×

Bocskai koronája

III/2. rész

Filep Tamás Gusztáv

2008 // 02
14

Az önvédelmi harc fontos szakaszai világosan elkülöníthetők. A esélytelenség állapota után, amikor résztvevői nem tudják még, hogy nem a puszta életükért küzdenek-e, az első roham Szepes váráig sodorja Belgiojosót; ekkor csatlakoznak a felkeléshez az északkelet-magyarországi rendek, a várak és többnyire a városok is. A második menetben egy igazi hadvezér jön szembe: Basta a korábban a törökök ellen vezényelt seregeivel Esztergom alól elindul a felkelők ellen. A szabad királyi városok körzetéből nyugat felé elmozduló hajdúvezérek nem jutnak egyezségre abban, hol kísértsék meg a generális hadainak megállítását; végül Németi Balázs úgy dönt, hogy katonáival s a gyülekező paraszti fölkelőkkel Osgyánnál fogja fel a támadást. Ezt a lépést már közvetlenül a csata után is felelőtlenségnek minősítették – az elsők között Bocskai –, az újabb kutatások szerint viszont a védelem helyszínét Németi jól választotta meg, a vereség fő oka eszerint – mint oly sokszor a magyar hadtörténelemben – a konfúzió. Németi lovasai még a faluba vezető híd előtt rácsaptak Basta elővédjére, s talán lett volna idejük, hogy elszakadjanak a császáriaktól, s visszavonuljanak a sáncok mögé, de éppen akkor robbant közéjük Lippai Balázs ötszáz tökrészeg, harcra alkalmatlan lovasa. Érkezésük összekuszálta a védelmet, megakadályozta Németi vitézeinek a támadókról való leválását, így a menekülők a hátukon vitték be a faluba a császári lovasságot, muskétásokat, pikásokat. Ezután már csak ideig-óráig lehetett állni a rohamot. A kézitusában elfoglalt kastély udvarán – a védők kis töredéke tudott csak kitörni – egy szénakazalban találják meg másnap a sebesült Németit, fejjel lefelé felakasztják – ez a kínzás egyik neme volt, nem a kivégzésé –; amikor távolról ágyúszót hall, hajdúi visszatértére következtet, megrándul a kötélen, s megpróbálja fölemelni fejét. Később, amikor kis híján megszökik az előrenyomuló császári seregtől, megölik.

Basta az osgyáni győzelem után továbbvonul Kassa felé, de előbb csak az Edelényig, illetve a Ládbesenyő melletti völgyig jut, itt zárják körül Bocskai hadai s a megerősítésükre érkezett törökök. A források és a földolgozások is említik, hogy a király generálisa már a végzettel számol, hada poggyászát is fölgyújtatja, de két nappal azután, hogy körülfogták, hajnalban megtalálja a gyűrű leggyöngébb pontját, az ágyúk mellé kirendelt magyar gyalogosokat legázolva – őrségük persze, a parancsnak fittyet hányva, more patrio aludt – (ekkor Bocskai az, akinek el kell menekülnie a csatatérről) kitör Kassa irányába. Ám a város – falain már felkelő katonákkal, Segnyei Miklós hajdúival – őt sem engedi be. Két-három napig töreti a falakat a generális sikertelenül, a leszálló fagyban aztán Eperjes felé vonul, ahová feltételeket szabva neki, de végül bebocsátják – ezzel azonban el is zárja magát a világtól: a falak körül, a sárosi tájon Segnyei hajdúseregei cirkálnak, levágva az elbitangoló vallonokat.

A harmadik szakaszban ismét Bocskai lesz a kezdeményező. Kassára települve hetek-hónapok alatt megszervezi hadseregét, megszerzi a fölszabadított országrész rendeinek hozzájárulását a háborúhoz, amennyire lehet, föloldja a hajdúk, jobbágyok és a nemesség elhatalmasodó ellentéteit, s maga alakítja ki a hadműveleti terveket. Nem köti le erejét Eperjesnél. Már decemberben a korábbi törökföldi bujdosók közül való Rhédey Ferenc vezetésével megindítja egyik hadoszlopát az alsó-magyarországi (tehát a nyugat-felvidéki) erősségek és a bányavárosok hódoltatására; a városok, várak egymás után tűzik ki az ő zászlaját. Basta egy ízben kitör ugyan Eperjesről, de ellenségre sehol nem talál, a hajdúk – vezérükkel együtt – mindenütt kitérnek előle, így egyetlen elkönyvelhető eredménye lesz: a király hűségén maradt Tokaj élelemmel és lőszerrel való megerősítése. Ezután visszavonul a falak közé. A tavasz kezdetén ébred rá, hogy fizetetlen (a hajdúk a zsold szállítóira is lecsapnak), éhező vagy magukat rablásból fönntartó, egyre olvadó alakulataival – katonái között ráadásul sok a német protestáns – nem tudja visszaszerezni, de még csak megtartani sem Magyarországot. Az udvartól is parancsot kap a visszavonulásra: most már az örökös tartományokat, Bécset és Prágát kell megvédeni. A maradékkal április elején nyugat felé indul hát, s mert nem sikerült összevonnia ott a hadakat egy ellentámadás céljaira, végül csak Pozsonyban áll meg. A Felföldön több hullámban támadó magyarok átcsapnak az örökös tartományokba és a Dunántúlra is. 1605 májusától, kevesebb eredménnyel járó kezdeményezések – Horváth Tamás áprilisi, portyaszerű támadása – után Némethy Gergely hajdúcsapatai hódoltatni kezdik a dunántúli várakat. Hamar elérnek a védelemre berendezkedett Sopron és Kőszeg vonaláig; innen a sereg egészének nincs útja tovább, de a török segélyhadakkal megerősített portyák messze Ausztriába becsapnak, „pacifikálják” az ottani tartományokat. Némethy előbb a stájerországi és horvátországi rendeket is a felkelés pártjára kívánta vonni, gyakorlatilag azonban a dunántúliakkal sem boldogult. Itt erősebb volt még a törökellenes küzdelmek hagyománya, amit felélesztettek a pogány rablóhadak is, ráadásul itt több érdek kapcsolta össze a területet a szomszédos tartományokkal. A Bécs védelmére megerősített nyugati városokat Némethy nem tudja végleg – vagy egyáltalán – meghódítani, szeptemberi újabb kísérlete sem jár tartós sikerekkel, a több irányból Nyugat-Dunántúlra koncentrált császári csapatok megkezdik a hajdúseregek módszeres fölszámolását, bosszúhadjárattal, megtorlásokkal azok ellen, akik korábban átálltak. Igaz viszont, hogy jelentős ellenséges haderőt sikerül lekötnie Némethynek.

Korábban a Komárom, Érsekújvár, Esztergom körzetében összpontosuló császáriak is visszavetik egyszer-egyszer Rhédey katonáit; a legnagyobb csapás az, hogy Somogyi Mátyás átviszi háromezer csallóközi katonáját a császár oldalára, s most neki őrzi a folyami szigetet. Azonban az ország területének nagy része így is szabad már – nyár végére csak néhány erősség marad Rudolf hívei kezén, legtöbbjük a fölkelők gyűrűjében.

Az októberi első nagy hajrá után Erdély felé is had indul, Szatmár ostromzár alá, január végén pedig a felkelők kezére kerül. Itt is szabaddá válik az út, de csak a felkelőknek: a császári had nem kaphat utánpótlást. Erdélyben Gyulaffy László lesz a fejedelem első képviselője (júliusban bekövetkező haláláig). Bocskai – többször elvett szabadságjogaik visszaadásával – eléri a székelyek csatlakozását, és megnyeri céljainak a moldvai fejedelmet is. A rendek e segélyhadakkal nagyobb csata nélkül foglalják el egész Erdélyt – itt is, mint odafönt, néhány vár s persze a szász városok kivételével; Rácz György, a király itteni legeredményesebb vezére Medgyesen, majd Segesváron áll készenlétben, előbb egy meglepetésszerű rohammal szétveri Gyulaffy blokádját, de ő is csak ideiglenesen tarthatja magát. Még február 21-én választják meg Bocskait Erdély fejedelmévé a székelyek s a megyei nemesség Nyárádszeredában. Áprilisban történik, hogy a szerencsi országgyűlés Magyarország fejedelmévé kiáltja ki. Ezt megelőzően jelentkeztek már nála Rudolf király békekövetei. Nem tárgyalt velük, állítólag azért, mert azoknak csak arra volt felhatalmazásuk, hogy személyi sérelmei miatt kárpótolják őt. Pedig tudhatták, hogy az ország ügyét kívánja képviselni – ekkoriban születik meg a rendek Európát megszólító kiáltványa. Amikor Bocskai nyáron bemegy Erdélybe, hogy letegye fejedelmi esküjét, a szászok is átállnak, Rácz György is. Végül csak Váradon marad ellenséges katonaság.

A fő hadszíntér nyár végén, ősszel továbbra is Alsó-Magyarország. Ekkor már Homonnai Drugeth Bálint irányítja a hadműveleteket. Most a Morvaországból és Komárom felől induló gyönge ellentámadás visszaverése a kisebbik cél; a nagyobbik: Érsekújvár elfoglalása, nem pusztán a császáriaktól, de a török szövetséges elől is.



15

„Nem rövidölt meg annakokáért az Istennek az ő keze, hogy meg ne szabadíthatna, és az ő fülei nem rekedtenek be. De az mi számtalan bűneink szakasztották el az Istent mitőlünk. Mert mint az zsidóknak az Kánaán földét, azonképpen az magyaroknak ezt ez földet az Isten okkal adta volt. Ilyen okkal penig, hogyha az ő parancsolatiban járnak, idegen istent nem imádnak, hát jószerencsések és békességesek lesznek ez földön, ha penig őellene bálvánt imádnak, elvesznek. Nem állottuk meg az Istennel való szövetségöt, azért pogán birtokába adott az Isten.”

Ha nem Isten akarata teljesülne abban, hogy az „ottományok” legyűrték Magyarországot, ez nem jelentene egyebet, mint azt, hogy nincsen Gondviselés. A magyar protestáns gondolkodás már legalább fél évszázada tisztában van ezzel, ha tudja is, hogy a török ellensége a keresztyénségnek; még nincs erdélyi fejedelemség, csak a János Zsigmond-féle csonka királyság működik, amikor Károlyi Gáspár, aki körül két-három évtizeddel később a gönci-vizsolyi szellemi központ szerveződik, világossá teszi ezt: „…hogy sok országok, királyok, nemzetségek fegyver alá adattak, és hogy az Magyarország is török birodalma alá adatott, nem történetből vagyon, sem azért, hogy ugyan ilyen változó ez világnak dolga, avagy hogy Isten eltávozott volna ez világtul, hanem inkább mindezek az nagy és hatalmas Istentül vadnak, ki azt mondja az Ézsaiásnál az ő szent fiának: Valamely ország és nemzetség neked nem szolgál, el kell annak pusztulni.” Napnál világosabb az ebből levonható egyetlen következtetés: „Azért az fejedelemnek gondja legyen arra, hogy az népet egyezségre hajtsa, az visszavonókat és országnak békességének háborgatóit kiirtsa az országból, mint Salamonnak Dávid testamentomba hagyja, hogy megöletné Jóábot és Simeit.”

Ez az egyik tényező, amit számításba kell venni, ha a függetlenségi mozgalmak török kapcsolatait firtatjuk. Egy másik: sokak szerint 1541-ben nem következett volna be a török hódoltatás, ha nem előzte volna meg azt a hasonló „német” szándék. Éppen akkor, amikor Bocskainak meg kellett jelennie a nagyvezír előtt, fogant meg a kíséretében lévő Szamosközyben Budáról szóló versének élménye:

Ó, te királyi lakunk, te vitézekkel teli székünk,
ellenség dühe nem bírt sohasem teveled:
hogyha az őrültség nem hajtja a németet erre,

úgy faladon sose vert volna tanyát a török.
Állana még Budavár, országunk védfala lenne,
nem dúskálna sosem kincseiben jövevény!

A harmadik Sztambul hódoltsági religiókhoz való viszonyának következménye.

Sokan úgy tudják ma is, hogy a Porta rendszerint a protestantizmust pártolta – nyilván mint Habsburg-ellenes társadalmi erőt –, s ha döntenie kellett a hódoltság felekezeti kérdéseiben, inkább kedvezett a reformátusoknak, hogysem a „pápistáknak”. Csakhogy a történelem természete szerint ez sem olyan magától értetődő dolog. A szultáni birodalom éppen úgy integrációra törekedett, mint minden birodalom, a lojalitás biztosítéka pedig a status quo megtartása volt. Éppen a Bocskai-korszak egyik – Bán Imre által földolgozott – esete szolgáltat példát erre. A hódoltság területére eső Gyöngyösön régi vita tárgya volt, kit illet a főtemplom; katolikusoknak is, reformátusoknak is volt hivatkozási alapjuk; nyilván mindkettő megalapozott volt, és egyik fél sem respektálta a másikét. Az épületet megosztva használták, s az élet élesebb felekezeti harc nélkül folyt a városban – Bocskai mozgalmának győzelméig, amikor is a reformátusok a felkelő katonák segítségével megszerezték a templomot, és ennek tényét az 1605 őszén megtartott korponai országgyűléssel is elismertették. A katolikusok ezt nem hagyták annyiban: igazuk képviseletében elmentek az egri pasáig és a hatvani beglerbégig, sőt, alapjában partikuláris ügyük végül a nagyvezír elé került, aki 1605 decemberében Nándorfehérváron a katolikusok javára ítélkezett, éppen a régi állapot fönntartása érdekében. Ugyanis: „Az Hatalmas győzhetetlen török császárnak keze alatt és birtoka alatt hetvenkétféle nemzetség vagyon, és semmiféle rendet hitiben, sem egyházában, sem örökségében nem háborgat.” E döntésre éppen egy-két hónappal azután került sor, hogy a vezír magához rendelte Bocskait, s átadta neki a Sztambulból küldött koronát; így tehát az, hogy egy győzelmes szabadságharc után sem ismerte el a birodalom a szövetségese által összehívott országgyűlés döntését, azaz a szultán által elismert „királyt” uraló törvényhozó hatalom akaratát, még inkább arra utal, hogy általános elv érvényesítéséről volt itt szó.

Azt, hogy mennyi kockázattal jár az új szövetség, Bocskai nyilván kezdettől fogva tudta. 1604 októberében azt kéri a bujdosóktól, hogy szerezzenek pénzt a törököktől; had is álljon készenlétben Gyulán és Szolnokon, rögtön indulhassanak, ha kell, de – ez hallható ki a levélből – csak akkor. Fontosnak tartja, hogy Basta ellentámadása idején ott legyenek mellette a segédhadak, de nem titok előtte, hogy pusztulás jár a nyomukban, ha nem tartják féken őket. A szultánnak írt leveleiben katonai segítséget is kér, de tőle is főképpen pénzt, pénzt, hogy fizetést adhasson éhen, „szomjúhon”, fagyban szolgáló katonáinak. 1605 áprilisában utasítja a mellé vezényelt krími tatár kánt, Tachtamist, hogy „az német királynak őstől maradott országára” menjen, s „míg az Magyarország határán általmennek, sohul ott semmi kárt ne tegyenek és ne pusztítsanak”, sőt, maga Tachtamis maradjon Szegeden, „csak az híréért, hogy az ellenségnek az felséged nevétől innet is tartása legyen”. A szabadságharc vezetői azt is tudják – főképpen Illésházy hangsúlyozza ezt –, hogy csak módjával lehet tatárokat küldeni Stájerországra, Bécs alá, s főképpen ha katonai okokból elkerülhetetlen. Aki Európa segítségét várja, ne égettesse föl a keresztyén tartományokat.

Az egyébként, hogy a Károlyi emlegette új egyezség éppen a szultán ezúttal óvó kardjának árnyékában jön létre, a kényszer szüleménye ugyan, de talán nem jelent új helyzetet az életformában, hiszen ezt 1594 előtt az erdélyiek éppen így élték meg. A helyzet újdonsága az, hogy a szövetségre éppen Bocskainak van szüksége, aki azt az 1594-es fordulatot előkészítette, továbbá az, hogy Magyarország, nem pedig Erdély nevében és érdekében kéri a segítséget, s főképpen az, hogy ezt a magyar nemzeti hivatás szimbolikájának átfordításával teszi. Azt nemcsak a magyarok mondták, hogy ők a kereszténység védőbástyája, illetve pajzsa (e kettő retorikai értéke azonos), legalábbis korábban a német hírlevelekben, a korabeli „sajtóban” is olvasható efféle. Ez a szimbólum fordul meg Bocskai Ahmed szultánnak írott, 1605. áprilisi levelében: „rólam, hű szolgájáról ne feledkezzék, sőt szüntelen legyek emlékezetiben, mert az tehatalmasságod ellenségi ellen éjjel-nappal strázsául és paizsul állok”. A fordulat súlyának elismeréseképpen viszont Ahmed tesz úgy, mintha nem tudná: seregeit éppen Bocskai fojtotta a Dunába Gyurgyevónál; mintha éppen ő nem volna vétkes abban, hogy alig egy évtizede Erdély a keresztyén szövetség mellé állt. Az athnámé-levélben (az újabb kutatások szerint ez „szultáni megerősítő levél” volt, nem pedig „szerződéslevél”) például ez áll erről: „Ismét követid szája által valami lött légyen akaratod és kivánságod, hatalmasságunk szine eleiben mind irva adatott bé és értésünkre lött; melyeknek mindeneknek kegyelmesen való megértésünk után, ezen hatalomnak és birodalomnak ennekelőtte gondviselője, kinek lelke paradicsomba nyugodjék a kegyelem alatt, az szegény boldog emlékezetü szultán Szulimántól meghódoltatott Erdélyország, és azoltától fogva való régi magyar urak, urfiak és főemberek, kik a németnek csalárdsága miatt és Sigmondnak hitegetése miatt pártosokká löttenek és ellenünk támadtanak, kiknek minden javok – mint értjük – valakik arra adták magokat, immár semmivé tétetett és elpusztult; noha annakelőtte való kegyelmes császároknak sok javokat vötték és szárnyok alatt nyugodtanak, mostan penig ismét veled együtt [az én kiemelésem – F. T. G.] hatalmasságunkhoz hajolván, kegyelmed alá akadtanak, és e szolgálatban tiszta szívvel forgódván, nekünk is annak jó bizonyságát mindenben megmutattad; azt is peniglen, hogy a többi is mindnyájan a te tekintetedért, magadviselése és gondviselése által a mi hűségünk alatt megmaradnak.” Nos, ez az általunk kiemelt „veled együtt” az egyetlen jele annak, hogy a szultán nem feledékeny, csak ha akarja. A két dokumentum legbecsesebb vonása egyébként nyilvánvalóan nem az őszinteség.

A magyarság vezetőinek a törökökhöz való viszonyáról Homonnai Drugeth Bálintnak, a magyar hadak főkapitányának naplója az egyik legfontosabb forrásunk. Két, többször ismétlődő eleme érdemes itt a figyelmünkre: Homonnai többször is megbékíti a fizetetlenségük miatt „megzendült”, saját kapitányaikat „megfogó” – „ha az én jelenlétem nem használ vala, bizonyára akkor is arccal jöttek volna mind az egész hadak fejedelmünkre, ekkor is szolgáltam valamit” –,
a fejedelemmel is szembefordulni kész hajdúkat. Ez ismét arra utal, hogy a szultán aranyai nélkül nehezen lehetett volna végigvívni a harcot. A másik fontos momentum, hogy a főkapitány, ha fegyverrel nem is – bár a döntő pillanatban erre is elszánja magát –, a szövetségese ellen is harcol. Nemcsak az a célja, hogy elfoglalja a császári kézen lévő erősségeket (a napló jelentős része Érsekújvár ostromáról szól): arra is ügyelnie kell tehát, hogy még a törökök előtt tűzze ki zászlaját a falakra. Tudja, hogy van valami, amiből Sztambul nem enged: az a vár, város, amelynek falain belül már mecsetben dicsérték Allahot, többé nem lehet a gyauroké. A naplóban ott van az elégedettséget tükröző széljegyzet: „nem bírt a török az én hadakozásom alatt egyik várában is országunknak”. Máskor meg Homonnai majdnem ölre megy a pasákkal, akik lator módra megszállták Esztergomot. Az egri Szinán pasa („Magyarország javáért apámmá fogadtam vala”) emberének a szemébe is vágja: „Bizony ti mindnyájan, sőt még a vezír is minden hozzá tartozó törökökkel, tatárokkal Magyarországnak nem épülésére, sem nem szabadítására, hanem nyomorgatására és romlására jöttetek, melyben ha sokáig elébb mentek, készebb vagyok inkább a német mellé állani és reátok arccal újabban feltámadni.” Újvár ostroma idején hitlevelet kér a törököktől, hogy a győzelem után nem érintik a bent lévő magyar nőket és gyermekeket; amikor az egyik ostromnapon a „pogányok és hitetlenek” a megegyezés ellenére ki se bújtak a sáncból, ezt jegyezteti fel: „Megtetszék azért csak itt is ez egy ostromon, hogy a török nemzet ezt akarná, bátor a németek minket mind egyig levágnának, avagy mi a németeket, mert ők annyival inkább erősödnének hatalmas állapotjokban.” Októberben a főgenerális katonákat küld a nógrádi várhoz: ha kell, fegyverrel akadályozzák meg, hogy törökök vonuljanak be oda (Nógrádot a „vezír pasa” azért követelte, mert azelőtt Esztergomhoz tartozott, és egykor „a nagy hatalmas császárnak misét mondottanak benne”). Újvár végül bonyolult összjáték eredményeképpen – részt vesz benne Mátyás főherceg is, Illésházy is – magyar kézre kerül, s Homonnai ekkor is kész a kenyértörésre, ha a török vezérek sokat akadékoskodnának – azok végül szitkozódva vonulnak el a falak alól.

November 8-án adja át Homonnai az instrukciót az érsekújvári magyar őrségnek, 9-én indul, hogy találkozzék Bocskaival, akit Rákos mezején vár a török nagyvezír, megerősíteni a kötést, s megtárgyalandó a további közös teendőket. Nagyapjára gondol a főkapitány – Török Bálintra, akit épp arrafelé csalt tőrbe a szultán –, s óva intené „őfelségét” e hónapok óta várt s immár elkerülhetetlen találkozótól. Bocskai fél mérföldre Budától letáboroztatja az Újvár alól jött csapatokat, félrevonja Homonnait, s ezt hagyakozza neki:

„Elsőben: hogyha, úgymond, énnekem (:kit Isten ne adjon:) a török miatt mostani közikben való menetelemben valami nyavalyám történik, Magyarországot ne hagyjad el.

Másodszor: ha nekem, úgymond, szerencsétlenségem esik ez utamban […], tehát a magyarországi urak között Báthori Gábort mindeneknél feljebb becsüljed, és ővele edgyet értsetek.

Harmadszor: rólam példát vevén, a mi rajtam történik, soha többé a török nemzetségnek, kérlek, ne higgyetek.”

Feltették már a talán szónoki kérdést: mitől tartott a fejedelem? A válasz ott van a másnapi eseményben. Nemcsak Homonnai gyanakszik török ármányra, a Bocskai kíséretében lévő kassai főbíró, Bocatius már Vácot elhagyva csak annyira találja tetszetősnek a sosem látott tájat, mint Markalf, amikor kiválaszthatta azt a fát, amelyikre felakasztják.

Keleti, bódító, üres pompa közepette, a tárgyalás s a díszebéd után (Bocskai is, kísérete is undorodva és éhen-szomjan áll föl az asztaltól) a fejedelmet felövezik az ajándékokkal; ekkor teszik a fejére a szultán által küldött koronát, mely állítólag az utolsó bizánci császáré volt.

Ezt a fejéket az év tavaszán még Bocskai kérte Sztambultól követei útján, erejét, hatalmát s szövetségesei bizalmát bizonyítandó Rudolf ellen, az ország és Európa előtt. De az általa ajánlott szövetség feltételei közé tartozott, hogy a megszabadított ország nem fizet adót a szultánnak, s hogy Mohamed harcosai egyetlen lépéssel sem toldják meg a hódoltság határát. Most tudja már, hogy csak akkor tud megvédeni minden talpalatnyi földet, csak akkor tudja megőrizni a két nagyhatalom közötti egyensúlyt, s kivívni a kettejük közötti békét, ha nem lesz király. Ott, a vezír jelenlétében kimondja, hogy a koronát „csak ajándékképpen fogadja el”, s „ahogy kapta, átadja nagyságos Szécsi György uramnak”: „A németek császára még él, akit a törvények, szabadságjogok és szokások szerint szabályosan és törvényesen, a hazánkban szokásos szertartások szerint választottak királlyá. Ő pedig tiszta lelkiismerettel semmit sem szándékozik tenni a hazai törvények előjoga ellen.” Ezután kísérete tagjai felé fordul. Nekik is elmondja, hogy nem képes „meg nem is köteles” szembeszállni azzal, aki ilyen értékes ajándékot ad neki, de megesküszik rá, hogy semmit sem fog tenni az ősi szabadságjogok ellen. „Fejedelmünk ezzel azt akarta – tudósít Bocatius az eseményről –, hogy mi ne csak emlékezzünk ezekre, hanem egyúttal tanúskodjunk is mellette.”

Jegyzetek

Bocskai levele ismeretlennek Erdélybe: In Bocskai István: Levelek. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította: Benda Kálmán. A latin nyelvű leveleket magyarra fordította: Kenéz Győző. Európa – Kriterion, Budapest–Bukarest, 1992 (Téka), 139–143. p., a sokszor idézett passzus („soha az defectióra okot sem adtunk volna, de erővel az őfelsége álgyúival és éles kardjával kergettenek el az őfelsége hűsége mellől”): 140. p. Levele Báthory Zsigmondnak, Prága, 1601. október 5-én: uo. 74–83. p., idézet: 78–80. p. A Nyáry Pálnak írott 1603. május 21-i levél: uo. 83–85. p., az idézett passzusok: 84. p. A hajdúk garázdálkodásáról, amikor Basta otthagyja őket Erdélyben: Nagy Szabó Ferenc Memorialéjából. In Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók Erdélyről. Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette: Makkai László. III. köt. Tűzpróba, 1603—1613. Bevezette: Bíró Vencel. Franklin, Budapest, 1941, 39. p. Később Bocskai fejedelemségre törekvéséről: uo. 40. p. Nyakas Miklós Bocskai birtokszervezéséről és annak esetleges politikai hátteréről, később a Sólyomkő alatti összecsapásról: Nyakas Miklós: Bocskai birtokai Biharban a 16. és 17. század fordulóján. In Bocskai és kora… Tanulmányok a Bocskai-szabadságharc 400. évfordulója alkalmából. Főszerkesztő: Czigány István. Szerkesztők: Bertók Krisztina–Kisteleki Károly. Martin Opitz, Budapest, 2005, [27]–40. p. Homonnai a szabadságharcban való szerepvállalása okairól: Homonnai Drugeth Bálint [Feljegyzései 1605. július 14-től november 19-ig]. Sajtó alá rendezte: Csonka Ferenc. In Bocskai kíséretében a Rákosmezőn. Emlékiratok és iratok Bocskai István fejedelem és Lalla Mehmed nagyvezír találkozójáról 1605. november 11. Közreadja: Csonka Ferenc és Szakály Ferenc. Európa, Budapest, 1988 (Bibliotheca Historica), 100–101. p. Bethlen Gábor említett levele arról, hogy ő vitte Bocskait a szultán hűségére: Bethlen Gábor Borsos Tamásnak, 1627. július 7-én. In Bethlen Gábor: Levelek. Válogatta, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta: Sebestyén Mihály. Kriterion, Bukarest, 1980 (Téka), 200–219. p. Belgiojoso jelentését bevezetővel ellátva közölte Benda Kálmán–Kenéz Győző: Barbiano generális jelentése a Bocskai-szabadságharc első hónapjairól. In A Debreceni Déri Múzeum évkönyve 1969–70. Módy György és Orosz István közreműködésével szerkesztette: Dankó Imre. Debrecen, 1971 (A Debreceni Déri Múzeum kiadványai LI.), 155–180. p., idézetek: 158., 160., 172. p. Bocskai 1604. október 4-i levele Belgiojosónak: uő: Levelek. I. m. 85–88. p.

A kassai templom elvétele kapcsán idézettek Sepsi Laczkó Mátétól származnak: Sepsi Laczkó Máté krónikájából. In Tűzpróba, 1603–1613. I. m. 96–113., a citátumok 96. p., a 22. artikulusból idézettek szintén innen valók: 96–98. p. (a krónika kéziratában, ha jól következtetek a hivatkozott forrás tartalomjegyzékéből, még az eredeti latin változatban szerepeltek). Ecsedi Báthori István Bocskaihoz szóló, 1605. március 14-én írt levelét eredetileg betűhíven közli: Balázs Mihály: Ecsedi Báthori István levelei Bocskaihoz. Különlenyomat az Acta Historiae Litterarum Hungaricarum X–XI. kötetéből. Szeged, 1972 (Irodalomtörténeti dolgozatok 68.), 43–49, p., idézet: 45. p. Bocskai István Bánffy Dénes sorsáról: felhívása a dunántúli nemességhez, 1605. március 29-én. In Levelek. I. m. 131–137. p., idézet: 134. p. Az Európához szóló rendi dokumentum: A Bocskaihoz csatlakozott rendek kiáltványa Európa népeihez a szabadságharc kitörésének okairól és a török elleni küzdelem megszakításának ideiglenességéről. In Magyar történeti szöveggyűjtemény II/1. 1526–1790. Szerkesztette: Sinkovics István. Tankönyvkiadó, Budapest, 1968, 285–300. p., idézetek: 290. p. Makkai Bethlen Gáborról: Makkai Sándor: Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. In uő: Egyedül. Tanulmányok. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár [é. n.] (Az Erdélyi Szépmíves Céh 10 éves jubileumára kiadott díszkiadás XVI.), 61. p.

Az adorjáni táborból Bocskainak hitlevelet küldő hajdúkapitányok vezetéknevét általában abban a formában használom, ahogy a hajdúkérdés kutatójának, Nyakas Miklósnak a tanulmányaiban szerepelnek. Lippai levelét Lippay Balázs, Bocskay főkapitánya Kassa városához címmel közli Kemény Lajos: Hadtörténelmi Közlemények, 1914, 473–474. p. Lippai Balázs és Németi Balázs fölhívását közli A hajdú kapitányok kiáltványa, melyben felszólítják a bányavárosokat, fogjanak fegyvert a német iga lerázására. (Kassa, 1604. október 31.) címmel Benda Kálmán: A Bocskai-szabadságharc. Művelt Nép, Budapest, 1955, 69–70. p. (az okmánytárban). Debreceni Szappanos két versének részletét Dézsi Lajos közléséből vettem át: Dézsi Lajos: Debreceni költő éneke Bocskayról. (Bibliográfiai adatok nélküli különnyomat a Debreceni Szemle 1928. 7. számából.) Idézetek: 4., 7. p.

A Bocskai-szabadságharc katonai vonatkozásainak alapműve: Nagy László: A Bocskai szabadságharc katonai története. Akadémiai, Budapest, 1961. Az október–decemberi három nagy ütközet leírása itt is, számos más helyen is szerepel, én figyelembe vettem az újabb kutatási eredményeket is: Négyesi Lajos: Az 1604. évi diószegi és osgyáni ütközet, valamint az edelényi csata vitatott kérdései. Hadtörténelmi Közlemények, 2004. 4. szám, [1281]–1305. p.

Károlyi arról, hogy a törököt Isten küldte a magyarokra: Károlyi Gáspár: Két könyv. Minden országoknak és királyoknak jó és gonosz szerencséjeknek okairul: (melyből megérthetni, mi az oka az Magyarországnak is romlásának és fejedelmeknek szerencsétlenségeknek) és micsoda jelenségekből esmerhetjük meg, hogy az Istennek ítéleti közel vagyon. In Károlyi Gáspár a gönci prédikátor. Válogatta, sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta: Szabó András. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984 (Magyar Hírmondó), 68., 17., 22. p. Szamosközy István Budához című versét közli: Janus Pannonius – Magyarországi humanisták. A válogatás, a szöveggondozás és a jegyzetek Klaniczay Tibor munkája. Szépirodalmi, Budapest, 1982 (Magyar remekírók), [495]–496. p., fordította: Geréb László. A gyöngyösi templom ügyéről és a nagyvezír döntéséről: Bán Imre: A gyöngyösi templomper Bocskay István korában. Különnyomat a Csikesz Sándor Emlékkönyvek 2. kötetéből. Debrecen, 1941 (Theologiai tanulmányok 68.), 142–159. p., idézet: 147. p. Bocskai levele Tactamis tatár kánnak 1605. április 8-án: uő: Levelek. I. m. 145–147. p. idézet: 146–147. p. Ugyanő I. Ahmed török szultánnak 1605. április 8-án: Uo. 147–152. p., idézet: 152. p. Ahmed szultán Bocskai érdemeiről: Bocskai Istvánnak adott Athnáme. In Erdélyi Történelmi Adatok. Szerkeszti és kiadja gróf Mikó Imre. II. köt. Kolozsvartt, MDCCCLVI., 321–328. p., idézet: 322. p. Homonnai a hajdúk lázongásáról és a törökökről: Homonnai Drugeth Bálint [Feljegyzései 1605. július 14-től november 19-ig]. In Bocskai kíséretében a Rákosmezőn. I m. 107., 113–114., 124., 119.; Bocskai intelméről: 136. p. A rákosmezei találkozó részletes leírása: Bocatius János: Relatio vel epistolica commemoratio… Uo. [59]–93. p. Fordította: Csonka Ferenc. Idézetek: 83. p.

A tanulmány első és második részét 2004/9., illetve 2005/5. számunkban közöltük.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben