×

Szántó F. István: A hüperioni hang

Varga Mária

2008 // 01
2007-ben ünnepeltük (volna) Hamvas Béla születésének századik évfordulóját. Az ünneplés elmaradt ugyan (amit Hamvas valószínűleg nem is bánna, hiszen mindig is tiltakozott a „maszkok”, a „szoborrá merevítés” ellen, meg aztán, ha belegondolunk, túl sokat nem veszít azzal, ha a mai Magyarország nem ünnepli őt), megjelent viszont egy tanulmány Szántó F. István tollából – véletlen vagy nem, éppen ebben az évben –, amely többet jelent a formális megemlékezéseknél.

Az esztéta Szántó F. István elsősorban nem eszme- vagy irodalomtörténeti munkának tekinti a könyvet, „hanem az idővel való talán különös, ám távolról sem öncélú vagy tét nélküli játéknak. Azt igyekeztem megmutatni, hogy az idő egy rendkívül szűk szeletébe, a Sziget folyóirat három-négy évébe hogyan férhet mégis bele, kis túlzással, az egész európai hagyomány. Hérakleitosztól Hölderlinen és Nietzschén át egészen Heideggerig és tovább…” A kérdésre – „hogyan férhet bele?” – az első válasz nyilván az lehet, hogy olyan, szellemileg rendkívül nyitott és nagy műveltségű gondolkodók munkálkodtak a lapban és a lap környékén, mint Kerényi Károly mitológiakutató, klaszszikafilológus, Szerb Antal irodalomtörténész, Németh László író, esszéista, Prohászka Lajos szellemtörténész filozófus – hogy csak a legnevesebbeket említsem –, valamint Hamvas Béla, aki a magyar művelődéstörténetben a legbehatóbban foglalkozott a „hagyomány” kérdéskörével.

A „Sziget-filológiából” világossá válik, hogy az említett gondolkodók nem pusztán valamilyen közös cél érdekében, hanem valami – az intézményesült tudományosság, a „bezápult katedrafilozófia” – ellen is felléptek. „Ami a »szigetgondolatot«, a kivonulás, az új utak és beszédmódok keresésének igényét kiérlelte tehát – írja Szántó –, az bizonyos értelemben éppen a szemben- vagy a kívülállás tudatának felismerése és megerősödése az érintettekben. Németh, Hamvas és Kerényi fejében – más és más megfontolásból ugyan, és nemcsak az övékben – így bukkan fel egy olyan orgánum megteremtésének az igénye, amelyet nagyszerűbbnél nagyszerűbb metaforákkal írnak körül, »a jobbak kivonulása«, »az új, nemes szekta«, »az érvényesülés szolgálatába nem állított szellemiség tere«, »egy nagy organikus összefogás tudata« stb. stb.” Kerényi visszaemlékezése szerint ő és Hamvas „dalmát szigeti magányukból” hazatérve olyan embereket találtak itthon, akiknek fejében már szintén megfogant ez az idea.

Kezdetben volt tehát a „szigetgondolat”, amely nem sokkal később (1934 és 1939 között jelent meg a lap három száma) elindult a megvalósulás rögös útján. Az első buktatók, kanyarok – az eltérő gondolkodásból eredő összetűzések, félreértések, az egyéni hiúság, a kívülről érkező nem túl hízelgő vélemények, kritikák stb. – a kezdeti szándékoktól eltérítették az „eleven szellemi élet” orgánumát. Az újságot a „nagy nevek”, Kerényi és Németh jelenítették meg a publikum előtt, az összterjedelem egyharmadát viszont Hamvas Béla egyedül jegyzi (pedig ő a második szám után „kiszállt”), akinek szerepe méltatlanul háttérbe szorult mind a korabeli köztudatban, mind a Szigetről utóbb megjelent filológiai írásokban. Szántó F. István (akinek nevéhez több figyelemre méltó Hamvas-tanulmány köthető) azzal a kinyilvánított céllal fordult a témához, hogy Hamvas szerepe felől megközelítve, az ő írásaira fókuszálva írja újra a Sziget történetét. Annak az írónak és gondolkodónak a szemszögéből, aki egy újfajta beszédmódot honosított meg a magyar kultúrában. Olyan sajátos hangot, tematikát, amelyre sokan felfigyeltek ugyan, de valódi újszerűségét, korszerűségét, értékeit kevéssé tárták fel, és szinte egyáltalán nem épült még be a magyar esztétika-, eszme- és irodalomtörténetbe.

A kötetben képet kapunk Kerényi Károly működéséről is, akinek tevékenysége, szellemisége a Hamvaséval azonos mértékben határozta meg az újság arculatát. Közel azonos terjedelemben publikálnak, s ők azok, akik életművük szóban forgó szakaszának egészét képesek megjeleníteni a Sziget-írásokban. (A többiek, Szerb, Németh, Prohászka inkább csak a nevüket adják a vállalkozáshoz, illetve kiállnak mellette különböző fórumokon.) Szántó nem „versenyezteti” a két szerzőt, egyikük elsőbbségét sem állítja: „A Szigetet valójában mindketten a kísérletezés terepének tartották, ám »kísérleten« mindketten mást és mást értve: míg a szaktudós Kerényi számára ez a lap volt az egyetlen publikációs fórum, ahol »írói« ambícióit kiélhette, addig Hamvas írói pályájának alakulásában a tágan értelmezett Sziget a »görög tárgyú« esszék megszületésében játszott meghatározó szerepet.”

Kerényi „egzisztencialista” tudományfelfogása és Hamvas „magánmitológia”-teremtése azonban nem csupán megfér egymás mellett, hanem fel is erősíti egymást, mert a „hagyományhoz” való viszonyulás új módozatait teremti meg. „…az a következetesség, amellyel a »hagyomány« és az »identitás« összefüggéseire figyelnek, és az a kísérletük, amely a »mű« és a »világ« közti határok felszámolását célozta, valamint az a felismerésük, hogy a »hagyomány«, a »tudás« továbbra is hat, ám ki van szolgáltatva a különféle s gyakran egymásnak ellentmondó értelmezéseknek – megítélésem szerint mind olyan elemek, amelyek a mából nézve valóban új fényt vetnek a korszak egy nagyon szűk szeletére” – szögezi le Szántó F. István.

A „görög lényeg” feltárását, megmutatását Hamvas és Kerényi eltérő filozófiatörténeti paradigma jegyében képzeli el. Míg Kerényi a wilamowitzi–wolfi hagyományból, addig Hamvas a hölderlini-nietzschei-heideggeri viszonyrendszer felől véli megragadhatónak. Az előbbi inkább a tudósi, „ókorász” hozzáállást, utóbbi az esztétikai-esszéisztikus megközelítést példázza. A Kerényi–Hamvas-szakítás ténye külön jelentőséget ad e párhuzamnak: egykor Willamovitz kritikusi megszólalása meghatározó szerepet játszott A tragédia születését író fiatal filológus, Nietzse ellehetetlenítésében. Hamvasnak az újságból való kivonulását azonban nem annyira szakmai, mint inkább emberi-mentalitásbeli különbözőségek eredményezték. Szántó F. István jelentős teret szán e szomorú és szövevényes ügy bemutatásának, terjedelmesen idézi a szereplők és szerzőtársak véleményét, igyekezvén elkerülni az elfogultság gyanúját. Itt „szólal meg” először hangsúlyosan a címben is jelzett „hüperioni hang” mint téma. Hamvas A magyar Hüperion című esszéjében ugyanis éppen e szakítás körülményeit, emberi-gondolati tartalmait járja körül, Szántó F. István pedig a művelődéstörténeti párhuzamokat, összefüggéseket próbálja feltárni az esszé kapcsán. A Hölderlin által bevezetett „hüperioni” (titáni) beszédmód és magatartásminta középpontba állításával jól összekapcsolja a hamvasi és a korábban említett hölderlini–nietzschei–heideggeri világlátást és írásmódot.

Hamvas a Sziget-körre mintegy tíz év eltelte után így emlékszik vissza: „Leírtam A magyar Hüperionban, amelynek tárgya a heroikus görög-pogány kísérlet az új magyar közösség megteremtésére. Hőse Kerényi Károly és én. A körénk gyülekező fiatalok igénye feljogosított arra a kérdésre, hogy miképpen lehet szakrális eszközökkel megteremteni a közösséget és ezzel egy egész népet a romlás útján megállítani. Történt 1934–35-ben. Kerényit egy közösen eltöltött nyáron beavattam a George-körről szóló könyvvel és útmutatásokkal és kifejezett igénnyel abba, hogy ennek megteremtése szükséges. A dolgok nagyságát elértette, amint Dionysos-tanulmánya (az emberiség egysége, amint ő nevezte, »minden határok áttörése«) jelzi. A tanulmány címe: Álarc és koszorú – gondolata a koszorú-kép kifejtése a maszkból: az egyetemes összenövés. A középpontban a »Kreis« gondolata állt. Alapgondolatom: egyénileg a megoldás lehetetlen, mert az Én mindig anarchikus volt és marad. Kollektíven, intézményesen megújulni szintén lehetetlen, mert az intézmény nem »univerzálisan« intézkedik, nem »törvényt« hoz, hanem szükségképpen a korban kell állnia és egyoldalú, és csak »rendelkezik«. Egzisztenciális megoldásra van szükség, ennek a megoldásnak a tűzhelye pedig a »kör« (Kreis), illetve a »Koszorú«. Munkaközösségünk akkor a Stemma nevet viselte, amely koszorút jelent. Kerényi azonban önmagát a kör közepébe helyezte, és iniciátornak tüntette fel magát, nemcsak vezérnek, hanem középpontnak. A törekvés itt bukott meg. A helyzet súlyosságát tetézte, hogy nem vette észre, mi történt. Nem vette észre a törekvés szakrális voltát, amikor ő (társadalmi helyzetéből következően és hatványozottan aktív hiúságból kifolyóan) magát középponttá tette, a koszorú felbomlott és a kör megszűnt.

Ez a kísérletem azonban nem volt egészen tudatos – de elszánt és önfeláldozó. A valódi közösségnek egész életemben tapasztalt kínzó hiánya ösztönzött.” Hamvas visszaemlékezését azért is tartottam fontosnak idézni, mivel írásából egyfajta „ars poetica” is kiolvasható: felfogása szerint az autonóm személyiségek (hogy mit ért személyiségen, talán legpontosabban a Regényelméleti Fragmentumban határozza meg) szellemi közössége hozhat megoldást az ország – az emberiség – egzisztenciális természetű válságára.

Szántó F. kinyilvánított célja a hamvasi világszemlélet és írásmód bemutatása. Ezt úgy hajtja végre, hogy a nagy szellemi elődök, rokonok – Hérakleitosz, Hölderlin, Nietzsche és Heidegger – műveinek fényében mutat rá a magyar gondolkodó hangjának, beszédmódjának sajátosságaira, világirodalmi szinten is újszerű voltára. Több oldalról járja körül e beszédmód specifikumait, nekünk most – hely hiányában – meg kell elégednünk egyfajta aspektus felvillantásával: „Annak okát tehát, hogy a Hamvas-írásokban használt fogalmak jelentéstartománya még az adott írásokon belül sem végérvényesen rögzített, nem annyira a szerző »mágikus«-»analógiás«-»metaforikus« gondolkodásában kell keresnünk, mint inkább abban a stíluseszményben, pontosabban az írásoknak abban, az írások stíluseszközeit is magában foglaló, mélyszerkezeti meghatározottságában, amely épp a rögzített fogalomhasználat elutasítása mellett válhat egy talán radikálisan újszerű és felforgató gondolatrendszer autentikus megszólaltatására képes kifejezésformává. Más szóval: az olvasó elbizonytalanításának (s mi más volna Hamvas célja) egyik legfontosabb eszköze az, ha a bejáratott gondolkodói sémák és közhelyek mellett a hozzájuk vezető utakat is eltorlaszolja, hogy ezzel mintegy előhívja, sőt kikényszerítse az olvasó aktivitását, aktív részvételét a fogalmak és még inkább a fogalmak jelölte valóság(ok) újragondolásában.”

A kötet hibái (vagy amiket annak vélünk) és erényei, mint mindig, azonos tőről fakadnak. Szántó F. nagyon körültekintően veszi számba e bonyolult és szerteágazó téma körülményeit, ezért gyakorta körülményeskedik. Időnként jó néven vennénk egy kissé lendületesebb és célratörőbb előadásmódot, kevésbé óvatos témakezelést s a fejezetek végén némi (szükségszerűen) leegyszerűsített összefoglalást. A kifogásolható momentumok azonban sokat nem vonnak le a kötet értékéből. Nagyon örülünk annak, hogy kezünkbe vehettünk egy olyan könyvet, amely a magyarországi bölcselet egy fontos szegmensének bemutatását célozza meg, s ezzel igyedejűleg egy olyan szerző beszédmódját járja körül, aki (miként más helyeken Nietzsche, Kierkegaard, Dosztojevszkij) a magyar kultúrában a „nagy átértékelő” szerepét tölthette volna – tölthetné be.

(Kortárs Kiadó, 2007)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben