×

Szerepek

regényrészlet I.

Csiki László

2008 // 02
Olyan volt a város, akár gyerekkoromban, emberöltőnyi időt eltakart belőle a sötétség és a hó. Az éjszaka a havon. Abban, Lucille, zöldellő, nyári kisváros nyújtogatta kis tornyait az égre, és az megértően lennebb ereszkedett, hogy elérhessék. A juharfák szélfútta bolyhai fennakadtak a márványtáblák aranyozott betűin, melyek hajdanvolt jelentéktelen eseményekre, szabadságharcokra, vértanúkra, foglalásokra, szabadulásokra emlékeztettek a középületeken. Bolyhos volt még a villanyvezeték is a templom és a parki zenepavilon között. A parkban persze voltak gesztenyék is, szokásosan. Voltak kankalinok a rézsűn. Fennebb, a makadámúton kutyák sütkéreztek, napjában kétszer zavarta fel őket teherautó vagy gumirádlis szekér egy évszázaddal ezelőtti nyáron, és olyankor mindig kaptak vigaszképpen egy-egy koncot, nyesedéket a hentestől. A szabóműhely ajtaja felett gyakran lengett fekete zászló, minden elhunyt klienst meggyászoltak, akinek megvarrták első és utolsó öltönyét, amit előbb a mestervizsgáján, majd a lakodalmán, a keresztelőn és a gyerekei kézfogóján, vasárnaponként pedig a misén viselt. Az asszonyok húsos paprikára alkudtak reggel a piacon, és ecetes vízzel mosták a hajukat péntek este. A fiúgyerekek a galambokat parittyázták a félbehagyott templomtoronyban, a lányok vizes homokban játszottak, és benne hagyták üde ülepük nyomát. Az új városi elöljárókat még életükben elfelejtették, de azért tartózkodó kérelmeket nyújtottak be nekik, és igyekeztek meghívni őket az olyan jelentős alkalmakra, mint a menyegző, az almaszüret, a szabadságharc vagy a vértanúk kivégzése, majd emléktábláik megkoszorúzása. Telefon híján kézzel írtak, lapszéltől lapszélig, takarékosan, és csakis életbevágó leveleket. Az öngyilkosságra elszánt asztalossegéd is vigyázott a külalakra a búcsúüzenetében. Közben a konyhakertben, a zöldségágyások szélein kinyíltak a tulipánok, és illatát árasztotta a majoránna, a kapor. Az agglegények matrac alá rakva vasalták ki az ünnepi nadrágjukat, a sintérek hosszú botra kötött hurokkal jártak, habár csak havonta egyszer. A kalandvágyók többsége a vasútállomás irodájában hagyta a csomagját, hogy hiánytalanul megtalálja, amikor rövid útjáról gyűrött zakóban hazatér. A vallásosak a hitetlenek mellett térdepelve fohászkodtak a két templom egyikében, és sült oldalast ebédeltek utána, együtt. A nagyapák madárlátta kenyérszeleteket osztogattak vasárnaponként az unokáiknak, a nagymamák szilvaízes karéjokat és diót a kamraajtó között, hogy ne lássa az öreg, aki a hátsó udvarban napozott derékig vetkőzve, mogyoróbokrok mögé bújtatva a szomszédok tekintete elől illetlenkedő meztelenkedését. Cserebogarak hulltak rá a fákról. A főtéri trafikosbódé mögött félbetört cigarettákkal próbálták ki tüdejük erejét a kamaszok, és az iskola falánál okádtak azután. Szegények voltak, de nem féltek.

A régi mozi vetítőfülkéjében az volt a legkülönösebb, hogy be lehetett jutni a halkan zajos homályába. Az ajtó rendeltetésszerűen működött: az ember lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Bent, az ismerősen ragasztószagú melegben meztelen női feneket láttam meg elsőnek, keretben. A megfordított elnöki arcmás hátlapján tündökölt, Haza Bérce most a falnak mosolygott. Wudu egy fali lyukon át a sötét moziteremnek vigyorgott, a szégyentelen képeknek a vásznon. Nem fordult el tőlük.

– Levágtam a varkocsomat – mondta, és rázta a fejét, röpködött a mákos haja. – Mától normális vagyok. Szabadság, testvérem!

Élénk volt, boldog és tépett. Valami göbök ütköztek ki az arcán, hideg verejték látszott folyni közöttük.

– Úgy nézel ki, mint akit skatulyából húztak ki – mondtam neki. – Összegyűrődtél az állásban.

– De most már mindenki tudja, hogy miért. Egy perc alatt rájöttek, hogy miért voltam olyan éveken át. Mert ők nem mertek olyanok lenni. De most már látszom. És mutatok is nekik valamit.

Pornófilmet mutatott. A vásznon ugyanolyan félmerev hímtagokkal foglalatoskodtak gyöngédtelen nők, akiknek alig lehet megkülönböztetni egymástól a testnyílásait, mint a világon mindenütt a vásznon, képernyőn. A zsúfolt teremben csak a hangszóróból feltörő nyögések zavarták meg az áhítatos csendet. A vetítőgép fénypászmájában lehelet párállt, azon is látszott a kép, habár csak foszlányokban.

– Hát itt vannak a honfitársaid – mondtam. – Ezért kihalt a város.

– Hatvan éven felülieknek kedvezményes – mondta Wudu. – Még a vénasszonyok is bejöttek a szélekről.

Az egyik vetítőnyíláson át láttam is az idős asszonyokat, kézi kötésű kalapban, kesztyűsen, ölükbe fogott piaci szatyorral, a vészkijáratot jelző piros lámpák alatt pedig kamaszok támasztották az ajtókeretet, hogy idejében elszelelhessenek, mielőtt a kéjmámorból felocsúdó apjuk rájuk förmed. Az apák azonban elmélyülten bámulták a vásznat, és időnként mélyebbre húzták szemükbe a sapkájukat, páran a védősisakjukat, amivel a fejükön ellógtak a csatornaásástól. Néhányuk levetette, maga mögé vagy a felesége oldalához gyűrte a télikabátját. Szűken ültek, de most örvendtek ennek. Érezték egymást. Dugig volt a terem.

A vásznon fehér jacht fedélzetén a nézőkéhez hasonlóan elmélyült párok használták testük bizonyos, már-már önálló részeit, hárman a csillogó kormánykerék köré fonódva egyszerre keresték a leglátványosabb pozíciót. Déltengeri nap világította meg legintimebb helyeiket.

– Kint lőnek – mondtam Wudunak –, te meg itt onanizálsz. Kik lőttek, Wudu?

– Te még itt vagy? – kérdezte. – Persze, te mindig úgy mentél el, hogy maradtál, s úgy maradtál, hogy itt se voltál.

A filmet nézte ő is, félszájjal beszélt.

– Kik lőttek? – Elrángattam a képtől. – Azért jöttem vissza, hogy megkérdezzem: kik ölték meg a nézőidet.

– Ezek eddig még nem láttak ilyent – mondta. – Terjesztem a kultúrát.

– Jobb csinálni, mint nézni – mondtam. – Tudják ezt maguktól. Csak te nem tudod. Te magaddal csináltad.

– Tévedsz, testvér. Ezek a tengert nézik, testvér, nem a pinát! – mondta. – Eddig nem láttak tengert és hajót! Sem ilyen napsütést.

A tengert, a hajót, a napsütést élvezték a nézők a sötétben, kéjes érzésekkel, és a maguk határtalan örömét. Ezután meg tudják majd nevezni: az öröm színe mindig kék marad. Ezután a családapák úgy emlékeznek az óceánra, mintha bejárták volna, és a magjukat is beléürítették volna egy hajótatról, hogy magukévá tegyék a világmindenséget. Az anyák lubickoltak benne, úsztak a messzi pálmafák felé, és maguk sem tudták még, közelre képzeljék-e a partot, vagy észveszejtő végtelen távolságba, kijussanak vagy belevesszenek-e az ismeretlen tengerbe.

– Kik gyilkoltak itt, Wudu?

Elmozdult a kukucskálótól, szembeállt velem, már-már bele a betonpadlóba.

– Neked nem mondanám meg, ha megversz, akkor sem. Te olyan barátokkal jöttél, hogy nem mondom meg.

Nem is mondta meg. Sokáig, a film végeztéig győzködtem, még magamról is beszéltem közben, és a végén már csak azt kérdeztem:

– Hol vannak a hullák?

– Az emberek! – helyesbített. – Az emberek otthon vannak. Az emberek nem beszélnek.

Elrohant mellettem, ki az ajtó elé, és a lépcsőforduló magasából mint egy emelvényről kiáltotta a moziból kisorjázó, sötét embereknek:

– Holnap matiné!

A vastagon öltözött emberek integettek neki a hóból.

– Szabadság van! – kiáltotta Wudu, és az ég felé tárta a karjait. – Ha nincs, akkor lesz – mondta nekem.

A nézők némelyike is fellendítette a karját, Wudu felé, bár nem sokan. Aztán elvonultak.

– Ne nagyon éltesd még a szabadságot – mondtam, amikor visszajött a vetítőszobába. – És főleg ne verd át ezeket a népeket. Haza Bérce itt van a városban, és nem is egyedül. Eljöttek felnyalni a vért.

– Te is – mondta.

Lehet, hogy valóban ezt tettem a hátrahagyott két napban, szemrevételeztem, majd eltüntettem a nyomokat. Vagy maguktól olvadtak el, mint a hóban. Wudu mintha szándékosan hagyott volna időt, hogy erre gondoljak, a pornófilmet pakolta be közben a Haza Bérce utazásai feliratú dobozba.

– Figyelj rám – mondtam. – Rám, ne magadra. Ezek képesek elpusztítani az országot, csak hogy ők megmaradjanak. Véletlenül tudom. Most azt kell tudnom, ki mészárolt itt.

– Nem mindegy? A holtak: holtak. Mi itt, vidéken így látjuk. Nekünk itt, vidéken eljött a szabadság, s nem fontos, hogy ki hozta. Mindegy itt vidéken, hogy ti a fővárosban mit csináltok. Lőhettetek is, most már hiába.

Egyszerre elsírtam magam. Olyan váratlanul, ahogyan elaludtam a vécében. Ugyanolyan tehetetlenül és elcsigázva. Nem is sírtam, csak folyt a könnyem, mint a konyhai vízcsapból. Nem restelltem, hagytam. Épp ideje volt. Álltam a vetítőkamra sarkában, az ajtó mögött, és még hallottam is, ahogy elegáns kabátomra koppannak a könnyeim. Valami fekete kutyaszőrt néztem közben, amit a huzat a szegletekbe sodort.

– Hogy szól az idézeted? – kérdezte Wudu. – A csővel, az egerekkel, a térrel és az idővel. Puff neki! Testvérem, tőlem tudd meg: nálunk szerda van, de nálatok még csak kedd.

– A kurva anyádat! – mondtam. – Ne röhögj te rajtam.

– Már ne hidd – mondta Wudu. – Megbocsátok. El van felejtve. Minden. Ha akarod, még gulyással is megkínállak.

– Megköszönöm. Egész nap nem ettem, attól vagyok ilyen gyenge. Csak nehogy telesírjam a tálat.

– Nincs is tálam – mondta Wudu.

A könnyem elállt, a gulyás jólesett, bár csak gyér kolbászdarabok bujkáltak a sűrű krumpli közt. Egyenként éreztem lecsúszni kivékonyodott nyelőcsövemben a falatokat. Matracon ültünk, Wudu hálóhelyén, mindegyre belevertem a fogam a térdemen tartott piros lábas peremébe, és olyankor kacagni próbáltam.

– Jobb lenne – szólalt meg Wudu –, ha úgy tudnád, itt semmi sem történt. Miért? Láttál valamit? Még csak nem is képzeltél ilyent. Amíg itt voltál, állandóan arról papoltál, ez olyan kisváros, ahol semmi sem történik, legfeljebb a toronyóra árnyéka kerüli meg a templomot, azt is csak félig. Meg hogy ha egy béka beleugrik a szökőkútba, a törvényszékig csapnak ki a hullámok, ettől a sok bunkó meg mind kigyűl az utcára. Szinte el is hittem. De közben múlt az idő. Nélküled is úgy, mint veled múlt volna. Közben azért megtanultunk ezt-azt.

– Tűrni – mondtam tele szájjal.

– Nehezebb egy helyben ülni, mint otthagyni csapot-papot, ha baj van.

– Ezt nekem mondod?

– Mondhatnám, de nem mondom – felelte. – Hagyjál minket. Hagyd, hogy irtsák egymást az új barátaid. Hadd hagyjuk szabadon, hogy elvégezzék helyettünk a tisztogatást. Akkor aztán nekünk is lesz helyünk.

– Urak bukásán örvend a bolond – idéztem valahonnan.

– Jó közmondás ez, csak nem igaz – mondta. – Menj vissza hozzájuk, s mondd el, hogy itt se voltál. Igazolhatom, hogy nem is voltál itt, testvér, soha.

– Vagyis nem volt sem Em, sem a folyó, és még te sem voltál – mondtam, még mindig szipogva, és tudtam közben, hogy megengedhetetlenül és elengedhetetlenül érzelgős vagyok. – Elhiszed ezt? Azt hiszed, hogy a hullák számítanak? Azt is, hogy hagyjuk magunkat megöletni?

Talpra állt mellőlem, körbefordult, lengett a kabátja és a lenyírt haja.

– Hulla vagyok én már, testvér. De én legalább belátom. Hu-hu-hu, hulla-hopp! – skandálta. – Évek óta igyekszem kihalni. Velünk már nincs mit kezdeni az új világban.

Ettem közben a gulyást.

– És gondolj bele – emelte meg a göbös ujját –, mi történik, ha egymáson keresik az áldozatokat, és egyet sem találnak. Attól jönnek csak zavarba igazán. Mint az őrmester a viccben, aki a bokor mellé tojt, de a bakák egy lapáttal ellopták szarát, s amire megfordult, hogy lássa szeretett végtermékét, még a hűlt helyét sem találta. Ott forgolódott csóré seggel, kiszolgáltatva, védtelenül. Ki van ez találva, ne rontsd el. – Sírósan meredt rám. – Azt intézd el, hogy ezek se találják meg, amit ideszartak nekünk. Csak ennyit kérek. Kérünk.

– Nem – mondtam, és a vetítőgépe felé intettem közben. – Ilyen filmet nem csinálok. Se neked, se nekik. Szeretném végre, ha valóságos lenne a valóság. Azt akarom, hogy érje a széle a hosszát.

– És azt hiszed, akkor megnyugszol?

– Egy életre kibőgtem már magam itt neked – mondtam. – Köszönöm, hogy nem vetted észre.

Reccsent a csípőforgóm, amikor felálltam, a vállam is, amikor letettem a matracra a lábast. Elkezdett talán belém szivárogni a tél.

– Hány az óra? – kérdeztem.

– Kedden vagy szerdán? Különben nyolc.

Kilencre járt, és reméltem, nem feküdtek le még a rokonaim, hat pokróccal és szakadt kabáttal takarózva, hogy takarékoskodjanak a villannyal, fűtéssel. Rajtuk kívül nem jutott eszembe más, akihez mehetnék, egyedül Em. Sikerült egy napra távol tartanom magamtól, nem gondoltam még az emlékére sem, most azonban azzal együtt felmerült valahonnan. Ezentúl őt is cipelhettem.

Nyomtam egyelőre egy vaskapun a csengőt egy kis utcában, holdvilágnál. Gyere már, gyere, mondogattam magamnak. Pierre vagyok. Petár, Petya, Péter. A bátyád vagyok. Vagyok valaki. Elájulok, ha nem beszélek, nem kapaszkodom a szavakba legalább. Tanár vagyok, illatszerügynök vagyok, megfagyok. Ha pedig sokat beszélek, letörik a nyelvem a fagyban.

Az ajtó fölött felgyúlt végre a lámpa. Kijött a házból egy fekete gomolyag, csupa kabát, kendő, kacabajka. Kulcsra zárta maga után az ajtót, és elindult a kapu felé a havon, amelyen aznap senki sem járt még.

– Jövök – mondta messziről, és valóban jött, támolyogva, meg-megcsúszva a magas szárú cipőjével. Útra öltözött, kis fekete lakkretiküljét is hozta. Odanyomta végül puffadt arcát a kapurácshoz, szinte felhasogatta rajta a húsát. Felcsúszott homlokáról a kendő, és a gyér fényben is láttam, hogy kiültek bőrére a vérerek.

– Berúgtál? – kérdeztem. – Ne csináld!

– Mehetünk – mondta. – Hagytam búcsúlevelet.

– Mit ittál? – kérdeztem. – Egészségügyi szeszt vagy benzint? Gyere, kimosatlak.

– Ki a bús nyavalya vagy te? – kérdezte.

– Nem rendőr vagyok – leheltem az arcába –, ne félj. Csak beköszöntem. Az unokabátyád vagyok.

– Ne menjek?

Az arca nagy lett néhány év alatt, a szája kicsi. Percenként megnyalta az ajkát, okosan, mielőtt ráfagyott volna a nyála. Kidugta a kulcscsomót a rácson, az utolsó reménnyel, hogy ő bent maradhat mégis, legalább az udvaron. Lógott, zörgött elhízott kezében a vasköteg, mintha a földre sem akarna leesni.

– Tessék! Vigyétek. A tietek a ház is.

– Én vagyok az – kezdtem, és meg akartam szólítani, de amint mondani akartam, rádöbbentem, hogy elfelejtettem a nevét. – Te vagy az utolsó rokonom – mondtam balogul. – Én vagyok az utolsó rokonod. A gyerekeid nem rokonok, ők a gyerekeid. Hány éves most a fiú?

– Elment – motyogta. – Elment. Mit akartok még?

Benyúltam a rácsok között, megfogtam a vállát, puha volt és remegett.

– Volt neked egy anyád – mondtam. – Nekem is volt. Ők ketten testvérek voltak. Szegről-végről mi is testvérek vagyunk. Én vagyok a…

– Beviszel, vagy bejössz? – kérdezte.

– Én vagyok Pierre, Petya, Petár, Péter. Pokahontas. Vagy akárki.

Halkan dédelgette a vállán nyugvó kezemet a kesztyűjével, aztán az arca felé vonta. Sértette kimarjult csuklómat a vasléc.

– Nem veszed el a kulcsot, ha kinyitok? – kérdezte. – És ne verj meg.

Azt akartam ekkor, újra, hogy eleredjen a hó, és el is eredt, habár csak ímmel-ámmal. Sehonnai kis jégkristályok szállingóztak lefelé a halvány fényben. Megragadtak egyetlen unokahúgom kendőjén a szöszben. Fehérben állt, mire megkérdeztem:

– Ha van felnőtt fiad, hol van ilyenkor?

Megpördült hirtelen, szétpreckeltek róla a csillámok, betáncolt a szűzies udvarába.

– Hol van ilyenkor egy férfi? – rikoltotta. – Hol legyen? Egy nőben.

– Nem voltál ennyire trágár – csitítottam. – Akkor káromkodtál csak, amikor kell. Amikor illik, mondta nagyapa, de főleg munka közben. Ne ijedj meg, nem akarok bemenni, itt maradni még annyira sem. Csak kérdezni akarok valamit. Azt mondd meg nekem: kik lőttek itt? Neked tudnod kell, hiszen anya vagy.

Közel jött megint a hatalmas arcával.

– Te vitted el. Te mondtál neki olyanokat. Te vagy a bűnös – mondta. – És örvendeni fogok, ha lelő.

– Ahhoz puska kell – mondtam.

– Lesz nekik. Az én fiaimnak én mindent megadtam.

Büszkén állt a rács túlfelén, józanul.

– Ne próbálj hazajönni – mondta. – Mert, látod, olyanokat találsz itt, mint amilyenné én lettem. Menj te vissza a francia francba.

Nevén szólítottam, mert eszembe jutott.

– Róz – mondtam –, Róz. Hova lettek a fiaid?

– A föld alá. A picsába.

– Köszönöm. Tudhattam volna magamtól.

Becsöngettem az első házba. Aztán egy másikba, egy harmadikba is. Ne aludjatok! Fordul a világ, ébredjetek már! Túléltetek alva két évszázadot, erre tellett az erőtökből, de most mutassátok is meg, hogy az mire való, mire spóroltatok magatokból!

Mire kaput nyitottak, már a szemközti járdán álltam. Két házból is útrakész asszony jött ki, csomaggal a kezében. Belenéztek a félhomályba, egyikük megkérdezte, hozhat-e fésűt magával, majd megkönnyebbülve visszamentek a testükkel melegített odvaikba. Újabb csengőgombokat nyomtam meg, újabb asszonyokat találtam.

– Hol vannak a férfiak? – kérdeztem. – Elvégre kijöttek már a moziból.

– A férjem elutazott – mondta az egyik asszony. – Igazán. De tényleg. Nincs itthon, megnézheti, ha az a dolga.

– Minden férfi elutazott?

– Én nem tudom, kérem – suttogta az asszony. – Nekem is itthon kellene lennem reggelre.

– Itthon van – mondtam neki. Otthon is volt, idegen világba, a kapun kívülre készülni készen két szvetterrel és váltás fehérneművel a batyujában.

– Vetkőzzön le bátran – mondtam, én is halkan, én is keserűen –, aludjon nyugodtan. Szép álmokat. Én most megyek, megkeresek valamit, ami nem létezik.

Értetlen szemeket meresztett ettől, már amennyit láttam belőle a sötétben. Vallomásom képtelensége riasztotta meg, vagy az, hogy vallottam egyáltalán, ismeretlenjeként.

Levegőt sem becsültem még ennyire. Igaz, alig jutottam hozzá mostanig. A hajnali derengő fénnyel együtt szívtam magamba. Egyszerűen jó volt érezni magamat, a tüdőmet hasogató fagyot és a pólyáló szürke fényt. Azt, hogy élek. Nem tartottam olyan nagyon fontosnak mindmáig. Csak elvoltam, hol itt, hol ott. Szinte megtapogattam a tagjaimat, hogy valóban megvannak-e. De ha nem érzem, akkor is tudom, hogy egyben vagyok.

Sárgásak voltak a házak, de fő, hogy megvoltak. Nem rémítettek, nem vigasztaltak, csak álltak. Volt rajtuk ajtó, ablak. Az ablakok közt régholt legyek, és némelyik tető fölött tornyok. Kis tornyok csak, csököttek, de mégis. Amennyire városom lakóinak tellett. Mint mikor felcsipeszkedik az iparos álmai pereméig.

A hó is valódi, végre-valahára. Eszem belőle.

Élvezettel túrom cipőmmel a friss havat a képtártól a főtérig. Ott, a főtéren állnak és feküsznek a férfiak. Az állók harckocsikra kapaszkodva állnak, a fekvők harckocsik előtt feküsznek. Az állók mondanak, sőt kiáltanak valamit, a fekvők hallgatnak, egyértelműen. Elered a hó.

Holmi zászlók is lengenek.

Hó a hóra, de minek? – ezt gondolom elsőre. A fekvő férfiak már örökké ott feküsznek, kivárják, amíg a piacról hazafelé tartva rájuk bukkannak az asszonyaik, és úgy borulnak föléjük, mintha fel akarnák őket melegíteni. Az asszonyok a hullákról felrezzennek néha, lengő karral csendre intik a harckocsin kiabáló más férfiakat. De azok asszonyai újabb kiáltásokat akarnak hallani. Földre ejtik zöldségesszatyrukat, és megpróbálnak felkapaszkodni a tankokra. Nem áll rá a lábuk, de azért egy-kettő följut. Katonák segítik fel őket. A katonák hajadonfősek, eldobták a sapkájukat. Sörtés a fejük. Egy vaskos nő nyakába akasztja egyikük a géppisztolyát. Ő is kiabál, szájürege sötét a ráncos fehér arcban. A kiskatona leguggol a tankon, megmarkolja a nő fekete téli cipőjét, nehogy az lebukjon jeges talpazatáról.

Azok meg, az ismerőseim, csak fekszenek a havon, és hull rájuk a hó.

Egyetlen nő lehetne köztük, Em.

Kijöttek! Em, kijöttek meghalni! – mondom. – Hallod? Őket már nem lehet letagadni.

Mik vagytok, ti nők?

Eltömítették az összes lefolyót, csatornát ezek, nem igaz? Keresztbe feküdtek. Készségesen idomultak a lefolyó hajlatához, a rácshoz, de el is zárták a hazugság útját a pöcegödörbe. Nincs hősebb egy hajszálnál, Em, kedvesem.

A tank mellett megmoccant az egyik áldozat: nyugtot intett a többieknek, akik ugyancsak emelgetni kezdték a fejüket. Szófogadóan visszaidomultak az úttesthez.

Ezek csak játsszák a hullát – villan az eszembe –, a fiuk, a testvérük, a barátjuk halálát – és egy perccel később felfogom ennek az okát is.

Kijöttek a moziból! A kisváros az, amikor látszik, hogy kijöttek a moziból, mondta valaki réges-régen. Csakhogy most a nézők adták a műsort…

A színházi saroknál állok, ebben a percben vagy tíz esztendeje, amikor besuttyan a térre Szervál meg a sleppje, nyomában egy ballagó Kucuval. Ruhájuk vállán hozzák a meleget a galériából, Izétől. Nézem csak, nem értem, hogy a tábornok intézkedni próbál a téren, ahol először jár. Azt azonban látom, de még hallom is, ahogy egy katona a tankon az egyik nő mellől kiköp, és nyála csattanva megfagy a levegőben. Ettől értem meg igazán a látványt, és azt is, hogy hiábavaló. A szemlét tartó Szervált nem tudják meghatni, nemhogy bűntudatot okozhatnának neki. Alig is vet ügyet rájuk, a tankon elpihent katonákat instruálja, azok pedig elfoglalják szokott helyüket, és felteszik csákójukat felhevült fejükre.

Nem hittem el, amit láttam. Lehet, mondtam magamnak, hogy azok az emberek is azért heveredtek bele az utcai szennybe az egyetlen utcai ruhájukban, mert így próbálják gyászolni az áldozatokat, és tehetetlenségükben nem bírtak mást kitalálni, mint hogy bemocskolják és véglegesen kiszolgáltatják, már-már felkínálják magukat.

Ezzel a többszörös magyarázattal maradtam, egyedül. De aztán szembementem egy cipőüzlet kirakatával, és nem láttam benne a tükörképemet. Nem volt rajta üveg, csupán néhány szilánk csillant a keretek mentén. És nem állt előtte az a halott gyerek, a füléből csurgó vérével, akit a felvételen mutattak. Mintha nemcsak a képszalagot törölték volna le. Az a gyerek pedig valóságos volt, sőt igaz, pedig már ott se volt. És nem valóságos volt egy alig néhány órája elmúlt pillanatban, hanem most is az, habár csak a hiánya létezik már.

Bent, a félhomályos boltban golyó lyuggatta köröm- és sárcipőket raktak vissza a polcra az eladók. Egy kövér férfi átdugta mutatóujját az egyik lyukon, integetett vele, ficánkoltatta, és várta, hogy a társai nevessenek. Neki meg legörbült az ajka.

Hiába bármiféle színjáték, magunkat becsaphatjuk, de a gyilkosainkat soha.

Sejtettem már, hova megyek ezután. Emhez. Meg is torpantam, ahogy eszembe jutott, tiltakoztam is ellene, vágytam is rá, egyúttal megigazítottam a begyűrődött zoknimat. A kerítést támasztottam éppen, amikor egy vaskapun át gyöngéden berántott az udvarra egy puszta kéz. Gyanítottam, hogy ez a kapukeret is lopott szögvasból készült, mint az utcában jó néhány.

– Gyere, francia, kevés itt a férfi.

Tömeg táncolt az emeleti lakásban, egyetlen csupasz villanyégő világánál. Annyi üres vagy egyszemélyes szoba, kongó előcsarnok után roppant soknak hatottak. Tizenhárman döngették zoknis talpukkal a fellazult parkettát, velem egészítették volna ki a balszerencsés számot, angol módra. Ki-ki a maga távolából integetett felém, és rázta tovább a bő szoknyáját, nadrágját.

– Gyere, Jules, igyál, ez valódi – tessékelt bennebb középkorú elrablóm, szemére hullt a hosszú szőke haja. Nem érintett meg viszont, ahogyan errefelé szokás, és ezért máris hálás voltam neki. Töltött egy magas pohárba, két taktus között hallottam bugyborékolni az italt. – Megérdemled – mondta.

– Pierre-nek hívnak.

– Nem baj. Felőlem lehetsz Johnny Walker is. – Felőlem. Balkézről. Vagy inkább lepihennél? – kérdezett rám hirtelen. – Azt is megérteném. Nehéz napod lehetett. De szerintem táncolj egy muzeológussal, vagy vitatkozz a francia irodalomról valakivel. Kapcsolódj ki. Inkább be. Szerintem.

Megmarkoltam egy sovány nőt derékban, rángattam ide-oda a zongora előtt. Jól jött a tánc, akár a sírás. Jó buli volt, leeresztett ablakredőnyökkel. Jobb, legalábbis olyanféle, mint ifjúkoromban. Úgy megdöbbentem ettől a szóban is felrémlett „ifjúkoromtól”, mint ki vénen visszanéz, és még csak nem is látja. Harminchatodik éves vagyok, mondtam és ismételtem magamnak, nem löttyedt paradicsom. A nő viszont fiatalosan rázta magát, ki-kisiklott a karomból.

– Maga tényleg francia? – kérdezte egyszeriben. – Hogyhogy ilyen jól beszéli a nyelvünket?

– Egy szót sem szóltam eddig.

– Meglátszik az az emberen. Én parapszichológiával foglalkozom.

– De Freuddal nem, ugye? – kérdeztem. – Remélem.

Vihogott, sőt vicogott. Két ezüst „kacagófoga” volt, mint a cigányasszonyoknak.

– Meg van beszélve – mondta. – Bemutassam a bandának?

Intett a táncosoknak, és azok, mintha csak erre vártak volna, leültek az üköktől örökölt karszékekbe, konyhából behordott hokedlikre, én pedig közel mentem hozzájuk.

– Ez egy nagy, de nagyon nagy senki – mutatott a vézna nő egy saját nedveiben fürdő hájas férfira. – Háromszoros doktor és egyszeri műélvező.

Az illető bemutatkozásként bólintott csupán, mint akinek kijár a státus, szügyre vágta a részlegesen kiborotvált, csokornyakkendős tokáját a fehér ingbe.

– Helló – mondta.

– Helló – mondtam. – Bon nouit.

– Bon appetit – felelte, cinkosan csippentve a vastag szemhéjával.

A következő, némileg csapzott férfi fel is kelt ültéből, és a kezét nyújtotta.

Ám legyen, gondoltam, úgyhogy fél percen át markoltuk egymást.

– A nevem nem ér – mondta selypen a férfi. – De Párizsban, maguknál is kiplakátolták egyszer. Csakhogy nem jutottam ki.

– Csellóval? – kérdeztem. – Az most nagyon kapós. Már a pályaudvaron el lehet adni.

– Bécsben, komám – helyesbített. – A csellónak Bécsben van piaca.

Tudtam már, hogy éppen olyan nagyképűnek látszom, mint egy igazi külhonos idegen, pusztán attól, hogy kérdezek. Ha nem teszem, talán otthon érzem magam közöttük.

Egy korán és halkan korosodni kezdő, kis férfi – a házigazdának véltem – a zongorához ült közben, ismeretlen dallamba kezdett, amilyent elhagyatott vidékeken a kényszerű zsenialitás szül, amikor nincs más út, csak fölfelé. Álmukban szoktak ilyesmit kitalálni, és ébren sem felejtik. Kívülről, betéve tudtam magam is az alaphangjait, ugyanúgy szólt szerte a földtekén: la-la-la-la-la.

– Hagyjál már – mondta a zongorista egy asszonynak, aki csitítóan vállára tette a kezét, sőt a pihés kis hasát is hozzátolta. – Ne ijedj meg, nem énekelek. Semmi szöveg. Így is értitek.

Erre a dallamra nem lehetett táncolni, és nem is figyelt rá senki, talán unalomig hallották már, és ki-ki magának költött hozzá saját szöveget. De jobban hangzott itt, mint három Crystal Palace-ban. Lehet, hogy egyedül az én kedvemért hangzott.

Nem kérdeztem semmit. Tudták ezek a magukét. Azonkívül alig semmit. De az is túl sok lehetett. Tőlem sem kérdezték, ki vagyok. Ünnepelték a szabadságnak vélt változást, legalábbis szabadjára engedték az elfojtott és fülledtségben eltorzult ösztöneiket, érzékeiket.

– Figyelj – szólított meg egy már derékig vetkőzött, szőrös muki. – Raymond Aaron szerint…

– Nem ismerem az illetőt.

– Ne játszd meg magad. Nemcsak rendőrügynök vagy te. Aaront még én is ismerem. Az ő temetésén alig páran voltak, mint ahogy az enyémen sem lesznek sokan, a kommunista Sartre-ot viszont százezrek ünnepelték még holtában is. Ez az Aaron viszont akár De Gaulle-t is csesztette, pedig a londoni emigrációban még a haverja volt.

– Illatszerügynök vagyok – mondtam –, nem filozófus. De tényleg.

– Jobb szakma. Életben hagynak legalább.

– Azt hiszed?

Nem hitte: tudta, a gazfickója, hogy ez az igazi kérdés. Láttam a szemén. Már csak efféle megérzésekre hagyatkozhattam, bízhattam magam. A kezemet is meg akarta fogni. Ismertem már ezt a fajta néma, cinkos szorítást.

– Jó, menj – mondta lassan, és elengedett, mielőtt megfogott volna. – Nincsen érvem. Biztos dolgod van még.

A fürdőszobaajtónál az én csúnya táncosnőm toporzékolt egy szálas, szép férfi előtt, mintha a táncot folytatná. Egy születendő gyerek anyakönyvi illetőségéről rikácsolt. Az sem az övé volt, hanem egy barátnőjéé lesz, aki abban reménykedett, elvetél vagy holtat szül.

– Jók voltatok – mondtam nekik. – Szinte otthon voltam. De most már mennem kell.

– Persze, mert te francia vagy már. Ne hidd, hogy irigyellek.

– Hát én se magamat. Csak titeket, egy kicsit – mondtam, hogy megnyugtassam. – Aludjatok.

Utánam rikkantott valaki férfi:

– Ünnepen fennen lengetjük a zászlót, hétköznap egymást verjük a nyelével.

Az előszobából, a kimarjult cipők közül egy alkóvba láttam: fiatal, kopaszodó férfi ült ott bent az ágyon, az olvasólámpa szűkös fényében kékes színű, kósza fémdarabokat igyekezett egymáshoz illeszteni, miután egy fehér zoknival sorra megtörölte őket. Felpillantott a munkájából, éppen olyan volt a szeme, mint tüskés burkában a gesztenye.

– Engem joggal üldözhettek – szólt csendes büszkeséggel. – Én adtam rá okot. Nem mint ezek... – Fegyverzsírtól fénylő kezével a szoba felé intett, és ártatlanul mosolygott. – Nekem tényleg van fegyverem, csak jól eldugva.

– Féltél?

Ebbe belegondolt. Egy ismeretlennek vallhatott, mert az nincs kinek továbbadja.

– Néha – felelte végül. – Időnként még élveztem is. – Ez egy kissé mélakórosan hangzott, talán amiért elveszítette a rejtegetés izgalmát.

– Legalább nem unatkoztál – vigyorogtam rá, de nem folytattam azzal: mint azok odabent, már csak azért sem, mert esetleg valamelyikük fia. – Szakmabéli vagy – mondtam neki. – Biztos tudod, kik lövöldöztek itt mostanában.

– Szerinted? – kérdezett vissza. – Mert én még nem tudom.

– Valaki mégis.

– Egyik kutya, másik eb. – Rég hallottam a mondást, s ezt közöltem is vele. – Hagyd őket egy ideig, intézzék el egymás között – mondta erre. – Aztán jöhetünk mi.

– Lehet, hogy átveszitek a vezetést?

– Van, aki azt szeretné. De csak elvi alapon. Én jól megvagyok ezzel – ringatta a félkész puskáját.

– Hát akkor nem zavarlak. Sok sikert a polgármesterséghez.

A kapu nem volt kulcsra zárva, és örvendtem, hogy nem kell visszamennem, kérnem, hogy kiengedjenek. Tébláboltam egy ideig, aztán benyúltam a meglazult dróthálón, elfordítottam a kulcsot a zárban. Ki tudja, ki jöhet még a zavaros ködből, és miféle kacifántos fémszerkezettel vagy pecsétes papírlappal a kezében.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben