindenki – a jelentős művészek s gondolkodók többsége is – vagy „ide”, vagy „oda” állt, s aki nem, azt mindkét „tábor” az „ellenkező oldalhoz” sorolta – sorolja máig! – inkább. Az olyannyira szorgalmazott „párbeszéd” azért lehetetlen, mert a párbeszédet akadályozó csapdahelyzetről való – az „érdekeltségi szempontokat” háttérbe szorítani képes – beszéd vált lehetetlenné.

Ez a feszültség a korban kétségkívül létezett, s talán a róla való beszéd esélyét sem tették volna akkor még lehetetlenné a később – 1918–20 nyomán, majd 1938–1945 között – megesett borzalmak. A nyílt beszéd mégis már akkor elmaradt – néhány kísérlet volt ugyan, mint a Huszadik Század „zsidókérdésről” szóló vitája például12 –, s ennek okául a rögzült pozíciók mindenáron való védelmét s e pozíciók újraelosztásának, megszerzésének kívánalmát, illetve e két akarat szakadatlan párbaját sorolhatjuk elő leginkább. A világháború a kérdés radikalizálódásához csak új alkalmat adott. Ady élete s műve a művészi modernség s a társadalmi-politikai progresszió „térfelén” elhelyezkedve is e „párbaj” metszéspontján állt, még akkor is, ha ennek filológiai természetű adalékai – sok ok miatt – nehezebben érhetők tetten. Szabó Dezső pályáján például igen, ő a maga világképe s a progresszió közötti feszültséget 1915-ben a polgári radikalizmussal – jelesül a Huszadik Század című folyóirattal – való szakítással s a nemzeti radikális álláspont vállalásával „oldotta fel”.13 A „feloldás” másik fajtáját választotta az a Fülep Lajos, aki 1911-ben Lukács Györggyel együtt szerkesztett folyóiratot (A Szellem), az 1915-ben alakult – Lukács és Balázs Béla vezette – Vasárnap Társaság, illetve a társaság Vasárnapi Körének gyakori szereplője volt, sőt, 1918 októberének végén társaival együtt a Károlyi-féle Nemzeti Tanácshoz is csatlakozott, majd az új kormány külügyi megbízottja lett. Ő 1907–1908 fordulója óta a Szellemtudományok Szabad Iskolájának előadójaként is az evangélium igézetében élt, elmélet és gyakorlat, szó és tett ellentétének feloldhatóságán gondolkodott, s a református teológiát 1916-tól egy vállalt életprogramra tudatosan készülve végezte el. A református lelkészi hivatás, amit 1920 után több helyütt – leghosszabb ideig Zengővárkonyban – betöltött, nem a szellemi-politikai progresszióból a politikai fordulat nyomán kikopott ember „menekülése”, hanem a teória (a részéről mindig ellenszenvvel nézett elméleti doktrínák) és a praxis (az emberekért való „közvetlen” cselekedet) közti, hazugságot teremtő feszültség feloldása volt.14 A két világháború közötti korban az elsők közé tartozott, aki a baranyai egykézés erkölcsi és társadalmi kórjára felfigyelt,15 a harmincas években pedig szuverenitását megtartva is a népi mozgalomhoz állt közelebb.16 Egykori társaira (Mannheim Károlyra, Lesznai Annára, Hauser Arnoldra stb.) s az 1918 előtti idők szellemi légkörére – nyilván az átélt magány s az akkori szellemi élet dúltsága miatt is – magánleveleiben melankolikusan s nosztalgiázva emlékezett,17 Ignotus Pál hívását azonban – aki mint a századelő szellemi progressziójának tagját Mannheim Károly közvetítésével a Szép Szó munkatársául vagy valamiféle „tanácsadójául” akarta megnyerni a „Tanár Urat” – elhárította.18

E feszültség s a feszültségből fakadt szakítás Fülepénél látványosabb példája Ritoók Emma pályájának alakulása volt. Ő a Vasárnap Társaság, a Vasárnapi Kör s a Szellemtudományok Szabad Iskolájának Fülep Lajosnál sokkal aktívabb tagjaként esztétikával, filozófiával, szépírással, műfordítással foglakozott, intellektuális képességeit, felkészültségét tisztelték fiatalabb akkori elvbarátai, egyik regényéről a Huszadik Században Ady is elismeréssel szólt.19 A feszültséget azonban, ami a magával hozott értékrend – kálvinista, nemesi s puritán eszméket valló családból származott, s ennek megfelelő nevelést kapott – s a szellemi környezete között kialakult, nem tudta feloldani. Emlékezések szerint világképét s politikai nézeteit tekintve „alapjában véve konzervatív volt”,20 s noha intellektuális igénye a századelő progresszív gondolkodói közé vitte őt, alapértékei is megmaradtak változatlanul. Hírhedtté az 1921-ben megjelent A szellem kalandorai című kulcsregénye lett, amelyben saját szellemi közegét idézte fel, s róla mint az irodalmat, a gazdaságot, a szabadkőművességet, a szocializmust „megfertőző”, a zsidóság faji tulajdonságait megtestesítő, erkölcsileg szabados, intellektuálisan, politikailag agresszív, a történelmi összeomlást mintegy előkészítő közegről beszélt.21 A személyes keserűség is motiválhatta a szerzőt, ez aligha vitatható – gyermektelen, ötvenen túli nő volt ekkor már, s szülővárosa, Nagyvárad is román uralom alá került –, ám e szembefordulás nem az összeomlás, hanem a régóta lappangó intellektuális, lélektani s értékrendi feszültség következményeként értelmezhető. Bizonyíthatja ezt, hogy a regény igen nagy részét 1916-ra megírta már,22 s hogy például a lélek feláldozásának szükségessége mellett érvelő, így a „ne ölj” parancsát is felfüggesztő „misztikus etikáról” folytatott vitában – Hebbel Judit című drámájára már ekkor, bolsevista fordulata előtt hivatkozó – Lukács Györggyel is határozottan polemizált.23 Ritoók Emma „fordulata” törvényszerűen „érett meg” tehát, a folyamatból, ami vele s „benne” történt, nemcsak a századelő modernségének s progressziójának belső ellentéteire,24 különböző okaira, indíttatásaira, hanem annak néha feloldhatatlan – vagy csak az önfeladás árán feloldható – ellentmondásaira is ráláthatunk. Ritoók személye azért lényeges, mert az eltérő tradíciók, szociokulturális körülmények determinálta attitűdökből és „érdekeltségekből” törvényszerűen fakadt feszültségek lélektani és társadalmi következményei – például a szükségszerűen felszínes asszimiláció25 s a „befogadó” közeg „megkülönböztető” hajlamának felszámolhatatlan kölcsönössége – az ő élete példáján kiválóan modellezhetők.26

Lengyel András e témakörben írt dolgozata azért jelentős, mert a huszadik század történelmének olyan paradigmatikusnak nevezhető „csomóját” bontotta ki, amely éppen sűrítő jellegénél fogva egy máig ható tendenciát világíthat meg. Ritoók Emma életútja a magyarországi polgárosodás, a modernizáció dilemmájának bemutatására adott a szerzőnek alkalmat. Ritoók gondolkodói sorsa azt modellezi ugyanis, miért nem következett be a keresztény-nemesi vagy „úri” középosztály és a zsidó származású értelmiség, polgárság „összehangolódása” (hiszen – mint látni fogjuk – Ady is ebben reménykedett), ami a magyarországi társadalomfejlődés súlyos problémájához vezetett. Lengyel egy „eleve és lényegileg konfliktusos társadalomtörténeti határhelyzetről” beszélt,27 amely Ritoók Emmát „örök benső harcra, érzelmi és intellektuális vergődésre kárhoztatta”. Az ő „egyéni képességei – írta a szerző –, intellektuális vonzalmai s jórészt műveltsége is, nem kerültek, talán nem is kerülhettek összhangba azzal a társadalmi közeggel, amely elsődlegesen szocializálta s érzelmileg magához láncolta [tehát a »származási« közeggel], de amelyben soha nem volt a helyén. Az a társadalmi közeg pedig, amelyhez műveltsége, intellektuális törekvései közelítették [a Vasárnap Társaság], érzelmileg, habituálisan mindig idegen maradt számára. Rangtartó és reprezentáló »úriasszony« életformára lett volna predesztinálva […] de erős intellektuális ambíciói miatt nem a szokványos – szellemi értelemben üres – úriasszonyi életet választotta. Intellektualitásba menekülő vénlány maradt, aki […] saját származási közösségében intellektuális kielégülést nem találhatott, annak a közegnek pedig, amelyben szellemi partnerekre találhatott, életvitelbeli, habituális és szubkulturális okokból nem lehetett erőfeszítések nélküli, »természetes« tagja.”28 A feszültség a konfliktust „bekódolta” a pályájába szinte, így a „történeti osztályok” egyre gyorsabb térvesztése „s a történeti Magyarország ezzel sok vonatkozásban összekapcsolódó fölbomlásának veszélye, majd realitássá válása eltemetődni-elfojtódni látszó szolidaritásérzéseket erősített föl benne. A modernitás és a »gyökerek« konfliktusában pozícióvédő érzületi döntést hozott…”29

Ritoók Emma példája – az életrajzi okok miatt (gondoljuk meg: ott volt, majd egyedüli – állítólag nagyon csúnya – nőként az általában másfél évtizeddel fiatalabb s a partnerüket is gyakran cserélgető férfi „intellektuelek” között) – szélsőségesnek is nevezhető persze, s azt is elmondhatjuk, hogy műve e feszültség szülte „fordulat” nyomán lényegében „felőrlődött”, a modernitás konfliktusaira nézvést mégis modellértékűnek mondható. Meglehet, e létező feszültség értékképző vagy értéket pusztító okán is. Tény ugyanis, hogy a feszültséget szintén megélt Ady Endre e „fordulatot” sosem tette meg, sőt, hogy monumentális művének „felhajtóereje” nem utolsósorban épp e mélyen megélt feszültség – illetve ez is – volt. Nem tudjuk, mi lett volna, ha… hiszen az összeomlástól kísért „győzelem” első pillanatát még igen, ám annak folytatását s következményeit már nem érte meg.

A világkép kiforrása és körülményei

Arról nem nagyon van vita, hogy Ady eszmei radikalizmusa még a polgári radikalizmus határozottabb szervezeti kereteinek kialakulása előtt, a Nagyváradon töltött esztendőkben, 1900 és 1903 között rögzült.30 Arra azonban kevesebb figyelem esett, hogy a gyorsan polgárosodó, a sikeresnek indult asszimiláció mintájának is tűnő város „milyen Ady Endrével” találkozott, miért formálta oly gyorsan „magához”, s kellett-e nagyon „formálni” a fiatal újságírót egyáltalán. A diákévekről szólva – kivéve a költő „egészséges” gyermekkori antiszemitizmusát bizonygató Hetey Zoltánt31 – a katolikus s a református iskolák váltakozásának, illetve a zilahi gimnáziumnak az eltérő értékek tiszteletére s a szabadelvűségre nevelő hatását emelték ki általában, igaz, akadt, aki ezekről az évekről szólva egy önképzőköri választás kapcsán is Ady „demokratizmusát”, dzsentriellenességét emlegette már – teljesen fölöslegesen.32 Az azonban már igaz lehet, hogy „a tagadás szelleme, diabolikus elégedetlensége, ördögi belzebubossága, fél-paraszti, bocskoros nemességének lázadó dölyfe”33 tudatosodó korától a sajátja volt, ha nem is holmi „osztályharcos” értelemben. Annyi bizonyos, hogy Adyban a kálvinista nemesi származás tudata egész életében elevenen élt, s hogy erről az „örökségről” – a maga, többször emlegetett „családfája” okán is – nagyon gyakran írt, beszélt.34 Ezt az „örökséget” az írásra való predesztináltsággal is összekötötte nemegyszer, a „literátus ősöket”, a „deákos” képzettséget mindig szívesen mutatta föl,35 az ezzel párhuzamos érzékenységgel, nyughatatlansággal együtt. E folyamatban nem a családi emlékezettörténet pontosan rekonstruálhatatlan ténye, hanem annak a magatartást formáló tudata volt a fontos természetesen, az a bizonyos „tagadó szellem” s „lázadó dölyf” épp a személyiség integritásának részét képezett hajdani „erény” tudatából s az elvesztésétől való félelemből együtt táplálkozhatott.

Kétségtelen, hogy Ady a maga családtörténetét az egykori „nagyság” s a „kiszorulás”, az „értékvesztés” feszültségében élte meg, akárcsak az – egykor szintén „dicső” – nemzet történelmét. A „vesztesekkel” való szolidaritást éppen ez, a családtörténet által is „támogatott” tapasztalat hívta elő benne, s azt is, hogy ő azért küldetett, hogy ennek tudatában tegyen valamit. A meggyőződés, hogy cselekedni csak a családi és nemzeti értékvesztést hozott történelmi-társadalmi körülmény megváltoztatásával lehet, azt eredményezte, hogy Ady „ellenzékisége” nem a „készen kapott” – s most veszélyeztetettnek látott – viszonyok védelmére berendezkedett, csak nemzeti értelemben ellenzéki függetlenségi szemlélettel azonosult mindenestül. Számára a nemzeti elnyomatottság élménye a társadalmi elmaradottság élményével párosult. Azért fontos elmondani ezt, mert az ifjú Ady – nem a hasonló nevű, többször is frakciókra szakadozott párthoz való vonzódás értelmében persze – a negyvennyolcas függetlenségi tradíciót őrizte elevenen.36 Első nyomtatásban megjelent versét Kossuth Lajos halálának második évfordulójára írta,37 róla a gimnáziumban emlékbeszédet is tartott.38 A következő esztendőkben született cikkeinek függetlenségi tendenciája egyértelműen kimutatható,39 ám negyvennyolcasságát az tette egyedivé, hogy e tradíciónak nemcsak a nemzeti, de a társadalmi, a demokratikus tartalmát is folyvást hangsúlyozta. „…a függetlenségi pártba becsempészték a reakciót. A Kossuth-párt számban nőtt, de a párt zöme sötét agyvelejű, reakciót szolgáló emberekből áll, akinek a negyvennyolcasság csak cégér…”.40 Ezt így ugyan a nagyváradi esztendőkben írta már, de a szociális és a függetlenségi gondolat azonosításának a debreceni években is számos nyoma volt,41 sőt egy akkor írt cikkében már a szocialista mozgalomra is felfigyelt.42 Ady minden progresszív irány felé nyitott gondolkodói radikalizmusát a „magával hozott” – a család emlékezete s az iskolák által is táplált – „kurucos” ellenzékiség s a közélettel való, az újságírói életformával járó intenzív találkozás együtt formálta ki.43

E folyamat alkati összetevői már a pszichológia tárgykörébe tartoznának persze, tény, hogy a reá egész életében jellemző nyughatatlanság, az „életmohóság” irányította megismerési vágy s a letörhetetlen személyes ambíció okán a lehúzónak, elmaradottnak tudott Debrecen hamarosan szűk lett Adynak.44 Amit Ady az elhagyott város „kibírhatatlanságáról” pár év múlva írt, egy már radikálisabb eszmei álláspont visszatekintő – s a jelenségeket felnagyító, kiélező – pozíciójából fakadt természetesen,45 de nem lehet kétséges, hogy a fiatal újságíró a radikálisabb világkép befogadására készen állt. Politikai értelemben a Szabadelvű Párt – agráriusokkal, az 1895-ben párttá alakult politikai katolicizmussal és a függetlenségi párt Bartha Miklós-szárnyával szemben álló – szabadelvű irányzatához „húzott” ekkor Ady, s Széll Kálmán konzervatív kormányával szemben a zsidóság vallási s állampolgári egyenjogúsítását is jelentő 1895-ös emancipációs törvényt elfogadtatott Bánffy Dezsőben, Eötvös Károlyban, Vázsonyi Vilmosban, a későbbi darabontkormány fejében, Fejérváry Gézában s – ekkor még – Tisza Istvánban látott inkább reményt.46 Eszmei értelemben egy általa „radikális liberalizmusnak” nevezett fölfogást követett, a maga polgárosodáskoncepciója a szabadelvűségnek az állagőrzésre berendezkedett egykori nemzeti liberalizmus nemesi-feudális gyökerektől való elszakítását jelentette volna. A függetlenségi tradícióhoz továbbra is ragaszkodott tehát, ám a városi életforma előretörését s a dzsentroid értékvilágot megbolygató modern polgári gondolatok térhódítását nem veszélyként, hanem nagyon is szükséges folyamatként élte meg. Míg a dzsentri, a klérus, a gróf s a vármegye – Ady kritikájának elsődleges célzottjai – a „zsidó térfoglalásban” nemcsak nemzeti veszedelmet, de a saját pozíciójukat veszélyeztető konkurenciát is láttak, addig Ady az egész „örökölt” – a földbirtokviszonyokon inneni s túli – struktúrát s a reá, annak védelmére épült gondolkodásmódot – például a konzervatív irodalmi értékeszményt! – tekintette végzetesen elmaradottnak. A hirtelen meggazdagodott, eszmények nélkül törtető vagy öncélúan modernkedő zsidókat s az ehhez kötődő magatartásformákat ő is mindig megvetette,47 de a hangsúlyt máshol képzelte el: nem a „zsidók” boldogulása, sikere általában, hanem saját „fajtájának” függetlenségi, keresztény s nemzeti retorikával előadott egyoldalú „pozícióvédelme” s szemellenzős maradisága fájt neki.48

Mindez 1899 végére, amikor a Tisza családhoz kötődő Szabadság című lap szerkesztője, Pásztor Bertalan Nagyváradra hívta őt,49 ily tudatos formában nem állt össze még, de az eredendően lázadó s a debreceni viszonyokat üres hazafias frázisok takarta elmaradottságként megélt alkat készen állt már erre. Annál inkább, mert Nagyvárad, a „zsidós” város – amitől szülei is féltették – számára nem romlással fenyegető terepnek, hanem az elevenebb szellemi-irodalmi élet s a vonzó életizgalmak lehetőségének ígérkezett. Ő a maga nemesi tudatú vagy az „úriemberlét” után vágyakozó családi – s tágabb – közegében a zsidóságról mint a társadalomba „beékelődött” csoportról s mint „erkölcstelen” magatartásról valószínűleg inkább csak rosszat hallhatott addig, ám életének ismert tényei szerint a fiatalemberben „általánosító” ellenszenv nem alakult ki. Nagykárolyi osztálytársa, Hetey Zoltán leírta ugyan, hogy a tíz-tizennégy éves gimnazista „erősen antiszemita érzelmű” volt, ám a sorolt esetek – szívesen énekelt zsidógúnyolókat, meghúzta zsidó iskolatársai „huncutkáját”, ő is bedobta a zsinagóga ablakát – csak a gyermek ösztönös „igazodási” szokásának a velejárói lehettek inkább, és semmifajta „tudatos” antiszemitizmust nem jelenthettek akkor.50 Legtöbbet emlegetett zilahi barátai – Goldstein Miklós, Friedmann Tibor –, első komolyabb szerelme, Friedmann Zsóka is zsidó származásúak voltak, s „nyilvános” antiszemita érzelmekről a debreceni időszak kapcsán sem tudunk. Ady Endrének a zsidósághoz fűződő ellentmondásos viszonya51 szemben álló értelmezésekre adott alkalmat, az egész történetet folyamatában elemezni a jövő feladata még, de e viszonyról – úgy is mint a már többször emlegetett feszültség egyik lehetséges forrásáról – két dolgot biztosat állíthatunk. Ady a zsidóságot olyan „kovásznak” tudta – illetve akarta tudni –, ami a tehetséges, de lomha, nehezen mozduló magyar „kenyeret” megkeleszti, mondhatnánk, „elvi értelemben” az asszimiláció álláspontján volt tehát, ugyanakkor a maga érzelmi, tudati „különállását” sohasem adta fel. Barátait is, szerelmeit is, ha azok voltak, zsidónak „nézte”, s zsidónak tartotta mindig.52 Mint zsidóra nézett az – 1918–19-ig biztosan – magyarrá lenni akaró Hatvany Lajosra, a kilenc esztendeig társ Brüll Adélra s másokra is, míg Boncza Bertáról hangsúlyosan mint „nem zsidóról” beszélt.53

Ez a „magával hozott” s személyisége integritásához tartozó „megkülönböztető” hajlam sem barátságait, sem egyéb kapcsolatait nem befolyásolta alapvetően, sőt, e kapcsolatok a magyarság „felfrissítésének” szükségességét valló Ady-féle világkép személyesen is átélt jelképévé s költői motívumává lettek.54 Ady számára ez nem volt „kérdés”, ám – a magyarországi polgárosodás történetének alakulása okán – mégis „kérdés” volt, illetve „kérdéssé lett” az egész. Mert ugyanennyire fontos a történetben, hogy a költő makacs „megkülönböztető” gyakorlata, magyarságképéből, életformájából, kiszolgáltatottságtudatából is fakadt – fel-feltörő – személyes ellenszenvei a zsidóság „faji jegyeit” totalizáló s a „zsidó térfoglalást” a magyarságra veszélyesnek tartó antiszemitizmussá sohasem álltak össze.55 Ha volt is alkati idegenkedés benne – azt is többen megírták, hogy igazán jól mindig csak a saját közegében érezte magát56 –, a történetet nem a magyar–zsidó oppozíció szemszögéből értelmezte Ady, így a számára szellemi pezsgést, a korábbinál nagyobb anyagi biztonságot s rengeteg új élményt hozott nagyváradi beilleszkedés – a felszínen egészen biztosan – zökkenőmentes, hisz a saját szándéka, akarata szerint való lehetett. Esztendők múltán azt írta, hogy „ez a nyugtalan, zsidós, intelligens város sok mindent átformált bennem, amit a falu, Nagykároly, Zilah és Debrecen, tehát a falu formált meg”.57 Ennek az „átformálásnak” a tartalmára nem utalt Ady akkor, ám mivel a zsidósággal s az intelligenciával kapcsolatban emlegette, nyilvánvalóan a világképét módosító, illetve kitágító hatásra gondolt, amiben új – részint zsidó – ismerőseinek is jelentős szerepe volt.58 Az, hogy ki adott a kezébe olvasmányokat – Fehér Dezső, akinek a családját is látogatta, biztosan –, nem fontos igazán, a lényeg a szellemi környezet új igényszintje lehetett, tény, hogy a maga szokásaihoz képest – ami az újságok s folyóiratok rendszeres böngészéséből állt – ez idő tájt sokat olvasott a költő. Oscar Wilde-ot, Anatole France-ot, Herbert Spencert, Voltaire-t, Rousseau-t Schopenhauert, Nietzschét forgatta gyakran Ady Lajos szerint,59 s indulásától kezdve az ekkor még nem polgári radikális szemléletű, de a filozófiai és szociológiai műveltség terjesztésében már jelentős szerepet játszott Huszadik Század rendszeres figyelője volt.60 Nagyváradon a munkásság s – románok is lakták a várost – a nemzetiségek gondjaira is intenzívebben ráláthatott, a „városos Magyarország” ideája is ekkor érte el, az önéletrajzában emlegetett „átformálás” több szálon történt tehát. Mindez nem a szemlélet gyökeres átalakulását – s főleg nem az eszmei-politikai értelemben korábban sem létezett antiszemitizmus „levetkezését” s „zsidós kozmopolizmusra” cserélését –, hanem a már magával hozott érzelmi radikalizmus látószögének kitágulását s érzelmi, tudati élményekkel való feldúsulását jelentette inkább, kivált 1901 májusa után, amikor Ady – Fehér Dezső hívására – a független, de a Széll Kálmán-kormányt nyíltan bíráló Nagyváradi Napló munkatársa lett.61

Antiklerikalizmusa ismert volt már, az Egy kis sétát követő kanonoki feljelentésről, majd a perről az egész város értelmisége hallhatott,62 felfogásának az az eszmei-társadalmi radikalizmusa, amely az avíttnak tudott, pozícióvédelmi szándékokkal s akciókkal körülbástyázott hatalmi struktúrát – s annak ízlését, eszményeit – egészében támadta meg,63 önálló s szerves világképpé állt össze ekkor. Meglehet, reakcióinak intenzitását s ismétlődő irányultságát a zsidó ismerősei által meghatározott szellemi-intellektuális „közeg” (is) felerősíthette, de a korábbi (debreceni) s az ekkor született cikkek közötti gondolati kontinuitás egyértelműen kimutatható. Az például, hogy bárminemű eszmei-társadalmi antiszemitizmus a valódi gondok s a pozícióféltő törekvések elfedése csupán, meggyőződésének a része ekkorra lett,64 több tucat, az antiszemitizmust kárhoztató cikkét ez az összefüggés s nem valamiféle elvont filoszemitizmus határozta meg.65 Ellenzékisége, ambíciójának iránya, napi tapasztalata, a modernség s a progresszív gondolatok iránti vonzalma összeért: hitte – mert ennek kezdeti lépéseit látta maga körül Nagyváradon (amit aztán a Brüll Adéllal való kapcsolat a maga mitológiájában beteljesített) –, hogy a zsidóság magyarrá, „kultúrmagyarrá” lehet, s hogy a „vérfrissítésre” szoruló, a „városos Magyarország” megteremtése előtt álló társadalomnak múlhatatlanul szüksége van erre.66 Mindazonáltal a zsidósághoz való viszony Ady világképének egy része volt csupán, a kulcs a legalább annyira „papos”, „grófos” s „oláhos”, mint amennyire „zsidós” Nagyvárad egyszerre ősi s egyszerre modern sokszínűségében rejlett. „A váradi élet dús zengésű szimfóniájában – ahogy Földessy Gyula Dóczy Jenővel vitázva írta – azt találta meg, azt hasonította magához, ami az ő lénye szerint való volt, az virított ki benne, aminek bimbói már Várad előtt hasadoztak lelkében.”67 Az a magyar tradíciójú radikalizmus, amelynek Dózsa György, a reformáció, Csokonai, Kossuth, a zilahi kollégiumban minden évben ünnepelt Wesselényi Miklós, Petőfi s az Ady által nagyon szeretett magányos Vajda János volt a nyomvonala, itt új mederre talált, s a modern társadalmi, szociológiai és művészeti felismerésekkel szervesült az egész. Ilyen értelemben Nagyvárad nem a „váltás”, hanem a természetes folytonosság radikálisabb állomása volt inkább Ady életében. Amit magával hozott, itt csak formálódott, gazdagodott, s magasabb hatványra emelkedett, de alakította, formálta a közegét a költő maga is.

Ugyanakkor az is tagadhatatlan, hogy e „formálódással” a csak később tudatosodott feszültség magva is elvettetett. Ennek egyik része „befogadástörténeti” természetű volt. A maga radikalizmusának függetlenségi, „úri-nemesi”, ízlésbeli, életformabeli68 gyökereit hiába őrizte Ady továbbra is, állásfoglalása s pozíciója a csak magyar–idegen oppozícióban gondolkodni képes „befogadói” közeg jelentős részének tudatában az „erkölcstelen”, „nemzetietlen” modernkedéssel s a mindent felforgató „zsidós” radikalizmussal való azonosulássá lett visszavonhatatlanul. Ezt a „bélyeget” letörölni sohasem tudta, igaz, nem is akarta már a költő, azonban mint a magatartást s néha a gondolkodást is befolyásoló feszültséggóc megmaradt, s lappangó részévé lett a polémiáknak s az alkotásoknak is.69 Legalább ennyire fontos a másik ok. Bár a nagyváradi esztendőkben kevesebb verset írt – 1903-ban mindössze hatot (!) közölt –, s új kötete, a Még egyszer is a „beharangozás” után három és fél évvel jelent meg csupán,70 tudott, hogy Ady Endre modern poéta akart lenni igazán. Eszmei gazdagságban, látókörben, esztétikai, világnézeti felkészültségben ekkorra „készen volt” már a költő, ám a versírással sehogy sem boldogult, a maga fejlett és sokszínű gondolat-, érzés- és hangulatvilágát az akkori költői beszéd és formák nyelvén képtelen volt még megszólaltatni.71 Erről a vergődésről már 1900-ban született versében vallott:

Csak az a mély és szent igazság,

Amit magában rejt a lélek,

Idétlen semmi, játszi hívság,

Amit leírok, elbeszélek.



[…]



Óh, én tudom, hogy gyönge szómban

Csak gyáva vágy az, ami vadság,

Hisz lelkem minden pillanatja

Romlást hozó, csodás igazság.

Ködön keresztül, vaksötéten,

Meg nem fejtett titokba látok

S átkozottként kell rejtegetnem

Ezer csodás, igaz világot.



Nagy éjeken szeretnék szólni:

Nem, nem bírok tovább bilincset,

Nem, nem bírok tovább titkolni

Ennyi világot, ennyi kincset…

Világrontó nyilatkozásnak

Égből lopott lángjától égek!…

…S miket leírok, elpanaszlok

Csak szóba ömlő semmiségek!…



(Misztérium)

Nem csupán a versért való küzdelemről volt szó természetesen, hanem az Ady-féle létszemléletnek arról a „ráción túli” tartományáról, ahova senki sem – új, a modernség iránt elkötelezett barátai sem – tudta „követni” őt. Arról, ahogy személyes sorsát egy magasabb rendű életterv részleteire nem szabdalható egységében, a nagy „Titkolóval” való folyamatos „párbeszédként” élte meg, amelynek formát csak egy motívumhálóra kifeszített hatalmas lírai eposz adhatott, s amely felfogásban Élet és vers, ember-sors és magyar-sors nem volt többé szétválasztható. Míg a modern líra a maga „művészeti igazolását” a szépségben kereste, addig „az Ady-mitológia centrumában az Élet áll a szépség helyett, és a művész is annyira művész: minél mélyebbről hozza felszínre, s minél érvényesebben örökíti meg az élettitkokat”.72 Ezért írta Hatvany Lajosnak 1913-as vitájuk idején, hogy „te túlságosan irodalmasítod ezt a fogalmat [ti. a művész fogalmát], mely igazában minden nagyszerűbb és hatóbb élet koncepciója”,73 s e felfogásának verses demonstrációja volt a Hunn, új legenda is. Ezért nevezte „irodalmi írónak” 1907-ben Kosztolányi Dezsőt, s ez a magatartás volt az, amiből a Hatvany Lajos „értetlenségét” boncolgató Halász Gábor is megértett valamennyit.74 Ady új társai, követői vagy irodalmilag modernek, vagy eszmeileg progresszív felfogásúak voltak, akadt, aki mindkettő. Ady abban különbözött mindannyiuktól, hogy nem modern volt és progresszív, hanem egyszerre a kettő. Nem is-is, hanem egy „harmadik” minőség, ha tetszik, ahol a két „részt” – a modernséget s a progressziót – a teljes Élet (a Minden, Minden Titok) megélésének, megismerésének s kifejezésének a vágya „kötötte” össze. (Ember és magyar volta, patriotizmusa és internacionalizmusa ugyanilyen „viszonyban” állt egymással!) Ady életművében „a küzdelem olyan általánosan érvényes új ideálokért, igazságokért, antropológiáért, erkölcsi értékekért, szociális és metafizikai garanciákért, egyszóval olyan új típusú közös hitért [folyt], amelyről a nyugat-európai modernség ekkor már és még – kevés kivétellel – eleve lemondott. Ember és világ szembekerülésének tragikus szkizmáját ekként Ady költészete belülről, de mindkét meghatározottsággal azonosultan, vaskövetkezetességgel élte végig. Sosem adta fel végleg a szintézis reményét.”75 Barátai vagy az irodalmat, vagy a társadalmat akarták átformálni, „forradalmasítani” (vagy mindkettőt), Ady az Élethez való viszonyt, s csak ennek részeként a kettőt. Ők mentek volna „előre”, hogy a darabokra szakadt egész számukra megmaradt „hányada” nekik – s a legkiválóbbak hitték, hogy az országnak is – jobb, értelmesebb legyen, Ady, noha ösztöneivel a legmélyebben élte meg, sose akarta tudomásul venni, hogy „minden Egész eltörött”.

Hiába bármely magyarázkodás, függetlenül az egyéni világnézetek változataitól, a modern és/vagy progresszív barátok „látásmódja” elsősorban individuális, Adyé közösségteremtő akaratú, az övék materialista, Adyé metafizikai természetű volt. Az irodalmi vagy társadalmi programazonosság ellenére létezett feszültség végső oka itt bújt meg valahol, az Ady-féle „program” integráns részének tekintett zsidósággal szembeni – a költő esetében életrajzi, szociológiai s mentalitástörténeti okokkal magyarázható – ambivalens érzelmi viszony ennek legföljebb „színezője” volt, s igazán fontos csak a mindenkori „befogadóknak”, az „érdekeltségek” vezérelte értelmezők egy részének lett. Nagyvárad a maga irodalmi, szellemi, politikai s – nem utolsósorban – „életes” igézetével „ennek az Adynak” a már korábban is meglévő csíráját segítette fényre, de felnövelni a növényt nem tudhatta még. Az érzelmileg, szemléletileg kész ember, de a „formát” még gyötrődve kereső költő ettől szenvedett, nem csoda hát, hogy pár év múltán a várost is szűknek érezte már.76 A radikális újságíró – a polgári radikalizmus szervezeti kereteinek karakteresebb kialakulása előtt – úgy született meg 1900 és 1903 között, hogy a készülő költő – nem politikai, hanem az „egészre” tekintő értelemben – már meg is haladta azt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben