×

X-Prep

Jegyzetek 1997-ből, II. rész

Tőzsér Árpád

2008 // 01
Szeptember 18. 1998. március 1-jéig le kell adnom a disszertációs munkámat. Milan Rúfus (kitűnő szlovák költő, míg tanított, szlovák irodalmat adott elő) úgy doktorált, hogy disszertációs munkaként elismerték az életművét. Azt hiszem, néhány PhD már az én „életművemből” is kitelne. De úgy látszik, Pozsonyban a „kisebbségi” életműveket más lattal mérik, mint a szlovákokét.

Én pedig disszertációs munkaként juszt is két korábbi tanulmányomat készülök leadni, kicsit az alkalomhoz alakítva. Mégpedig arról a két „kisebbségi” írónkról, akik már rég kinőttek kisebbségi irodalmunkból: Cselényi Lászlóról és Grendel Lajosról.

Az alakítás során a következő szempontokat akarom hangsúlyozni:

– a két alkotót, a tehetségükön túl, a neoavantgárd, illetve a posztmodern felhajtóereje vetette a „kisebbségi” partokon túlra;

– mindkettő annak a Nyugat utáni revelációnak a jegyében alkot, amely szerint az irodalom a kommunikációnak, pontosaban annak a szakadatlan folyamatnak a része, amely során a jelentés jellé s a jel egy más jelentéssé válik vissza (vö. Gadamer: „a szöveg visszatér a nyelvbe”);

– Cselényi Téridő-szonátája a szöveggé vált nyelvtelenség (Domonkos István Kormányeltörésben-jének értelmében), Grendel „trilógiája” (a szerző első három kötete) a szöveggé vált etika (Havel erkölcsforradalmával a háttérben).

Szeptember 20. Meyiar, ha nem olyan barom, amilyen, akkor tízszer is meggondolja, hogy a „lakosságcsere” szót kiejtse a száján. 1947 óta nincs a magyarok számára a magyar–szlovák viszonyban vörösebb posztó ennél, ugyanakkor a jelen nemzetközi helyzetben a „lakosságcserének” az az egyoldalú formája, amelyet 1947–48-ban a csehszlovákok kierőszakoltak, úgyis teljességgel lehetetlen. A felvetés eredménye tehát csak ez lehetett: Recrudescunt diutina Inclytae Gentis Hungarae vulnera... A szlovák Vezér ürügyet szolgáltatott a magyar politikusoknak az ötven évvel ezelőtti dolgok nemzetközi és hazai megszellőztetéséhez, ami – ha azt tekintjük, hogy milyen keveset tud róla a világ (a szlovák világ meg még kevesebbet!) – számunkra nem is jött rosszul. A szlovák nacionalisták számára viszont tökéletes öngól.

*

Levelet kaptam Parti Nagy Lajostól: süt belőle az emberség, a jóindulat, az elismerés. Az érdemi rész: „Nagyon jó kötet (mármint a Leviticusom, T. Á.), úgy mondanám: finom könyv egy számomra fontos és szeretett terepen... Tér, ami hagyomány, hagyomány, ami nyelv, mely nyelv mégsem csak csupán nyelv, hanem túl ezen... tárgyakból van, nyelvtárgyakból...” Ez a „nyelvtárgy” kifejezés különösen tetszik nekem: a disszertációs munkám befejezésében én is pontosan azt akarom kifejteni, hogy a tárgy is lehet jel. De a kisebbségi lét „tárgyai” még nem lettek jellé, azaz nyelvvé, „nyelvtárggyá”. A kivétel az elemzett Grendel- és Cselényi-kötet.

Szeptember 21. A rádió Gondolat–jel-adásából: Hollós József pszichiáter írta valamikor a húszas évek elején: Gyermekként mindenki mesehős, álmainál, képzeleténél fogva mindenható. Aki később, felnőttként meg is tudja valósítani a gyermekkori álmait, az valóságos hős, aki meg tudja írni, az író, aki pedig benne reked az álmaiban, arra azt mondjuk, hogy infantilis, esetleg, hogy őrült, s tébolydába zárjuk. Nos, fűzi tovább a gondolatait a doktor, minden tébolyda, minden ideggyógyintézet totális diktatúra, meg kellene szüntetni őket, s meg kellene tanulni együtt élni az „őrültjeinkkel”, mint ahogy korábban a falu együtt élt a „falu bolondjával”.

Zseniális gondolat volt, csak elfogadni nem akarta senki. Állítólag még Freud is azt mondta a javaslatra, hogy ő bizony nem szereti annyira az őrülteket, hogy együtt tudna velük élni. S ilyen szempontból, azt hiszem, valamennyien freudisták vagyunk. Hol van már a tavalyi hó meg a tavalyi falu bolondja! A posztmodern társadalom a „hős” és „író” státusába bújt őrülteket is nehezen viseli. Legszívesebben azokat is tébolydába csukná. S maradnának kint azok, akik egyik státusba sem passzolnak, akik még őrültnek sem jók: a helóták, a heréltek, a járomba fogott ökrök, a robotosok. Uff!

*

Jelentkezett (telefonon) az Esztétikai Társaság, illetve szervező titkára, bizonyos Lukács Antal úr. Az előadásomat, Mittel úrról, egy kék füzetről és az Északi Géniuszról címmel, szeptember 18-i összejövetelükön felolvasták, s állítólag nagy sikere volt. Ahogy Lukács úr mondta: oázis volt az elméletek sivatagában.

Egészen felvillanyozott a beszélgetésünk. Tán épp ez hiányzott a boldogságomhoz: a külvilág visszajelzése. Ha elfelejtik, még a kárókatona is megrühösödik. Hát még az író!

Valahol közöltetni is kellene a Kék füzet szövegét. Közlés előtt ellenőriznem kell egy-két dolgot a Dorian Grayben. De honnan kaparjam elő?! Törjön el a keze, aki elvitte, s nem hozta vissza!

Szeptember 26. Az éjszaka, álmomban azon a hegyen-völgyön kanyargó gyalogúton ballagdáltam hazafelé, amelyet gyermek- és ifjúkoromban ezerszer megjártam, s amely a falumat a szomszéd faluval köti össze. Összeköti? Inkább összekötötte. Ki jár ma már gyalog!? Péterfalán (a szülőfalumban) annyi az egy főre jutó autó, mint Pozsonyban. A gyalogutak bevonultak a mesékbe, legendákba, irodalomba. S valószínűleg akkor szakadt meg véglegesen az ember és föld „testi” kapcsolata, amikor a gyalogoló emberből közlekedő ember lett. Ma már a lábunk sem emlékezik a földre. Gaiát szeretni s megtermékenyíteni is csak gépekkel, mesterségesen vagyunk hajlandók. Csoda-e, ha elfordul tőlünk, fellázad ellenünk? Nem tetszik neki az inszeminátor meg a vibrátor.

Szeptember 27. A Berda-legendák szerint a költő étkezés közben mindig jókorákat szellentgetett, a jelenlevők derülésére. Szegény Berda, biztosan neki is baj volt a hasnyálmirigyével, nem emésztett jól a gyomra.

S ezekről a diszpepsziás tünetekről Baka István is tudhatott egyet-mást. „Keblem kiholt csupán egy árva fing szárnyal belőlem kéményről a gólya” – írja a Yorick arsch poeticájában. – S odább: „aszongyák rólam vulváris vagyok”.

De: akármennyire is csúcsokra jutott Baka (néhány versében egészen Vörösmarty magasába), völgyei is vannak a költészetének, s a völgyek legmélyebb pontjai talán éppen a Yorick-versek. S elsősorban a tisztázatlan narrációjuk-retorikájuk miatt: ki mondja például a fent idézetteket? Leginkább a magát vulgarizmusokra kényszerítő Baka mondatja Yorickkal. S így lesznek kétszeresen hiteltelenek. Yoricktól sok, mert kimódolt, modoros, Bakától kevés, mert olcsó.

Mindenesetre ebéd után vagyok, s fölöttem is köröz egy-két árva gólya.

Mi célra vagyunk a világon

Szeptember 29. A könyvespolcaim hátsó soraiban kotorászva a Dorian Grayt kerestem, és a Szent Antal megkísértését találtam meg. S már ott tartok az olvasásában, hogy „Végül a növényeket… nem lehet megkülönböztetni az állatoktól. A szikomorfához hasonló polipfák ágain karok függenek. Antal mintha hernyót látna két levél között: de kiderül, hogy lepke, mely el is repül.” Szent Antal – Flaubert közelítésében – író is, s mint minden vérbeli írót, elsősorban az élet billió formája, a lehetőségek végtelene kísérti. A Szent Antal megkísértését olvasók egy része azonban valószínűleg nem jut tovább a könyv első oldalainál, mondjuk Sába királynő kísértésénél: „Ó, szép remete. Szép remete! Megszakad a szívem!... Ezen a babiloni szőnyegen… Ölelj át!” Ha Flaubert-nek erről a művéről beszélünk, többnyire a férfit kísértő nőre gondolunk.

Az író legismertebb könyve a Bovaryné, a legismeretlenebb a Szent Antal… Kevesen olvassák (illetve valószínűleg kevesen olvassák végig), de sokan idézik: legenda lett a regényből. Rejtélyes könyv. Tulajdonképpen megnevezni sem tudjuk: regénynek dráma (szó szerint, hisz nevekkel jelzett dialógusokban íródott), drámának költészet, költészetnek meg (pontosabban: még költészetnek is) túl vallomásos.

De ha vallomás a Szent Antal…, akkor kinek a vallomása? A világ hívságaival sivatagi remeteségben küzdő Szent Antalé vagy a vidéki magányba húzódó s az íráson kívül minden tevékenységet értelmetlennek tartó Flaubert-é? Valószínűleg az utóbbié.

Flaubert felváltva volt romantikus és realista, hol Szalambót írt, hol Bovarynét. Ha romantikus regényt fantáziált, a realizmus csábította, ha elmerült a dokumentarista leírások részleteiben, akkor valószínűleg a fantázia korlátlan szárnyalása kísértette. (Mint a naplóírót, aki alig várja, hogy befejezze a napi történések, adatok rögzítésének penzumát, s a költészet képlékenyebb világába menekülhessen. Onnan meg persze a „életmásolás” kényelmébe vágyik vissza. Aztán néha úgy menekül ki a szorításból, hogy a naplóiban is szabadon alakítja az életét.)

A Szent Antal… modern Visio Philiberti, a látomások, vallomások, fikciók gótikus-romantikus, teremtés előtti kavargása. Eredetileg, állítólag, volt benne egy realista elem is: a szent disznaja. Szerb Antal szerint viszont mikor az író megtudta, hogy disznót nem Remete Szent Antal tartott, hanem a másik Szent Antal, átírta az egész könyvet.

Szerintem ez a realista Flaubert eljárása lett volna. Én inkább azt hiszem, hogy az akkor éppen romantikus Flaubert nem szenvedhette a realista disznót, s ezért hagyta ki a könyvéből.

Persze isten tudja! Eggyel több rejtély az egyébként is elég rejtélyes könyv körül.

Szeptember 30. Ma körbefutottam a belvárost. Jártam az Egyetemi Könyvtárban (Dorian Grayük nincs), a Magyar Könyvesboltban a megrendelt tíz Leviticusból már csak kettő van. Megnyitották a restaurált Mayer-cukrászdát, a Mihálykapu utca is gyönyörű lett, el sem tudom hinni, hogy ez azonos azzal, amelyben Madách-szerkesztő koromban napjában megfordultam. Kész a Perliyka talponálló is (Duba Gyula „Fürjecskéje”; A macska fél az üvegtől című regényében így szerepel a csehó; a szerző a Perliykát – ami „gyöngyöt” jelent – összekeverte a „prepeliykával”). Így születik a „szöveg”, a szövegirodalom. Minden értelmezése – félreértés.

Október 6. Hétágra süt a nap, az ősz csak arról ismerszik föl, hogy rozsdásodnak a fák. Meg a rádió műsorairól: Október 6 magyar nemzeti ünnep. A természet ezer színnel emlékezik. Van benne piros is, fehér is, zöld is, sárga is, barna is, kobaltkék is. A Gondolat–Jel szerkesztője (Szénási Sándor) viszont az aradi vértanúk sírján kizárólag fekete szalagos koszorút tud elképzelni (értsd: trikolórost nem), mert, úgymond, a „13” között alig volt magyar. S mondja ezt valamiféle fals internacionalizmus jegyében, mert hisz ezzel – faramuci módon ugyan, de – éppen ő nemzetieskedik. A trikolór ugyanis 1848–49-ben (és máig) nem a vér szerinti magyarok zászlaja volt, hanem mindazoké, akiknek a magyar nemzeti szabadság eszméje (az idegen hatalommal szemben) szent volt. Sz. S. úr nem hallott talán a szerb Damjanich kiáltványáról, aki fajtestvéreit, a trikolór jelképezte szabadság ellen Bécs színeiben lázadó rácokat kiirtással fenyegette, mondván, hogy kipusztításuk után végül magát is (mint az utolsó rácot) főbe lövi? Az aradiakra akkor emlékezünk hitelesen, ha az eszméikre emlékezünk, s nem azt méricskéljük, hogy melyikben mennyi volt a „magyar vér”.

Én pedig október 6-án már csak azért sem ünnepelhetek a fekete szín jegyében, mert október 6, akár tetszik Szénási úrnak, akár nem, nekem nemcsak a halál napja, hanem a születésé is: az én születésnapom.

Október 11. A rádióban Tolnai Ottó beszél. Érdekesen, élvezetesen, okosan, hitelesen, mint mindig. Azt mondja: nem abból a célból vagyunk a világon, hogy otthon legyünk benne, hanem azért, hogy valahol megérintsük a földet. Egy bosnyák festő barátjának a szerb–bosnyák háborúig minden festménye zöld volt, azt tartottták róla, hogy klorofillal fest. Ő maga (a festő) másként magyarázta képeit. Azt mondta, hogy a földet, a fát, a természetet ma már csak képen lehet igazán megérinteni, hogy a valóságban már nincsen, nem létezik természetes zöld szín.

Aztán a csetnikek kisütötték, hogy a festő bosnyák nacionalista, mert a zöld a bosnyákok nemzeti színe, s összetépték a festő képeit; azóta fekete képeket fest.

Nem tudom pontosan, hogy miért, de nekem ez a történet Szénási urat, a rádió szerkesztőjét idézi.

Meg Gál Sándort, a kassai „népi” költőt, aki hatvanéves, s köszöntenem kéne. Írásban, a Népszabadságban. S valószínűleg azt fogom róla megírni, hogy a legelső versei is „a föld megérintései” voltak (ha az „érintés” rosszul sikerült neki, akkor a Tamási Áron-féle szentimentális „otthon-levéssé” laposodott), a most megjelent Szél című poémájának az erezetében meg úgy van benne a klorofill, mint Tolnai Ottó festőjének a színeiben.

Ha van a népi irodalomnak túlélési lehetősége, iránya, akkor azt most Gál Sándor mutatja: megérinthetővé írja a földet, a természetet.

Október 12. Na, úgy látszik, egy ideig már nem szabadulok a népiektől: tegnap (negyven év után) megint beleolvastam a Talpalatnyi földbe. (Micsoda hülye cím! S milyen zseniális cím volna, ha csak ennyi volna: Föld.) Gál Sándor Éden és Golgota között című verskötetéhez kerestem a regényben valamit, aztán benne maradtam. A regényben. Szabó Páléban. A föld, a földdel permanensen érintkező s abból újra és újra megújuló ember ereje, tisztasága, szépsége – ha valahol, akkor itt zeng, énekel teljes erővel. Minden, amit elvesztettünk, amiből kiűzettünk, itt virágzik, burjánzik, ágazik buján. (Csak az az utólagosan elrontott vég, persze, csak azt tudnám feledni! De most nem arról van szó.)

A Biblia nagyon kurtán elintézi a paradicsomot, tulajdonképpen már csak a kiűzetéssel s a következményeivel foglalkozik. Szabó Pál megírta a Biblia első könyve előtti Könyvet, az éden könyvét. S micsoda felháborító igazságtalanság, hogy ez a biblia-emelkedettségű őslétezés-lexikon teljesen elmerült a feledésben! Mintha soha nem is létezett volna, senki nem emlegeti, nem olvassa. Pedig valószínűleg csak egy ma érvényes kritikai nyelv szükségeltetne a reneszánszához.

Valamikor, még 1968-ban beszélt róla egy kitűnő kritikus először és utoljára érvényesen. Úgy hívták (hívják): Kenyeres Zoltán.

Október 17. Tegnapelőtt itt volt Határ Győző. A Zichy-palotában mutatkozott be. Én a hozzászólásomban azt próbáltam fejtegetni, hogy mennyire manicheista ihletésű a Golgheloghi.

Utána ünnepi vacsora.

A Mester olvasta annak idején a Kalligramban a párizsi beszámolómat, benne a Concorde téri kedélyes javaslatomat, hogy fejezzük le a távgyalogló Grendel Louis-t. Ennek kapcsán aztán a sehol sem emlegetett XVII. Louis-ról kezdtünk csevegni.

Győző bácsi megkérdezte: tudjuk-e, XVI. Lajoson kívül ki mindenkit végeztek még ki a Concorde-on? Dantont és Robespierre-t tudtuk. A nyolcvanhárom éves Golgheloghi a többit is elfújta: Mária Antoinette, Madame du Barry, Charlotte Corday. Az obeliszk meg eredetileg II. Ramszeszé volt, i. e. a XIII. században. 1833-ban került a mai helyére mint Mehmed Ali, egyiptomi király ajándéka.

Mindnyájan (Grendel, Cselényi, Mészáros Bandi, Szigeti Laci is) szájtátva és leforrázva hallgattunk.

Október 18. Borisz Grojsz (Boris Groys), a nyugaton élő orosz (?) származású esztéta-filozófus írja, hogy a művészetek szabadság- és kalandtermészetét nemcsak a nemzetállamok totális szervezettsége, hanem a posztindusztriális társadalom totalitása is ellehetetlenítheti. Úgymond ma már a krimiregény az egyetlen produktív irodalmi műfaj, mert a mi társadalmi formációinkban a szabadság és kaland kiszámíthatatlansága csak a bűnözésben valósulhat meg. Azaz az eszmék nagy drámája korunkban a „ki a gyilkos?” dilemmájává korcsosult.

*

Kossuth: „Magyarországot a poklok kapui sem döntendik meg”. Kossuth forrása Máté textusa: „...ezen a kősziklán építem fel az én Anyaszentegyházamat; és a pokol kapui nem vehetnek azon diadalmat”. Első olvasásra egyik is, másik is a „pokol kapuinak” a megszemélyesítése. Második olvasásra: szándékolt képzavar. Mennyivel erőtlenebb lenne a kép így: Magyarország kapuit a poklok sem döntendik meg. Vagy: Az én Anyszentegyházam kapuin a poklok sem vehetnek diadalmat. A régi stilisztikák hypallege-nak hívták ezt a szintaktikai alakzatot. A megszállottság, az egzaltáltságig fokozódó szenvedély kifejezésére szolgált.

Kossuth a bibliai időkben minden bizonnyal próféta lett volna. De mi lenne ma? A stilisztika tanára? Hogyan valósítaná meg a szabadság és kaland kiszámíthatatlanságát? Bűnözéssel?

Október 26. Hamvas Béla az Óda a XX. századhoz című írásában az én lidérces, álomba tűnő látomásaimat is megnevezi: „A kísértetekről mindnyájan, akik a fizikát csak egy kicsit ismerjük, tudjuk, hogy a legreálisabb lények, még az álmoknál is sokkalta reálisabbak. Mindnyájunk közös sorsa, hogy előbb tudjuk, mit fogunk látni, s csak azután látunk.”

Azaz a kísértet: látomás. Olyasminek az újralátása, amit valaha már láttunk, az agykérgünkben ott a lenyomata, s a meggyötört lelkiismeretünk vagy a tudattalan, úgynevezett éjszakai tudatunk (a rémálmaink) vagy mind a kettő egyszerre előhozza a múltunkból. A kísértetek a múltunk rejtett/rejtegetett bugyrai. A modern és posztmodern ember olyan mélyre süllyesztette őket magában, hogy pszichoanalitikus/mélylélekelemző legyen a talpán, aki felszínre tudja őket bányászni.

Gyakran álmodom nagyanyámról, anyám anyjáról. Az egyetlen nagyszülőmről, akit még nekem is megadatott látnom. Sokáig sem apámmal, sem anyámmal (a lányával) nem volt beszélő viszonyban. Nem tudom egészen pontosan, hogy miért. Csak azt tudom, hogy később, mikor már enyhült valamit köztük a feszültség (apám soha nem szólt hozzá), akkor sem jött be a házunkba. Megállt az udvaron, esetleg a lépcsőnkre ült/kuporodott, s úgy beszélt befelé a konyhába, anyámhoz. Mint egy nagy, fekete varjú, vártam, hogy egyszer csak felröppen. Volt benne valami boszorkányos. Ma éjszaka egyenesen kísértetnek láttam. Pontosan úgy ült itt, a lakótelepi, második emeleti lakásunk konyhájában, mint otthon szokott, a lépcsőnkön. Gubasztott egy sámlin, feketén, s mondta, mondta a sirámait – E.-nek, a feleségemnek. Istenem, E.-nek! Micsoda két távoli világ találkozott így az én nyomott képzeletemben! Egy sámlin. Néha rám sandított a fekete kísértet, gonoszkodva, hogy figyelem-e, hogy tudjam: nekem mondja ám, amit mond, ha nem fordul felém, akkor is. „Nem akart megdögleni! Halálra kínozott. Minek él már az ilyen vénség. Miénk lett a hambitos ház!”

Aztán eltűnt a jelenés, s maradt a falon valami nagyon-nagyon piros, idegen kép, s akkor máris sikoltott E., hogy „hol vagy?!”, s futottam ki, gatyában, az előszoba tele volt oláh cigány asszonnyal, az ajtó kulcsra zárva előttük, s ők mégis csak jöttek, jöttek befelé. S nekem csak egyetlen dolog járt az eszemben: hová tettem a karabélyomat! Így: a karabélyomat. S még mikor felébredtem is, sokáig bántott a dolog, hogy miért nem találtam meg. A karabélyomat. Hogy legalább egyszer életemben bosszút állhattam volna, halomra lőhettem volna a kísérteteimet!

November 7. Tempora mutantur: nemrégen még a „nagy Lenint” éltettük ezen a napon, ma reggel azt hallottam a rádióban, hogy a szlovákiai magyar pártok Koncsol Lacit fogják „szlovák” köztársasági elnöknek javasolni.

Egyetértek, Lacit az isten is köztársasági elnöknek teremtette. Naiv tisztaságával, nagy műveltségével toronymagasan áll majd a szlovák jelöltek, a Tazkýk, Meyiarok és Schusterok fölött.

Havel, a cseh elnök viszont megint kórházban van. A tavalyi rákos tüdőműtéte után most tüdőgyulladást kapott. Úgy tűnik, Csehországban is hamarosan
elnökválasztás lesz!

November 8. Válik a Cicciolina–Kunst házaspár. Kunst, a férj (civilben művészettörténész), korábban azt állította felesége „cicciolinájáról” („husikájáról”, azaz nevezzük néven a dolgot: pinájáról), hogy az műalkotás, s komolyan fontolgatta, hogy ki fogja állítani.

Most azt hirdeti, hogy tévedett, giccset ítélt „artefact”-nek.

November 21. 18-án, kedden megvolt az Asszociációban (pontosabban a Szlovákiai Magyar Írók Társaságában, azaz a SZMIT-ben) Gál Sándor születésnapi ünnepsége. Görömbei András tartott köszöntő előadást, Turczel tanár úr hozzászólt, Gált autodidaktának nevezte, cáfoltam, mondván, hogy Gál mezőgazdasági szakközépiskolát végzett, s földtörténetből, mezőgazdaság-tudományból, kémiából, fizikából rendszerezett tudása van, a mérges kis öregúr kioktatott, hogy irodalomból akkor is autodidakta, nem hagytam magamat, mondván, hogy a panteizmust, a fűszálak, a föld, a monumentális távolságok költészetét Whitman sem egyetemen tanulta, de mikor az ünnepséget követő borozás közben (Doboséknál) az ünnepelt költő Lessinget harmadszor is „Lézingnek” ejtette, már a legszívesebben visszavontam volna a Whitman-analógiát.

Dobos Laci bora viszont változatlanul jó. A fejem, sajnos, így is megfájdult, másnap is fájt, fájó fejjel tanítottam, de tegnap már jó napom volt, Galeotto Marzióról tartottam szemináriumot, a gyerekek is kitettek magukért. Az irodalmi talpnyalás és a posztmodern kontextuális etika témájánál kötöttünk ki.

Az ebéd és a délutáni előadásaim között a „Hóman–Szekfűt” bújtam, s véletlenül sok érdekes adatra találtam benne Bónis Ferenc viselt dolgairól (B. F. életéről és költészetéről szakdolgozatot akarok íratni). Bónis zempléni nemes volt, 1670 decemberében ítélték halálra itt, Pozsonyban, miután Zrínyit, Frangepánt és Nádasdyt már korábban elítélték. Rottal János volt az ítélőbírája. Bónist (a kétezer perbefogott közül) azért ítélték halálra (s végezték ki Zrínyiékkel egy időben, 1671-ben, csak őt nem Bécsújhelyen, hanem Pozsony Főterén, a többi ezerkilencszázkilencvenötöt felmentették, még egy Drábik Mátyás nevű eszelőst, D. Zsuzsa kolléganőm ősét fejezték le), mert ő (és csak ő, az egész nagy Magyarországban) fegyveresen állt ellen a Wesselényi-öszeesküvés szálait felszámoló császáriaknak. Kivégzésére várakozva, a pozsonyi várbörtönben írta Keserves énekét:

Feketített gyásszal beborult magyar nép,
Ha elnézem, benned nincsen egy pontnyi ép
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az ezerhatszázban és a hetvenegyben,
A Szent György-havának harmadik hetében,
Pozsony városában, rabságban létemben,
Igy kesergem sorsom s hazámat ügyében.


November 23. Kisütött a nap, s talán ezért, talán másért, a tudatom is kivilágosodott. Mint a kutya, ha szagot fog: kutatom Petrarca latin nyelvű Africa című eposzának könyvtáramban fellelhető nyomait. A szerelmes Petrarcát eleinte (saját korában) – akárcsak a mi Balassinkat – vallásos költőként ismerték (a szonettjeit csak később fogadták el, s váltak azok általánosan ismertté), tudni szeretném, mennyire „istenes” mű az Africa. – Már megint tele van a fejem az irodalom és az irodalmi élet haszontalan dilemmáival, mindent csinálok, csak ne kelljen a disszertációs munkámon dolgozni.

November 30. Itt volt Pomogáts Béla, Irodalom és irodalompolitika címmel előadást tartott a SZMIT-ben. Vita, érdekes módon, az egykori Hét évszázad magyar versei körül alakult ki, nevezetesen arról, hogy miért maradt ki belőle a „szlovákiai magyar költészet”. (A könyvnek az úgynevezett határon túli részét, a Kitekintést Pomogáts és Béládi állította össze.) Köztudott, mondta most a vendég, hogy abban az időben (a hetvenes évek végén) az ilyesmi a feljelentgetések szintjén zajlott, szlovákiai magyar berkekből sok levél érkezett a Szépirodalmi Könyvkiadóba, hogy X nem lehet benne az antológiában, mert nyilas volt a nagyapja, Y sem lehet benne, mert ’56-ban „ellenforradalmár” volt, Z tiltakozott a ’68-as szovjet „segítségnyújtás” ellen, Q meg dekadens. Végül Illés Endréék megelégelték Csandáék (Csanda Sándor volt a leghangosabb feljelentő) okvetetlenkedéseit, és azt mondták, hogy akkor Szlovákiából ne legyen benne az antológiában senki.

Néztem a most, húszéves késéssel protestálók kivörösödött arcát, duzzadó nyakereit, s arra gondoltam, s egy hozzászólásban, kicsit tapintatosabban, meg is fogalmaztam, hogy az egykori feljelentők levelei és az ő mostani asztalcsapkodásuk között csak annyi a különbség, hogy most nincs instancia, nincs pártközpont, ahová leveleiket címezhetnék.

Az összejövetel végén álltam az ajtóban Cselényivel, jött Turczel kifelé, Cselényi gratulált neki a nyolcvanadik születésnapjához, én is gratulálni akartam, de a mérges kis öregúr (megint csak ezt tudom róla mondani) tüntetően elfordította a fejét. Hirtelen az jutott eszembe, amit Fónod Zoli mesélt róla egyszer: Turczel megkérte az éppen Pestre utazó B. Juditot, hogy javíttassa meg neki (Pesten) az óráját. Judit erről, zsörtölődő mosollyal, így számolt be Zolinak: T. papa is rám bízta a krumpliját. Zoli gyanútlanul elmondta a sztorit T.-nek, hozzátéve, hogy szegény Judit súlyos beteg, s erre a tanár úr, magából kikelve, úgy reagált, hogy „dögöljön meg!” Mármint a súlyos beteg B. Judit.

Bennem is vannak néha gyilkos indulatok, de némely ember indulatai, hogy úgy mondjam, inkompatibilisek, a célon messze túllőnek. S engem ezek a tényekhez nem illeszkedő szenvedélyek, sötét rejtelmek mindig nagyon megzavarnak.

T. tanár úrral, ismeretségünk csaknem fél évszázada alatt, amellett, hogy rengeteg jót is tett velem, nekem is volt (korábban mint diákjának, később mint közéleti szereplőnek, még később mint kéziratai szerkesztőjének) néhány kellemetlen konfliktusom.

Mindig azt éreztem, amit most, ott, az ajtóban: értetlen zavartságot s nyomban utána fellobbanó ellenindulatot.

December 2. Újra és újra eszembe jut az egyik hallgatóm kérdése: Mi köze Szabó Lőrincnek Gottfried Bennhez? A múlt héten Grendelt helyettesítettem, Szabó Lőrinc Vezér és Tücsökzene című verseit elemeztük. Hát mit mondjak? A kérdés számomra is kérdés. A Vezér vagy a híres-hírhedt Semmiért egészen szinte stirneri individualizmusát tekintve Szabóról valóban nehéz volna azt állítani, hogy – mint Gottfried Benn – „destabilizálja az ént” (Kulcsár Szabó Ernő). A más versekben (például a Tücsökzenében) meglévő személytelenség pedig inkább a keleti filozófiák, a nirvána természetben feloldódó „személyessége”.

De általában erről az utóbbi személytelenségről is elmondhatjuk, hogy ezt (akár Babits a „dal szüli énekesét” helyzetet) Szabó inkább csak tudatosítja, mintsem a vers strukturáló erejévé teszi. A én-destabilizáció folyamata az ő verseiben nem megmutatkozik (mint G. Bennében), hanem (megint csak K. Sz. E. kifejezésével élve) „tematizálódik”, nála paradox módon az én destabilizálja az ént. Ez éppen a Tücsökzenében a leglátványosabb.

Azonkívül Gottfried Bennben nincs stirneri „rosszhiszeműség” (mint Szabó annyi versében), az ő korai verseiben az Én egyszerűen valamiféle vegytani folyamat, amiről rosszat éppen olyan abszurdum volna gondolni, mint jót. S a „korait” azért kell hangsúlyoznunk, mert a kései verseiben G. B. is más, mint a Statikus versekben. A kései Benn-versekben a klasszicizált forma részben a klasszikus Ént is visszahozza.

A trend egyébként Szabónál is ez: Benn korábbi „vegytan-expresszionizmusa” később klasszicizálódik, Szabó korábban a természetbe próbálja oldani az Ént, amely Én a kései versekben szinte vegytisztán válik ki megint a „létből”.

A két költő (K. Sz. E. által felállított és szorgalmazott) párhuzama tehát inkább csak arra szolgál, hogy különbségeikben jobban megértsük őket, mintsem arra, hogy egymást magyarázzák.

Gottfried Benn nevével egyébként én valamikor a hatvanas évek elején találkoztam először, egy Fábry-írásban. Fábry (tudja-e még vajon valaki erről a stószi Fábry Zoltánról, hogy nem azonos a filmrendező Fábri Zoltánnal?), szóval a stószi Fábry, tévesen, a fasizmus elrettentő vállalásaként idézte a Benn-aperçut: „Aki a strófákat szereti, szeresse a katas(z)trófákat is!”

December 31. Tegnap bent voltam a városban: a Kalligram, mintha csak tudta volna, hogy így, ünnepek előtt milyen üres a zsebem, meglepett egy nagyobb honoráriummal. Míg a kifizetésre vártam, Szigeti bemutatott Kusýnak. „Maga írta az Osban azt az emlékező írást a régi Pozsonyról? Igen? A magyar Pozsony még mindig élőbb, mint a szlovák” – mondta bemutatkozás helyett a sörtehajú politológusprofesszor.

A Nyerges utcában Dubával volt találkozóm, Gyula hozta a ’87-es Kontextust, benne a tíz évvel ezelőtti Madách-jegyzetemet (valamelyik nap felhívott Varga Lajos Márton, írjak a Népszabadságba egy Madách-megemlékezést, gondoltam, elküldöm neki ezt a Kontextus-beli írásomat, de látom, hogy teljesen használhatatlan, mintha nem is én írtam volna, újat kell írnom), szóval ahogy Duba jött velem szembe, félrebillent fejjel, kalapban, jellegzetes oldalazó mozgásával, hirtelen azt hittem, hogy Schőne Nácit látom (a régi belváros ismert, azóta már szoborral is megtisztelt jellegzetes, bogaras figuráját). Gyula a Réz utcában lakik, egy ezeréves házban, legendásak az antikváriumokat és kiállítási termeket szemléző sétái, a mai belvárosi utcáknak lassan ő lesz a legjellegzetesebb s legismertebb alakja.

Hazafelé tartván láttam az utcán egy szétfagyott galambtetemet. Darabokban. Külön hevert a két szárny és külön a törzs.

Ennél már tisztességesebb – szinte méltóságos – halála volt annak a varjúnak, amelyik valamelyik nap a bejárati kapunk aljában a mellével-begyével úgy fordult, szorult be a két fal vinklijébe, hogy a csőrét – a fejét felfelé tartva – a falnak támasztotta. Melegért, segítségért könyörögve, de valahogy mégis emelt fővel halt meg.

Ma már az ember sem tud ilyen méltósággal meghalni.

Az ember úgy pusztul el, mint a szétfagyott galamb: darabokra hull az aszfalton.

A Kollár tér egyik padján egy rongyos, vérző arcú, sokmotyójú hajléktalan feküdt. Mikor melléje értem, éppen lefordult a padról, pontosan a lábam elé. Olyan furcsa, tárgyilagos érdeklődéssel szemléltem szerteszóródott sok batyuját, gönceit s őt magát, az arcáról leesett piszkos-véres zsebkendőt, mint ahogy tíz perccel korában a szétfagyott galambot nézegettem.

Apropó, még a varjúhoz: a Népszabadságban olvastam, hogy az utóbbi évtizedekben ezek az eredetileg énekes madaraknak számító tollasok (a varjak énekes madarak!, nofene!) a mezőgazdaságban végbement, számukra kedvezőtlen változások miatt erősen urbanizálódtak, azaz a szántókról beköltöztek a városokba.

Eszerint már az én varjúm sem közönséges „népi” szárnyas volt, hanem „urbánus” varjú. Azért hordta a fejét olyan magasan még halálában is.

Én is egy urbanizálódott varjú vagyok.

De pusztulni majd valószínűleg úgy pusztulok el, mint egy született városi galamb: darabokra fagyva-hullva az aszfalton.

A születésünk nem részünk, valahol a létezésünkön túl születtünk: személyes élményünk nem fűződik hozzá, nem érezzük magunkénak. De a halálunk már a miénk: úgy halunk meg, ahogy éltünk.

Urbánus varjúnak urbánus halál jár.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben