×

Láng Gusztáv: Látványok és szövegek

Sturm László

2008 // 01
Túl általános igazság, de valamiképpen biztos érvényes, hogy aki tisztába jön életgondjaival, az tud mélyebb rendet látni az irodalom dolgaiban. Láng Gusztávnak adva volt a gond: miután családja 1943-ban Budapestről Szatmárnémetibe költözött, nemsokára szembe találhatta magát a kisebbségi lét megpróbáltatásaival (míg a nyolcvanas évek közepén visszatelepedett Magyarországra, és nyugdíjazásáig Szombathelyen tanított). A körülmények kényszere tehette sürgetőbbé, tolhatta előtérbe az önazonosság, a személyiség problémáit – ugyanis ezek a kérdések állnak Láng írásainak (a kötetbeli kritikáknak és néhány esszének) középpontjában. Színvonalas végiggondolásukhoz aztán megfelelő keretet nyújtott – nyilván: egyebek mellett – a kolozsvári egyetem, ahol az évfolyamtársai közül is olyan barátai kerültek ki, mint Páskándi Géza és Bálint Tibor. Így saját helyzetének átgondolása rávilágított a tágabb közösség bajaira (a „robbanásszerű átmenetek” miatt „az érték- és identitásválság a magyar kollektív tudat állandó állapota”), a nemzeti-térségi jellegzetességek pedig ablakot nyitottak az európaira-világméretűre: „erkölcsi és esztétikai tekintetben a kelet-európai »megvalósulatlanságok« a nyugat-európai fejlődésvonalaknak a megvalósulással eltakart ellentmondásait képesek – egyedülálló módon – kifejezni és értelmezni.”

Az identitás Láng számára értékrendet feltételez, az értékrend pedig közösséget. Egységük a szabadságban valósulhat meg („Az embert a közösségi értékek szabad birtoklása emeli puszta individualitása fölé”); a szabadság, a lehetőségek örömteli gazdagsága végső soron az abszolútumra mutat. A szerző egy korábbi könyvében (Kivándorló irodalom) az utóbbi létét összefűzi az irodalom helyzet- és rangkijelölésével: „mi más az irodalom feladata, mint az, hogy az abszolútum tükrét tartsa az élet folyamatos relativitása elé? Mert relatív érték is csak az, ami valamivel, akár csak hajszálnyival is, de közelebb visz az abszolútumhoz.”

Láng sem az egyes írásokban, sem a kötet egészében nem kíván egy problémátlan értékrend makulátlan megszemélyesítőjeként tetszelegni. Az értékben való hit neki elsősorban az értékért folytatott állandó és bizonytalan kimenetelű küzdelem. Páskándi versei kapcsán írja (némi fiatalos pátosszal): „A tiszta, derűs, harmonikus érzés- és lélekállapot korlátolt képmutatás, ha a lélek örvényesebb mélyeinek a takargatását, letagadását jelenti. Jogot csak az formálhat hozzá, akiben van bátorság szembenézni és megküzdeni saját, harmóniát fenyegető belső veszélyeivel. Ez a küzdelmes ellentmondás embervoltunk záloga.” Ennek jegyében fogadja el a groteszk, abszurd látásmódot, ám megvilágító erejű, hogy Páskándi jeleneteit többre becsüli Ionesco és Beckett műveinek többségénél, mert a világhírességek mozdulatlan képletszerűségével szemben Páskándi kilép a reménytelenségből – az emberi minőség mint ismeretlen tényező megőrzése által. (Hisz az eleve borítékolt kudarc éppolyan egyoldalúság, mint a szakadékot „az illúzió pallójával” áthidaló optimizmus.) Az így felfogott rend gyakran nem nyújt szilárd fogódzót, de „ha az értékek nem érvényesülnek is a közösségi gyakorlat normájaként, mindig érvényesülnek mint a gyakorlat kritikája”. Azt azonban nyomatékosan hangsúlyozza (többször egy Nietzsche-idézet kapcsán: „Ne nézz sokáig az örvénybe, mert az örvény visszanéz rád!”), hogy a hamis ideológia, illetve az üresség nem a puszta negativitás (az anarchia, a tagadás) eszközeivel győzhető le, hanem egy igazi értékrend szembeszegezésével. Az újavantgárd bizonyos tendenciáival vitázva fogalmazza meg: „Az ideológiai »távirányításban« érdekelt intézmények ugyanis mindig könnyebben elviselik a közlés tagadását, a »semmi mondását«, mint a tételes cáfolatot, a »valami más mondását«, sőt e toleranciából saját (…) szabadelvűségük mellett kovácsolnak végső fokon ugyancsak manipulatív érveket” (Látvány és szöveg. Vita az avantgárdról). „A hatalom szempontjából egy pozitív eszményrendszer következetes vállalása számítana igazi ellenzékiségnek” – folytatja a gondolatot Deák Tamás Don Juanjáról elmélkedve.

Az „abszolútum” hite eleve adott értékekkel számol (ez viszont, mint láttuk, semmi esetre sem merevíti meg a világérzékelést), a modern fejlődéselvűség azonban az értékek ember általi folyamatos létrehozását tételezi. Láng Kor és szerep című (Szász László Székely Jánosról szóló doktori értekezése kapcsán papírra vetett) rövid, ám annál fontosabb téziseket tartalmazó elmélkedése szerint a választás folyamatosan el is véthető: „Vannak korok, melyek többet rombolnak, mint építenek (a kultúrában legalábbis), és gyanakszom, hogy a mienk is ilyen volt” – ez a felismerés vezeti el ahhoz a belátáshoz, hogy a („polgári”) konzervativizmus több értéket közvetít, mint az („avantgárd”) újítási láz. Végtére is: „nem az értékek kerültek válságba, hanem az emberek, a közösségek, az európai társadalmak értéktudata.

Az önazonosság kérdései jelen vannak a szerző majd minden írásában, viszont legföljebb csak egy-egy villanásnyira kerülnek előtérbe. Ebből is látszik, hogy Láng számára mindez nem föloldhatatlan görcs, hanem a felszabadító eszmélkedés vezérfonala. Nem eltorlaszolja, épp ellenkezőleg, megnyitja az utat a sajátosan irodalmi megközelítés előtt. A különböző irodalmi művek és irodalmi folyamatok a szerző szemében mintái és megnyilvánulásai a különböző személyiséglehetőségeknek. Innen nézve már nem tűnik elavult naivitásnak, hogy Láng szoros egymásrautaltságot tételez valóság és irodalom, erkölcs és esztétikum között. Deák Tamás regénye kapcsán példaszerűen mutatja ki, hogyan következik a főhős erkölcsi alacsonyrendűségéből és a szerző ezt patetikusan felmagasztaló megtévelyedéséből a mű esztétikumának félresiklása. Nemcsak az erkölcsileg kifogásolható, hanem az – akár hibátlanul megformált – semmitmondás is kihullik ezen a rostán: „a valóságreferenciák kiterjedése, minősége, megismerő értéke legalább oly mértékben meghatározza a befogadás hatásfokát, mint a tiszta szövegminőség.” (A figyelemnek ez az – összefüggéseket nem elveszítő – tágassága teszi Láng írásait élvezetes olvasmánnyá. Például tanítani lehetne, vagy talán épp ezt nem lehet tanítani, ahogy opuszonként a legváltozatosabb módon, de mindig már az első mondatokkal képes az olvasót probléma- és ezáltal műközelbe hozni.) Az irodalmi folyamat értelmezésének pedig az a gondolat kínál alkalmas keretet, miszerint a dinamizmus alapja a konvencionalizálódó formakincs hozzáigazítása a valóság alakulásához. Mikszáthról írja, annak a Noszty-regényben kifejtett riportelméletéhez kapcsolódva: „kivezeti a történetet az epika mindig önkényes teleológiájából az élet mindig talányos többértelműsége felé.” A korábbi eredmények puszta „ismétlésével” szembeállítódik a „folytatás”, Cseres Tibor Foksányi szorosa itt például a Jókai-hagyomány megújító továbbviteleként értelmeződik, amely „úgy imitál egy korábbi, »elavult« regénymodort, hogy felszínre hozza lappangó, a korabeli olvasók »elváráshorizontja« által elfojtott lehetőségeit”.

A kiérlelt megállapítások (hosszú) sorából az iróniáról (és a pátoszról) mondottakat azért érdemes kiemelni, mert még manapság is sokan azt hiszik, hogy a mindenre rávetített irónia a szellemi föléemelkedés állandó ismérve: „a romantikus pátosz lázadó hanghordozásból előbb-utóbb mindenütt a hatalom retorikájává alakult (…) a múlt században, s ettől kezdve a pátoszt megkérdőjelező irónia vált lázadóvá (s ezzel együtt újító stílusminőséggé). Miután azonban a hatalom a pátoszt már csak az alattvalók számára tartotta fönn, hasznos nevelési eszközként, önmagát azonban pátoszmentes cinizmussal szemlélte, az irónia is elvesztette élét.”

Az írások vissza-visszatérő témája a szintézis – külsőnek és belsőnek, hangulatnak és gondolatiságnak, jelennek és múltnak, érzékinek és intellektuálisnak, konkrétnak és egyetemesnek, a költészetnek és a költészet tárgyának „egymásban léte”. Ahogy a személyiség, úgy a mű is ezeken a kapcsolódási pontokon képződik meg. Ahogy a személyiség nem választható el a közösségtől, az egyes mű sem képzelhető el az irodalmi folytonosságból kiszakítva. Tehát az identitás tulajdonképpen az embert és a valóságot, a művet és a valóságot összekötő tengely. Számtalan módon teremthető meg az összeköttetés, aztán a tengelyek forgási sebessége és útja is más-más lehet. Az ember és az irodalmi mű érettségét az jelzi, hogy képes a lehetőségek végtelenségéből kiválasztott útjait úgy járni, hogy a szükségszerű korlátozottságon valamiképpen átderengjen a teljesség. (Az erkölcsi bűn és az esztétikai vétség ellenben olyan beszűkülés, amelynek nincsen távlata.) Hiszen ami a lét szemszögéből csak egy(néhány) lehetőség, az egy adott identitás (személyiség) számára maga a teljes élet. Már amennyiben a megélés intenzitása értelmes egésszé ötvözi a személyiség számára adott, szükségszerűen korlátozott életszeletet: „Mert a szabadság szabadossággá silányul, ha nem igazolja a szenvedély komolysága.” Láng ezt a szenvedélyt esztétikailag mint „a metaforaalkotás készségét meghaladó metaforaszintetizáló erőt” ragadja meg.

A műalkotás „a lét lehetőségeinek a modelljeit állítja fel”, és egy-egy ilyen modell igazságát képes kifejezni. Igazsága tehát csak viszonylagos, de a viszonylagos igazság is sugallja az abszolút igazság létét, és talán közelíti mibenlétét. (Az egyes irányzatok valóságosságát szintén a közös valóságmodell hitelesíti. A „magyar irodalom népi vonulata” például a jelent a „történelmi nemzetlét” szemszögéből vizsgálja, ezen át engedi be a maga közvetlenségében valószínűleg befoghatatlan egyetemes távlatot.) A művészet így eredendően a harmónia és a remény jegyében áll, örömet sugároz (a szerző elszórt megjegyzései szerint a líra az identitástalálás örömét mint egyéni ráismerést, az epika mint közösségszervező erőt állítja elénk). Az érzékelés és értékelés válsága miatt – ami látszat és lényeg különválásában, illetve a lényeg elvesztésében ragadható meg – sokszor váltja föl az örömet a hiányérzet, az igazságkeresést a tehetetlen sóvárgás. Az örömről és a keresésről véglegesen és egyetemlegesen lemondó irodalmat azonban Láng nem tekinti teljes értékűnek.

Az általam nagy vonalaiban rekonstruálni próbált gondolati rendszer megvilágító erejű megállapításai jelzik a szerves és mély elméleti hátteret, a szerző mindebből azonban csak annyit enged be az írásaiba, amennyi valóban nélkülözhetetlen. Hogy sok a már ismerős nézet? Ez is mutatja, hogy Láng célja nem a feltűnéskeresés, hanem a kipróbált értékek továbbvitele.

(Felsőmagyarország Kiadó, 2006)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben