×

Anna ölelésében

regényrészlet I.

Bálint Péter

2008 // 02



Anna később is úgy zárta magába, védelmezte spermáimat, mintha valóban gyermeket akart volna tőlem; ölelkezésünk végeztével elfordult tőlem, melléhez húzta térdeit, összegombolyodott, akár egy macska a kandalló párkányán, és sírt, talán a soha ki nem hordható gyermeket siratta, talán a csalás szégyenét viselte nehezen az engem befogadó fiatalasszony. A jelenet refrénszerű ismétlődése révén idővel megtanultam, ilyenkor nem szabad zavarnom; szerettem volna megsimogatni a haját, a nyakszirtjét, hogy az apjakorú férfi gyöngédségét és ragaszkodását megéreztessem vele, de nem volt hozzá bátorságom. Ahogy néztem őt, a nekem hátat fordító szeretőt, titkára féltékenykedve, kosztümös filmeken látható jelenet elevenedett meg előttem. Falusi temető megdőlt, repedezett fakeresztjei és virágzó akácfái közt megbúvó gótikus kápolnában fekete kámzsás nő térdel a foszlásnak indult, mélybordó imazsámolyon. Hasonló álombéli lényt Delvaux Árnyékok festményén látni, igaz, Delvaux merengője mélyen dekoltált, hófehér estélyi ruhában ül, vagyis nem térdepel, a mélybordó padon, ellenben az elrévedés, a visszaidézés, az árnyékok szabdalta világból az ősi múltba révülés gesztusa kísértetiesen megegyezik az Annáról magam elé vetített képen láthatóval. A fekete kámzsás nő mozdulatlanul imádkozik a rég elveszített kedves lelki üdvösségéért, a hajdan volt szerelmükben fogant gyermekük mennyországba fogadásáért. Mivel bőségesen megfizette a bezárt temető gondnokát, nem igyekszik a múltidézés lezárásával, az imák végigmondásával, gyertyát gyújt, a kanóc serceg, sistereg; „Aki értem megnyíltál, rejts el, ó örök kőszál, az a víz s a drága vér, melyet ontál a bűnér’, gyógyír légyen lelkemnek…”, dúdolja a zsoltárszerű éneket, megfordul, és az imapadra ülve ölébe ejti a reszkető kezét, rubinköves gyűrűjét simogatja, amit a kedvesétől kapott, egy szepességi nemestől, ez volt családi örökségének utolsó mozdítható darabja. „A családi ezüst étkészlet, apám ükapjának aranyozott fegyverei, elefántcsont berakásos pisztolyai, sodronyingei, a nemesi bandérium zászlaja, a viaszpecsétes kiváltság- és adománylevelek mind ebek harmincadjára jutott. Anyám gyűrűjét a dada húzta le az ujjáról, halottas ágyán feküdt, csipke főkötővel a fején, aranysujtásos díszruhában, odahajolt hozzám, és a fülembe suttogta, az úrfi még egyszer hasznát veszi, s én amilyen undorral néztem abban a pillanatban ezt a hullagyalázást, olyan hálás voltam érte, amikor egy szelencében rábukkantam. Az öné, asszonyom, mindhalálig”, mondta bizonnyal kedvesének egy éjszaka. „Műtörténet, picsogás, hajlam van az öregekben a picsogásra, történetek kiszínezésére, a kikopás előszele a múlt tudatos retusálása, más színben, más tónusban előadására.”

Sokáig rejtély maradt számomra Anna sírásának az oka; ám hogy bizonyos szokásait megismertem, köztük is elsőként ezt az ölelkezés utáni sírást, a hozzá hasonlóan növényi természetű nőknél szerzett tapasztalataimat láttam viszont; odaszánásukat és a másik befogadását követő örömüket valamennyien sírás formájában juttatták kifejezésre: a magtámasztásért érzett hálájukat egyfajta könnyáztatásban mutatták meg. „Hull a könnyem, mint…”, indult el agyamban a népdal sora, vad erdélyi hegyek, a Bihari, a Retyezát hegység vonulatai és a közöttük húzódó patakok mellé telepedett családok fájdalma sugárzott belőle; ott, abban a kis faluban, ahol megszálltam, néhány magyar család élt, románokkal elvegyülten, egy pisze orrú kislány énekelte nekem e dalt, s egy román kislány egy másikat énekelt nekem. Hogy először láttam sírni ölelkezésünk után abban a kissé lepusztult szállodában, amelyet véletlenül találtunk meg a városból kifelé autózva („nem kellene messzire bolyonganunk, talán ez is megfelelő hely egy kis beszélgetésre, nemde?”), s Anna egy főbólintással jelezte, hogy jó lesz, neki mindegy is voltaképpen, milyen az a hely, ahol egymásra találunk, csak ne az autóban vagy a természetben ismerjem meg első alkalommal a titkát, az őrületes vágyakat ébresztő testének szépségét, azt hittem, megbánta, hogy az enyém lett, egy majdnem apja korabeli férfié, aki, mint ahogy később elmondta, szolid eleganciájával és örökös beszédkényszerével, embergyűlöletével és kíméletlen csipkelődésre való hajlandóságával érdemelte ki megkülönböztető figyelmét. „Megbánni valamit, amiért elkövettük, egyben azt is jelenti, hogy elvesztegettünk egy esélyt, s persze azt is tudatosítja, hogy a bennünk lévő megszámlálhatatlan lehetőségekből beváltottunk egyet, amelyik épp azáltal, hogy választottuk és realizáltuk, megannyi más lehetőségtől elzárt”, okoskodtam a fehérre meszelt fal felé fordulva szipogó Annának, mintha egy tizennyolcadik századi moralista, Chamfort vagy La Rochefoucauld maximáját kívántam volna elemezni kedvesemnek, mivel éppen az ellenkezőjét gondoltam annak, amit Rousseau írt: „az asszonyokhoz legjobban nem a szeretkezés köt, hanem az együttlét kellemessége.” Szánalmasnak tűnt magyarázkodásom; „pancser!”, hasított belém az egyik diákomtól hallott lesújtó vélemény, „volt idő, amikor nem magyarázkodtam, ez is csak az öregedés jele, kikopok a jóízű bókolásból, szánalmasan avíttá válok okoskodásommal…”, futott át agyamon, s a kellemesség máris megannyi kellemetlen feszengést, lelkifurdalást okozott, hogy szerettem volna túl lenni a búcsúzkodáson, s magamban élvezni, továbbgondolni az együttlét kellemességét. Anna lendületesen megfordult az ágyon, a szemembe nézett, összeráncolta szemöldökét, farkasszemet nézett velem, keze fejével kislányos szertelenséget mímelve megtörölte előbb a szemét, majd az orrát, s az érthetőség kedvéért tagolta szavait: „Nem bán-tam meg sem-mit sem. Érted? Vágytam, el sem hiszed, milyen régóta vágytam arra, hogy nőnek érezhessem magam, és örömet leljek az ölelkezésben. Már-már száraz kórónak éreztem magam, pedig a karjaim ölelni vágytak, ajkam egy nyelv érintésére szomjazott, olykor szédültem, ha a természetes vágy kerített hatalmába”, s már az első alkalommal olyan természetesen viselkedett, mint ahogy később is mindig, nem igyekezett ruháját magára ölteni, hogy megjátszott szemérmességgel vagy bűntudattal úgy tegyen, mintha nem is lett volna mezítelen öt perccel korábban. Látta, hogy szinte felfalom a tekintetemmel, és hagyta, hogy magamba igyam mezítelenségének látványát; tudatában volt nőiességének, teste kívánatosságának, s nem akart úgy tenni, mintha nem esne jól neki minden porcikáját mohón felfaló tekintetem, mely végigsiklott a bőrén, a fanszőrzetén és a nyakán, s tekintetem siklása feledtette habozásom, trottyságom kellemetlen mellékzöngéit. „Kezek, zongoristaujjak, nyújtózó és ölelő karok, gömbölyded mellek, s körte alakúak, csípők, szélesek, szűkek, hegyes és lapos tomporok, puha combok, feszesek és izmosak is, pisze orrok, íveltek, horgasak, szilva szemek, ázsiaiak, hajak, feketék, vörösek, szőkék, gesztenyebarnák, padlizsánszínűek, hullámzók és egyenesek, vállra hullók és derékig érők, hangok és csöndek, suttogások és sikolyok, Bergman-félék, népesítik be emlékezetemet, valóságos nők és festményen láthatók, és a képzelet szüleményei, a vonagló végtagok és testrészek nem állnak össze egyetlen nővé, álmaimban a részletek megkísértenek, szólítanám kedveseimet, már a nevükre sem emlékszem, képtelenség azonosítani a végtagokat a tulajdonosukkal, önmagammal, melyiket birtokoltam, s melyiknek mit adtam magamból, nevetésük büntetés szétszaggatottságomért, s ahogy Orpheuszt szétszaggatták a trák nők, a női nemből kiábrándultságáért, hűtlenségéért, pillantásáért, emlékezetem kedvesei bosszút állnak rajtam, tort ülnek felettem, büntetésük emlékezetem szétszaggatottsága, a hiánypótlás és kiigazítás szándéka folyton örvénylésbe ránt, Anna örvény, kút, rajta keresztül emelkedek és süllyedek, közlekedek, rák vagyok és csiga, Anna testén nyáladzom, meglehet, hogy undorodik tőlem, miként a nők általában undorodnak a pucér csigától…” „Nagyanyám mindig arra biztatott, hogy tapossam agyon a csigákat, megrágják a káposztalevelet, szerettem bámulni, ahogy odébb araszolnak, méltóság van haladásukban”, s felkaptam a fejem a telepátia eme megnyilvánulására, „s a fekete macskát is aggódva néztem, amikor a kerekes kút kávájára kucorodott, féltem, hogy alázuhan, álmomban néha kútba esek.”

Ültem a karosszékben, szemközt a hadviselt ággyal, Anna mezítelen testét néztem, olyan elmélyültséggel, ahogy minden újonnan látott dolgot néztem, azzal a kizárólagos és koncentrált figyelemmel, melynek köszönhetően a szemlélt dolog beleivódott emlékezetem lemezeibe, s bármikor magam elé tudtam idézni a legszebb részleteit is, mindazokkal az élményekkel s gondolatokkal együtt, amelyek a szemlélődés közben hozzátapadtak az emlékképhez. „Kevés barátnőm volt tehát, de annál többet élveztem a magam módján, vagyis a képzeletemben. Félénk természetem és ábrándos szellemem közreműködésével érzékeim így megőrizték a tiszta érzést és becsületes erkölcsöt, jóllehet ugyanezek a hajlamok egy kissé több vakmerőséggel könnyen a legállatiasabb kéjenckedésbe taszíthattak volna”, szólalt meg tudatom mélyén újra Rousseau hangja. S hogy a szobában honoló buta csöndet megtörjem, valamilyen késztetésnél fogva arról kezdtem el fecsegni Annának (vagy magamnak, magamnak is szerettem fecsegni, jó hallgatója voltam saját magamnak), hogy „egyik kedvelt költőm szerint a föld alól jönnek az édesanyák, a fák és az egész létezés”. Mintha magam is festővé váltam volna, igenis szóval festő festővé váltam, magunk elé idéztem egy képet: a természet buja növekedését és terebélyesedését permetével fokozó éji eső mint édes gyermekét áztatja a föld méhéből támadt fákat, s ágaikon hajnalpírkor megcsillan egy-egy könnyszem. Anna szemében már felszáradt a könny, s az ablakból látható esthajnal közeledtétől megrémülve ugyanolyan kislányos gesztussal, ahogy az imént az orrát megtörölte, bátorítón jelezte, hogy bújjak újból hozzá, mert ágaskodó vesszőmön látta ebbéli hajlandóságomat és bátortalanságomat, s az idő is sürgetett bennünket. „Az árnyékon túl marhavagonok sorjáznak, nyitott ajtajuk, akár az anyaméh, elnyeli a kiátkozottakat, a kéjenceket…”, gondoltam, mialatt Anna magába fogadott, s képzeletemben élvezkedtem Delvaux fehérbe öltözött asszonyával.

Anna sohasem akart zsarolni sírásával, mint ahogy tette ezt gyakorta anyám, ha nem látott más módot arra, hogy magához láncoljon, hogy részvétet csaljon ki belőlem, hogy gyermeki kötelességeimre intsen. „Kötelességeimnek nem volt se szeri, se száma, neked csak egy van, hogy tanulj, kapaszkodj meg a szellem talajában, ez egyetlen esélyed a felemelkedésre”, mondta Baltazár bácsikám egyszer, s visszhangoztam több ízben is lányomnak, hiszen nem láttam más esélyt arra, hogy a nemzet napszámosának tartott tanár apja által megteremtett nyomasztó létből kiemelkedjék. Anyám még a telefonban is képes volt elsírni magát, és szemrehányásainak egész sorát zúdította a nyakamba. Olykor persze a dramaturgia kedvéért hízelgett is hiúságomnak, de csak épp annyit, nehogy letegyem a kagylót a szüntelen fejmosásba és komisz számonkérésbe beleunva, s ha elfátyolosodó hangomból kiérezte, hogy eluntam a feddés hallgatását, a pillanat töredéke alatt témát váltott, amelybe megint csak beleszőtte elesettségét, a harácsoló és ígérgető szocialistákkal szembeni gyűlöletét, az én hűtlenségemet és hálátlanságomat, hogy nem respektálom kellően elesettségét és szívbéli panaszait. „Már egy hete nem is hívtál, bizony, bizony, már egy hete, kicsi fiacskám; Felőled meg is halhatnék, kórházba kerülhetnék, te tudomást sem vennél róla, mert önző módon csak magadra figyelsz, meg a haszontalan könyvek olvasására; Tegnap is rosszul voltam, lázam volt, igen 37,8, szédültem; Tudod, hogy nem vehetek be mindenfajta gyógyszert, a körzeti orvos pedig, hidd el, teljesen szédült egy alak, olyan gyógyszert írt fel, ami amellett, hogy méregdrága volt, még vesefájdalmakat is okozott; Mondtam is neki, hogy; Áh, hagyjuk; De téged ez sem érdekel, ne is beszélj félre, már több mint egy hete sem néztél felém, nem, nem tegnap hívtál, hanem tegnapelőtt; A legutóbb is, hogy elmentél tőlünk, rosszul éreztem magam; Nem szabad megöregedni, az öreg emberekre senki sem figyel, fel is fordulhatnak, ezektől az átkozott szocialistáktól fel is fogunk fordulni, már a gyógyszeremet sem tudom kiváltani, mindennek megy fel az ára, mit törődnek ők vele, lopnak, mint ahogy az egész szocializmusban tették, szégyentelen módon elloptak minden mozdíthatót, piszok egy banda, én mondhatom neked; Te viszont óvatosan beszélj, ki tudja, nem hallgatják-e le a beszélgetésünket, ezektől még az is kitelik, hogy lehallgatják, a fene egyen meg benneteket, remélem, halljátok ott a vonal végén; Ja, és amikor tőlünk hazaértél, igazán hívhattál volna, kicsi fiam, hogy hazaértél, mert akkor először is megnyugodtam volna, hogy szerencsésen hazaértél, mindig aggódom azért, hogy szerencsésen hazaérsz-e, másrészt elmondhattam volna az én okos nagyfiamnak, hogy rosszul érzem magam, és hamarosan meg is fogok halni, meglátod”, és hosszú percekig csak sírt a telefonban. A csöndben megszólalt agyamban a népdal: „Hull a könnyem, mint záporeső…”

Az íróasztalom előtt ültem, és egy nagyobb lélegzetű értekezést készültem írni Brancusiról, a híres román szobrászról, s amíg anyám sírt, én a Pogány kisasszonyt szemléltem, és csendben dühöngtem, hogy elveszítettem gondolataim nehezen megtalált fonalát, emiatt önkéntelenül efféle épületes baromságokat mondtam anyámnak: „Igazán nem kéne sírni, meg fogsz gyógyulni, hidd el, mama, aki élni akar, az meggyógyul, s ne hagyd el magad, nem lehetek mindig melletted, szedd össze magad, arra kérlek!”, s ő kicsit megbékülve szipogott a vonal végén, gondolom, ráncos keze fejével törölte meg horgas orrát, ahogy szokta lánykora óta, és megnyugodva folytatta fonalszövését. „Na jó, tudom, hogy unod öreganyád siralmait; És most is, le merem fogadni, kicsi fiam, most is írsz valami szörnyűséges alakról, aki fontosabb, mint a te édesanyád; S persze hogy sírhatnékom van az elviselhetetlen fájdalmaim miatt, temiattad és az átkozott szocialisták miatt is, akik állandóan hazudnak; De te írsz, s nyilván arra sem emlékezel, hogy mit mondtam két perccel ezelőtt neked, miért is van lázam.” Szemrehányásainak újabb sorozatát már nem akartam végighallgatni, és bosszúsan letettem a telefonkagylót, amit nem bírt elviselni, s azon nyomban visszahívott újfent síró hangon szólva: „Kérlek, kicsi fiam, ne tedd le a kagylót, mert a legfontosabbat még nem is tudtam elmondani, hogy apád is enyhe szorítást érzett a mellkasában, igen, a szíve táján, hamarosan meg fog halni, meglásd, na most leteheted a kagylót, isten áldjon.” „Nem érdemes a tűzzel játszani, ördögöt a falra festeni, az anyai elragadtatottsággal visszaélni”, válaszoltam neki, de a telefonvonal már megszakadt, és búgó hangot adott a készülék. Magam elé néztem.

Jegyzet:

„A gyermekkorunk azért ragad el, mert a gyermekkor az elragadtatás pillanata, maga is elragadtatott, ez az aranykor azért látszik tündöklő fényben fürdeni, mert feltáratlan, de mivel idegen a feltárás számára, semmi feltárnivalója nincs, tiszta visszfény, sugár, mely még csak egy kép sugárzása. Az anyai alak hatalmas, talán magától az elragadtatás hatalmától kölcsönzi a ragyogását, és azt mondhatnánk, hogy ha az Anya kifejti ezt az elragadó vonzást, az azért van, mert az Anya akkor jelenik meg, amikor a gyermek teljes mértékben az elragadtatás pillanatában él, és az elragadtatásban sűríti össze a varázslat minden hatalmát. Az anya azért tud elragadó lenni, mert a gyermek elragadtatott, és ezért van az is, hogy az első korszak összes benyomása valami rögzítettséggel bír, ami az elragadtatáshoz tartozik. Ha valaki elragadtatásba esik, azt, amit lát, tulajdonképpen nem is látja, hanem a látott közvetlen közelségben érinti meg, megragadja, magához vonja, noha abszolút módon a távolban hagyja. Az elragadtatás alapvetően a semleges, személytelen jelenléthez kapcsolódik, az elragadtatás a meghatározatlan Mi, a hatalmas, alaktalan Valaki. Az elragadtatás az a viszony (s e viszony maga semleges és személytelen), melyet a tekintet a körvonal nélküli mélységgel tart fenn, a hiánnyal, melyet csak azért látunk, mert vakító.” (Maurice Blanchot) Az elragadtatáshoz tartozó rögzített benyomások a gyermekkorból valamiféle rögzítetlenség érzését keltik, s gyámolítják a feltárásukat, még ha a feltárás során sem képesek rögzítetté válni, olyasfajta alakot ölteni, mely felidézné az elragadtatottság valódi okát, mindig csak a varázslatot sugárzó anyai elragadtatottság jelenik meg az emlékező előtt, aki, kikerülvén ennek az elragadtatottságnak a bűvköréből, nem érzékeli többé a varázslatot kikezdhetetlennek, csak egyféle misztikus rejtélynek, aminek feltárása az élete, sorsbetöltése zálogává válik. Az elragadtatottság megszűntével, a gyermekkori éden szertefoszlásával mind az elragadtatottság, mind az anyai varázslat a maga feltáratlanságában, lényegi és megnyugtató feltárhatatlanságában inkább nyomasztó teherré válik, mintsem kívánatossá a feltáró tudat számára, mely nem tud megkapaszkodni az elragadtatottság állapotában, nem talál olyan rögzítettséget, ami át- és beláthatóvá lenne a feltárás pillanatában. Az anyai varázs fényessége, visszfénye megkopik az elragadtatottság okának feltárhatatlansága révén, s egy olyan képet sugároz, amelyik puszta hatalmával, tündöklő fény nélküli puszta uralkodásával kínzó lelki terhet okozó sötét misztériumáról és kegyetlenségéről árulkodik, s a tehetetlen feltáró egyszeriben gyűlölni kezdi az elragadtatottságban varázslattal felette uralkodó anyát, az alaktalan Valakit. S mivel az elragadtatást feltárni vágyó elveszíti a semlegességét, mert túlságosan közel engedi magához a szemlélt lényt, alaktalan Valakit, aki nagyon is élvezte korábban rajongó szeretetét, ezért a feltáró tekintete nem a mélységet, a Hold-világi sötétben hatalmát kiterjesztő anya misztériumát látja, hanem csak az elragadtatottság hiányát, ami a varázslat megszűntével vakítóvá válik.

Brancusi ezt a távolságban hagyott, a meghatározhatatlansága okán elragadtatottság- és mélységtudatot varázslattal telítő Ős-Anyát metszi ki, határolja le a végtelen térből A Föld bölcsessége szobrán. A végtelen térből lehatárolt szobor a teremtő képzelet végtelenségét és mélységét helyezi szembe a megragadott pillanatnyi és felszínes alakjával. Ám a kőtömb által a végtelen térből és időből kimetszett anyaalak attól nyeri el tündöklő fényű varázslatát, hogy az őt szemlélő számára teljességgel semleges marad, miként ő maga is a szoborral szemben, s azáltal idézi föl a gyermekkori elragadtatottság állapotát, hogy újra magába fogad bennünket. Összezárt combjai mint kunyhó a beavatásra készülőt, úgy oltalmaznak bennünket; összeszorított ökle az anyaölben lévő magzattal egylényegűvé válást jelképezi. Mitikus magzatfejlődésünk és tőle való meg- és újjászületésünk révén, mely nem nélkülözi a halállal fenyegetettséget sem, az ősi misztérium részesévé válunk. Az anyaméhbe visszatérésünk során a profán lét számára meghalunk, és megtisztulva újból feltámadunk. „E veszélyes regressus ad uterum minden formáját az jellemzi – ahogy Eliade írja –, hogy a hős élve és felnőttként hajtja végre, tehát nem hal meg, és nem kerül vissza a magzatállapotba. A vállalkozás tétje olykor kivételes: egész egyszerűen a halhatatlanság elnyeréséről van szó.”

Kétségkívül mindig is maradt bennem valamifajta iszonytató hiányérzet az ilyen kellemetlen telefonbeszélgetések után; noha látszatra semmi fontosat nem mondtunk egymásnak, valójában ezek a semmitmondó mondatok az elmúló létezés fájdalmáról szóltak, sejtelmesen és semlegesen, s hogy távol tartani igyekeztem magam az elmúlás fájdalmától, csupán azért volt, mert nagyon is közel kerültem a megérzéséhez. „A stiglicek is megérzik halálukat, végtelen fütyölésbe kezdenek, énekelnek, hattyúdalukat fújják, az enyém is megsiratta a párját, s kiröppent a kalitkából, el, soha vissza többé, vártam, meddig is? A szeretett lény halála után a túlélők várják halottuk megszólalását, az értelmetlen megmagyarázását, hogy miért pont ő, az Úr, egyedül az Isten látja odaát elhívásának értelmét, ez persze nem értelmezhető az itt maradottaknak, soha”, gondoltam. „Dühös vagyok, nem Dánielre, hanem a végzetre, erre a buta végzetre, soha, nem tudom soha megérteni, pontosabban fölfogni, előttem a pillanat százszor lepereg, nem láttam, lelki szemeimmel mégis látom, ahogy Dániel nekihajt a vonatnak, vége, abban a pillanatban vége lett az életének, s várom, hogy szóljon hozzám, tudom, hogy mindjárt benyit a lakásajtón, és kinevet, tréfa volt, vaklárma, a média híradása a tragédiáról az is megrendezett”, mondta egyik barátom felesége két nappal férje autószerencsétlensége után, hogy vettem a bátorságot, és felhívtam, s az elmúlás fájdalmáról akartam megtudni valamit, mivel közelebb állt az elmúláshoz, mint én, aki az anyai telefonok után számos fajtáját végiggondoltam az elmúlásnak.

Ha az elmúlás fájdalmáról faggattak volna, csupa látszatra semmitmondó dolgot tudtam volna mondani magam is, a lényegről ugyanis képtelenség beszélni: épp ennek a hiánya járta át a bensőmet, s ennek okán tettem le mindig a telefonkagylót, félbeszakítva a félbeszakíthatatlan és befejezhetetlen beszélgetést anyám és köztem. És elmondhattam volna anyámnak, hogy valamelyik este arra riadtam föl álmomból, hogy egy belső hang azon tanakodik: „Ugyan hány éved is van még hátra? Talán egy, kettő, esetleg tíz vagy húsz? S ha csupán egyetlen nap? Görög bölcsek az emberről mint egynap-élőről beszélnek, a készenlétről, a halálra készenlétről, egy napban megélni mindent, s nem bánni, ami az egyetlen napból kimaradt, hogy másnap már nem leszel”, s hogy a sötétségbe burkolózott hálószobában a falon függő festmények kiterjedését, az éjjeliszekrény lapján álló bögrében meg-megremegő tea hallhatatlan körmozgását igyekeztem észlelni, idegennek éreztem magam az éjszakai létezésben, mintha a halottas ágyon ültem volna föl, hogy kívülről tekintsek szét ott, ahol negyedórával ezelőtt még otthonosan szuszogtam, s hirtelen önmagammal és a szobával szemben gyanakodni kezdtem, s hatalmába kerített a félelem is, úgyhogy belekortyoltam a különböző gyógyfüvekből készített teába. „Antidepresszáns, már ittál ilyet, jót tesz, nyugtató és emésztéskönnyítő hatású füvekből főztem neked, ahogy szoktam. Nyári termés, gyűjtögettem, szárítgattam, szelemenre akasztottam, a télre gondoltam, amikor a mező illata, a növények természetes illata elillan, s a teákban újraéled a mező, a fák, cserjék, növények élete”, mondta a feleségem lefekvés előtt, mintha megsejtette volna nyugtalanságomat, nyugtalanságom állandósult az utóbbi időkben, vészjósló volt és elviselhetetlen, a magam számára is elviselhetetlen voltam nyugtalan és izgága állapotomban, nyugtalanságommal, emlékezetkihagyásaimmal, szívzűrjeimmel együtt voltam elviselhetetlen, s rendszeres főfájásaimat már a tabletták sem enyhítették, csak a feleségem teái, mindenféle szárított gyógynövényekből főzte vegykonyhájában, boszorkányos ügyességgel kifőzött egy kancsó teát, és kortyolgattam, hogy emlékezetem működésbe lendüljön, s a hangok ne csak zörejek legyenek, de hívójelek és támpontok, zavaros életem jelzőoszlopai, hangoszlopok. „A családunkban szinte kivétel nélkül mindenki tisztességes kort ért meg, nyolcvanon felül ment el mindenki, egy cigányasszony pedig azt jósolta nekem, hogy kilencvenegy éves koromban halok meg”, válaszoltam önmagamnak, megnyugtatásképpen az aggályokra, mégis olyan zaklatottan vert a szívem, hogy azon az éjszakán már nem tudtam visszaaludni, és elhatároztam, éberen figyelem magam, s megváltoztatom az életemet: a vég felől tekintek vissza a jelenre, mintha ellenőrzés alatt tartanám az életvitelemet. Cioran Füzeteiben olvastam a minap: „A testi nyomorúságok: nincs, ami ennél jobban elundorítana az élettől. Az öregedés szakadatlan megaláztatás. Az öregkor »méltóságteljes derű«-jéről beszélni nevetséges értelmetlenség. Minden vénember, aki nem vesztette el az ép eszét, sajnálhatja, hogy nem halt meg élete virágjában.” „Most kéne meghalnom, mielőtt szánalmassá válok, mielőtt betöltöm az ötvenet, halálfélelmem, fokozott nemi éhségem halál közeli állapot, magam szemlélése szánalmas védekezés az impotencia, a kiüresedés ellen, ítélkezésem elfogult, saját magamra tör, tudathasadás, magam vagyok a kút saját magam számára.”

Anna természetesen lehetetlenséget sem óhajtott kérni tőlem; én viszont folyton lehetetlent kértem tőle, számtalanszor azzal hívtam föl, hogy nem bírom ki nélküle a délutánt, találkoznunk kell, ha csak egy órácskára is; sohasem hárította el esdeklő kérésemet, sem valamiféle halaszthatatlan munkájára, sem a kellemetlenkedő férjére hivatkozva, pedig a satu pofái egyszerre szorítottak mindkét oldalról. Pontosan érkezett a megbeszélt találkahelyre: „Mondd, hogy nem késtem, pontos és szófogadó asszony vagyok, szeretem, ha megdicsérsz, mint egy diákot, akkor tudom, hogy fontos vagyok neked, én vagyok fontos…”, s a sietségtől halkan pihegett, megigazította inge felső gombját, mintha begombolkozni szeretett volna, holott épp ellenkezőleg, ujjaival megbontotta ingének gombsorát, hogy kibomoljon az engem örökösen gyermekké tevő melle, s átadta magát nekem, rám bízta magát, mivel tudta, hogy semmiféle dologról nem lehet velem beszélni addig, amíg magába nem fogad, vizitációba fogadott, a hajléktalan utazót, emlékezetfaggatót, hogy az eszméletvesztésben visszanyerjem lassan megvilágosodó elmémet. „Kiskamaszok akarnak ilyen megveszekedetten bizonyítani, kényszerképzet, gyors magömlés, szellemi élvezkedés, engem ölelj, az ölelés kellemessége kitartóvá tesz, kitartóan ölelj”, s bajosan tudtam eldönteni, hogy Anna mondta mindezt, vagy egy belső hang. Egyetlenegyszer sem ölelt úgy, mintha kötelességből kellene tennie, mintha sietnie kellene valahová, valamilyen halaszthatatlan dolgot kellene elintéznie, s pusztán az irántam érzett kötelességtudatból ölelt volna meg; a nőknek azon táborába tartozott, akik úgy vélekednek, ha már hűtlenségbe estek egy férfival, legalább ne kínozzák magukat örömtelenséggel, lelkifurdalással, szemérmességgel, kedvükre való legyen az ölelkezés, s elárulják azokat a titokban tartott kis örömforrásokat, melyekben gyönyörüket lelik, a férjük karjában vagy a „veszedelmes pótlás” idején. A „ne siess, simogass még egy kicsit, gyöngéden, ajkaddal érintsd a mellem, a nyakam, a fülem tövét, az ajkaimat, lentebb…” suttogások a házastársi ölelkezések unalmas megszokottságáról, a lelkileg megnyomorított, félelmeiknek kiszolgáltatott, napi haláltusájukat vívó emberek örömtelenségéről tudósítanak. A szeretők talán még a hitveseknél is lelkiismeretesebben és tapintatosabban teljesítik bizonyos vágyainkat, mert a szerelem önként vállalt áldozat, a lelkiismeret ébren tartása, és önmagunk méltóságának őrzése. Sosem adta jelét, hogy unja színjátékaimat, melyek a dolgok természetes rendje szerint egy bizonyos dramaturgia szabályait követve bontakoztak ki és végződtek, mégis, attól függően, hogy eső permetezte-e a találkahelyen az ablaküveget, vagy napfény szüremlett át a csipkefüggönyön, fácánok kurrogása verte-e föl az erdő csöndjét, vagy vadszederindák tövisei horzsolták föl a bőrünket, másként öleltük egymást. „Cseresznyevirág-illatod van”, „Érett őszibarack a húsod, sárga szeletek a tányéron, anyám vágta a kisfiúnak, nyár végén, s meg is hámozta, mert nem szerettem a szőrös héját, s ahogy habzsoltam, csurgott az államon lefelé, az ingnyak alá, ragadtam, a szám is össze, az ujjaim egymáshoz”, „Dércsípte kökényt ettél-e már? Édes és savanyú, összerántja az ajkad, szájadban összeszalad a nyál”.

Virágkehely volt, aki ellenkezés nélkül befogadott magába engem, s mást kizárt e kegyéből; valahányszor megérintettem, sziromként nyílt széjjel; valósággal megbabonázott illatával és ízeivel, majd egy pillanatban összezárta szirmait. „Kislánykoromban, pontosan emlékszem, tizenhárom éves voltam, nálunk vendégeskedett az apám öccse, legényember volt, s úgy berúgott a közeli kocsmában, részeg állat, hogy otthon az eszméletét vesztette. Apám hideg vízzel mosta a fejét, pofozgatta, segített neki könnyíteni magán, az anyám hisztérikusan sipánkodott, hogy orvost kell hívni, s ezt a szégyent nem viseli el. Én pedig, naiv teremtés, úgy megijedtem a részeg látványától és harákolásától, a szüleim veszekedésétől, hogy megjött a menstruációm. Azóta félek az ittas férfiaktól, az eszméletlen ember látványától, a hangos civakodástól”, mondta Anna egy alkalommal.

Szerette váltogatni parfümjeit; közülük a fahéjas, a maga szúrós, édeskés, anyám palacsintáira vagy fahéjas csigáira emlékeztető illatával olyasfajta keleti erotikát, növényszerű egybefonódást vizionált lelki szemeim elé, mint a khadzsuráhái templom falán sorjázó rituális jelenetek. Máig nem tudom eldönteni, hogy ezt az erős illatot a figyelmem felkeltésére, esetleg telt idomai kiemelésére használta-e, mint az érzékien vaskos ajkú nők szokták a rúzst, hogy hetérásan csábító erejüket megsokszorozzák, beteljesítve végzetüket; vagy fiatalságát, szenvedélyességét akarta hangsúlyozni a középkorú férfi előtt. Mindenesetre kedvem támadt a fejemet a mellei közé fúrni, s összeharapdálni hófehér bőrét, melyen az átütő kék vérerek mellett piciny vörös nyomok maradtak, gyermeki vágyaim árulkodó nyomai, érett őszibarack sárga húsában fognyom; s ő cseppet sem csodálkozott őrültségemen, fejemet a melléhez szorítva ösztökélt orális mohóságom folytatására, akárha fiának tartott volna, akinek joga van bekebelezni az ő mellét, játszani a bimbókkal, hogy megnyugtassa pattanásig feszült idegzetét. „Álmomban gyakran tartom a számban anyám emlőit, csupa íny gyermekként számban tartva nyugtatószeremet, édesen szendergek. Olykor fölsivítok, nyitott szemmel bámulok az éjbe, s Delvaux driádjai vigyáznak rám a habzó tengerben állva…”, mondtam neki, hogy első őszinte vallomásait viszonozzam. „Anyámnak mellrákja volt, leoperálták a bal mellét, apám soha többé nem érintette meg, olykor durván szidalmazta nőietlenségéért”, suttogta nekem, s megsimogatta élettől duzzadó mellét. Máskor saját „kreációjával” kápráztatott el, kölnivízhez kevert mindenféle aromákat és virágszirmok olaját, egész kis gyűjteménye volt tégelyeiből, s hogy a férje ne tudja összetörni ezeket a ritka kincseket őrző tégelyeket, a szüleinél őrizte a többségüket, a lányszobában, s hogy a nyakszirtjéhez hajoltam, és nagyot szippantottam, mint egy nyomozókutya, mosolygott rajtam, mert nem tudtam megmondani a kreációját alkotó elemeket, pedig az évtizedek során valamennyi tapasztalatra mégiscsak szert tettem a parfümök terén, s hogy sikertelenségemet kompenzáljam, nyakába haraptam, majd a fülcimpájába, s végül a saját nyelvembe, mert érzéki összeborzadásában megrántotta a vállát.

Annának egyszer felolvastam Amaru és Bhartrihari szerelmi költészetéből egy részletet:

A szoros öleléstől ellapult mellbimbója finom
simogatásától vágyra gyulladt a szép nő, s a hevesen
rárontó szerelem túláradása miatt csípőjén
ruháját megoldva így szól: „Ne, ne,
kedvesem! Ne ilyen hevesen engem… elég már!”
– S az elhaló hangú nő vajon elaludt, meghalt,
vagy a gyönyörtől lelkében elalélt?

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben