×

Szerepek

regényrészlet II.

Csiki László

2008 // 02
Kerültem egyet, két utca hosszat nyikorgattam a havat. Egyszer még a szülőházam előtt is elmentem, visszafelé azonban más utat választottam. Másodszorra biztosan holmi érzelmek keltek volna bennem, és nem hagynak koncentrálni. Így se tudtam. Emnek azt mondtam, amikor odaértem:

– Nem mehettem máshova. Elnézést. Már a régi barátaimat sem ismerem.

Háttal állt a gyér fénynek, nem láttam a szemét.

– Itt vagy: itt vagy – mondta. – Egyszer már megjósolták nekem, hogy olyan fiúval kerülök össze, aki bejön az ajtón, mielőtt a kopogtatására azt mondanám, igen.

– Csak egyet akarok kérdezni, Em.

– Nem Em. Az rég volt. Más volt. Az egy kódjel volt.

– Rendben. Majd megfejtem. Most azt kutatom, kik lőttek itt a városban. Tehát?

– Tehát nem tudom.

– Bennebb mennék – mondtam, és ő félreállt az ajtóból. Leültem az ágyra, a régi helyemre, a műperzsa falvédőnek döntöttem hátra a fejem. Ezelőtt utálta a műperzsát, de restelltem volna emlékeztetni rá. Az újonnan felöltött, viszolyogtatóan édeskés mosolyára is, amivel nyilván a búját-baját álcázta, és holmi irodai kollégák megértéséért esdekelt.

– Szóltak nektek, hogy eltagadjátok? – kérdeztem. – Kik szóltak?

– Nekem senki.

– Tudnom kell, Em. Mondhatnám, az életem múlik rajta.

– Az életed! – füttyentett. – Érzelgős vagy. Fellengzős is. Mindig tudtam.

– Te meg kegyetlen. Így teljes a történet. Elismerem. De nem segítesz?

– Kéne?

A száját néztem csupán. Enyhén redős ajka kékeslilán feszült, ijesztően és kívánatosan. Teste minden zugában rejtezett valamilyen patak mosta, palaszínű sötétség. Ragyogó homály volt régebb, most mintegy visszavonta a húsa mélyére. Sok ruhát viselt, elegánsan, mégis könnyeden öltözött, akár egy derűs kerti mulatságra, ritka alkalomra. Este volt, ő meg úgy ült a rózsaszín ernyős állólámpa fényében, mint a délutáni napvilágnál. Sem a rózsaszín, amilyenre a haját is festette, sem a ruhafodrok nem illettek hozzá. Még az anyjához sem illettek volna, senkihez a magafajtájú telivérek közül. Azok magabízón hagyják őszülni még az erős szálú hajukat is. Megalázónak tartanák elfödni. Úgy gondolhatják, ha nem csupán érzik, hogy a festés megalázná a nőiességüket.

– Nem tudtál mit kezdeni velem – mondta az én Emem a sötét szájával –, erre most valami közügybe akarsz belevinni. Így könnyebb. Köz-é-let! Nem a valódi. Nem is vagyok alkalmas rá. Persze lehetnék, ha akarnám. De, tudod, a legnagyobb szerencsétlenség, ami ért, hogy semmi másra, senkire, egyedül magamra figyelek.

– Én is. Velem is ez történt, amióta…

Szavamba vágott.

– Kérsz kávét?

– Délután négy után már nem iszom. Alig tudok elaludni tőle.

– Esetleg italt?

– Attól is.

– Pótkávé.

– Pótkávé. Pót-álom. Pót-élet. Kik voltak azok, Em?

– Nem Em!

– Kik lőttek? Kik lövettek? Kik szóltak nektek? Kik mondták meg, mit mondjatok? Főként hogy mit nem. Egyre megy. Halálos ez is, az is. Ne hagyjátok.

– És te?

– Jó – mondtam. – Én is hagyom. Csak engem nem hagynak.

Elengedtem magam a székben, már-már egyik cipőmet is letoltam a másikkal, hanyatt hagytam a fejemet. Nem tudtam megítélni, nem is akartam, hogy feltolul-e vagy kifut lüktető ereimből a vér. Megtörténhetett, hogy a cipőmet azért nem húztam le, nehogy megérződjék a másodnapos lábszagom, a véremről pedig semmit sem tudtam, ahogyan arról sem, nyugatról kelet felé fordul-e a Föld, vagy fordítva. Ejtőztem, tudatosan tudatlanul, elzsongva, pedig éppenséggel ébernek kellett lennem, akár egy szerelmesnek vagy rendőrspiclinek.

– Mit akarsz? – kérdeztem, miközben ő a szoba másik felébe indult valamiért a széles csípőjével, annak felső felén az érzékeny dudorral. – Mit akarsz, vezekeljek? Tépjem mellemen az inget?

– Majd én.

– Ezt azért ne vállald át tőlem. – Kedélyesen mondtam ezt is, ismerősen.

Visszajött az asztal túlfelére. Bámultam közben lábát a szőnyegen. A sok fodros ruhához nem viselt cipőt. Tízezredszerre tudtam meg tőle, szavatlanul, hogy egy női lábfejnél nincs meghatóbb és érzékenyebb, a világmindenség egy zuga fészkel, húzza meg magát minden hajlatában. A talp homorulatán lehet azt legjobban tapintani. De ahhoz kora délután kell, derengés, nem homály. És az a híd a női talpon omlik be legelőbb, s akkor az egész talp rálapul a padlóra, végzetesen. Em valami nehézkes bájjal járt még.

Azt is megtudtam ugyanakkor, hogy fűtenek a lakásban, és így végre mezítláb járkálhat, ahogy szereti.

Nem leült: elhelyezkedett a székben. Elterebélyesedett. Otthon volt, társalgott aztán, akár egy özvegyasszony.

– Ma délelőtt feljelentettelek – mondta. – Bementem ezekhez, és besúgtalak.

– Csak úgy bementél? Vigyázz, ismerem a helyet! Bejelentkeztél a kerek kis ablaknál… Sorszámot is adtak? Így megy ez?

– Nem mindegy, hogy volt? Volt ez is.

– Volt?

– Volt, van, akárhogy is, nem mindegy?

– Így szokás? – kérdeztem rá, időt is hagyva magamnak. – Hivatali úton, mint a gázműveknél?

– A fő, hogy rávettem magam, hogy odamenjek, és rólad beszéljek.

– Ők meg a hasukat fogták a röhögéstől. Semmit sem tettem ellenük. Sajnos. Mit jelenthettél volna?

– Ami eszembe jutott. Amit hallani akartak.

– Honnan tudhattad, mit akarnak hallani? Tőlem nem.

– Mindenki tudja. Valami rosszat. Rosszat akartam tenni. Miért, nekem nem szabad? Úgy is éreztem éppen, hogy a szabadságomnál vagyok, ha egyszer már eldöntöttem, hogy rosszat is tehetek. Miért csak itt legyek, veletek, miért ne adhatnám magamat azoknak is? Felszabadultam. Mint a szűz, aki nehezen bírja már… Szűz is voltam, évek óta.

– És Kutya?

– Kutya csak kutya. Egykutya. Csak azért kellettem neki, mert neked is kellettem. Őt kielégíti, hogy ezeknek nyalja a seggét.

– Miért nem neki mondtad el, amit rólam kitaláltál? Ő továbbadta volna.

– Adok magamra – mondta. – Ezek stricijének nem leszek a kurvája. Na meg akkor hol az én érdemem, hol a hála? Már nehogy ő arasson.

– Egy besúgóval éltél együtt, Em!

– Nem éltem. És nem Em. Megszűnt a kód. – Könnyedén legyintett a nehéz kezével. – Nem értesz te semmit. Azért is mentél el. Itt kellett volna, velem megrohadnod. Akkor tegnap nem úgy néztél volna, ahogyan néztél… De ma bosszút álltam. – Összekulcsolta két kezét a hasán, kényelmesen, meghitten, talán megadóan. – Nemsokára megöregszem – mondta. – Egyszer úgy ébredek, mintha nem is én volnék. Magától csurog a nyálam, pedig én köpni szoktam. De befejeztem. Hova menjek, ha nincs hova? Csak ezekhez mehetek.

– Erre mit mondjak? Azt, hogy nekem mindig fiatal maradsz? Tudod, hogy hazudnék.

– Szerettem volna mindent elkövetni, amire képes vagyok, még mielőtt reszketni nem kezdek a vénségtől. De ti nem hagytátok. Állandóan le akartatok fektetni, állandóan beszéltetek, nem hagytatok időt másra. Elegem volt. Vagy semmiből sem volt elég. Mindegy. Majd megtudom.

– Ne tedd – mondtam, és ösztönszerűen térdére tettem volna a kezemet, de visszafogtam. – Ne bántsd magadat. Szabad vagy, de ezt nem szabad.

Rettenetesen, ijesztően butának éreztem magam az ilyen giccses közhelyekkel a zsigeri bölcseletével szemben, amely még hús-vér gyerekeknek is képes életet adni, akik aztán tudósok vagy útonállók lesznek. Mindig is csodálkozva csodáltam, miképpen képes a létre jönni egy gyerek, noha ismertem a hozzá vezető fiziológiai, biológiai útvesztőket éppen úgy, akár ezt a nőt. Annyira. Ő meg ült csupán, egy csecsszopót is dajkálgathatott volna az ölében. Tudtam viszont, hogy erre nincs esélye. Együtt tudtuk.

– Besúgtalak – ismételte velem szemben az asszony, mintha ellenkezésemre, felháborodásomra, szóbeli vagy akár tettleges megtorlásra vágyna, egy felmentő arculcsapásra. – Feljelentettelek. Csak mert tegnap úgy láttál, ahogyan. Úgy néztél rám, akár egy elhagyott szeretőre. Talán még sajnáltál is. Nem megyek el ezekhez, ha előtte van kivel megbeszélnem. Szólnod kellett volna. Te meg csak álltál.

– Te meg néztél. Némán. – Most is úgy nézett, át a rőt félhomályon. – És várod a hálájukat. Nem jellemző rájuk.

– Jó, akkor legyen egy jó pont a dossziémban.

– Egy nyavalyát! Te csak a honleányi kötelességedet teljesítetted. Azért nem jár fizetség, de még köszönet sem. Sőt, neked kell hálásnak lenned, amiért alkalmat adtak rá. Megfeleltél az elvárásaiknak, hogy úgy mondjam.

Elfészkelt a karszékében, és megpróbált gúnyosan, megvetően kitámadni a kis otthona, élete biztonságából.

– Milyen jól ismered őket! – mondta, és még cöcögött is hozzá.

– Most velük dolgozom. Muszáj, ha még egyszer ki akarok jutni innen. Ezért kell megtudnom, kik lőttek, Izé vagy Szervál emberei?

Most már kacagni is próbált.

– Muszáj? Én hülye! Ártani akartam neked, és közben segítettem rajtad. Most már kirúgnak a szolgálatból. Nem dolgozhatnak egy olyan alakkal, mint amilyennek mondtalak.

– Ne hidd! Most már zsarolhatnak is. Miközben tudják, hogy hazudtál nekik. De szívesen elhiszik.

– Nem érdekel, mit hisznek. Az sem, hogy ki lőtt. Én megtettem a magamét. Hidd el, még meg is könnyebbültem tőle. Arra gondoltam, egyszer majd úgyis sor kerül rám, behívnak, mint a többieket, akkor meg miért ne mennék magamtól?

– Most jön a java, Em – mondtam neki. – A neheze. De lehet, hogy hovatovább megszokod, és egyre könnyebb lesz. A besúgást éppúgy meg lehet szokni, akár a félelmet, Em.

– Nem Em. Mária!

– Marika drága – mondtam tehát –, most már fenn vagy a listájukon. Majd szólnak, kiről jelents legközelebb.

– Azt ők csak hiszik!

– Fogadunk? Nekik fogsz dolgozni ezután.

– Én aztán soha – mondta derűsen.

Felrajzoltam neki a logikát, vagyis a csapdát, amelyben én voltam a csalétek, és ő az áldozat, és nem rémült meg tőle. Súlyosan, visszavont sugárzással ült, akár egy családanya, aki ő sose lesz.

Szegény Em! Szegényem. Elárult a derűd, a nyugalmad, amellyel a rémséges kilátást fogadtad. Hazudtál! Nem a titkosrendőrségnek, hanem nekem. Nem árultál el te engem senkinek. Most akarsz árulást elkövetni, mert azt hiszed, így segítesz rajtam, segítesz felejteni azzal, hogy megutállak, gyűlöletem kioltja az emlékezést. De itt is tévedtél, Em! Mária! A gyűlölet ébren tartja az emlékeket, azok csak a nyugalomban múlnak, simulnak bele az életünkbe. És ne légy ennyire nagylelkű, Em, Mária: ne akard megkönnyíteni a dolgom azzal, hogy utólag és visszamenőleg igazolod, azért mentem el tőled, mert méltatlan voltál hozzám, áruló vagy árulásra kész, nekem volt tehát igazam, amikor magadra hagytalak a bűneiddel.

Nem volt igazam, Em. Itt kellett volna maradnom, bárhogy, bármi történt volna azután. Nem bolyongtam volna szerte a világban, ahová vágytam, hogy aztán rájöjjek, mindenhol ugyanolyan. Jobb lett volna veled élni. Élni egyáltalán, valóságosan, és nem holmi örökös szünetben, két élet közti légűrben, várakozva, sóvárogva, de nem haragosan, talán még csak nem is szomorúan, hanem tehetetlenül, alkalmilag válogatott érzelmekkel és emlékekkel, időnként rá-rátalálva a dühre, a szerelemre, néha még az örömre is. De azok olyankor sem voltak igaziak, hiszen külön-külön szálltak meg, nem egyszerre. Részletekben léteztem, Em. Mintha külön-külön megtanultam volna az érzelmeket, veled vagy másokkal, hogy aztán alkalmazhassam őket. Most azonban mindhiába próbálsz újabb leckét adni, ezúttal az árulásról. Nem a megbocsátásról oktatsz, én mégis azt tanulom. A szánalommal együtt. Nem mintha ne lennél képes az árulásra. Elvégre én magam is képes vagyok rá, hiszen azt is megtanultam, hogy az életösztönünk része, akár a szaporodási vágy vagy a rettegés. Mégsem hiszem, nem fogadom el. A legrémesebb pedig ebben a hazugságban az, hogy fölösleges. Hiábavaló az álságos önvallomásod és a valódi önkínzásod, amivel azt vállalni akarod. Fölösleges áldozat, Em. Hogy odaveted magad a vélt gyűlöletnek, cafatonként. Semmit sem érsz el vele. És amikor ezt belátod: annál fájdalmasabb lesz. A belátás éppúgy, mint a hiábavalóság.

– Ha elmegy valahonnan az ember, soha ne térjen oda vissza – foglaltam össze fennhangon az elmúlt másodpercekben elgondoltakat.

– Csak nehogy megbocsáss – mondta ő, a maga gondolatsora végén. – Azt nem viselném el.

– Nem jövök többé, Mária. Most is csak azért jöttem, hogy neked is feltegyem a kérdést: ki gyilkoltatta le ezeket az embereket?

– Fegyveresek. Halottak így is, úgy is.

– És ki tüntette el a tetemeket? Az igaziakat.

– Én semmit sem tudok, senkiről.

– És most nem hazudsz?

– Azt hiszel, amit akarsz. Én meg azt csinálok, amit akarok.

– Mária – mondtam neki –, a hivatal, ahol fel akartál jelenteni, átmenetileg nem fogad ügyfeleket. Önmagával van elfoglalva.

Mintha meg sem hallotta volna. Tudtam, véget ért a párbeszédünk. Feltápászkodtam az ágyról.

– Fogalmam sincs, hol alszom az éjjel – mondtam mégis, próbaképpen.

Egy szót sem szólt erre. Köszönés nélkül mentem el.

A kapualjakban párok ölelkeztek, s a nőknek nem fázott a fehéren világító derekuk a mellükig feltúrt télikabát, pulóver, blúz alatt. Hosszú párák oszladoztak az áthevült testek körül. Értettem az indulatukat: elborította őket a lázadás láza, a félelem révülete, féktelenségként élték meg a rájuk szakadt szabadságot, olyannyira, hogy nem is gondoltak rá. Ösztönösen rohantak volna, ha riadó harsan, ugyanazzal a lendülettel fegyvert ragadva vagy menekülve. Nem is olyan sokára tele lesz a város szerelemgyerekkel. Azokat majd éppúgy nem ismerem, mint a papírszedőket-tépőket az emeleteken, pedig alig hat éve hagytam itt őket maguknak.

A főtér körül, a magas házakban világosak voltak az ablakok, és papírlapok szálltak ki rajtuk, előbb megvillantak a fényben, majd egymásra hulltak az aszfalt sötétjében. Néhányan tépett dossziékat lapoztak odalent, az utcára telepedő homályban, nem láthatták, mégis boldogan nézték a betűket. Régi, habár alig érthető tapasztalat, hogy földrengés, bombázás, népfelkelés és egyéb kataklizma után rengeteg a papír mindenütt, még az elektronikus közlésre áttért vagy a félanalfabéta országokban is. Szülővárosomban egyelőre számtalan iratcsomó süllyedt piaci szatyrok, koszlott aktatáskák mélyére, tűnt el a télikabátok alatt, hogy aztán ki-ki otthon, a konyhaasztalra teregetve böngésszen bennük. Ellesznek ezzel egy ideig. Cserélgetik vagy adják-veszik egymás közt a besúgói jelentéseket, amíg kihez-kihez el nem jut a magáé. Izgalmasabb lesz ez még a kanasztázásnál is.

A tolongásban, tülekedésben a sokaság gerjedelméhez képest alig hallatszott hang. Elszántan, konokul, válogatás nélkül markolták fel az iratokat, hangszalagokat. Aztán egy férfi felkiáltott:

– Vér! Ragacs! – Nem bírta abbahagyni. – Csupa vér. Ragasztó, ragasztó.

A papírlapok a vér helyére hulltak, eltakarták. Én is az eltüntetett tetemek nyomát tapostam a slaggal sebtében felmosott, felsikált téren, és egy akta a cipőtalpamra rátapadt.

Az egyik utca torkolatában embert vertek, ugyancsak némán, felszabadultan és boldogan, ahogyan mások szeretkeztek vagy iratgyűjtőt guberáltak. Három férfi ütötte, ahol érte, a negyediket, egy rendőr felügyeletével.

– Most megkapod – szólalt meg egy idő után a rendőr. – Drágán fizetsz azért a mustárért. Meg a hülyeségedért. A zöldségboltban nincs kenyér, te!

A három ütlegelő mindinkább belemelegedett, áldozatuk a rendőrre pillantott néha, már ha kilátott a csápoló karok és a szemét elfedő vér mögül – azt csináltok vele, amit akartok, elvégre a ti haverotok, mondta az –, aztán megadóan összerogyott, mielőtt leterítették volna.

Az utca második kapujában újabb ölelkezőket láttam, és hálásan örvendtem, hogy magas a sötétkékbe esteledő téli ég, és a hideg is kíméletes.

Nagynénémnél tárva-nyitva állt a kapu, ahogyan még sosem az utóbbi tizenhét évben. Már-már meghatódtam ettől a hirtelen támadt vagy inkább visszatért bizalomtól, aztán kiderült, hogy nem mindenkit vár ide, hanem csak az orvost, de nem bízik a saját erejében annyira, hogy kimegy kaput nyitni. Az orvosnak viszont délelőtt óta sürgősebb eseteket kellett ellátnia, mielőtt elvéreznek vagy üszkösödni kezdenek, nénikém szívrohamának kezelését egyelőre a jóistenre hagyta.

– Maga is éppen jókor esett ágynak – mondtam neki. – Most használhatná a fronton szerzett ápolói tudományát.

– Ne viccelődj, még nem haldoklom – mormogta feszes szájjal –, nincs szükségem vigasztalásra.

– Azért sápadt egy kicsit. – Falfehér volt. Szeme kifordult, mintha egyfolytában a Jézus-képet nézné az ágy felett, annak is leginkább a lángcsóvás szívét. – Hozhatok valamit? – kérdeztem halkan.

Legyinteni akart a szikár kezével, de leejtette az ágya mellé, éppen a kitömött holt kutya fejére, s felfigyelt rá.

– Ezt vidd ki – mondta.

– Nem kér enni.

– Most már elleszek magamban – mondta. – De azért örvendek, hogy ezt megértem.

– Maradjak én itt helyette?

– Nem bánnám. De menj fel az ugrótoronyhoz. Itt járt a mozis barátod. A nődhöz menni nem mert. Üzeni, hogy mutatni akar neked valamit. Valakiket. Vigyázz magadra. Nekem egy kicsit sok volt.

– Küldjek ide valakit?

– Elrendezem én magamat – mondta. – Elvégre ápolónő is voltam. De tudod, tényleg örvendek, hogy ezt megértem. Kár, hogy nem láthatom. Megkérhetnélek, hogy ültess talicskába vagy babakocsiba, mert az is van hátul a fészerben, még a tied volt, s tolj ki a főtérre. – Igyekezett mosolyogni. – Jót kacagnának a népek. De neked más dolgod van. Szervusz, öcsi. Nem kérdezem, hogy vagy, már mindent elmeséltek. Tégy a tűzre, és vidd ki a kutyát.

Három kerítéslécdarabot raktam a dobkályhába, és kivittem a merev kutyát, letettem a kapu közé, házőrzőnek. Háta csupaszra kopott a rengeteg simogatástól.

Az ugrótorony rég nem állt, csak a népképzeletben. Annál hosszabb volt feléje az út. Mentem, mentem a végtelenné vált sötétben, hegynek fel, és a harmadik kilométernél már egy titkosrendőr társaságáért is hálás lettem volna. Mintha itt sikeresen kipróbálták volna a neutronbombát: élőlény egyetlenegy se látszott, csak holt tárgy, ház, kerítés, deszka, kő meg alattam a jég, azon a hold, az egyetlen világítótest.

Ezt akartad mindig, nem? – kérdeztem magamtól. – Hogy csak te egyedül. Most pedig rísz, amint rendre rájössz, hogy a magány tiszta önzés. Élvezd ki, ne sajnáld magadat. Nem számítasz, legfeljebb magadnak. Különben mintha itt se lettél volna. Te vagy a legismeretlenebb hősi városlakó. Egy senki vagy, sehol. Egy kutya sincs a környéken, hogy sírjon utánad. Nincs egyebed, csak az undorító életösztönöd.

Erre az ütemre léptem.

Az ugrótorony hűlt helye alatt, a rézsűben, lekerekített sarkok mögül fény világolt a bunkerból. Évek alatt nyilván kiette a tömítést az idő Wudu régi kéjlaka ajtaján. Elárulta a helyét már az is, hogy a bejárat domború vaslemezét nem födte hó, és a feléje vezető kitaposott ösvény. Elszánt, az elszántságtól elbutult férfiak nyomába léptem, azzal a régi tapasztalattal, hogy a külön-külön okos emberek együtt módfelett ostobák, legalábbis ostobaságokra képesek. Ezeknek annyira tellett a képzelőerejükből, hogy összegyűljenek, miután sok más törvénnyel együtt megszűnt a gyülekezési tilalom, és mielőtt elrendelik a következőt, s hogy az első kopogtatásra, jóhiszemű összeesküvőkként, ajtónyitás előtt eloltsák a fényt.

– Ki az?

– A Mikulás.

– Gyere, Guevara – szólt hátra egy hang a sötétbe –, téged keresnek.

Guevara pedig Wudu volt, valami bűzlő birkabekecsben. Kijött, aztán álltunk a havon.

– Honnan szerezted ezt a büdös bundát?

– Örököltem – mondta.

– Nem is tudtam, hogy van rokonod.

– Gyere – mondta. – Csak egy kérésem van. Odabent ne beszélj.

A tetemek odabent voltak. Gyertyát állítottak a fejükhöz, gondosan, megrögzötten, ünnepélyesen, és most sorra újra meggyújtották. Hét halott volt, és mintegy háromszor annyi virrasztó férfi körülöttük, akik mintha éppen belőlük akartak volna bátorságot nyerni. Egymás elől szívták el a levegőt a szűk helyiségben, mely átforrósodott tőlük, izzadtan álltak. A testek ellenben szorosan egymás mellett feküdtek a földön, betakarva, mintha a megfázástól óvnák őket. Nem látszott rajtuk vér, egyszerűen csak halottak voltak. Elszállt belőlük az élet, és nem lehetett tudni, hogy hova. Nem volt bennük semmi megrendítő, egyedül a tudat, hogy ezek halottak, meggyilkolták őket, és szomorúság talán, az is tudatos. Meredten, egyformán személytelenül hevertek a hátukon, lemosdatva, elrendezve, mintha tudná valaki, hol, mikor nyerhetik el a végtisztességet úgy, hogy közben mások se essenek áldozatul a temető felé kísérve koporsóikat. Nagyon, már-már véglegesen be voltak zárva a tetemek a bunkerba.

A gyertyafény kinagyítva vetítette az egybegyűltek árnyékát, nem is túl meszszire, csak a boltozatos falakig, azokon az általa rajzolt absztrakt képekig, ahol összekeverte a hullák árnyképeivel. Az emberek különben kicsinek látszottak az árnyékuk előtt. Játékbabák, túl nagy fekete köpönyegben. Túljutottak már a gyászon, el valami tárgytalan, de nem céltalan, tettrekész lelkesedésig, jöttömre azonban újra a holtakra fordult a figyelmük, és illendőképpen újrakezdték a néma siratózást.

– A barátom francia ügynök – mutatott be Wudu. – Remélem, segíteni tud nekünk. Legalább elmondja külföldön.

Tiszteletteljesen és nem reménykedve néztek, leginkább úgy, mint egy megképződött mesefigurát. Nem valószínű, hogy az utóbbi években találkoztak külföldivel. Tengert sem láttak. Megvoltak maguknak, és elképzelni sem tudták már, hogy nem maguk között, megzápult szűk körben intézik el a dolgaikat, akadhat támogatás, felszakadhat a burok, ez a nyákos, rugalmas falú menedék, amely legalább annyira fojtogatta, mint amennyire védte az életüket. A halottak ugyan jelezhettek volna nekik, és ezen az estén, kiterített társaikat nézve lehet, hogy megsejtették legalább, melyik a másfajta esély, a szabadulás lehetősége, hogy egyszer s mindenkorra kijussanak innen, ha másként nem, legalább a testükön ütött lyukon át. Vagy ha ők lyukasztanak ki másokat. Szavakkal már nem lehetett. De bármilyenek lettek volna, és bármit tudtak vagy éreztek is, itt voltak, a föld alatt, ahová régebb képzeltem őket, igazolták, hogy minden ábránd veszélyes, s azok között is a hősi ellenállás vágyálma a legveszélyesebb.

Mondanom kellett volna valamit. Ők úgy tettek, mintha nem várnának híreket, tanácsokat, önmagukkal foglalkoztak, már-már öntelt büszkeséggel és leplezett nyugtalansággal, amiért el mertek jönni idáig, kimozdultak az otthon falai közül, és útjukban eltakarították maguk után a nyomokat, a tetemeket.

– Csak egy kérdésem volna – szólaltam meg végül. – Ki tette ezt? Szervál tábornok vagy Haza Bérce?

– Ezeket feltámasztani már egyik sem tudja.

– Egyik kutya, másik eb – dörmögte egy másik hang.

Lassan jutott el az eszemig, hogy ellenségesek, csak mert máshonnan, másvalaki mellől, valami magasabb társaságból érkeztem. Egyúttal beláttam, hogy még csak nem is engem utálnak. Tartósan és tompán gyűlölnek mindenkit, aki többet vagy akár csak mást tud annál, mint amit megtanultak és amire vágynak, és hogy a kettő egy: vágyakozásuk csak a belátható, tanult távig terjed. Ennek a körnek pedig csak a peremén található a mindenható Haza Bérce is, akárcsak a Fennvaló, teljes hatalmával sem bír betörni, bennebb férkőzni a határon, amelyet ő maga vont köréjük.

Tehetetlenül és meghatottan álltam a megátalkodott erővel szemben, amellyel védték magukat. Nem bírtam mást mondani:

– Tudniuk kell, melyik oldalra állnak. Ezt az önkényt támogatják-e, vagy az ellenségét. Most ez a kérdés. Aztán majd meglátjuk.

Akadt köztük egy gyöngébb alkat, és reméltem is, hogy lesz ilyen. Nagydarab, túróscsuszán hízott, rőt üstökű férfi szólalt meg.

– A hadsereg lőtt, az elnöké. De annak a tábornoknak az utasítására…

Erre aztán, amint egyvalaki megtörte a hallgatást, és ezzel mintegy elárulta a társait, azokból is kitört a szó.

Reggel, a kései derengésben terepjárók és harckocsik érkeztek a városba, de annyian, csoda, hogy nem szakadtak be súlyuk alatt a tárnák, pedig már az iskolába tartó kisdiákok alatt is be-beomlottak, a régi bányából szedegették ki őket. A harci járművek felsorakoztak a főtéren. Hangosbeszélőn át hirdették ki a rendkívüli állapotot. Hazánkat megtámadták a szomszédai, mondták a hangosbeszélők, fegyveres seregek lépték át a határt, és tartanak erre. A hegyekben súlyos harcok folynak. Hős katonáink kitartóan és eredményesen tartóztatják fel az agresszorokat. Ebben a helyzetben viszont, a maga helyén minden állampolgárnak kötelessége kivenni részét a honvédő háborúból, szorosabbra vonni az egységet vezetője körül, aki a védelmet irányítja, vállára vette az ország megmentésének gondját, felelősségét, nehézségeit. Természetes tehát, hogy ebben a helyzetben, amikor a haza ügye előbbrevaló a polgárokénál, bármely diverzió, engedetlenség vagy akár bűnös passzivitás megtoroltatik. Köztudott ugyanakkor, hogy az eddig álnokul barátságot színlelő agresszoroknak ügynökeik vannak az országban. Ezért a lakosságot nyomatékosan figyelmeztetik, hogy a diverzánsok leleplezése hazafias kötelesség, ennek elmulasztása pedig statáriális elbírálás alá esik. A hangosbeszélők azt is közölték, hogy ebben a helyzetben bármely ellenséges propaganda, a vezetés bírálata ugyanolyan főbenjáró tettnek minősül, mint a betolakodók fegyveres támogatása.

– Ez eddig világos volt – mondta a férfi. – Ha megtámadnak, védekezni kell. Még a felszabadítás ellen is. Csakhogy ez rosszul volt időzítve. Az unokahúgom későig alszik, amióta nincs munkája. Amikor meg felriadt, azt hitte, visszajött az elnök, hogy újabb tömeggyűlést tartson, és rohant, nehogy lemaradjon róla. Egyenesen a katonákba szaladt. A katonák meg lelőtték.

Az unokahúg ott feküdt a földön, állig letakarva, csak a kis táskáját tették ki a mellére. Arról ismertem fel. A televíziós képen látott fiatal nő volt az, tudtam, hiányzik az egyik karja. Szinte megkérdeztem, hol van.

– Mások is elnézték az időt, úgy futottak ki a térre, ahogy voltak. Lehet, hogy nem mindenki a díszgyűlésre indult, csak nem értette, mi történik, és meg akarta nézni. Még az is lehet, páran azt hitték, felszabadítók érkeztek. Mindegy, hogy kicsodák. Azt hitték, bárki jöjjön, mindenképpen jobb lesz ennél, ami van. Ez az egész. Ez a tata – bökött a férfi a pizsamás tetemre – még éljenzett is. Hibás, hát persze. Gyártási hibás. De honnan tudta volna?

– Pék volt – mondta Wudu.

– Tehát, ki volt? – kérdeztem. – Ki adta ki a tűzparancsot?

– Ki rendelhet el országosan valamit?

Ráztam a fejemet, szanaszét preckelt hajamból a bunker boltívéről rám pergett nedves homok.

– És ha csel volt? – kérdeztem. – Minden tábornok kiadhat parancsot. Ennek is vannak katonái.

– Egyik se merné.

– Akkor mondok valamit – mondtam. – A fővárosból jövök, ahol még működik a telefon és egyéb. Tudom, nem tört be az országba senki. Ez az ország nem idegen, hanem saját megszállás alatt van. Lehet kacagni!

Valaki megpróbálta.

– Senkinek sem éri meg, hogy elfoglaljon minket – tikogta.

– Szerinted megint átvertek bennünket? – kérdezte Wudu. Lassan, szűken mért mozdulatokkal járkált a tetemek körül, mintha mindjárt újabb sorokba kívánná rendezni őket, olyan magabiztosan, hogy azt vártam, rászól az emberekre: Imához! – azok pedig letérdelnek. Hallgatva álltak, és megint a tetemeket nézték, vagy a homályt. Arra gondolhattak, vagy csak én gondoltam erre, nem elég, hogy azok hiába estek el, hanem így értelme, tehát haszna sincs a haláluknak. A gyilkosok pedig még csak őszinték sem voltak, noha el lehetett várni tőlük legalább annyit, hogy úgy viselkedjenek, ahogy igazi halálosztókhoz illik a lövésenként megvilágosodó pillanatukban.

– Maguk eldönthetik – mondtam –, megmaradnak a régi gyalázatban, vagy az új rosszat választják. Abból viszont még kijöhet valami. Kell, nem kell, de akkor is az a jövő.

Nem látszott rajtuk egyéb, csak hogy legszívesebben hazamennének, ám egyikük sem vállalta, hogy elsőnek indul. Én azonban már nem érdekeltem őket. Kézzelfogható segítséget vagy legalább utasítást vártak, hogy mihez fogjanak, és nem vendéget. Mi a csudát mondhattam volna nekik? Mit ígérhetnék legalább? És kinek a nevében?

– Jó – mondtam. – Visszamegyek ezekhez a semmikhez. Hazudhatok is nekik, azon múlik, maguknak mi a jobb. Ehhez azonban tudnom kell, mihez képest hazugság, amit mondok. Csesszék meg! Szóljon már valaki, hogy ki rendelte el a sortüzet.

– A hivatalos katonák tették – mondta egy újabb ember. – Az elnökéi.

– Biztos?

– Annál biztosabb, hogy a másikra akarják kenni.

– Megegyeztünk – mondtam. – Haza Bérce katonái tüzeltek. Rendben van ez így? Nem szeretném, ha később mást mondanának, és engem ezért felakasztat valaki.

– Az már nem divat – szólt közbe Wudu. – Legfeljebb elüt egy autó.

Hálás voltam neki, amiért ezt mondta. Mindenki mosolygott ugyanis. Rajtam gyakorolták a humorérzéküket, amint elképzelték, hogy a flaszteron heverek, összegyűrve. Egy szót sem hisznek abból, ami megtörténhet, jutott az eszembe, a tetemeket nézve. Aztán megláttam mellettük, a szigorú sor végén, egy ismerőst. Kutya volt. A többi szorosan egymás mellett hevert, megmosdatva, Kutya egy kissé távolabb tőlük, nem sokkal, csak félméternyire. Az ő arca véres volt: saját ujjnyomainak hosszú csíkjaitól. Mintha az utolsó percében összekarmolta volna magát. Érdemes volt, Kutya? – kérdeztem tőle némán. – Élvezted legalább? Ezek legalább gyűlölték őket. Lehet, hogy te is. Lehet, hogy egy hatalmas vicc volt az egész, és mindvégig röhögtél rajtuk meg magadon? Az ám, Kutya, sokba kerül a cinizmus, főként ha nincs elég esze hozzá az embernek.

– Ezt neked kellene elvinned – legyintett unokaöcsém maradványa felé Wudu.

– Most nem arrafelé megyek.

– Kikísérlek.

Nem mozdultam, pedig megfogott, szorította, aztán rázta a vállamat; nem ő volt az első aznap. A többiek számára olyannyira idegen voltam, mint még Kutya sem, ők nem érintettek volna meg.

– Most mihez kezdesz velük, Wudu? – kérdeztem. – Élesben megy már.

– Egyelőre temetünk. A gyászmenetből könnyen lehet tüntetés.

– És könnyű közéjük lőni, ha egyszer már kijöttek a házikójukból.

– Eddig is temetéseken találkoztunk. Tudtuk, ki mért ment oda, még ha nem ismerte is az elhunytat. Egymásért mentek. Vállalni kell a kockázatot. Ugye, emberek?

Azok meg inkább a hullákat nézték, nem őt.

– De akkor te mész elöl – mondtam neki. – Ígérd meg!

– Te meg hol leszel?

– Honnan tudjam? Remélem, Párizsban. Nekem is van jogom félni.

– Mi van, nem véd meg a diplomáciai mentességed?

– Micsodám? Mit gondolsz, ki vagyok én? Hencegni akarsz ezeknek az előkelő barátaiddal?

Annyira magabiztos volt, annyira a maga helyén, megsérteni sem bírtam.

– Jó, hagyjuk – mondta. – Titkos: titkos.

– Én civil vagyok, Guevara! Véletlenül tévedtem haza. Meg hoztak is. De ti már nem civilek vagytok. Halottaitok vannak. Ez a ti ügyetek. Nem tudom helyettetek elintézni.

Belegondoltak-e ebbe vagy sem, nem tudhattam. Egy férfi azonban megszólalt valahonnan:

– Maga közel jut hozzá. Nyomja bele egyszer-kétszer a kést, s maga lesz a hős.

– Na? – bökte felém kis állát Wudu. – Most beszélj! Aztán mehetsz vissza a Fény Városába.

A többiek némán figyelték, amint kimegyek a vasajtón.

Emberekkel beszéltél, habár nem mondtál nekik semmi fontosat. Az anyanyelveden! Az anyanyelveden, amelyiken álmodsz, és amit beszélni csak rádióban, alkalomadtán, újabb emigránsoktól hallottál. A körutakon császkálva közmondásokat, szólásokat idéztél magad elé, melyek csak azon az egyetlen nyelven létezhetnek. Megpróbáltál versekre emlékezni, leginkább az ütemük miatt, de ez nem igazán sikerült, kiegészítetted hát az elfeledett szavak űrét a sajátjaiddal, vagy csak annyival: la–la–lalla–la. Időnként jó volt, de leggyakrabban siralmas. La vagy la-la-la. Ez az összes víg és bús dal alaphangja a világon, Lucille.

La–la–lalla–la. Ezt skandáltam magamban, lefelé csicsonkázva a lejtőn a nem létező ugrótorony mellől, s közben még a hold tükörképére is rá-ráléptem a jégen. Törődsz végre valakivel, nem csupán magaddal, félsz, izgulsz, elérzékenyülsz és leplezed, beszélsz valamit, nem baj, ha az használhatatlan ostobaság. Kaptál cserébe egy esélyt, szó szerint halálosat. Nem mered kihasználni persze, ám életed végéig boldogíthat, hogy ennyire közel kerültél valamihez, amit eddig egyöntetűen gyűlöltél vagy szerettél. A messzi távolból, szinte elméletileg. De ez annál hús- és szarszagúbb, Lucille.

Azok a szomorú, elesett férfiak pedig, az elsiratottak hasonmásai a föld mélyén mégiscsak kimentek a főtérre, a fegyverek elé, és kiabáltak, rázták az öklüket. Lehet, nem is tartják ezt világrengető nekibuzdulásnak, sem életveszélyes kockázatnak. Utóbb talán azt mondják, borközien: ennek is eljött az ideje, akár a kukoricakapálásnak. A gyászuk lehet, hogy csak eltompult pihenés, lélegzetvételnyi csend a végső kiáltás előtt.

Helyesbíts! Ha nem egyéb, meséld be magadnak, hogy hősök. Éppen csak elkéstek egy kicsit. Az eltelt időért meg nem jár nyugdíj, Lucille. Nem sok a haszna az önfeláldozásnak, a fegyverek elé vagy akár mögé állni pedig semennyi se. Hacsak nem annyi: megérezzük, hogy emberek vagyunk. Olyankor meg fáj a derekunk, és a fiunk jövője.

Lucille, az, hogy időnként magamban hozzád beszélek, azt jelentheti, hogy odavágyom. Nincs nekünk itt semmi keresnivalónk. Arcátlanság lenne örvendeni a változásnak, ha nem szenvedtünk meg érte.

Részlet egy készülő regényből.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben