×

Ady – az irodalmi modernség s a progresszió viszonya

I/1. folyt.

N. Pál József

2008 // 03
A beérkezés – a modernség és a progresszió zászlója

Ady nevét Somló Bódog ügye tette szélesebb körben is ismertté. A frissen, alig néhány hónapja kinevezett, darwinista és spenceriánus tanokat hirdető, a társadalomfejlődés dinamizmusának szükségességét valló jogakadémiai tanár fellépése a szabadgondolkodás s az akkor formálódó, a nemesi liberalizmusról lassan leváló polgári radikális eszme sűrített demonstrációja volt, ami a progresszív értelmiséget s még a „nagypolitikát” is megmozgatta.77 Maga az „ügy” Adynak a napi politikáról való gondolkodásában nem jelentett fordulatot, Wlasics Gyula kultuszminiszter „salamoni döntést” hozott, Somló Bódog a jogakadémián maradhatott, a költő barátja lett, a párizsi útra is ő biztatta leginkább. Széll Kálmánt, „a jezsuitizmus magyarországi helytartóját” megvetette, mint korábban is,78 de bukása után a kormányalakítással megbízott Tisza István liberalizmusában hitt vagy hinni akart még.79 Szabadgondolkodói attitűdje, a társadalom átalakítására vonatkozó kérdésekben tanúsított radikalizmusa, nacionalizmusellenessége (a hazaszeretetre ő a „patriotizmus” szót használta mindig) s antiklerikalizmusa egyértelmű volt, amiben ő – a nemzeti és polgári elemeket vegyítő – radikalizmust „meghaladta”, az a határtalan, de ekkor még „alaktalan” – csak látszólag individuális – életvágyban volt kifejezhető. Mindezt a Léda-szerelem kezdete, Párizs ígérete s élménye teljesítette be. Párizs Adynak nemcsak a modern kultúra – Baudelaire-től Johan Rictuson át Gauguinig – megismerésének az alkalmát hozta el, hanem a megtapasztalt kontraszt révén a magyarországi elmaradottság most már konkréttá lett „élményét” s az elementáris életvágy végső kielégíthetetlenségének a tudatát is. Azt tehát, hogy a teljesség megélése lehetetlenségének társadalmi okai is vannak, s főleg vannak itt, Magyarországon. Ezért aztán a költő „egyéni” problémája közösségi-társadalmi (és nemzeti!) problémává is lett azon melegében, így Ady modernségélményének – s ez az, amiben a franciáktól Oscar Wilde-on át Franz Kafkáig mindenkitől különbözött – az „elidegenült” ember társadalomból, kultúrából való kiábrándulása, egyben a világ áttekinthetetlensége sosem lett integráns részévé. Harmóniavágyát, az értelmes szintézis reményét ezért nem adhatta fel, még akkor sem, amikor annak „eljövetelében” már nem bízhatott.80 A Párizsba került költő modernségélménye művészi élmény, szerelmi élmény, életformaélmény és politikai inspiráció egyszerre volt,81 ráadásul mindezt – mind a négy „síkon” – a maga ambivalenciájában élte meg, de megint csak nem az „is-is” szabályai, hanem a szintézisteremtő ösztön természete szerint. Mind a művészet, mind a szerelem, mind a „teljesség” életigézete, mind – a hangsúlyozottan magyar érdekű és tapasztalatú – politika a maga „áldást és átkot” egyszerre jelentő ambivalenciájában s feszültségében érintette meg, hatotta át a költőt, s e „témák” a majdani versciklusok összeállításában igen, de a létszemléletben nem voltak különválaszthatók.

Az 1905 januárjának elején hazatért Ady a Vészi József szerkesztette polgári radikális Budapesti Napló munkatársa lett,82 s a következő hónapok története a költőt ért „politikai inspirációra” nézvést az életút egyik legfontosabb fejezete volt. Az 1905. január 26-a és február 4-e között tartott országgyűlési választás a harminc esztendeje különböző formációkban kormányzó Szabadelvű Párt vereségét s a kiegyezést bíráló, a magyar állam függetlenségét gazdasági s katonai tekintetben is növelni szándékozó Függetlenségi 48-as Párt, illetve az „ellenzéki koalíciónak” nevezett szövetség (a Katolikus Néppárt, az ifj. Andrássy Gyula-féle „disszidensek” pártja, a későbbi Alkotmánypárt s a Bánffy Dezső és Eötvös Károly fémjelezte Új Párt) győzelmét hozta.83 Mivel a kormányalakítással megbízott Andrássy Gyula a koalíció programját – annak is a hadsereg magyar vezérlési és vezénylési nyelvre vonatkozó részét elsősorban – nem tudta a királlyal elfogadtatni, a kormányalakítás elmaradt, s Ferenc József 1905. június 18-án Fejérváry Gézát nevezte ki egy pártok felett álló – átmenetinek tervezett – kormány miniszterelnökének, amit aztán mind a magyar parlament, mind a vármegyékre épült közigazgatás megvetett és semmibe vett majd egy esztendeig. A „darabontkormány” regnálásának harmadik napján a hoppon maradt koalíció „nemzeti ellenállást” hirdetett, nyílt lett a király s a parlament közötti konfliktus, az egykor áttekintően kialakított s majd négy évtizede védett dualista rendszer – politikai értelemben – válságba került. Az egész sajtó – ha Tisza-, ha koalíciópárti volt – szította az ellenállást, így a „törvénytelen” kormány mellett szót emelni hazaárulásszámba ment.

Egyetlen kivétel akadt csupán: a Budapesti Napló, ami a kormány „félhivatalos” lapja, Vészi József sajtófőnök, Ady Endre pedig kormánypárti újságíró lett. Olyan „árulás” volt ez, amit ellenfelei – most már a nemzeti liberálistól a faji gondolattal összeszűrt politikai katolicizmusig – sosem felejtettek el neki, noha e lépés Ady addigi útjából, felfogásának alakulásából szinte logikusan következett. A Párizsból hazatért modern költő s szabadgondolkodó az általa csak a társadalmi viszonyok mozdíthatatlanságán munkálkodó, közben üres hazafias jelszavakat pufogtató, nacionalistának tartott koalíció győzelmét valóságos „ellenforradalmi” változásként élte meg ugyanis. Úgy vélte, e fordulattal Magyarország végképp Ázsiába kerül vagy kerülhet, ezért a Fejérváry-kormányban a korábban is elfogadott nemzeti liberalizmus utolsó, a politikai palettán már „fönt lévő” (a polgári radikalizmus nem volt fent!) esélyét látta tehát. Teljes mellszélességgel szállt harcba, az ország s a politikai pártok utálta kormány támogatását a saját igazában rendületlenül biztos írástudó valóságos ellenzéki magatartásaként élte meg. Ady, aki „mindig, minden írásában élete temperatúráját”84 fejezte ki, a költészetet s a politikát most sem választotta szét, a magyarság „ostorozójává” – illetve: „gyalázójává” – ekkor lett igazán. Az „ugar-verseknek” (A magyar Ugaron; A Hortobágy poétája; A Tisza-parton stb.) ez volt az érzelmi-politikai háttere,85 s ez bizony az életmű egyik legtöbbet emlegetett esszéjének, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára címűnek is, különösen a hónapokkal a második után megjelent első résznek.86 A cikk leghíresebb, „komp-országos” felében tízezer „idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban” európaivá vált, száz évvel előrefutott, de senki által nem követett magyarról beszélt a költő, másutt az éppen radikalizálódni kezdett Huszadik Századot emlegette mint „egyetlen európai oázist a magyar Szaharán”, vagy a németesítő törekvései miatt hírhedetté lett II. József némely rendeletét is üdvözölni képes – amúgy a nyelvújítás miatt nem igazán tisztelt – Kazinczy Ferencet nevezte meg ekkor példaként.87

Ady munkabírásának teljében volt még, pozíciója a lapnál szinte kivételezettnek lett mondható, minden műfajban dolgozott, s hétről hétre meghökkentően új hangon szóló verseket közölt. A Lédához fűződő, a tradicionális szokásokkal szakító szerelem, a Párizsban megismert modernség s az élet teljességét birtokolni vágyó „mindenségélmény” az említett politikai inspirációval így értek össze benne, a „modern” költőt – korábbi előzmények nyomán – e több eredőjű fordulat teremtette meg. S mivel az Új versek többségének otthont adott Budapesti Napló a konzervatív élet- és nemzetszemlélet egyetlen, önmagát szellemi s morális „karanténba zártnak” érzett ellenfele volt, Ady, a lap „húzóembere” az új irodalmi s progressziós eszmény önszemléletének példájává s szimbolikus alakjává vált egyértelműen, igaz, a győzelem mámorának idejét élő s magabiztos ellenfelei mindezt – ekkor még! – nem vették észre igazán. Az 1906 februárjában megjelent kötet, illetve a kötetre való készülődés, annak beharangozása s gondosan megtervezett fogadtatása e pozíció „kanonizálását” igyekezett elvégezni, s ennek folyamata megint csak a később tudatosodott feszültség része lett.

Az előzetes hírverésnek maga Ady is szorgos részese volt. Készülő kötetéről írva az ispánokat, a grófokat s általában a „feudális uralmat” kárhoztatta az irodalom állapotáért, s úgy beszélt, mint aki a számára oly fontos vihart nagyon türelmetlenül várja már: „úgy érzem, s bátran vallom, hogy az európai magyar lelkének szószólója vagyok. […] A Mekkám ott van, ahol legmegfinomultabbak a lelkek, s szent sugárzást szór az emberi szépség és kultúra. Újak a vágyaim, új a sírásom, új a mámorom, új az örömöm. Mindezért megérdemlem, hogy agyonüssenek. Szívesen s mosolyogva várom testemmel az ütést. Lelkem a felkerekedett lelkek között van s – nincsen itt.”88 Néhány nappal később – a zilahi Független Újság őt kioktató cikkeire válaszolva89 – kolozsvári, debreceni, pozsonyi, nagyváradi, aradi lapok – valószínűleg soha meg nem jelent – „piszkálódó cikkeit” s budapesti „zuglapok” – szintén felderíthetetlen! – ellene folytatott hajszáit emlegette ugyanilyen elszánt hangon, megírta, hogy a java [ti. a kötet s a támadások] csak ezután jön még, meg hogy nemsokára elmegy Magyarországról, s nem is jön vissza soha többé.90 Meg kell hagyni: elvbarátai s munkatársai is mindent megtettek a sikerért. Nemcsak a Három Hollóban dongták körül a költőt, a könyv szinte hozsannázó fogadtatását jelentő kritikák igen nagy része is a Budapesti Naplónak dolgozó, illetve a lap vagy Ady köré gyűlt szerzők tollán született meg. Ellentétben a rögzíteni próbált, a küzdelmet s annak emlékezetét heroizáló progresszió önképének a költő indulására – vagy inkább „elindítására” – vonatkozó részével, amit az Ady-szakirodalom „modernista” s baloldali része is kritikátlanul – s gondosabb filológiai ellenőrzés nélkül – átvett aztán,91 egészében elmarasztaló – főleg „hajszaként” értelmezhető – írás a könyvről nem jelent meg akkor. Hacsak a debreceni Jogászélet néhány sornyi reflexióját („Ez nem magyar költészet”), a Pesti Hírlap névtelen recenzióját, a szélsőségesen dogmatikus, majd a Nyugatot is a reakció s az „esztéta-irodalom” melegágyának tartó Pogány József vagy az ebben az időben még – később bevallottan – „értetlen” Hatvany Lajos írását nem tekintjük annak.92 Ady a leveleiben – főleg a távol lévő s már szörnyen féltékeny Lédának – folyvást panaszkodott ugyan,93 s abban igaza is volt, hogy senki sem értette meg igazán, de az Új versek megjelenésével egyidős legendásítás mozzanatai tisztán kimutathatók. A kötet kapcsán semmiféle polémia nem robbant ki a modernek s a konzervatívok között, az, hogy az „igazi Ady” színre lépésének azonnali, „korszakos” jelentőségét – a nem létezett támadások folytonos emlegetésével is! – mindenképpen nagyítani akarták, egy alaposan átgondolt irodalmi, eszmei s végső soron – s távlataiban – politikai stratégia része volt, akkor is, ha a költő verseiért való, egyelőre még szűk körre jellemző lelkesedés őszinteségét nem vitathatjuk el.

Azok, akik Adyért lelkesedtek, Jászi Oszkár szavával: az „új Magyarország” megálmodóinak, tervezőinek számítottak. Nagyon kicsi értelmiségi csoport volt ez akkor még, ám hogy – számos szempontból persze illuzórikus – elképzeléseik a kor által feldobott szellemi és társadalmi tapasztalatok felismerésén s megfogalmazásán nyugodtak, aligha tagadható. A kiegyezést követő, a magyar történelemben addig példa nélkül valóan gyors gazdasági és szellemi gyarapodással járó életformabeli, társadalmi változás olyan új, addig nem tapasztalt feszültségeket hozott, amelyeknek kezelése a hagyomány meg a kiegyezés szabta keretek között megoldhatatlannak látszott. Meggyökeresedett szokások, magatartásformák, életvezetési stratégiák lettek avíttá, vagy tűntek korszerűtlennek egy-két évtized alatt, míg más szokások, magatartásformák s életvezetési stratégiák gyors elterjedése az újtól, az idegen jelenségtől való félelem görcsét s az időből való kimaradás riasztó élményét együtt hozta el. Hiába épült fel szinte világvárossá Budapest, hiába lett egyre több például a vasút, s hiába volt a millennium görögtüzes, határtalan nemzeti önbizalmat s biztonságtudatot sugárzó esztendeje, az új évszázad elejére összesűrűsödtek a gondok is. A kiegyezéspárti „hatvanhetesek” s a függetlenségi – elsősorban gazdasági (önálló jegybank, vámterület) s katonai (magyar vezényleti nyelv) – követelésekkel fellépett ellenzékiek vitája ugyan csak a parlament üléstermét döntötte romba olykor, ám a felhalmozódott feszültségeken a törvényhozás már végképp nem segíthetett. A presztízsét veszni látó nemesi középosztály lesüllyedése s az új – nagy részben zsidó származású – polgárság gyors emelkedése a dzsentri- és a zsidókérdés feloldhatatlan társadalmi, majd szellemi problematikáját hozta el, a kapitalizálódással, a gyáripar fellendülésével pedig az addig szintén ismeretlen „munkáskérdés” jelent meg – sztrájkokkal, nemegyszer véres tömegtüntetésekkel – a feszültségek között. A föld- vagy a parasztkérdés eszkalálódása, a kivándorlás 1905–1907 közötti meglódulása az egészségtelen társadalmi struktúra orvosolhatatlan gondjairól adott hírt, a nemzetiségi kérdés radikalizálódása pedig Magyarország területi egységének a megkérdőjelezését vetítette előre, ha az önmagát illúziókba ringató nemzet s a politika nem vette komolyan az egészet, akkor is.94 Ezek a feszültségforrások olyan új szellemi és politikai mozgalmakat indítottak el, amelyek szervezettebb formát – egyesületet, társaságot, pártot – is öltöttek nemegyszer, s a huszadik század elejére a változás igényét is egyre inkább jelezték már. A változást remélők akarata gyakorta egymással is szembekerült persze, egy-egy részérdek a másik problémáját hagyta figyelmen kívül – a szociáldemokrácia például a föld- és a nemzetiségi kérdéssel szinte egyáltalán nem törődött, míg a radikalizmus a „zsidókérdést” tekintette nem létezőnek elég sokáig –, de a radikálisabb jövőképet fogalmazók abban megegyeztek, hogy az új Magyarország felépítését a régi lerombolásával képzelték el. A változtató törekvéseket az eszmei-politikai szembenállások is színezték tehát, de a „két Magyarország” közötti küzdelem szellemi s társadalmi jelenséggé lett a századelőn. Olyan ember, aki a „régi Magyarországot” nem mindenestül lerombolni, hanem annak tradícióját „újraalkotni, újrafogalmazni” akarta inkább, ugyanakkor szinte egyidejűleg mind az öt „feszültségforrást” a maga gondjául fogadta el, s a maga – irodalmi, eszmei, politikai – teljességében látta át, egy volt akkor Magyarországon: Ady Endre.

A huszadik század első néhány – leginkább az 1904–1908 közötti – esztendeje a magyarországi modernség s a progresszió határozottabb szerveződésének s fellépésének az ideje volt tehát. A Társadalomtudományi Társaság s lapja, a Huszadik Század polgári radikális fordulata csakúgy ekkorra tehető,95 mint az új színházi kísérletként értelmezhető – Hevesi Sándor, Lukács György s Benedek Marcell nevével jelzett – Thália Társaság vagy Bartók és Kodály népdalgyűjtésének kezdete.96 De ekkortól datálódik a modern magyar irodalom intézményesülésének határozottabb felgyorsulása s a korban észre sem vett vagy éppen kigúnyolt Csontváry Kosztka Tivadar festészetének kiforrása is, aminek az 1907-ben készült Magányos cédrus lett a jelképe.97 Ez a rengeteg – esztétikától a politikáig terjedő – jelenséget érintő, kavarogva formálódó folyamat „dobta fel” magából Ady Endrét is. S kár lenne tagadni: nemcsak a „reakciónak” nevezett – korántsem egynemű – művészi és politikai konzervativizmus, hanem – ahogy ez természetes – a modernség s a progresszió is „szervezkedett”, ezért bázisát, intézményeit megteremteni s „húzóembereit” is felnevelni-felemelni igyekezett. Ady Endre addigi életútja, kisnemesi, „úri középosztálybeli” származása, kálvinizmusa, az új modern művészetre és életérzésre való érzékenysége, ekkorra kialakult szabadgondolkodói radikalizmusa, valamint emberi alkata, letörhetetlen ambíciója, rendkívüli tehetsége, még sérületlen – költői s újságírói – munkabírása egyként nagyon alkalmassá tették e szerepre őt. Tudott, hogy a modern irodalom intézményrendszere, kulturális erőtere – többek között – az Adyval való s az Adyról szóló vitákban bontakozott ki igazán, s hogy ezt az erőteret az ismert történelmi s szociológiai viszonyok okán az asszimilációt emancipációs programnak tekintő s választó zsidóság teremtette meg, illetve jelentős részt vállalt benne.98 A kultúra a csak a minap – 1894–95 során – kivívott s folytonosan támadott emancipáció visszavonásától tartó zsidóság „előre menekülésének” s – reményei szerint – elvitathatatlan „magyarrá válásnak” az elsődleges terepe lett nagyon érthetően, míg a másik, ezzel összefüggő cél a társadalmi viszonyok radikális – a „visszavonást” szintén lehetetlenné tevő – megváltoztatásának óhaja volt.

A zseni felismerése, szándékai, s az, hogy e terepet megmunkálók felismerték a zsenit, az egyazon szándékú folyamat két, összetartó része lett. Egyazon „narratíva” – a zsidó–magyar viszony, a „nász”, ahogy Ady nevezte el – részei lettek ők,99 vagy – megint csak a remény szerint – egymást „legitimálták”, ha tetszik. Kellett a „tősgyökeres” magyar Ady mint „zászló és pajzs” a zsidóságnak,100 ezen nincs semmi csodálkoznivaló, s kellett a zsidók által (is) megmunkált, kialakított terep a költőnek. Nemcsak a szinte minden járulékos elemben (szabadgondolkodói attitűd, modern életérzés, progresszív társadalmi szándék stb.) hasonlatos program végett, hanem azért is, mert nem volt akkor számára – s hite szerint a magyarság számára sem! – más lehetőség. Ami ennek az egyszerre sorsszerű s egyszerre kényszerű egymásrautaltságnak101 a nemzeti-társadalmi „programmá” fordítható – ugyanakkor költői-mitológiai – lényege volt, azt a Korrobori című, 1917-es cikkében írta meg legtömörebben Ady: „S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”102 A sokat emlegetett A bélyeges sereg című vers, ami „szolidáris hitvallásnak” s a „természet ellen való »kiegyezés« dokumentumának is” olvasható,103 s a cikk együtt (!) e történet vagy e „narratíva” legmélyebb rétegébe világított, s ezt Kőbányai Jánosnál pontosabban elmondani aligha lehet. Ez az a sorsszerűség vagy „kiegyezés” ugyanis, amelyet „felismerni, elfogadni lehet – írja Kőbányai –, de ugyanakkor folyamatosan lázadozni is természetes ellene. Ez a fel-felhorgadó atavisztikus lázadás adja a »zsidó-nemzsidó« frigy-narratíva folyamatos gyúanyagát. Mind Ady számára, s mind modellként más, a zsidók segítségével kiemelkedő, érvényesülő, tehát tőlük függő viszonyba kerülő nem zsidó értelmiségi számára. Az effajta […] függő viszony árnyékolja be és mozgatja és torzítja a kétértelműségekkel terhes adok-kapok drámáját. Ez az eredendően el nem fojtható érzés [Ady esetében is] egyaránt irányul a zsidók és saját fajtája (népe) ellen, amely [a] »százszor idegenek« kényére vagy szerelmére utalja őt. Illetve a düh mélységét és elfojthatatlan lávaizzását épp ez az összefüggés szítja leállíthatatlanul.”104

Nos, az 1905–06-os Adyban e „folytonos gyúanyag” nem (vagy nem „komolyan”) dolgozott még természetesen, ám később már igen, körülbelül akkortól, amikorra kiderült, hogy nincs más út, se neki, sem az – önmagával egynek tudott – magyarságnak. 1905–06-ban a „program” – a darabontság karanténjába zártan is, sőt, úgy a leginkább – még távlatosságában is reálisnak tetszhetett, így a maga szervezeti kereteinek kialakításán, megerősítésén dolgozó s zseniális „húzóemberét” tervszerű határozottsággal „felépítő” eszmei és művészi progresszió segítsége, valamint e segítség elfogadása semmifajta „elfojthatatlan érzést” nem okozhatott. Ady „felépítésének” terve 1905–1906-ban a költő s „környezete” közös akaratán nyugodott, ezért a kötet beharangozása, fogadtatása s a fogadtatás körülményeinek a történtekkel egyidős – s későbbi – értelmezése „kampányelemekkel” volt tele, ami aztán az utókorra is rámaradt. A gond az lett inkább, hogy a várt szenzáció csak nem következett be – az irodalom s a közélet konzervatív szárnya a „remények” ellenére szinte teljesen néma maradt akkor még –, azt azonban bizonyosan sikerült elérni, hogy Adyt a művészi modernséggel, az eszmei progresszióval s ennek szociológiailag többé-kevésbé körülhatárolható vagy körülhatárolhatónak hitt (!) bázisával azonosította mindenki ezután. Ekként a nem érdemtelenül, de némiképpen „megcsinált” Ady-pozíció a darabontkorszak (1905. június 18–1906. április 8.) letűnte, majd a Budapesti Napló 1907 őszi átszervezése után is megingathatatlan maradt.105 Ady és a „modernek” – később Ady és a „nyugatosok” – egyet jelentettek szinte. Maga a költő a darabontkorszak után106 eszméinek érvényesítését a „hatalmi szférán” belül már sohasem kísérelte meg. A hatalomra került koalíciót megvetette, úgy gondolta, az általa is támogatható, korszerűbb nemzeti liberalizmus esélye végképp elveszett.107 Számára érvényes, a „kultúr-Magyarországért” is tenni képes erőt ettől kezdve csak a parlamenti politikán kívüli életben látott,108 költői és gondolkodói pozíciója sohasem lett kérdéses már. Élete végéig – pontosabban: 1918. október végéig – a kormánypárti állásponttal vagy így, vagy úgy szemben álló modernség s a társadalmi-politikai progresszió „térfelén” helyezkedett el, ami művészi s társadalmi-politikai értelemben is baloldali, „ellenzéki” álláspontot jelentett akkor. Ady – a korabeli konzervatív felfogás szerint – a magyarságra, a „magyar érdek” prioritására veszélyt jelentő „idegen érdekek” támogatójának számított tehát, noha élete élménye s gyötrelme, „áldása s átka” a maga „letagadhatatlan magyar magyarsága”109 volt. A már taglalt közösségi akarat s az Ady-világkép metafizikai természetén túl ez is a lappangó feszültség forrása lett.

Ady világképe, szereptudata, társadalmi-politikai hitvallása a modernséggel s a formálódó politikai radikalizmussal való találkozás, együttélés során fejlődött ki igazán, ám a családi, nemzeti emlékezettörténelem s a kálvinista tradíció elemeit is őrizte közben. Ezért a szereptudat és e „kifejlődést” segítő, annak alkalmat adó „keret” – újságok, folyóiratok s az ezeket működtetők – kulturális s mentalitástörténeti meghatározottsága között – ha nem is a kezdeti esztendőkben – szinte szükségszerűen feszültség keletkezett. Mindez 1908-ig alig volt tetten érhető, ez az idő még a „zászló és a pajzs” kölcsönös „felépítése” idejének tűnt inkább. Ady a modernség s a polgári radikalizmus „embere” volt ekkor – s már a szociáldemokráciára is figyelt –, s akadt ugyan egy, a maga „szervezeti keretéből” – első pillantásra – némileg „kilógni” látszó eszmei-baráti kapcsolata is, ám erről keveset tudunk. Az Áchim L. Andráshoz fűződött rejtélyes barátságról van szó. A békéscsabai parasztvezér 1905 januárjában szocialista programmal lett képviselő, s ebben az esztendőben ismerkedhetett meg Adyval is.110 Egy Áchim érdekeltségébe tartozó lap az Új versekről a megjelenés után azonnal himnikus – az adys stílust imitáló – írást közölt vezércikként (meglehet, a cikkbe Áchim is „beledolgozott”),111 Bölöni György regényesítő emlékezése szerint sokszor találkoztak „kiskocsmák asztalánál”, ahol Dózsa György forradalmát „jósolgatták”, s bensőséges volt viszonyuk.112 Tény, hogy Ady Áchim nevét több cikkében említette meg, közösen küzdöttek a Dózsa-szobor ügyében is, s amikor Áchimot sajtóvétségért perbe fogták, kiállt mellette a költő.113 Lánya úgy emlékezett, hogy 1908 áprilisának nagypéntekjén Békéscsabára is ellátogatott Ady, s igen valószínű, hogy az 1906-ban parasztpártot alapított nagygazda legalább két vers ihletője volt.114 Szabó Dezső szerint Ady Áchimról mindig igen nagy szeretettel beszélt,115 halálakor az özvegynek táviratot küldött, de a kapcsolat teljességét rekonstruálni aligha lehetséges ma már.116

A história részletesebb ismerete azért lenne fontos, mert az Ady-recepció „népi-nemzeti” érdekeltségű hagyománya egy részének hite s feltételezése szerint e kapcsolat bizonyíték lehet(ne) arra, hogy a költő – a lelke mélyén – nem a polgári radikalizmushoz, hanem – a maga „eredeti” indíttatásának megfelelően – a tősgyökeres parasztsághoz „húzott” igazán.117 A vita értelmetlen persze, hisz nyilvánvaló, hogy Ady az Áchim-jelenséget is az általa szélesebb értelemben felfogott radikális eszmevilágon belül „helyezte el” s értelmezte akkor, a „paraszti” sors s tematika valóban eszmélésétől kezdve világképének része volt. Sőt, az Áchim képviselte „paraszti szocialista” gondolatra – illetve a parasztvezér pozíciójának lényegére inkább – még az egyáltalán nem „paraszt”, de a politikában a sajtótudósító Ady „oldalán állt” Kristóffy József volt „darabont” belügyminiszter is felfigyelhetett. Tervezete szerint a Függetlenségi Pártot, a koalíció legnagyobb pártját a polgári radikálisok s a parasztpárt összefogásával kellett volna megsemmisíteni, ezért egy rövid életű Országos Radikális Pártot szervezett, s önéletírása szerint 1907-ben még egy – Jászi Oszkár vezette – polgári napilap alapítására is gondolt. Ilyen lap Világ címmel s szabadkőműves támogatással csak 1910 márciusában indult, de irányítója nem Jászi, hanem az Eötvös-páholy embere, Bálint Lajos lett. Az újság, aminek Ady rendszeres szerzője volt, Áchimmal is rokonszenvezett, halálakor, 1911 májusában – Bölöni György, Jászi Oszkár, Pethő Sándor, Móricz Zsigmond tollából – hosszú tudósításokat s méltatásokat közölt.118 Az Ady–Áchim kapcsolat a költő és a polgári progresszió közötti ellentét demonstrálására – részletesebb feltárás nyomán – sem igen lenne alkalmas tehát, sőt, még a különbözőségek számbavételére se nagyon. A „repedések” más összefüggésben tűntek elő, s „prózaibbak” voltak az okok is. Ezek az 1905–06-os, az Új versek demonstrálta „beérkezés”, áttörésélmény biztonságtudatának, ambivalens mámorának a részbeni megroppanásához köthetők ugyanis. 1907-re a Léda-szerelem eufóriája tovatűnt,119 s ősztől Ady életfeltételei is megnehezedtek. A Budapesti Napló adta szellemi otthonosságérzet odalett,120 hogy megszokott – nem éppen olcsó – életmódján élhessen tovább, állandó munkáért kényszerült kilincselni a költő, s az igazi – nem csak személyes! – szellemi-politikai áttörés is egyre lehetetlenebbnek látszott. Népszerűvé lett ugyan, de a saját – nagyon szűk s főleg nagyon szűknek érzett – közegében csupán, azon kívül vagy gúnyolódások tárgya volt, vagy nem is ismerték egyáltalán. A maga „fajtája-beli”, kezdettől nagyon remélt – s igazán értő! – olvasók hiánya roppant módon fájt neki, ez tudható, ráadásul 1908 elejétől az irodalmi modernség ellen szervezkedő konzervativizmus is kezdett erőre kapni. A későbbi duk-duk-afférnak hosszabb előzményei s mélyebb lélektani okai voltak, ha a konkrét esetet szemforgatós „beugratás”, pillanatnyi düh vagy kaján számítás szülte esetleg, akkor is.

(Folytatjuk)

Fejezet a szerző „A Minden kellett s megillet a Semmisem” címmel készülő Ady-könyvéből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben