Egy népmese írott változatai

Arany János: Rózsa és Ibolya; Arany László: Ráadó és Anyicska; Lakatos Menyhért: Angárka és Busladarfi

A népmese Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese kötetében található, címe azonos Arany János meséjével: Rózsa és Ibolya.¹ Ha a múlt századi mesegyűjtésekre figyelünk, elbizonytalanodhatunk. Valóban népmese-e az Illyés Gyula-féle változat, vagy Arany verses meséje az eredeti mű, melynek fő erőssége a történet egyszerű áttekinthetősége mellett Arany nyelve, tökéletes formaérzéke, a népmesei vándormotívumok pontos elhelyezése? Nem megtévesztő-e Arany műfaj-megjelölése – népmese –, mert 19. századi költőóriásunk kontaminációt végzett? Nem Arany után vált-e népmesévé ez az eredeti népmesei elemekre épülő mese, vagyis az utóbbi miatt gyorsan visszatulajdonította a paraszti világ azt az építményt (mesei szerkezetet), melyből építőkockái vétettek? Úgy, ahogy a népi mesélők forrása volt a 17. századi História egy Árgírus nevű királyfiról és tündérszép kedveséről? Arany tudatos költői munkáját a szabályos strófaszerkezet, rímképlet mellett a fejezetekre bontással is jelezte, melyek címet nem, csak számot kaptak. A mese utóéletéhez tartozik, hogy a 20. század második felében Lakatos Menyhért is újjáfogalmazta, leleményes gazdagsággal, ízes nyelvi fordulatokkal megszerkesztett mondataival. Annak, hogy az Angárka és Busladarfi című kötetében található Busladarfi-mesének² (mely egyszerre több népmesénk és Arany meséjének erőteljes tükre) van-e roma előzménye, nincs támpontunk. A válasz lehet igen is, nem is, ugyanúgy, mint Arany vagy a népmese elsődlegességének firtatásakor. A Rózsa és Ibolya cím csak nevet adhatott a 19. századi óriás meséjének. Ebben az esetben is tartsuk magunkat ahhoz a hallgatólagos megállapodáshoz, mely szerint a népi mesemondó azt, amit olvasott vagy hallott, ha továbbmondta, már sajátjának tekintette. Minden bizonytalanság ellenére tehát most az Illyés-féle változatot tekintjük eredeti népmesének, bárki legyen is az alapmese megalkotója, mert ez a közlés névtelen (nem tudni, ez a változat kié, és ki adta Illyés keze alá), tehát magán viseli a népi mesemondók sajátosságait.

Ami elsősorban Arannyal szemben feltűnő, nem is annyira a próza a vers ellenében, hanem a népmese szinte vázlatos szövege. Illyés más meseátiratának is gyakori jellemzője ez, de ebben az esetben még a megszokottnál is erőteljesebben tör a lényegre. A mese kezdetétől puritán: „Volt egyszer egy király, volt annak egy nagyon szép lánya, Ibolya, meg egy második felesége. A mostoha boszorkány (kiemelés – T. E.) volt, és nem szerette a lányt sohasem.” A Rózsa és Ibolya-téma néhány variációja más gyűjtésben is megtalálható, így Arany Lászlóéban a Ráadó és Anyicska³, de egyik sem ilyen direkt indítású. A népmese mesélője két mondatban majdnem minden feszültségkeltő információt elmondott, értve ezen Ibolya néven nevezését (mintha az ő nézőpontjából kezdődne a történet), leválasztását az anyáról (mostoha és boszorkány), az utóbbival azt is elérve: már a második mondattól felkelti az olvasó/hallgató részvétét, egyben azt is exponálja: Ibolya megváltásáról fog szólni a mese, hiszen helyzete a boszorkány mostoha kénye-kedvétől függ.

Lakatos Menyhért meséjével azért érdemes foglalkozni, mert írói erényei mellett már a kezdet kezdetén jellegzetes roma elemekkel gazdagította a történetet. Nála „Busladarfi szomorúan üldögélt a palota kopott kanapéján, szeretett volna valakivel beszélgetni vagy játszani, de egy árva lélek sem nyitotta rá az ajtót. – Hajaj! – sóhajtott nagyot. – Minek a királyság, ha nincs hozzá ország?” A kiemelt szavak lényeges meghatározói a Lakatos-mesének: a kanapé, különösen, ha kopott, olyan, mintha egy lomtalanításkor szerzett vagy volt kávéházi bútordarab lenne, ugyanakkor a kávéházi, muzsikus cigányok anyagi felemelkedésének szimbóluma is a 20. század első felében. A játszani szóhasználat egyszerre teszi (roma szokás szerint már házasodó korba lépő) gyerekké és a hétköznapokkal nem sokat törődő legénnyé Busladarfit. Az ország nélküli királyságról egy eredeti cigány népmese juthat eszünkbe, a Sosemvolt Cigányország. Néhány mondattal később a kiemelt szóhasználat miatt fontos és általánosítható közlést találunk: „Inkább beállok valahová szolgának – mondogatta magában –, legalább nem veti senki a szememre, hogy ingyenélő vagyok.”

És most nézzük meg Arany János meséjét. Arany feltűnő határozottsággal jelöli meg a műfajt: népmese. Az évszám: 1847. Ez az esztendő az, amikor Laci fia, a későbbi népmesekutató, a népmesék első, nagyon érthető nyelven író elméleti szakembere ötéves. Ebben az esztendőben született Petőfi Arany Lacinak című verse, és költője már élvezi a János vitéz sikerét. Lehet, hogy kettős indíttatásnak köszönhető a Rózsa és Ibolya? Az ötéves gyerek meseigényének és a rivalizálásnak? Az utóbbiban Arany lemaradt Petőfi gazdag, sokféleséget ötvöző költői világa mögött, és ezért kezdett „javítani” verses meséjén 1852–54 között? Szerencsére gyorsan észrevette, hogy ez a stilisztikai csiszolás („Hajdanában, hol volt, hol nem, / Vagy valahol, vagy sehol sem, / Volt egy szép királyfi, Rózsa, / Gyenge, mint a nyílott rózsa. / Szem nem látott nála szebbet, / Olyat is vagy – vagy se többet…”⁴) ront a történet naiv, népmesei, epikus lejtésű hangján: „Egyszer hol volt, hol nem – régecskén lehetett, / S az Óperenciás tengeren túl esett. – / Volt egy öreg király a tündér világba’, / S egy vén felesége, a vasorrú bába. // Házoknál temérdek kincs hevert rakáson, / Csűrben, kamarában, pincében, padláson. (…) De ami legdrágább gyémánt vala nálok, / Az nem volt egyéb, mint szép eladó lányok: / Apjának édes, de anyjának mostoha / Gyermeke, a tündér hajadon, Ibolya.” Aranynál, Illyés köznyelvi szókimondásával (boszorkány) szemben nem a királyné, a mostohaanya boszorkánysága meseibb (vasorrú bába).

Bár Aranynál Ibolya visszahúzódva él, „Úgy futott szép híre tündér Ibolyának: / Kezére királyok, hercegek vágyának”. A történet első fordulatához jutottunk el, mely hasonlatos Hófehérke és a mostoha rivalizálásához: „Megirígylé tőle álnok mostohája…” A népmesei változatban ezt találjuk: „Egyszer azt mondja az urának: – Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát.” Arany lélektanilag indokol a „megirígylé” és „álnok” szóval. Mindkettővel egyszerre jellemzi a banya és Ibolya között a függőségi kapcsolatot, s ezzel feszültséget is teremt. A prózai változatban így summáz a mesélő: „Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki nem állta ki a három próbát.” Arany ismét árnyaltan fogalmaz, mert a király – a mű stilisztikai meghatározójának megfelelően – párbeszédben válaszol: „Dümmögött, s fejével vágott a vén ember: / »Hej biz’ – úgymond – felnő a leány, mint kender! / Ő ugyan szűkében nincsen a kérőnek: / Tudj’ a szösz, melyiket is fogadjam vőnek?« // Erre szólt az asszony: »Hátha, lelkem, hátha / Még ma minden kérőt szépen elbocsátna.«”

Arany tovább árnyalja, most már a dialógusban érzékelteti a királyné jellemét, álnokságát, még szókincsével, szóhasználatával is. A tartalom azonos a népmesei változattal, mégis más: a túlságosan lendületes próza nem szól arról, hogy eddig mi lett a kérők sorsa. Arany érinti ezt: „szűkében nincsen a kérőknek”, és azt villantja fel: ha meghirdetik a leánykérés lehetőségét, sokan jöhetnek, de nem lesz könnyű dolguk: „Királyfiak jöttek, nagy hatalmasságok; / De fogukat mind ott hagyá ő nagyságok.” Arany a szöveget úgy formálja, hogy tudjuk: a leánykérők a király „ráhagyása” után érkeztek, és tömören, két sorban azt is leírja, mi lett a sorsuk. Ezzel exponálja a leánykérés veszélyességét. Most már jöhet az igazi kérő. A különös mégis az: Rózsa királyfi látszólag „csak látogatóba” érkezik; majdnem úgy, mint Hófehérkéhez a királyfi. „Végre egy királyfi, kinek neve Rózsa, / Eltekinte arra, csak látogatóba; / Ismerős volt apja az öreg királlyal, / Mert egy arany erdőn makkoltak a nyájjal. // Hm! ha tudta volna a vasorru bába, / Mi forog Rózsának az esze ágába’… / De jó hogy most egyszer rövidebb az esze, / Nem lett volna máskép belőle szép mese.” Arany lélektani realizmusa egyszerre emberivé teszi a banyát, hiszen nem lát bele Rózsa királyfi fejébe, ugyanakkor a költő kiszól a meséből, mint a népi mesemondó a hallgatóságához, mintegy összekacsintva az olvasóval, a felolvasást hallgató gyerekkel: mese ez, fiam! S ezzel a kiszólással véget ér az első fejezet.

Lakatos Menyhért Busladarfi és az öreg király (apóka) találkozását kalandhoz köti: Apóka egy cifra gályára hívja fel a vándort, kártyán – feltehetőleg cinkelt lapokkal – furfangosan elnyeri a fiatal legény koronáját, majd az életét is. Azt, hogy ez az apóka valójában ki, kicsit később tudjuk meg: ő az ördögök királya. Lakatos Menyhért mind Aranyhoz, mind a népmeséhez viszonyítva színezi, gazdagítja a cselekményt a romák egyik kedvenc figurájával, az ördöggel.

Arany pontosan tudja: ha bemutatta a szereplők egyik táborát, Ibolyát, a királyt és a „második feleséget”, most már többet kell tudnunk – az arányoknak megfelelően – Rózsa királyfiról: „Rózsa nem úgy kezde hozzá, mint a többi. / »Minek ezt, gondolta, az orrukra kötni? / Hiszen egyik öreg sem lesz feleségem, / Nem kívánja őket semminémü részem.«” Ezután Arany humora mellett realizmusa diadalmaskodik, egyetlen képbe tömörítve: a király – mint írja – „jót öblinte torkán”, amíg a felesége a boszorkányok gyülekezőhelyén jár. Amit a királyfiról megtudunk, árnyalt: A Gonosz emberére akadhat ravaszságban! „Rózsa sem rest, kapja, fordul egyet, térül! / Leold egy nagy létrát a ház tetejérül, / A lány ablakához oda támasztotta, / Ablak-karikáját halkan kopogtatta. // Hej, megrettent volna most a kis Ibolya, / De a tündérek nem ijednek meg soha: / Oda ment, kinyitá ablaka fiókját, / S alig pillantá meg, megszerette Rózsát.” Itt tudjuk meg, hogy Ibolya tündér! Sejthetjük: tündér áll majd boszorkánnyal (mostoha) szemben. (Azt, hogy királyapja is varázslóképességű, csak később látjuk!) Illyés Gyulánál mindez tömör: „Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondta a fiának, Rózsának: – Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember.” Igaz, a népmesei változatban sem – paraszti szokás szerint – a királyi pár elé állít be elsőnek: „Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt: – Hozzám jössz-e, szívem szerelme?” Mint a népmesékben általában, itt is „meglátni és megszeretni egyetlen pillanat műve”, tehát ismerkedés, udvarlás, hódítás nélkül nyomban a lényegre tér Rózsa. A felelet féltő elutasítás: „Jaj, ne kérj meg – válaszolta Ibolya –, mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni, véged.”

Aranynál a helyzet színpadi vagy inkább teátrális. Ez a teatralitás fokozódik a következőkben: „Rózsa pedig tüstént a szívéhez kapott, / Attól félt, kiugrik, noha csak múlatott, / Táncolt, örömében verte a bordáit, / Mint betyár a csárda folyó gerendáit. // Hallgattak, pedig hej beh könnyü lett volna / Szóhoz jutni! – Végre megszólamlott Rózsa: / »Ibolyám, gyer hozzánk; bizony meg nem bánod: / Szedek a kertünkben neked szép virágot.«” A szituáció mintha a Romeo és Júlia erkélyjelenetére emlékeztetne, s még inkább a folytatás: „Mond Ibolya: »Minek olyan messze menni? / Van a mi kertünkben: ott is lehet szedni.« / Akkor hallgatott, még ezt a szót is bánta; / Pedig vágyott lelke Rózsa virágjára.” Arany mintha fellázadna puritánsága ellen a pajzán, erotikus képpel (Rózsa virágja, gondoljunk Bernáth Béla virággal kapcsolatos jelképmagyarázatára⁵). Lehet, hogy erre is azt mondaná: „Gondolta a fene!” Ám nézzük Arany versét, a magyar paraszt Romeo és Júlia-jelenetet. „Felelt neki Rózsa: »No, megnyugszom ebben: / Van egy szép virágszál a ti kertetekben«, (…) Azzal kis kacsóját bal kezébe fogta, / Sokszor a jobbikkal végig símitotta, (…) Rózsa faggatódzott: »Ugye, haragszol rám?« / Ibolya susogta: »Miért haragunnám!«”

Lakatos Menyhértnél az ördögök, királyuk parancsára, Busladarfit a kutyaólba zárják. A megaláztatás hangsúlyos, sok évszázad sűrűsödik benne. Mégis így, ennek ellenére szeret bele az ördögkirály és a vasorrú bába lánya, Judinca. Csontot visz a kutyaólhoz, „ám ahogy meglátta Busladarfit, kiszórta a kötényéből az ételmaradékot. Valami olyan érzés fúródott a szívébe, amilyenre nagyon régen vágyódott. – Ki vagy te, szépséges ifjú? – kérdezte meglepődve.” A kiemelt szóhasználat az olvasót is meglepheti. Ez meglehetősen idegen a magyar mesei hagyománytól. Ha emlékeinket visszafelé pergetjük a népmesekincsben, különösen a roma népmesékben tapasztalhatjuk: a legújabb tárgyi világ majdnem nyomban helyet követel magának az azt megnevező szavakban, de kételkedhetünk határozóink ilyen térhódításában. Mégis el kell fogadnunk, mert az író következetes az ilyen és ehhez hasonló meghökkentésünkkel: a köznapi élet szavait keveri a roma szókinccsel, és egységbe gyúrja az archaikus nyelvvel, mondatfűzéssel, burjánzó képalkotással.

Rózsa királyfi Aranynál – ismét: Romeóként – teszi a szépet. Mivel látja: Ibolya nem tiltakozik, az elmélet után gyakorlatra vált: „»No adj hát egy csókot, kérlek barátsággal.« / »Igen – mond a lyány –, de csak üvegen által…«” Itt egy pillanatra megtörjük az idézetet, mert az „üvegen által” helyzet mintha a Szentivánéji álomból – megint Shakespeare, de most már bizonyossággal!⁶ – csúszna át a Rózsa és Ibolyába. Nézzük csak Arany Shakespeare-fordítását: „Ez komédiának úgy kivánja rendi, / Hogy én legyek a fal, bizonyos Orrondi; / Mégpedig e falat úgy képzelni tessék, / Hogy azon egy nyílás, vagy repedés essék, / Melyen is keresztül Pyramus meg Thisbe, / A két hív szerető susogának ki s be.”⁷ Aranyhoz visszatérve, marad az imént idézett hang a mesteremberek játékából: „Úgy ám! egyet-kettőt ablakon keresztül, / De majd száz- meg százat amúgy mindenestül.” Később Pyramus így szól: „Ó, hát adj egy csókot ezen a rossz falon!” Mire Thisbe válasza: „De nem éri ajkad, csak a meszet nyalom.”⁸ A Rózsa és Ibolyában a shakespeare-i, amúgy is színpadias helyzetbe humort vegyít Arany, mint aki tudja: enélkül nem élet az élet. Már tiszta a kép: Rózsa és Ibolya megismerték egymást, egymásba szerettek, de ez kevés; tovább lehet bonyolítani a szerelmi kettőst az új fejezetben:

„Telt az éj azonban, és feljött a kis hold, / Rózsa Ibolyához akkor ekképen szólt: / »Ibolyám, szerelmem, szívem legelője! / Egyet mondanék én, kettő lesz belőle. // Embertől soha én még meg nem ijedtem; / De tátossal víni nincs egy szikra kedvem. (…) Tudom, ha megkérlek, oly nehéz dolgot ád / Az a sütni való boszorkány mostohád!«” A humor változatlan a harmadik fejezet kezdetén – szójáték: legelője/legelsője –, fordítani lehet a hangvételen. Rózsa nagyon emberi módon viselkedik: megriad, nem akar a korábbi kérők sorsára jutni, mert tudja, hogy Ibolya mostohája boszorkány! A prózai változatban, az eredetinek tekinthető népmesében nincsenek árnyalatok, sőt… „De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt mondta…” De ahhoz, amit mondott, később jó visszatérni. Most inkább Arany szövegét folytassuk: „»Jöszte hát, virágom, ibolya, tulipán! / Arany zabot eszik Szellő, jó paripám, / De egyék majd otthon: jer, nyeregbe veszlek, / Apád birodalmán reggelig túlteszlek.« // Válaszolt Ibolya: »Szívem szép szerelme! / Szöknöm éjnek éjén válna szégyenemre. / Eredj, kérj apámtól; minek elcsüggedni? / Igaz szerelemnek nincsen nehéz semmi!«” Ibolya nyílt leánykérésre szólítja fel Rózsát, Aranynál kicsit biedermeier mondattal.

Lakatos Menyhért szárazabb, célratörőbb, ugyanakkor nagyon őszinte szavakkal beszélteti a lányt: „Judinca vagyok – mondta –, az ördöngös király és a böjti boszorkány egyetlen leánya. De az istenke bűnnek ne vegye mondásom, szívesebben lennék a kölescsőszé.” Most már a királyfi is oldódik, egy korábbi „szép leányzó” után bővebben fogalmaz: „Az vagy, aki vagy – dugta ki fejét Busladarfi a rácson –, meg kell adni, hogy nagyon szép vagy. Veled egy igazi király is megérthetné magát.” Judinca elámul. „Te nem vagy igazi király?” A válasz nem késik: „Az lennék én – sóhajtott Busladarfi –, csak éppen nem volt, aki felett uralkodjam.” A lány szinte tapsikol örömében, mint egy gyerek, s valójában félig-meddig az (tizenkét évesen férjhez adható korban van!): „Akkor te nagyszerű király vagy! (…) Én mindig olyan király felesége kívántam lenni, aki nem tékozolja idejét országos gondokkal, hanem minden percét a mátkájának szenteli.” Judinca kioktatja Busladarfit: bármit kérjen tőle az apja, ne ellenkezzék. A helyzet ezután feltűnően hétköznapi, a mese szövege is: mintha az életet látnánk, hallanánk: „Megmondtam ennek a semmirekellő vén apádnak – kárpálódott a banya –, hogy ne hordjon ide mindenféle kenyérpusztítót, mert csak a bajunkat szaporítja vele.” Családi háborúságként folytatódik a mese az ördöngös király és a vasorrú bába között, mígnem a „varjúkárogó erdő” kivágatására nem kerül sor.

És most térjünk vissza Arany Jánoshoz, a negyedik fejezet kezdetére: „A király megértvén, mibe’ fárad Rózsa, / Nagyon megsajnálta, s ilyeténkép szóla: / »Jaj fiam, fogadj szót: e dologrul tégy le; / Ugy jársz mint a többi; mit érsz aztán véle!«” Arany elérkezettnek látta az időt arra, hogy fokozza a feszültséget a király lebeszélő szavaival. Ám „Rózsa nem felelt rá, csak megrázta fejét, / Azzal mutatá ki, hogy nem kell a beszéd. / Kapott a vasorru ezen, a rossz pára, / S kiszabá a munkát jövő éjszakára.” Itt az ideje annak, hogy a népmese Illyés Gyula-féle szövegére figyeljünk. Mit is mond nála a banya? „Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképp nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan, a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.” Itt kell hogy fellapozzuk az Arany László gyűjtésében található Ráadó és Anyicska című mesét, mert a szituáció – más előzmények után – így folytatódik: „No azt nekem holnap reggelre – mikorra fölkelek – tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd…”, és így tovább. Ez a kitérő azért érdekes, mert nem perdöntő, mégis meghatározó: Aranynál Rózsa és Ibolya történetében más a próbák sorrendje. Az első: „»Látod azt az erdőt? fáját mind levágod, / Eke-taligának, szekérnek csinálod, / Felszántod, beveted földjét gabonával: / S tisztelkedel holnap búza-kalácsával.«” A feladat ezután mind nagyobb, hiszen másodikra már hegyet kell elhordania, a rátelepített szőlő borát vinni reggel a vasorrúnak, s harmadikra palotát építeni, nem is akármilyent. Ez a sorrend a népmesékben esetleges. Azt érezni: nem a logika az építőerő, hanem a sorrendet szabadon kezelő emlékezet.

Arra, hogy Lakatos Menyhért története népmesei (esetleg roma?) eredetű, legyen az akár a Ráadó és Anyicska is, az első próbából következtethetünk. Nála a banya tanácsára így parancsol a király a legényre: „Ide hallgass, te kutya! (…) Látod azt a varjúkárogót? Ma este vacsoráig kivágod a fáját, elégeted, a hamuját szélnek ereszted, és az erdő helyét felszántod, majd beveted szemenszedett tiszta búzával! De ha mindezeket estig el nem végzed, karóra tűzetem a fejed.” Busladarfi meséjében ugyanaz történik, ami a Ráadó és Anyicskában: „Bement Ráadó, az estét alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogy ha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.” Ráadó és Anyicska és Busladarfi meséjében belső látásunkkal követhetjük, hogyan történt az a varázslat, amiről sem Illyés népmeséje, sem Arany János nem beszél.

Lakatos Menyhért másnap reggel tovább játszik a családi perpatvarral: „Az ördöngös király csak akkor látta, hogy a varjasnak se híre, se hamva. Sokáig vakargatta a fejét, nem tudta, hogy örömhírt vigyen-e a banyának, vagy bánkódjon. Érezte, hogy mindenképpen ő húzza a rövidebbet. – Na, mit mondtam neked? – rontott neki a vasorrú bába. – Számtalanszor a füledbe rágtam, hogy ne hozz a házamhoz mindenféle jöttment csavargót, mert soha nem tudhatod, kivel fogsz össze. Most aztán megnézhetjük magunkat, oda a legkedvesebb erdőnk!” Hogy miért a „legkedvesebb” ez az erdő, azt az újabb próba elvégzése után tudjuk meg: „Nem elég, hogy szélnek eresztette a varjast, ahonnan már egy seprűnek való vesszőt sem tudok szedni, most olyan palotát csinált, amit lépten-nyomon összetévesztünk a sajátunkkal.” A második, palotaépítési feladatkor érdekesség, hogy a kőművesmesterség, mint roma foglalkozás, természetesen olvad a mesébe, amint a kiemelt (T. E.) szavak mutatják: „Nem kell semmilyen szerszám, felséges király atyám, a kőmíves munkát mindig kézzel szoktam végezni.” Meseíró, mesemondó és mesehallgató tökéletes egysége a mese helyzetében, a szereplőben, a szövegében!

A népmesében „Lefeküdt Rózsa, másnap reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort.” Aranynál az első feladatnak megfelelően folytatódik a mese: „Azonképpen történt. Rózsa, mihelyt látott, / Vitte cintányéron a fejér kalácsot. / Kinéz a vasorru, nem hisz a szemének: / Az erdő sehol sincs! megöli a méreg.” Arany tehát ott sűrít, ahol a népmese bőbeszédűbb, tagoltabb. Előbb Rózsa, majd a Vasorrú szemszögéből láttatja a helyzetet. A népmesében a második próba azonos a Ráadóban és Aranynál található feladattal, míg az utóbbiban, a királyné szavaival: „Parancsolá mostan: »Azt a nagy hegyet, ni! / Sziklástul, kövestül el kell egyengetni, / Szőlővel berakni, sőt borából reggel / Kóstolót is hozni, egy vagy két üveggel.«” Arany a feladat elvégzésekor nem részletez, csupán egyetlen fogalommal (tündérképesség) jelzi Ibolya tudását. A feladatok egyébként jellegzetesen népmesei vándormotívumok. Az elsőknél talán elég A két bors ökröcskére⁹ utalni. Az utolsó próba témánk minden meséjében azonos. Aranyra figyelve, mert ez a változat tömörségében a leggazdagabb, stilisztikailag, lélektanilag legárnyaltabb: „Három vad paripa lángot fú, tüzet hány: / Ha megüli Rózsa, úgy övé lesz a lyány; / De ha meg nem bírja ülni és nyargalni, / Kegyetlen halállal kell neki meghalni!” A próba nehézségét Arany így fokozza: „Most Ibolya sem tud segítségül lenni. / Elment hozzá mégis, mintegy búcsu-venni. // Biztatá a kedves: »Ne légy olyan gyarló, / Lovagot, ki bátor, nem gyaláz meg a ló; / Nesze egy sarkantyu, kösd fel a bokádra, / S pattanj rájok úgy, mint önnön paripádra. // Édesapám lészen az első paripa: / Ezt nagyon ne zaklasd, nem övé a hiba; / De a mostohámat, ki középső lészen, / Sarkantyúzd, zabolázd, ugrasd meg keményen. // Harmadik paripát könnyü eltalálnod: / Jó lelkedre bízom, hogy’ kell vele bánnod.«” A népmesében – de csak egy kissé – részletezőbb a megfogalmazás: „Az első paripa az apám lesz – a Boszorkány átvarázsolja paripává –, az apámat egy kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt; hogy a harmadik ló ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom!”

Ráadó és Anyicska meséjében, és Lakatos Menyhértében is, ez a próba már a negyedik: „Haj, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három tüzes ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik!… Egyetlenegy módja van csak, amivel bírni lehetne velök: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttünk a földet, már akkor nem tudnánk semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány…” Lakatos Menyhért úgy kezdi ezt az epizódot, mint a székely népmese, utána – feltehetőleg – roma közmondásra vált: „Hej, hej, szívemnek szép szerelme! – sóhajtozott Judinca. – Neked is csak annyi jutott az életből, amit a teremtő kívülről rád kent, ha a magad lábán kellene megállnod, a csók is elfonnyadna az ajkadon.”

A feladat tehát bonyolultabb, de Anyicska sikerrel szerzi meg a sarkantyút, s minden úgy történik, ahogy mondta, vagyis az ördögi erőt megtöri a bűvös kör, a hiedelemvilágból származó mágikus jel. A hármas szám Aranynál is jelen van, és a kör is, de más módon: „Vagy hármat került az első paripával…” Azt hihetnénk (mindegyik meseváltozatra érvényes ez), hogy végre nincs akadálya a fiatalok boldogságának, ám a mesékben a Banya még haragosabb, ami érthető, hiszen jól megkínozták. Ez a harag Aranynál az ötödik fejezet kezdete: „Reggel a banyának feldagadt a képe / S mindenütt meglátszott a lovaglás kéke. (…) Rózsa eljött kérni a menyasszony-ágyat; / »Nos, tiéd Ibolya, ennyi volt a vágyad – / Szólt a vén boszorkány – de egy fél tapot se’ / Viszed innen a lyányt, fiú, engem uccse!«” A népmesében – annak ellenére, hogy sok a párbeszéd – Ibolyától tudja meg Rózsa királyfi a döntést: „Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked! – Akkor megszöktetlek! – mondja Rózsa…” Ibolya félelmére – kicsit meglepően – így válaszol a királyfi: „Kerítünk egy tűt, megszúrjuk kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha, felelnek neki.” Ez a motívum a népmesében olyan, mintha Rózsa királyfinak mágikus tudása lenne, csak éppen azt nem tudni, miért nem élt ezzel eddig, a próbák során. Vagy az Illyés-féle mese egykori mondójának emlékezete zavart össze valamit?

Arany következetes, ahogy következetes a Ráadó és Anyicska mesélője is: változatlanul Ibolya a varázsos képességű szereplő. „Rózsa fejét falba így sem igen verte, / De a lyány sejté, hogy kutya van a kertbe: / »Jaj, szerelmem Rózsám, szökni kell a háztól: / Sohasem maradsz meg álnok mostohámtól!« // Felelt a legény: »De hogy-miképp szökhessünk: / Ha kiált nevünkről, ki felel helyettünk? (…) Aztán meg ha én most paripámér’ mennék, / Nappal a cselédek könnyen észrevennék« / »Kell is az — mond a lyány – itt ez a szűr, vedd rád: / Ha apám, anyám nem – benne más meg nem lát.«” A népmese itt szűkszavúbb Aranynál: „Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek.” Arany, hogy a következő eseményeket, fordulatokat előkészítse, fokozza az izgalmat, bőbeszédűbb, amikor leírja, mit tesz Ibolya: „Mondta, és tűt vont ki piros kendőjéből, / Piros vért eresztett kis-ujja hegyéből, / Három csöppet ejtett asztal szögletére; / Rózsa is; sötétebb volt a Rózsa vére. // Akkor elillantak. Benn meg a mostoha / Csak kiált: »Ott vagytok, Rózsa, hé, Ibolya?« / És a három-három csepp vér az asztalon: / »Itt vagyunk!« felelte vékonyan, vastagon.” Arany realista leleménye Rózsa „sötétebb” vére, mely férfiasságát jelképezi, és még hitelesebbé teszi a „vékonyan-vastagon” hangokat.

A Ráadó és Anyicska mesében nem vér marad helyettük a királyi házban. „…Hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.” Ezt a motívumot használja Lakatos Menyhért is: „Amikor Judinca elhagyta a szobáját, a küszöbről visszaköpött a hálószoba közepére, majd a konyhában és a tornácon ugyanezt tette.” Maga a szökés is kalandosabb, bonyolultabb, melynek mintha Arany egyik félreértett sora lenne az alapja (vagy a roma változat félreértése: „Hozza, föld alól is, a szökevényeket”), ugyanis Busladarfi és Judinca föld alatti úton menekülnek. Arany nem részletez: „Ezalatt jól elment Rózsa Ibolyával, / Nem sokat törődtek már a vén banyával, / Egyszer mond Ibolya: »Nézz hátra, ugy tartom, / Jön apám utánunk: lángol a jobb arcom.« // Rózsa hátra tekint, de nem lát egyebet, / Csak egy sárkányforma fekete fölleget. / »Jaj, apám, apám az – a leányka mondá –, / Majd elér; megállj csak: hogy’ tegyük bolonddá? // Igen: én itt egy nagy szél vetéssé válok, / Belőled meg egy vén aratót csinálok. / Majd felelj, ha kérdi: ezt s ezt nem sejtetted? / Igen, még mikor ezt a vetést vetetted.«” Ismét Arany, a realista, ugyanakkor a színpadi beszéd ösztönös jó ismerője. A „bolonddá?” kérdés és az „Igen” válasz között szünet van. Ezzel a strófazáró és az új strófát kezdő szó között azt is érzékelteti: azon gondolkodik Ibolya, mit is lehetne tenni. Arany többet láttat, mint a népmese mesélője. A „hát az Öreg ment utánuk, szél alakjában” nála „sárkányforma” felleggé alakul. Ugyanakkor a népmese egyszerre több is, kevesebb is. Több, mert Ibolyának varázsos eszköze van: fésűje, mely erdővé válik, s ezen az erdőn kell keresztülvergődnie az Öregnek, de kevesebb, mert Aranynál Ibolya képessége olyan, hogy azzá tud változni, amivé akar, és ugyanezt meg tudja tenni Rózsával is.

Aranynál természetes, hogy egyszerűbben folytatódik a mese: „Elsült a hazugság, a király elhitte. / Asszonyának a hírt azonképpen vitte. / Felcsattan a sátán: »Jaj, világ bolondja! / Hiszen Ibolya meg Rózsa volt az«, mondja.” Aranyban ismét a realista költő kerekedett felül, ahogy a házi perpatvart megfogalmazta, és még inkább a következők leírásában, mely a Toldi legotthonosabb sorait idézi: „És mint szénahordó a szénás szekérre, / Felhasalt egy felleg puha tetejére; / Nézett jobbra-balra: de vetést nem látott, / Csak egy folyóvizet, meg egy rónaságot. // Kidűlt-bedűlt malmot a folyón talála, / Őszöreg molnárja a zsilípen álla, / Sohajtott a vízre, hogy elhagyta árkát, / S kőhajításnyiról csúfolá a bárkát. // Kérdi a molnártól: »Hallja-e kend, földi: / Egy legényt s leányt nem látott erre jőni?« / »Ühüm! mikor ezt a rossz malmot csináltam, / – Felel a vén molnár – azóta se’ láttam.« // A király e hírrel megint visszatére. / Most szállt még az áldás csőstül a fejére!”

Arany tudatos mesemondó, így nem ismétel fölöslegesen, hiszen a mese olvasójának nem kell túlmagyarázni a helyzetet. Amit egyszer már leírt, az ismétlődik. A király tehetetlenségét, a mostoha elszántságát mutatja, hogy most már a banyának kell útra kelnie (ugyanúgy, mint a népmesében): „Akkor maga úti készülethez látott, / Szénvonót kerese, pemetét, lapátot; / Farkat és két szárnyat kötözött belőle: / Még a vén király is visszaborzad tőle.” Ismét, elsősorban az olvasóra építve, nagyobb szünetet tarthat, új fejezetet kezd: „Már nem messze volt a Tündérföld határa, / Látszott hol fehérlik egy kopasz határfa; / Hát megint elkezdi a lyány lassu hanggal: / »Jaj! most vén anyám jő: ég a fülem, a bal. // Most nekem itt legjobb kerek tóvá lennem, / Te pedig úszkáló kacsa lészesz bennem; / Majd lerakja szárnyát és begázol érted: / Akkor csald a mélyre, s bukjál vizbe, érted?…«” A népmesében egyetlen szó sem esik arról, hogy mi lesz, hanem a történést látjuk. „De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig.” Arany jobban részletezi a cselekményt, mert tudja, az olvasó minden szóra figyel: „Alig mondhatá el, ott terem a sátán, / A kacsát meglátja szép kerek tó hátán. / »Ismerlek – motyogta – jó madár! de várj csak! / Beh ragyog a tollad! mingyárt megcibállak.« // Azzal övig gázolt érte a kis tóba. / Lebukott fenékre, s partra úszott Rózsa, / S míg napa motozkál, kézzel úgy, mint lábbal, / Már el is repült a pemete- s lapáttal.” A népmesével ellentétben ismét a költői kép az uralkodó: „Füstöt vet a tó is; fel a füstből pedig / Arany karimájú felhő kerekedik, / S eltűn kedveséhez játszi szellőn uszván: / Utána vén anyja átka zúg a pusztán: // »Orcátlan szökött lyány, fogjon meg az átkom / Felejtsen el Rózsád! ez a kivánságom; / Ha elválik tőled bármi kis távolra, / Felejtsen el, mintha sohse’ látott volna!«” Költői kép a banya pusztulása is: „S amint átkozódva szágulda előre, / Hát csak egy jég felhő gombolyul belőle! / Elpaskolta kilenc helységnek határát: / A szegény paraszt nép sirathatta kárát. // Akkor a szélvészek összevesztek rajta, / Egy foszlányt belőle mindenik szakajta, / Hogy megosztozkodtak, szerteszét futának: / Így lett csúnya vége a gaz mostohának.”

Arany tehát megadta a népmesei igazságszolgáltatást a megszemélyesített természet harcával, belevonva a „szegény parasztnép kárát” is, emberközelbe hozva a mesét, ugyanakkor fontos a költő egyik szóhasználata: „vétek volna könyvbe leírni azokat” (az átkokat, T. E.), tehát nem akarja becsapni a hallgatót sem: nem orális irodalom, amit hall, hanem írott, könyvben található! Az átok vezeti tovább a történetet a hetedik fejezetbe. A helyzet (Ibolya hátramarad, hogy ködpalotával várja vissza Rózsát) a mese olvasójának/hallgatójának világos, de nem az a szereplőknek (nem ismerik az átkot). Ez az utolsó, itt átokból született próba is vándormotívum. Lakatos Menyhértnél ez árnyaltabb: a banya utolsó mesterkedése előtt gyűrűt cserél a fiatal pár. Győzelmük után lepihennek. „Késő délután volt, amikor Judinca felébredt. Megtapogatta a kis csomagját, karjára akasztotta, aztán útra kelt, vissza sem nézett.” Lakatosnál Judinca nem tud az átokról, Arany Rózsájához hasonlóan, így tudatlanul indul útnak, de van egy alapvető különbség: Lakatosnál nem érnek el Busladarfi királyfi országhatárára! Hosszú vándorutak következnek, míg végre az utolsó pillanatban, Judinca és egy királyfi lakodalmán a gyűrűk segítségével egymásra nem ismernek. A magyar népmeseváltozatban és Aranynál, hazaérkezvén, Rózsa „Indult. Ibolya meg csak lesé, csak várta, / Hogy majd visszanéz, de nem tekinte hátra, / Hanem elment, és mint a tavalyi hórul, / Úgy elfeledkezett szegény leányzórul.” Ez az aranyi elválás olyan, mintha örök érvényű lenne: évezredek óta ismétlődik, és fog ismétlődni, amíg az ember ember, és nem mer szembenézni tegnapi önmagával.

Következhet tehát a nyolcadik fejezet, nagyon reális, falusi életképpel, melyet a népmese csak szárazon közöl: „Az apja éppen a kapuban ült.” Aranynál: „Kapu előtt űle az apja Rózsának, / Mellette a lócán urak is valának: / Törvényt tettek ottan, mert a város népe / Szabadon járt ki s be a király elébe. // Hogy meglátta Rózsát, monda: »Holnap jertek / Már ti, fiaim, kik a juhon pereltek«; (…) Mikor eloszlottak a bajos emberek, / Kérdi a fiától: »Hol jártál te, gyerek?« / »Hol jártam?… hát… « De most elpirult a képe, / Mert, hol járt, igazán nem jutott eszébe.” A mese olvasóját/hallgatóját – noha tudja, mi történt – Arany megdöbbenti Rózsa zavarával, pirulásával, mert azt érzékelteti: valami hiányérzete van a királyfinak. Ám továbblendül a sokat sejtető történés: „Mond az apja: »No, majd ha meghallod, amit / Mondani akarok, nem csavarogsz annyit: / Elvettük neked a cseh király leányát, / Hét falut kapsz vele, s három arany bányát.«” A történelmi példa nagyon valóságos, bár inkább a fordítottja a hiteles, ha Ottokár lánykérésére és Szent Margit visszautasító válaszára gondolunk. A királyfi zavara tovább fokozódik: „Rózsa egyet rántott a vállán, s mosolyga: / »Ha megházasodtam, ez a kelmed dolga«, / S a Maros kutyával játszott, mely azalatt / Nyíva, farkcsóválva elébe kiszaladt.” A képben egyszerre van jelen Arany hétköznapi élménye, de az irodalmi is: Odüsszeusz kutyájáé. A népmesében mindez tényszerű közlésre szűkül: „No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom!…” A királyfinál semmi zavar, semmi pirulás: „Jól van, édesapám, itt is az ideje!”

Arany realizmusa a mesében ez a kutyaepizód, mely az igazi népmesétől nagyon távol áll, de hiteles, mert következetes. A történet tovább pereg, de bonyolódik is a következőkben, már a későbbi balladaköltőt előlegezve: „Sír-rí a menyasszony, cseh király szép lyánya, / Hajtja halvány képét az anyja vállára: / Sürgetik erősen; csak zokog, hogy: »Nem még! / Oh, bár nyugodalmas koporsómba mennék!« // Igy sohajtoz, mert haj! egy idegen vőért / Elszakaszták tőle régi szeretőjét. / Most az öreg vőfély monda: »Húgom asszony! / Nincs halott a háznál, a kit úgy sirasson.« // Megfogá a karját, s kivezette csínján. / Künt pajkos legények tréfáltak a kínján; / Ujjongatva vitték, víg magyar tánc pergett, / Minden örült, csak a menyasszony kesergett.” A balladás Arany képi világa mellett ezekben a sorokban jelen van – mint korábban utaltunk rá – a Toldi hangja, helyzetmása is, hiszen olyan ez a mulatás, mint majd Toldi Lőrinc embereié, melynek vége a gyilkos malomkő.

Ismét feszültség, pauza, új fejezet, a kilencedik következhet, de a pauzát átkötő szóhasználattal: „Másfelől Ibolya kesereg búvában, / Maga lett az árnyék a fényes szobában… // Tudta, hogy mi történt: híre futott annak; / Tudta, hogy elmentek, menyasszonyért vannak; / Tudta, hogy a szíve megreped ha látja, / Rózsa új hitvesét mégis látni vágya.” Ismét a balladaköltő előképe: „Már jőnek. Kicsődűlt egész város népe, / Apraja-örege, a násznép elébe. / Ibolya egy koldúst ablakához intett: / »Öreg, én boldoggá teszem, úgymond, kendet; // Kendet és a többit, csak majd kiáltozzák, / Mikor a menyasszonyt kapum előtt hozzák: / ,Ne felejtkezzenek, urak, a szegényről, / Mint elfeledkezett Rózsa kedveséről!’« / A vén magyar koldús még jobban levonta / Süvegét fülére, s félre nézve, monda: / »Nincs nálam szokásban kérni, kiabálni, / Csak bemenni s bent az ajtófélre állni.«” Arany népismerete tökéletes, mint az is: „magyar” koldusnak nevezi a megszólítottat, és ahogy és amit mondat vele. Mindezzel jó kontrasztot teremt a következő sorokhoz: „Hallá e beszédet három cigány gyermek: / »Majd ordítozunk mi, bizza ránk kigyelmed, / Hogy a szó se’ hallik: hanem aztán mit ád?« / Felelt Ibolya: »No, ezt a szép palotát.« // Mint bukfencező nyúl hentereg futtában, / Tüskés ördögszekér nyargal a pusztában: (…) Szintugy a nép előtt visszakarikáztak, / S a kastélyhoz érve szörnyen kiabáltak: / »Ne felejtkezzenek a szegény Lázárról, / Mint elfelejtkezett Rózsa Ibolyárul!« // Rózsa feltekintett, és vissza eszméle / Tündér Ibolyának szép virág nevére…”

Az Illyés-féle népmesei változatban az apa kiszemelte menyasszonyról csak utólag kapunk információt: „Ekkor jutott eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a menyasszony pedig a vőlegényéhez, mert annak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhez menni, mert gazdag volt.” Tehát szó sincs királyságokról, mindössze a valóságról: vagyon a vagyonhoz házasodik. Arany az utolsó pillanatokat ismét derűssé teszi, romantikából fogant vidám balladai fordulattal: „Elbámult a násznép: »Hogy lesz már, a kőbe! / Kettő a menyasszony: mi lesz már belőle?« / Hát csak elővágtat egyik lovas legény. / »No hisz’ az egyiknek gazdája leszek én!« // S felkapá nyeregbe a cseh király lányát, / Aki megösmerte benne hű mátkáját: / Elvivé a pej ló a leányt s királyfit, / Meg sem állott vele nagy Lengyelországig. // Rózsa meg elvitte szép Ibolyát haza. / A kastély a három rajkónak marada: / Lefeküttek benne, de hamar felfáztak, / Szegény purdék, mert a puszta gyepen háltak.” Aranynál a purdék sorsában kedves szánalom van, a népmesében a záró mondatok nyersebbek, valóságosabbak, s a legvége a tréfás mesékből kölcsönzött: „No, még így sose csaptak be bennünket! – mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek, azért nincs most háromlábú cigány.”

Összehasonlító meseelemzésünk végén egy új kérdés: Ibolya „varázsereje”. Ha erre figyelünk, úgy tűnik: „ellesett” tudása van, nem öröklött. Már apja is csökött varázsló, talán ezért is vette feleségül ezt az elviselhetetlen banyát. A banya boszorkánysága nyilvánvalóan „szerzett-öröklött” tudomány, igazán gonosznak nem is mondható, mert a népmese mondója megkönyörült rajta: dolgavégezetlen hazafüstölög. Lakatos Menyhért életben hagyja (talán a roma tapasztalat miatt?), de tragikomikus helyzetben: „A kacsa lassan felé úszott, már majdnem a keze ügyébe került, amikor hirtelen alábújt a víznek, csőrével megoldotta a pendelymadzagját, mire a vénség elveszítette minden boszorkánytudományát. A tó hirtelen eltűnt, mindhárman ott álltak a szárazon, de a banyának már annyi ereje is alig volt, hogy megtartsa magán a szoknyát.” A mesének bármelyik változatát nézzük, csak azt mondhatjuk: Ibolyának nincs olyan sugárzása, ami emberen túli, belső erőktől vagy a halott anyától származna. Még egy állatősre utaló nyomot se tudunk találni benne, s még kevésbé beavatottságot, tehát varázsos tudása – nem találunk rá jobb szót, csak ismételni tudjuk – ellesett, tündérsége inkább orális-írott, ráaggatott hagyomány, ami azt is jelenti: nem tartozik ősi mesehagyományaink közé.

Jegyzetek

¹ Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Móra Könyvkiadó, 1993, 289–294.

² Lakatos Menyhért: Angárka és Busladarfi. Móra Könyvkiadó, 1978, 61–99.

³ Arany László: Fehérlófia. Unikornis Kiadó, 1996, 40–55.

⁴ Arany János összes költői műve. Franklin Társulat, é. n., 1399.

⁵ Erósz a folklórban. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987, 75.

⁶ „A Szentivánéji álom fordítását Arany János két változatban is elkészítette. Először az 1840-es évek elején Wieland és Ortlepp német fordítását használta, s munkáját Szalontán műkedvelő előadásban színre is vitte.” Shakespeare összes drámái II. Európa Könyvkiadó, 1988. A 922. jegyzetéből.

⁷ Shakespeare összes drámái III. 459.

⁸ Uo. 461.

⁹ Benedek Elek: Magyar mese és mondavilág I. Móra Könyvkiadó, 1987, 224–227.