×

„Itt van a város, vagyunk lakói…”*

Szerelmes földrajz

Pécsi Györgyi

2008 // 01
„Proli Pest” – öles graffiti az egyik nyugat-magyarországi kisváros elhagyott épületén. Én észre sem veszem, a lehetséges útvonalakat kombinálgatom a fejemben, hogy erdélyi vendégeinknek, akik először járnak errefelé, minél többet megmutathassak. Magyarázgatom, hol maradtak meg középkori városaink, hogy miért oly sok a barokk – jegyezzék meg, a nagyobb templomokat rendszerint Maulbertsch, a kisebbeket Stefan Dorfmeister festette, de ettől nem osztrákosodott el a régió –, és megpróbálom a magam rajongását bennük is fölkelteni: a perem, ahol a török nem pusztított, mindenütt roppant gazdag ezeréves emlékekben. Itt is majd minden faluban Árpád-kori templomocskára bukkanhatunk, ahogyan Észak-Magyarországon. Barátaink sóvár tisztelettel ámulnak: a tájnak, a városoknak, falvaknak arcuk van, jómód, rendezettség, tisztaság, gondosság. Nem hivalkodó gazdagság ez, hanem a szorgalmas ember tehetőssége, az egymásra épülő tégláké; a módosság éppúgy nem kirívó pökhendiséggel párosul, ahogy a szegénység sem elhanyagoltsággal. Gazdagság a szegény, leszegényített Székelyföldhöz képest mindenképpen. A Balaton északi partját már bebarangoltuk, ott értették, miért pompázatos Keszthely, miért a szelíd lelkületű, nyugatias flanc a part menti üdülősávban, de hogy az ország nyugati széle, a „perem” is mintha inkább a sógorokéhoz hasonlítana… Pedig még előttünk a dúsgazdag Győr meg a kisalföldi régió. Nevetek ámulatukon, „a góbé azt hiszi, Erdélyben minden szebb”. Valami megmoccan bennük, ráéreznek a táj mikroklímájára; jóleső elégedettség csillan meg: a kicsike Magyarország nem teszetosza tehetetlenség, nem béna test, ha élni hagyják, virágba szökken, no lám!

Sümegen a Mária-kultuszról beszélek, a zarándoktemplomot – magyar Sixtus-kápolnának nevezik – persze Maulbertsch festette. Vizionálom, hogyan újítják meg fokozatosan, hogyan válik harmonikusan vonzóvá a múlt rendszerben szerencsére csak lelakott és nem lerombolt barokk térkompozíció, mert hogy nagyon gondosan fogja birtokba venni múltját a városka, az a levegőből is érezhető. A tér sarkán aprócska borház, bekukkantok a döglesztő kánikulában, a pult mögötti férfi nincs középkorú, barátságosan invitál; nem veszünk semmit, mondom, nem baj, nézzenek szét, feleli. Ásványvizet kérünk, észreveszem, hogy pálinkát is tartanak, erre megindul a férfiból a beszéd; gönci barackot ajánl, számos díjat nyert, megkóstoljuk, keveset tölt, meg ne ártson a hőségben. (Aztán persze vásárolunk is.) Büszke a gönci pálinkára, mintha maga főzte volna, a borházra, a pincére, mintha nagyapja ásta, építette volna, mintha a magáé volna. Pedig hát ő is csak alkalmazott, de aki otthon érzi magát a saját városában. Erdélyi barátaink szinte elérzékenyülnek, én csak az ő szavuk után kezdek jobban figyelni: errefelé az emberek majd annyira nyíltak, készek a szóváltásra, az élcelődő humorra az idegennel, mint arrafelé, hogy azonnal beszédbe elegyedik képeslapárus, benzinkutas, vendéglős. Még velük is, akik Erdélyből jöttek. „Restellem, Ausztriát ismerem, mint a tenyeremet, Erdélyben soha nem jártam, de szeretnék eljutni”, mondja a családi szálloda tulajdonosa Sárváron. Tényleg nem sokat tud a határon túli magyarokról, de amennyire lehetséges, figyelmes és előzékeny. Nem a vendéglátós kalmár előzékenységével, hanem az emberi kapcsolatokra érzékeny lélekével – isten tudja, milyen sorsuk lehet ott, gondolja.

Elégedetten sütkérezünk Kőszegen a Fő téri plébániatemplom lépcsőjén, a középkori városmagból árad az épített örökség büszke megbecsülése, a gondozottság, a finom igényesség. Mintha félig Ausztria lenne. Gyümölcsöskosarak az ablakban, a becsületkassza rendszerfüggetlenül működik. Vasárnap van, bolt nincs nyitva más, csak az áruházláncoké a városszélen; vevő nincs, az eladók ásítoznak.

De ne legyen minden derűs, kajánkodik hát a góbés göcögés: „Proli Pest…?!” Errefelé senkit nem érdekel Pest, vágom ki bosszúsan. Még a komonizmus éveiben sem érdekelt senkit, mi történik Pesten, hiába voltak itt a szögesdrótok, tűzparanccsal szoros rendben a határőrök, orosz haderők. Pest messze is volt, Ausztria meg közel, itt mindenki nyugat felé gondolt, azt figyelte, azon spekulált, a „sógorok” hogyan csinálják; nem a magyar, hanem a gráci tévét nézte – úgy-ahogy bejött –, ha nem is értett belőle sokat. „De minden döntést Pesten hoztak!” – jön a replika. A francba!, persze hogy ott hozták a döntéseket, most is ott hozzák, mondom. Prolinak meg azért proli, mert Nyugat-Magyarország masszívan szembeszavaz a (volt) kommunistákkal, de mindig Pest dönti el az ország sorsát, amelyik rendre visszahozza a (volt) kommunistákat. Ami persze hülyeség, cáfolom máris, mert hát vidéken nyolcmillió ember él, a fővárosban meg csak kettő, lazán le tudnák szavazni Pestet, ha akarnák. De mégis Pest a restaurációs, a korlátolt, a proli város. Ahogyan a Kárpát-medencében, határainkon túl, számos alkalommal megtapasztalhattam: „Pestről jöttek?” – máris szűkebbre, vizslatóbbra vonva a szem, fölszikrázik a gyanakvás. „Annyi mocskot szórtak ránk Pestről – fakadnak ki keserűen –, annyi gyalázatot, hazugságot… mi a kicsike Magyarországot mindig szeretni fogjuk, mindenkit szívesen látunk, nem kérdezzük, hogyan szavazott, de Pestre már nem kívánkozunk.”

*

„Proli Pest” – legyintenünk kellene, idétlenség, mondhatnánk, ha nem motoszkálna bennünk mégis: a graffiti lakmuszpapírként állapít meg valami lényegeset a „vidéki” Magyarország pillanatnyi kedélyállapotról. És lehangoló, ha egy ország nem szereti a fővárosát.

„Proli Pest” – neuralgikus pont, kétségkívül. Főváros, vidék, város, falu, tanya, hierarchikus a gondolkodás másutt is, nemcsak a Kárpát-medencében. Fölötte tartja magát a nagyváros a kisvárosnak, amaz a falunak, emez meg a tanyának. Valamennyire – talán – természetes. De az a mérhetetlen idegenségérzet és ellenérzés, ami Budapest és az ország többi része között feszül, kóros defektre, krónikus betegségre vall. „Magyarország két országból áll, Budapestből meg az összes többiből”; „Magyarország vízfejű ország”; „Budapest vízfej az ország testén” – tartja a szólás, és a vízfej ennyi gyalázkodásra föl sem morrant. Csak övön alul visszavág. Budapesten a „vidéki” jelző körülbelül a „tahó” jelentésével azonos. Budapest lenézi a vidéket, elmaradottnak, tohonyának, lomposnak tartja. Meggyőződése, hogy mint főváros mindig és minden körülmények között lépéselőnyben van a vidékkel szemben, s még a tévéhírek is gyorsabban jutnak el még a nyóckerbe is. A jelenség persze nem új keletű.

*

Hamvas Béla öt magyar géniuszt lát a magyarság tájaiból kirajzolódni: Dél, Nyugat, Észak, Kelet és Erdély. Hamvas ezzel a sajátos nemzetkarakterológiával máshová helyezte a szemléleti koordinátákat, mint ahogy korábban és azóta is többé-kevésbé szokták. Nyugat és kelet dilemma helyett (mellett) egy másik ragyogó szemléleti és gondolati perspektívát ajánlott. Szerinte a történelmi Magyarország ezer esztendeje alatt olyan régiók alakultak ki térségünkben, amelyeknek külön identitásuk van, illetve hogy ezeknek a géniuszoknak van identitásuk, ezek összessége pedig egyedülálló szellemi gazdagságot jelenthetne: az Európában föllelhető hét géniuszból a mi „pannon fateknőnkben” (Sziveri János) ugyanis öt megtalálható. Esszéjét 1959-ben véglegesítette Hamvas, hozzávetőleg négy évtizeddel Trianon és jó évtizeddel a kommunista hatalmi berendezkedés után. Akkor, amikor eszeveszett módon próbálták a maradék országot újradefiniálni, Európa keleti felére tolni, s akkor, amikor a határon túli magyarságot és az ezeréves múltat egyik pillanatról a másikra megpróbálta kitörölni a nemzet emlékezetéből a rákosista, kádárista állampárt.

Érdekes, hogy méltán elhíresült írásában Hamvas feltűnően kevés szót szentel az ország fővárosának. Amit viszont megállapít róla, az csöppet sem hízelgő: Budapest két igen különböző városból van összeakasztva, és ezek úgy lógnak egymáson, mint tehénen a gatya. Ezt írja, és lényegében mindössze ennyit: Buda „délnyugat, nyugat és észak. Pest eredetileg és még a múlt században Kelet és Nyugat feszültségének csaknem legérzékenyebb pontján feküdt, de a kiegyezés után erősen eltolódott az ideiglenesség felé, rögtönzött konjunktúra-város lett, pszeudo-nyugati arculattal, urbanitása nem áll sokkal magasabb fokon, mint Orosházáé, de mindenesetre mélyen Pozsony, Sopron, Pécs és főképpen mélyen Kolozsvár, Brassó és Nagyszeben alatt. Pest hagyományát eltékozolta, és most Buda múltjából él, mint Buda a pesti vásárból. A kölcsönösség azonban nem harmonikus, és a híd, amely a két várost összeköti, még nem épült fel.” Urbanitása a poros, falusias, alföldi Orosházáéhoz mérhető? Mélyen Nagyszeben (ki tudja, hol van) meg a Kárpát-könyökben fekvő Brassó alatt? A székesfőváros ilyen fokú leminősítése már-már sértő, különösen, ha végigböngésszük Hamvas leírását az öt géniuszról. Azt látjuk, Hamvas mindegyik géniuszleírása fölér egy rajongó „szerelmes földrajzzal” (utóbbi fogalom Szabó Zoltán esszéjéből köznyelvesült): bámulatos érzékenységgel világítja át a tájakat, városokat, kultúrákat, néplelket, ráadásul külön-külön mindegyikben roppant termékeny erőt lát. Csak Budapestben nem lát semmit. Bővebb nyomozgatás helyett annyi elfogultság nélkül is megkockáztatható, hogy Hamvas tartózkodóan tekintett Budapestre, a fővárossal nem igazán tudott mit kezdeni. Persze megtehette volna, hogy fejedelmi nagylelkűséggel, kicsit hízelegve a pesti ember hiúságának, röviden mégis ír annyit: „bizony, ebben a városban, az ország szívében az öt teremtő géniusz, ha nem is a legnemesebb módon, de valamennyire azért szintézist teremt”. Nem tette.

A provincializmussal aligha vádolható Cs. Szabó László kíméletesebb, ahogy egy européer keresztény humanistához illik. A főváros karakterét megrajzoló írása végén (Budapest idegen szemmel) szinte bocsánatot kér, amiért túl szigorúan húzta meg a város kontúrjait: nem, semmiképpen sem bántani akarta érzékenységét.

Cs. Szabó írásait talán ismerte Hamvas, talán nem. Mindenesetre szerelmes földrajzuk tipológiája rokon képet mutat. Cs. Szabó is elragadtatással ír mindegyik tájunkról, mindenütt megtalálja azt a lélekrezdülést, azt a picinyke kaput, amin keresztüllépve otthon érezheti magát. A legnehezebben az Alföldet írja le – nem csoda, abszolúte urbánus és intellektuális, itt nemigen talál se gótikát, se barokkot, se kifinomult civilizációt, csak vad természetet. Az Alföldnek, ahogy Hamvas is írja, külön lelke van. Rómáról, az örök városról mondják, nem hetek, hónapok, de évek sem elegendők ahhoz, hogy megismerje valaki. Az Alföldön is évekig kellene élnünk, hogy érezzük a tájnak a látszólagos sivárság mögött rejtőző finom lüktetését, millió pompázatos arcát. Metafizikáját, azt, hogy ég és föld itt ér legteljesebben egymásba, hogy az Alföld a bennünk élő Kelet emléke (Hamvas), és ma is a puszta jeleníti meg leghívebben sorsunkat, a „magyar sorsot” (Móricz). A „nagy sömmit” Cs. Szabó is inkább csak az eszével érti, de idegenkedése ellenére is ráérez valamennyire metafizikájára. Ezzel zárja egy másik írását (A földesi autóbuszon): „Egyszer Jászai Mari egy parasztszekéren áthajtatott a Kunságon. Kényes lábon gyülekeztek a gólyák, a lovak s az ökrök az őszi ég felé nyújtották a nyakukat. Jászai a faluk közt harsogva Petőfi-verseket szavalt. Először nagyon megütköztem a képen; szörnyű kulisszahasogatásnak tartottam. Azóta rájöttem, hogy olyan érzésünket fejezi ki, amire talán nincs is más kifejezés. Különösen, ha magunk nem születtünk odalenn az Alföldön. Bocsássák meg nekünk ezt a pátoszt a hallgatag, fekete alföldi emberek: a szeretet hibázik ilyenkor bennünk.”

Ám mintha kifejezetten feszélyezné Cs. Szabót, hogy Budapestről is írnia illik. Nehezen lát hozzá, nem talál fogást. Nem azzal kezdi, hogy ilyen gyönyörű fekvésű város nincs még egy Európában, de talán a világon sem (pedig nincs), s hogy a Duna felől nézve roppant arányos és méltóságos, hanem valahogy kényszeredetten. „Hideg szívű város”, írja kesernyésen, mindjárt az elején, mert Trianon után sokallta az elhódított területekről menekülőket. („Székely tetű”, emlékezik az öreg Bihari József, a nemzet Tiborca a fővárosi fogadtatásra. A puszta életét mentette.)

Aztán Cs. Szabó utánagondol, és pontosabban is meghatározza zavartságának okát. Ez a város még mindig csak keresi önmagát, Budapest még csak egy hatalmas település. Írása, a Budapest idegen szemmel az 1937-es kötetében jelent meg.

*

Budapestnek kevés a műemléke, jegyzi meg Cs. Szabó, és John Lukacs is ezzel kezdi egyik írását („Vallomások Budapestről”). Csak a Vár-negyed meg néhány kisebb rész köti a várost a távolabbi múlthoz. Aztán van egy rövidebb, neoklasszicista korszaka, de valójában a kiegyezés után lendül meg, és a századfordulóra teljesedik ki Budapest építészetének története.

Háromszor, három különböző korban épül újra a főváros, összegzi Cs. Szabó. Buda helyén a római korban megépül Aquincum, aztán hiátus következik, s csak a középkorban jut fontos szerephez: a 13. század közepétől az ország fővárosa – előbb a franciás Luxemburgi Zsigmond, majd a latinos-olaszos Mátyás alatt virágzik föl. Mohács következik, és Mohács után 1541-ben Buda, a főváros is elesik, a várost birtokba veszi a török, amely „alig pusztít, de mindent veszni hagy” (Cs. Szabó). A várost jobbára idegen csapatok szabadítják föl 1686-ban, és ahogy később is megtörténik majd, maradnak is a fölszabadítók. A török után szinte a semmiből épül újra a város, de az újjáépítés nem ott folytatódik, ahol másfél száz évre kénytelen megszakadt.

Az Atlantiszként alámerült, rangvesztett főváros lassacskán ébredezik. Az ikerváros nehézkesen ocsúdik, még fogalma sincs, milyen legyen, ha egyszer mégis nagy lesz. Szabad királyi városi rangra csak 1703-ban érdemesül, a pompázatos barokk, amelyik Erdély kivételével a vidéki Magyarország stíluseleme lesz, Pest-Budát még alig érinti. A hódoltságban elpusztult részekre idegen telepeseket hoz a bécsi udvar, Budára főként német anyanyelvű katolikusokat – a katolikus, németes, Habsburg-párti habitus még mintegy kétszáz évre domináns marad itt (csak Pest áll majd a ’48-as szabadságharc mellé; Buda, ha akarna, se állhatna: ’49 májusáig osztrák kézen van). Pest a reformkorig elhanyagolható méretű sáros, vidékies porváros, marhavásárok, lármás-zajos országos és nemzetközi piacok helye inkább, első manufaktúráját csak 1776-ban létesítik; itt görögök, zsidók, szlovákok és csak valamelyest élnek magyarok. Pest a reformkorban lendül meg, bár még ekkor is inkább nyüzsgő piacozó, vásározó városnak mondható, semmint urbsnak. Az ikerváros a 18. század elejétől kapja vissza lassacskán országos hivatalait, rangját: a 19. század elejére közigazgatási, tanügyi, gazdasági és irodalmi központ, de Kolozsvár után voltaképpen még mindig csak második városa az országnak, egészen a kiegyezésig. Addigra azonban hangsúlyeltolódás következik be, a 19. század közepétől már nem Buda az ország centruma, hanem Pest: ez a város lesz a későbbi fejlődés generátora.

A 19. század végére megváltozik a város etnikai összetétele. John Lukacs Budapest 1900 című könyvében pontosabban végigköveti a városlakók nyelvi, nemzetiségi arányának alakulását. Még 1870-ben is mindössze a népesség 46%-a használja főleg a magyar nyelvet, de az ezredfordulóra gyakorlatilag teljes lesz a nyelvi asszimiláció. Köszönhetően a németek és az újonnan bevándorolt zsidók nagy számának. (Lám, nemzetmentők: gondolunk-e arra, számolgatva, mennyi határon túli régi magyar várost vesztettünk, hogy viszont megnyertünk egy újat, Budapestet – meg lényegében a kis-Magyarország összes városát –, vagy hogyan is?) 1720-ban a város lakóinak száma hozzávetőlegesen tizenegyezer, a 19. század harmincas éveiben százezer, a századvégre közel egymillió, és nem kell újabb száz esztendő, már kétmillió. Másfél száz év alatt meghússzorozódik a főváros lakóinak száma. Vagy másképpen: másfél száz év alatt a majdnem semmiből hirtelen itt termett egy kétmilliós konglomerátum, amelyik, mint a kisgömböc, fölfalta a vidéket, beszippantotta a megélhetésért küszködő nincstelent, a galíciai bevándorlót, a trianoni menekültet, a szerencselovagot, a szélhámost, az elűzött parasztot, a menekülő értelmiséget. Mint a kisgömböc, falánk módon mindent befalt. És nem tudja, azóta sem tudja megemészteni szerzeményét.

*

Minden városnak megvan a maga periklészi korszaka, írja Cs. Szabó, Budapesté a múlt-múlt századvég, Lukacs szerint a kiegyezéstől pontosan az 1900-as esztendőig. Ekkor épül meg Budapest szilárd vázrendszere, melyre a sokféle jövevény lakta, vásáros településekből meg a nyugalmasabb, polgárosultabb német Budából – Berlin mellett – Európa legdinamikusabb városa, igazi metropolisza épül. Robbanásszerű a fejlődés, a polgárosodás, az iparosodás, világvárosi az ambíció. Bécs húgocskája, alig szegényebb, de sokkal gyönyörűbb annál, a múlt-múlt századfordulón és még a két háború közt is Európa gyöngyszeme.

Mintha ezeréves szunnyadását akarná nagy hirtelen pótolni. Kivált a török meg a visszafogó Habsburg-uralom után érthető a sietős fölzárkózó láz. Nagy álmok építik a fővárost. Országháza a londoni Parlamentnél is nagyobb, a maga korában a világon a legnagyobb; megépül a kontinensen elsőként, Európában másodikként a földalatti; fölhúzzák a mai Erzsébet híd elődjét, hosszú ideig Európa legnagyobb nyílású lánchídját. A nagy álmok nem föltétlenül megalománok. Szily püspök akkor építteti a szombathelyi székesegyházat hatalmasra, amikor a város lakóinak száma nem éri el a háromezret (persze Hefele Menyhértet meg a legkiválóbb barokk festőket kéri föl); a veszprémi püspök, Padányi Bíró Márton akkor építteti Zalaegerszeg nagytemplomát, amikor az lélekszámban, urbanitásban jócskán elmarad Kanizsától – még a következő század első felében is.

Ami a magyar irodalomban, tudományosságban született, az a reformkorig vidéken született: kúriákban, paplakokban, vert falú portákon. Az egyik legnagyobb nyelvi teljesítmény, amit valaha letettek a magyar nyelvű kultúrában és tájhazában, mindössze pár elszánt falusi prédikátor műve volt a Hernád völgyében – az irodalmi magyar nyelv bölcsője könnyedén bejárható gyalogosan is. A századfordulón azonban döbbenetes dolog történik, az anyagi gyarapodást a szellemi élet robbanása követi. Budapest nemcsak lélekszámban, gazdaságban és gazdagságban növekszik, a gyors növekedéssel együtt hirtelen a szellemiekben is fölnő szerepéhez, méltóvá válik a fővárosi rangra. John Lukacs 1900-as nemzedéknek nevezi azt az – 1875 és 1905 között született – nagy nemzedéket, amely nagyon gyorsan s világszínvonalú minőségben nőtte be és töltötte meg a várost szellemmel. Csak néhányukat említve név szerint: Bartók, Molnár Ferenc, Krúdy, Babits, Korda Sándor, Ormándy Jenő, Neumann János, Kerényi Károly. A hat magyar Nobel-díjasból öt ekkor született. Budapest ekkor forrt össze az irodalommal, emlékeztet Lukacs professzor, ekkor „tematizálódik” a budapestiség az irodalomban, és most először lesz Budapest nemcsak az ország gazdasági, közigazgatási és hatalmi centruma, de egyúttal az ország és a nemzet szellemi központja is, a szellem roppant nagy ívű kezdeményezője.

A kiegyezéstől a századfordulóig tartó időszak Budapest periklészi kora. Periklészi kor, kétségtelen, de furcsa periklészi kor. A reformkori nagy nemzet- és országépítő vágyak hirtelen teljesülnek – ám a gyors siker mögött korán jelentkezik valami furcsa skizofrénia. A hatalmas erő, dinamizmus mögött, a tudatalattiban, a lélekben valami nincs rendben. Szimbolikus, hogy kompromisszumos megoldásként egyazon esztendőben, 1892-ben választják Budapest díszpolgárává Kossuth Lajost és a szabadságharc hóhérát. Az országban ketyegő időzített bombát kevesen érzékelik, mindenekelőtt Ady. És talán – nem gyakran hivatkozott név – Jászai Mari, az asszonyzseni, akinek dühe tán Adyén is túltesz. John Lukacs az 1900-as budapesti embert nyíltszívűnek nevezte. Jászai ugyanekkor ilyeténképpen ír naplójában: „nyakig úszik ez a társadalom a piszokban, és van pofája a nyelvére venni azt a szót: becsület!… Ostoba, ferde, nagyképű társadalom!… Hogy megvetem ezt a társadalmat, amelyikben a becsületes és igaz a nyakát szegi, és a gaz – győzedelmeskedik! Győzedelmeskedik és dúskál a nemzet adójából, maga és egész hada, akiket mint talpnyalóit megvesz, ugyancsak az ország pénzén” – írta a város életének diadalmas zenitjén tehát, hogy aztán 1918-ban kétségbeesetten megerősítse kasszandrai látomását: „Ennek az országnak tönkre kellett mennie.”

A politikusok kezéből kicsúszik a gyeplő, a liberális, dinamikus korszakot a kapkodás, ötletelés évei követik – megoldatlan a nemzetiségi kérdés, az ország szociális gondjait a politikai elit alig-alig érzékeli, vagy ha igen, képtelen kezelni. Ismét csak szimbolikus: Budapest után a második legdinamikusabban fejlődő városunk Fiume. Itt épül Európa hatodik legnagyobb kikötője, ide jár nyaralni a fővárosi úri népség, meg itt forgolódnak a vérbeli nyerészkedők – a legjobb üzlet az Amerikába induló tömegek behajózása: az állam minden kivándorló után tíz koronát kap. (Ady: „Micsoda földindulás lehet itt, hogy a szegény magyarok rábízzák magukat az utált tenger nyugtalan hátára.”)

A belső feszültségek nem várt módon robbannak. Budapest az idegenből honosodott polgárságnak köszönhette föllendülését: elsősorban a bevándorló zsidóknak és németeknek, akik az ezredfordulóra nyelvükben és jórészt lelkükben is asszimilálódtak (Lukacs). A budapesti zsidóság számaránya magas, meghaladja a 20%-ot, arányuk a választásra jogosultak körében még magasabb, mintegy 40%, ráadásul a pénzintézetek is jobbára zsidó kézben vannak. Az erősen kapitalizálódó, nyelvében és jórészt lelkületében is asszimilálódott polgárság emelkedése idején a szintén Budapestre költözgető magyar középbirtokosság, a „nemzet képviselője” viszont éppen ekkortájt deklasszálódik (dzsentrisedik). Budapesten megjelenik egy repedés, amely rövidesen szakadékká válik, írja John Lukacs. A századvég liberalizmusa után új eszme mutatkozik, a liberális hazafiságot fölváltja a defenzív nacionalizmus, megjelenik a „Budapest kontra vidéki Magyarország” dilemma (ennek egyik előzménye, hogy a kormányzás és a hatalom a megyéből átkerült a centrumba), ami rövid időn belül zsidó–nemzsidó ellentétben artikulálódik. Az ország belesodródik a háborúba, amelyet két – John Lukacs szavával – szerencsétlen köztársaság követ; az ország összeroppan, teljes a belső anarchia. Budapesten, a Hősök terén román katonák grasszálnak, délen megalakul a baranyai szerb köztársaság. Az országban egyetlen akcióképes erő mutatkozik, a konzervatív Horthyé, aki fehér lovon (jókora anakronizmus) vonul be Budapestre, és akkor, általa hangzik el a nevezetes kifejezés, mely szerint Budapest „vörös rongyokba öltözött”.

A háborút, a szerencsétlen köztársaságokat, a vörös- és fehérterrort és még Trianont is túléli a főváros; bár ereje meggyöngül, és már semmi sem a régi, a két háború közt még megcsillantja erényeit. John Lukacs ezüstkornak nevezi ezt a korszakot – halványabbak a fényei, mint az öregedés előtti nőké és férfiaké, a mélyben azonban folytatódik a megroppanás: a szociális gondok nem enyhülnek, újraéleződik a „zsidó–nemzsidó” ellentét – ezúttal népi–urbánus köntösben. Elgondolkodtató, hogy a századforduló progresszív, öntudatos, két forradalmat túlélt munkássága 1939-ben jelentős arányban a szélsőjobbra szavaz.

Nem tudhatjuk, mennyire talált volna vissza legszebb önmagához a főváros, ha nem töri meg drasztikusan az ezüstkort a vészkorszak meg a háborút követő centrummániás újabb hatalmi berendezkedés. A vészkorszak szinte teljesen elpusztítja a vidéki zsidóságot, a fővárosit is csaknem – utóbbiak aránya a háború óta körülbelül 5%-ra tehető.

A második világháború után az új rend a főváros társadalmát is átalakítja. Nemcsak a veszedelembe futott nacionalista eszméket, a progresszív nemzeti hagyományokat is megpróbálja kiiktatni. Utópiája szerint a munkásosztály vezetésével egységbe forr a nép: aki az országhatáron belül él, az (ateista, szocialista) magyar, ezenfelül más identitás nem kívánatos. (A kommunista hatalomátvétel után Budapesten csak a késő Kádár-korban épülhet néhány templom.) Mindaz, ami az előző másfél száz évben megépült, vagy fejlődési pályára állt, a kommunista hatalomátvétellel megtörik. Az új rend hallani sem akar polgárról, polgári Budapestről mégúgy nem. A városnak új identitást tervez a rákosista, kádárista éra: a kommunista-szocialista ipari nagyvárosét, és hozzá új mítoszt erőszakol: Budapest a munkásosztály fellegvára – fölerősödik Angyalföld meg a Vörös Csepel mítosza. Az új hatalommal új megalománia jelentkezik. Budapestet 1950-ben hirtelen földuzzasztják, a városhoz kapcsolják a közeli településeket (hét várost, köztük a negyvenezres Újpestet és tizenhat falut); a főváros területe a kétszeresére nő, lakóinak száma másfélszeresére (1,05 millióról 1,6 millióra), az erős gazdasági és hatalmi koncentráció következtében Budapest lélekszáma 1980-ra eléri a bűvös kétmilliót. Látszólag ismét robbanásszerű a fejlődés, gyárak épülnek, komfortos lakótelepek, közintézmények, de ez a fölfutás már nem a szerves, belülről jött energiák lecsapódása, hanem a pártállam fölülről erőszakolt társadalomátalakító programjának az eredménye. Ám lesz még a városnak az arany- és ezüstkor után egy bronzkora is, egy halvány, kései virágzása, valamikor a nyolcvanas években.

*

A nyolcvanas években, a rendszerváltásig jó volt Budapesten élni. A város nyitott volt, toleráns, fürge szellemű. De ennél is több volt: menedék. A megelőző évtizedekben részben kényszer, részben, bár kényszerű, de választott menedék is volt Budapest. Menedék a besavanyodott, besült agyú megyei, városi, falusi káderbasák kicsinyes bosszúja, pöffeszkedő ostobasága elől. A nyolcvanas években, azt hiszem, már főleg az értelmiségnek nyújtott menedéket a város, amely úgy érezte, megfullad a vidék poshadtságában, levegőtlenségében. Budapesten el lehetett tűnni, a menekülőt fölszívta a nagyváros, Pesten a vidéki üldözött valamennyi önérzetet is kaphatott: itt, lám, nem rúghatnak belé annyira. Pest szabadabb, sokkal szabadabb volt, mint a vidék, kedélye pedig rokonszenves. A fővárosi emberből ömlött a pesti vicc, jobban volt munka, jobb volt az ellátás.

Elvitatkozhatunk azon, mikortól számítsuk a város bronzkorát. Számomra a nyolcvanas évek bizonyosan azok voltak, de már a hatvanas évek második felében érezhető volt, hogy jelentős, világszínvonalú műteremtő szellemi muníció halmozódik itt föl. Nagysága, ereje nem vethető össze az 1900-as évek nemzedékével, tán az ezüstkoréval sem, de még mindig impozáns. (Annak ellenére, hogy Magyarország a vészkorszaki, aztán a ’45-ös, majd az ’56-os szellemi veszteséget azóta sem heverte ki. Néha körülnézek: miért ilyen kevesek az én nemzedéktársaim? Hát persze, nemzedékem szülei ’56-ban elmenekültek az országból, isten tudja, hová született, hol él az én nemzedékem jelentős része.) Huszárik Zoltán és Jancsó Miklós, Pilinszky János, Nagy László és Juhász Ferenc, Kondor Béla pályája ekkortájt bontakozik ki. S mellettük még ott vannak a pályán a „nagy nemzedék” olyan alakjai, mint Németh László, Illyés Gyula, Bibó István, Hamvas Béla (bárha ez utóbbi kettő tiltólistán is). A nyolcvanas évek szellemi pezsgése azonban eltér a korábbi évtizedek műteremtő kreativitásától; az ellenzéki elit ekkor egyre inkább az országról, a társadalomról, a nemzetről, a jövőről, az utáni állapotról gondolkodik.

Elég hamar, már a hatvanas évek végére kiderül, hogy a szocializmus nem életképes, az életszínvonal csak jelentős nyugati kölcsönökből tartható. A nyolcvanas évekre a város és az ország átlépi a pangási küszöböt: mindössze az elért szintet akarja fönntartani. Az országot beléptetik a Nemzetközi Valutaalapba, kezdődik a cifra nyomorúság; jóllehet a relatív jólét fölöttébb ingatag, valódi veszélyérzet az országvezetőkben nincs; Magyarország Kelet-Európa legvidámabb barakkja hírében tetszeleg. (A kölcsönből vett rongyrázás modellje egyebek mellett Mikszáth Különös házasságából ismerős – a dzsentri úrhatnámság most lightos Kreml-vörösben parádézik.) A szellem azonban éppen ekkor, a nyolcvanas években a leginkább kezdeményező. A rendszerváltozás szellemiségét Budapest forrta ki, bárha Lakitelek, Monor volt is némely rendezvény színhelye. Az a „zsidó–nemzsidó” feszültség, amely a századelőn hirtelen megformálódott, kizárólag a budapesti vezető értelmiség körében érzékelhető volt ugyan ekkor is, de nem volt számottevő. Vagy pontosabban: a rendszerváltásig nem volt megosztó. Sőt, a határon túli magyarság fölfedezése, megismerése és befogadása is ezekben az években történt meg; úgy tűnt, megvalósulhat a magyarországi társadalmi és az összmagyar nemzeti egység. Úgy sejtem, a nyolcvanas években visszafogott csöndességben, de jelen volt az előző századvég szellemi dinamizmusa, optimizmusa, konszenzusa. 1989–90-ben még talán elképzelhető volt közös társadalmi és nemzeti minimumprogram, ám utána hirtelen ugyanúgy megképződött egy méretes szakadék a magyarországi társadalomban, mint száz esztendővel korábban. Ezúttal valamilyen más törés(ek) mentén, amit szabatosan megnevezni nem tudok. Érzékelhetően előbb a szellemi elitben, aztán a pártokban, s majd ez a megosztottság végiggyűrűzött az országon. Ezúttal is forduljunk szimbolikus jelenségekhez: 1989-ben, Nagy Imre temetésén úgy látszott, a magyarországi társadalom végre összeforr, ám az ország hajszálra egyforma gyásszal búcsúztatta kis idővel később Kádár Jánost (Kádár apánkat, Jani bátyánkat), az ’56-os forradalom és szabadságharc árulóját és hóhérját, majd Antall Józsefet, az első szabadon választott kormány miniszterelnökét, ahogy előtte egyazon hévvel ünnepelte a díszpolgár Kossuthot meg Ferencjóskát. A paranormális reflexeket mint szellemi géneket, úgy látszik, átörökli a magyarországi társadalom. De a hasadtság több fronton mutatkozott, nem szűkíthetjük le kizárólag pártpolitikai megosztottságra.

A rendszerváltással a lassú (lelassított?), álmos (mellékvágányra tolt?) vidék, igen különböző ritmusban, de megrázta magát, életjeleket adott, és föltápászkodott. Észrevette, hogy már nem mindenben parancsolnak odaföntről, maga intézheti ügyeit, hazát teremthet szülőföldjén. Az ásatag, tohonya megye (a megye), minden áporodottság szimbóluma, váratlanul éledezni kezdett. Megalakultak a pártok, zajlottak a csaták vidéken is, de a város, a falu közös érdeke valahogy a torzsalkodások fölé emelkedett. A rendszerváltás pillanatában, amikor a helyi önkormányzatok megalakultak, a vidék meghatározó részének első dolga az volt, hogy csinosítani kezdte a maga települését. Kicsinosította a falu, a város főterét, fölújította régi épületeit. Életre keltette hagyományait. A korábbi szórványos előfordulás után ekkortól vált dominánssá a népi és regionális építészeti hagyományokból merítő építkezés; a Balaton-felvidéken a paraszt barokk, másutt más.

A vidék ösztönösen a lokálpatriotizmus, a régiótudat és a hagyományok életre keltése és folytatása mellett döntött, ennek felismerése és vállalása egyik pillanatról a másikra szárba szökkenthetett településeket. Ahol korábban elhanyagolták a várost (általában az ország peremét meg a „klerikális reakció” fészkeit, Patakot, Esztergomot, Tatát, Kalocsát, Sümeget), ott a célzott leszegényítés ellenére is könnyebb volt a hagyomány szálait újrakötni. Ahol – a mindenható fejlődés nevében – földúlták és szétverték a régi központot (a legbrutálisabban talán a Gizella királyné alapította város, Veszprém központját), ott még hosszú évekig eltarthat a rehabilitáció. De az igyekezet mindenütt tapintható. Még az oly monstre szocialista városban is, mint Miskolc, ahol legalább a Széchenyi utcát rendbe hozták.

„Budapest olyan, mint Bécs, csak szegényebb, elhanyagoltabb”, mondja egy bécsi ötvenhatos. „Egy időben sokat jártunk haza, főleg az operába, de Bécsben jobb az opera, gazdagabb a zenei élet, és tulajdonképpen alig-alig drágább.” Barátnőm húsz éve él Bécsben, nagyon nehezen ment el, szüntelen honvágya van. „De amikor Pestre jövök, iszonyú érzés fog el: örülök, hogy a gyerekeim nem ebben a városban nőnek föl; Pest minden évben érzékelhetően elhanyagoltabb, koszosabb, gazdátlanabb, az emberek egyre durvábbak” – mondja.

Budapestről azt gondoltuk, hogy mint a sprinter, a rendszerváltozás előtt föltorlódott rengeteg szellemi energiát dugattyúként veti ki, és eszeveszett lendülettel tör előre. Talán csakugyan olyan főváros lesz, amilyennek hinni, látni szerettük volna. Mosolygós, jómódú, nyugodt, kulturált, européer főváros, vonzó világváros, Európa gyöngyszeme, keleti felének centruma, a Kárpát-medencei magyarság büszkesége.

A mindenkori hatalom legszembetűnőbben a középületekben mutatja meg magát. A város rendezésében, koncepciójában. Amilyennek építi magát a várost, olyanná válik a városlakó. „Először te alakítod a házadat, aztán a ház alakít téged” (Winston Churchill). John Lukacs a nyolcvanas évek végi Budapestet kettős karakterűnek vélte, ahol a nyugati arculat éppúgy jelen volt, mint a keleti, az amerikai hatás éppúgy tetten érhető volt, mint a szovjet. Bár a Duna-parti szállodasort látva határozottan Budapest amerikanizálódásáról beszélt, ám azzal a bizodalommal fejezte be leltárát, hogy: „Bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy Budapesten, ugyanúgy, mint Európa-szerte, valószínűleg múlóban van az amerikanizálódás hosszú, virágzó szakasza. Budapesten és Magyarországon általában újból erősödik a németek jelenléte és hatása… A budapestiek gondolatvilágába lassanként beszivárgott valamiféle történelmi tudat, és ez több is meg kevesebb is, mint a hagyomány. A budapestiek 1900-ban még azzal büszkélkedtek, hogy városuk a legújabb nagyváros Európában. Mostanában megtanulták becsülni és óvni benne a régit.”

De a rendszerváltott Budapest nem a hagyományhoz vagy a saját hagyományához fordult, hanem előrefutott: először amerikai stílusú gigantikus áruházakat meg bankokat épített, hatalmas monstrumokat fémből, üvegből, betonból. Ezek egy része beilleszthető az épített környezetbe (a Felvonulás téri, átépített régi szakszervezeti központ vagy a Váci úti West End például igen), más része (Mamut, Lehel téri piac) nem. Aztán a boltóriásokon, pénzintézeteken kívül egyéb jóformán nem is igen épült a fővárosban. Minden más csak lomposodott.

*

Moháccsal nemcsak az ország szakadt három részre, Buda elestével maga a centrum szűnt meg, mely amúgy centrumnak nem volt túlságosan erős. A három részre szakadással viszont megnövekedett a vidéki városok szerepe. Az erdélyi fejedelemségben Kolozsvár a centrum, Felső-Magyarország szellemi központja Kassa, a koronázó város meg az országgyűlés helye a zömmel német nyelvű Pozsony. Az északi és nyugati félkörívben valóságos és afféle végvárak: Patak, Sopron, Győr, Kőszeg, Pápa. Középpont nélküli ország voltunk Mohács óta, valójában jó másfél száz esztendővel ezelőttig. Megszoktuk volna a centrum hiányát, ezért az idegenkedés a hirtelen tolakodóan nagyra nőtt fővárossal szemben? Lehetséges, hogy efféle tudatalatti is közrejátszik abban, hogy a vidék vonakodik az erős centrumtól? Mert a hosszú ideig tartó centrum nélküli hagyomány után nem volna szabad másmilyennek lennie a fővárosnak, mint elsőnek az egyenlők között? Alig nagyobbnak egy megyei jogú városnál?

„Állapítsuk meg, hogy Nietzsche népszerű Budapesten, és már nemcsak a Lipótvárosban, hanem a Ferenc-, sőt a Józsefvárosban is… Ma azonban, hogy Fényes Samu magyarra fordította a Zarathustrát, még mindig nem tudjuk, komoly szükséglet-e nálunk Nietzsche, mert Budapest – sajnos – nem Magyarország, aminthogy Párizs egész Franciaország” – jegyezte meg Kosztolányi 1907-ben. A múlt-múlt századforduló Magyarországán széjjelebb nyílott az olló Budapest és a vidék között, mint az kívánatos vagy viselhető lett volna. Dinamikusan, hirtelen lendült meg a főváros, de nem lett egyúttal a vidék húzóereje is. Ámbár nem szokatlan, ha a főváros és az ország elfejlődik. Mintha a mai, erősen amerikanizálódó Berlin és a régi hagyományait kínos gonddal őrző Wittenberg sem ugyanazon ország része lenne. Budapestet nemegyszer megvádolták, hogy lélekben nem magyar. Persze a török után Buda német, Pest mindenféle, aztán a századfordulón és a múlt század első felében meghatározó a zsidós karakter. De az sem szokatlan, ha nemzetidegenséggel vádolnak egy fővárost. Leningrád-Szentpétervár a birodalom nyugatias, sznob arca, az igazi, az orosz lélek Moszkvában lakozik, állították az „igazi” oroszok. De azért büszkék voltak Pétervárra, a nyugati kapura, amely éppen idegensége miatt válhatott Szent Oroszország motorjává. Némely merészebb vagy egyszerűen csak hablatyosabb elme szerint Debrecent kellene Magyarország fővárosának megtenni, merthogy Debrecen a magyar lélek spirituális központja. Miért is ne, Lengyelországnak is két centruma van, a modern Varsóval szemben Krakkó a hagyomány, a folytonosság, a lengyel lélek városa. De a dunántúli ember (pláne ha katolikus) egész biztosan nem úgy gondol Debrecenre, mint ahol az ország, a nemzet szíve dobogna. Életszerűbbnek tűnhet Hamvas Béla öt géniusz teóriáját meghosszabbítani. A megyei jogú városok például alkalmasak lehetnének a régió(géniusz)centrum szerep betöltésére – elméletileg, de hát a gond éppen az, hogy sem a régiók, sem a régiócentrumok nem elég önállóak. A múlt-múlt századvégen nemcsak annyi történt, hogy hirtelen a semmiből itt termett egy dinamikus, erős világváros; Bécs érdeke úgy kívánta, hogy a főváros egyúttal erős kormányzati és hatalmi központ is legyen – a megye, a többé-kevésbé önigazgató megye kárára.

Föntebb a nyolcvanas éveket neveztem Budapest bronzkorának – ám a múlt században volt a városnak még egy aranykori pillanata. Valóban csak pillanata, nem tartott tovább tizenkét napnál. Az ’56-os forradalomra gondolok. A forradalmat a főváros indította el, és jórészt a főváros vívta. De akkor, rövid időre, tizenkét napra a főváros és az ország szíve egy ütemre dobbant. Egy pillanatra tökéletesen megszűnt a főváros–vidék (népi–urbánus, zsidó–nemzsidó) ellentét, megszűnt az idegenkedés, a kölcsönös bizalmatlanság. ’56-tal Budapest száz százalékig megváltotta az erkölcsi jogot arra, hogy egy ország és egy nemzet fővárosa legyen. De ez a pillanat nem vált folytonossá, megszakította a Kádár-éra, és megszakították a rendszerváltás utáni évek.

Hová szivárgott el a főváros ’56-os mítosza? A pesti srácé? Hányszor hallottam a vidéki Magyarországon a Kádár-rezsimben: „Magyarországgal ezt nem lehet megtenni, Kádárnak muszáj engedni, mert Pest nem engedné; ’56-ban is mi volt?”; helyi basák packázta, megalázott, meglett korú emberektől: „ezt egy pesti emberrel nem mernék megtenni, az visszapofázna, rendesen elküldené, ahová kell, de mi itt, vidéken, ugye, kevesen vagyunk, azt csinálnak velünk, amit akarnak.”

Meddig ér az emlékezet? Egy városé, egy falué? Lehetséges, hogy minél távolabbi korokig nyúlik egy település emlékezete, annál könnyebben azonosul az ott élő a nemzettel, az ország társadalmával? Ják, Lébény az Árpád-korig emlékezik, Feldebrő a 10. századig. Fehérvár, Esztergom az államalapításig. Budapest emlékezete a reformkorig ér. Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Lánchíd, Pilvax, „Budára, Budára!”. A város legdinamikusabb korszaka azonban, a kiegyezéstől a millenniumig tartó időszak, amikor voltaképpen megépült és metropolisznak épült meg Budapest, s amellyel naponta találkozik a pesti ember, alig él az emlékezetben. A város aranykora a kommunista hatalom számára nem volt vállalható, igazából a reformkor sem (épp elég terhet jelentett, hogy akkor is az oroszok jöttek be), fél évszázados regnálása alatt a létezett szocializmus amennyire tudta, kimosta a „nacionalista”, „klerikális” millenáris érát. És ez a viszonyulási mód nem szakadt meg a fővárosban a rendszerváltozás után sem. Úgy múlt el az államalapítás ezerszáz éves ünnepe, hogy alig-alig érzékeltük Budapesten. ’56 mítosza meg, amelyben egybeforrhatott volna az, ami a huszadik században többször is fájdalmasan szétvált, a rendszerváltozás után az ország és a város legvadabb demarkációs vonala lett.

Proli Pest – hirdeti az öles graffiti, 2007-ben.

*

A rendszerváltozás óta nem születnek pesti viccek – vicceket csak székelyföldiektől hallok, inkább az „öreg fiúktól”, azok jó vaskosak – a pesti vicc, ez a sajátságos, finoman intellektuális és fanyar teremtmény-tünemény elpárolgott. Megszűnt a pesti kabaré is; a kádárista érában udvaronccá lomposodott, a rendszerváltozás után politikai propagandává züllött, durva lett és közönséges. A város, amelynek szelleme, humora, kultúrája, egyáltalán, szabadságeszméje a kávéházban született, kávéházait a múlt rendszerben fölszámolta (mutatóba egy-kettő).

„A pesti ember sokféle… Élénk, de nem latinos. Inkább izgatott, fegyelmezetlen, ingerült. Élénk emberek nyájasak egymáshoz, a pesti barátságtalan. Utcán, villamoson, hivatalban elárulja, hogy civilizálatlanabb, mint a heves déli. Jövevény, összesodort nép, nincs polgári önfegyelme, lokálpatrióta méltósága, jó szava a másikhoz. A bevándorlók hagyományt, szokást, előítéletet hoztak magukkal, sokféle rokonérzésük s ellenszenvük ötven-hatvan év alatt sem simult közös hagyománnyá. Pestinek, bennfentesnek kell lenni, hogy az ember tudja: milyen gyanakvók, irigyek, kárörvendők. Ingerlik egymást. Az idegen azt hiszi, élénkek. Miután nincs lokálpatrióta önérzetük, hiányoznak a polgári erényeik. A pesti sokat dolgozik, már csak a roppant szegénység miatt is. De a nehezen jött pénz könnyen elszalad. Erején felül öltözik, erején felül szórakozik… Fejenkénti átlagkeresete ijesztően kicsi, a jólöltözött úrhatnám pestiek nyolctizede nyugat-európai mértékkel mérve proletár…. A nomád ösztön még mindig harapja a zablát, a magyar még mindig újdonsült városlakó. Évszázadokkal marad el a nyugati urbanizmustól” – írja Cs. Szabó László, aki ha nem is a legjobb, de a jobb éveiben láthatta Budapestet.

Mi változott? A főváros lakói változatlanul erejükön fölül költekeznek ma is. Legtöbbet plázákban („a pénz nem boldogít, de a plaza igen” – így a metróbeli reklám), általában mindig, de vasárnap délelőtt meg sátoros ünnepek előtt legkivált. A karácsony előtti hetekben a média egyenesen vásárlási lázról, vásárlói rohamról beszél – ilyentájt olyan készleteket gyűjt be a fővárosi, mintha tartós ostromzárra készülne; Bécsben advent idején a szakralitás uralja a közterületeket, a módos bécsiek csecsebecsékre költenek, a komolyabb vásárló szinte biztos, hogy multikulti (főleg magyarországi). Pesti ember számára a minőség változatlanul megfizethetetlen, a second handből (kifejezőbb a „turkáló”) öltözik. A budai néhány lépéssel jár csak előbbre ízlésben, módban, kulturáltságban. A legtöbb vidéki város belvárosképe, hangulata összességében polgáribb, mint a fővárosé, és nagyobb jólétről tanúskodó. Ott a módosabbak is megjelennek gyalogosan a belvárosban, a sétálóutcában. Budapesten isten tudja, hová járnak a gazdagok, járnak-e egyáltalán valahová.

Szépek a pesti nők? – kérdem fiatal, Romániából áttelepült pályatársamat; húzza a száját. Zötyörgünk a hármas metrón, az utasok – „nyugat-európai mértékkel mérve proletárok” – kihívóan mutogatják rosszulöltözöttségüket. Ezek itt mind magyarok – súgom; társam a padlóhoz hajol: „ha belegondolok… nem akarok belegondolni, kiábrándító, szörnyű.” „De ezt csak Pesten érzem – teszi hozzá –, a vidék más, éltem kisvárosokban a Dunántúlon, tudom, mit beszélek.”

Budapest idegen szemmel – írta Cs. Szabó. Az idegen a belvárosi utcával találkozik legelébb, Pesten ma zömmel szegény emberekkel, az aluljárókban maguknak megágyazó homlessekkel, az útkereszteződésekben erőszakosan követelőző isten-tudja-kiféle-miféle koldusokkal. A metróutas tíz centire néz maga elé, azon túl nem lát, a menedzser ezer méteren túlra tekint, ami közelében van, azt nem észleli.

Cs. Szabó hidegszívű városnak nevezte Budapestet, amiért sokallta a trianoni menekülteket. De hát kik sokallták? Azok a neofita fővárosiak, akik maguk is bevándorlók voltak, vagy akiknek alig egy-két generációval korábban telepedtek csak ide felmenőik? Ez az „összesodort nép”, amelyik hozhatta volna magával a vidék energiáját, természetes ösztönét, itt magába fordul, eredete megsemmisül.

*

Honismeretben verhetetlenek az erdélyiek, lokálpatrióta öntudatban a kolozsváriak. A Nyergestetőn járunk, itt zajlott a szabadságharc utolsó csatája; magyar Thermopüle, írja Kányádi, mind egy szálig odavesztek a székely határvédők, de megállították a cári sereget. A nyeregben múlt-múlt századfordulós emlékoszlop, szemben, az út túloldalán mai zarándokok fehér nyárból összetákolt kis keresztecskéi, kopjafái, aprócska nemzeti szalagon írás, honnan jöttek. Iskolák, falvak, odaátról és ideátról. Kérdezem kis barátnőmet, mit tud ezekről; felcsillanva meséli, amikor iskolai kiránduláson ott jártak, ők is összeeszkábáltak egy kis keresztet, és leszúrták a többi közé. A tanár ötlete volt? Megütközve néz vissza, „dehogy, senki nem mondta, mi, magunktól, láttuk, hogy vannak ott ilyenek, és gyorsan csináltunk egyet”.

Az egyik esztelen kánikulai napon családilag fölkerekedtünk, cél a Tungsram strand. Olcsóbb, mint a Dagály vagy a Római; kis csinosítás ugyan ráférne, de a belépő ára vigasztal. Nehezen találjuk meg a bejáratot, gazosodás mindenütt. Valami bódéban találunk egy embert, aki végre közli, hogy bezárták, nem tudja, mikor és miért. Szeptemberben lányom összeszedi magát, elindul az újpesti uszodába (helyi fogalommal: fürdőbe), kiderül, az is zárva. Telefonon megtudjuk, tényleg be van zárva, nem tudják, miért és meddig tart a bezárás. Megkérdeztem néhány helyben lakót, mit tudnak a fürdők bezárásáról. Senki még csak nem is hallott róla. Elképzelhető az országban bárhol, hogy egy megyeszékhelynyi városban bezárnak két jelentős kommunális intézményt, és arról nem tudnak az ott élők, és ha tudnak, szó nélkül elmennek mellette?

A szerkesztőségben számlát próbálok kitölteni. Nagytarcsa, mondja a hivatalnok küllemű, jó negyvenes férfi. Aztán lassan, betűzve, és próbálja betájolni. Tudom, hol van, bólintok, evangélikus falu, régebben főleg szlovákok lakták, meg most is arrafelé főzik a legjobb sztrapacskát. A férfi egészen elérzékenyül: „Még nem találkoztam pesti emberrel, aki tudta volna, hol van Nagytarcsa!” Fölvágom a fejemet: ugrat, vagy hülyének néz? Nem, őszintén beszél.

Ismerek többedik generációs fővárosiakat, akik életükben nem hagyták el Budapestet. Kérdeztem, látták-e már a csillagos eget. Volt, aki soha nem látta („mit nézzek rajta, jobb a tévé!”).

„Ha Pesten vagyok, úgy érzem, Pesten vagyok. Bárhol máshol Budapesten kívül meg azt, hogy Magyarországon” – ösztönösen, de halálpontosan fogalmazza meg Budapest elidegenedő pozícióját egy tizenéves. A főváros befelé fordul, nem érdekli a vidék.

*

A város teremti a civilizációt, de a város előnyeit bizonyos méreten fölül nemigen élvezi az ott élő. Mostanában Budapest módosabb lakói igyekeznek elhagyni a fővárost. Nincs miért maradni. 2000 óta mintegy kétszázezren hagyták el Budapestet, kiözönlöttek az agglomerációba. Az összlakosság tíz százaléka – jelentős arány, de Budapest nem lett élhetőbb, kevésbé zsúfolt, a város környéki települések viszont, hirtelen megduzzadva, elvesztették otthonosságukat és karakterüket. Most ott is zsúfoltság van, meg tömeg. Persze nemcsak Budapestet hagyták el a gazdagabbak, a nyugati világban is hasonlóan fulladoznak a nagyvárosokban az emberek, és Magyarországon is elhagynak kisebb városokat is. Ami nem jelent egyebet, mint hogy bizonyos összezsúfolt embermennyiség fölött az embernél jelentkezik a klausztrofóbia, a tömegiszony, a tér hiánya.

Hamvas Béla szerint a tízezer lakosú város az optimális, az már kultúrát teremt, és organikusan képes működni. Ha elfogadom ezt, néhány lakótelepi szalagház autentikus kultúrát teremthetne akár – de nem teremt semmit, mert a város nem embermennyiség, hanem szerveződés. Minél nagyobb embermennyiség gyűlik össze, annál nagyobb az esély, hogy az elit progresszív erővé rendeződik, és annál nagyobb, hogy rendeződés híján szétessen az emberhalmaz. Cs. Szabó szerint Kőszeg az optimális méretű város, mert a vártoronyból egyúttal a városból is kilátni. Még a gyerek is, aki ösztöneiben érzi az arányokat, Kőszeget épít játékkockáiból, nem Chicagót – írja Cs., a Róma-rajongó kolozsvári lokálpatrióta. Nem tudom, mekkora az optimális városlétszám, bizonyos, hogy a kisebb könynyebben belakható. Kőszeg számomra is a városok városa. Mert itt a német meg a magyar, a katolikus meg a protestáns, mit sem sejtve toleranciáról, multikultiról, egyebekről, példás módon civakodott-veszekedett örökké. Példás módon, mert a civakodáson mindig a város nyert. (Direkt egymás mellé építette templomát a két ellenség, a faluk szinte összeér; ember legyen a talpán, aki elsőre megérti, miért e két templom egymáson.) A harmincas években Pécsnek negyvenhétezer lakója volt mindössze, de elképesztő szellemi pezsgése: a városnak volt egyeteme, színháza, hat kávéháza, az idő tájt a mítoszkutatás fellegvára, a Sorsunk folyóirat működtetője.

A rendszerváltozás után a vidéki Magyarország a lokálpatriotizmus és a helyi hagyományok folytatása mellett döntött. Az épített örökség megőrzése mellett szellemi hagyományait is próbálta és próbálja életre kelteni. Csöpp falvakban, kisvárosokban megindul a kulturális önszerveződés. Fesztiválok, falunapok, bornapok, hagyományőrző ünnepek. Persze számítás is van a dologban (turizmus), de alapvetően a közösségi létezés elemi igénye mozdul meg. Az egyik pilisi falu fiatalsága például összeállt, és előadta az István, a király című rockoperát. Százhalombattán, ebben az ízig-vérig szocialista képződményben a városnapon meghirdették a „szeretet asztala” programot. A lényege, hogy a város vendégeit a helyiek megvendégelik: étellel, süteménnyel, apró ajándékokkal – az adományokat a templom előtt, a vasárnapi nagymise után várták a rendezők, akik biztosak voltak a szégyenteljes kudarcban. De olyan sikere lett, hogy azóta is meghirdetik a „projektet”.

Budapest a kultúra terén az alulról építkezés helyett a fölülről építést választotta – szinte kizárólagosan az amerikai utat. Világszínvonalú rendezvények szerveződnek a szűk elitnek, tömegparádé a tömegnek – augusztus huszadika, Sziget-fesztivál, Budapest-fesztivál. Fiatalok ténferegnek a városban: edzésre pénz kell, közösségi ház alig-alig, buli van csak, rendszerint este tízkor kezdődik; tengenek-lengenek a McDonald’sban meg az óriásboltban. Azokat a helyeket, amelyek ha nem is a közösségszerveződést, de a minimális emberi együttlét lehetőségét megengednék, elhalásra ítéli a főváros. Budapesten két kiváló közösségszervező, hagyományt folytató művelődési ház működik régtől fogva. Budán az FMH, Pesten az Almássy. A hírek szerint ez utóbbit fölszámolják, mert lerobbant az épület, fölújítani nem lehet. A helyén szálloda fog épülni. Nem művelődési ház, mert a kerület kulturálódási rátája kielégítő.

*

Erdélyi barátaimat egy kicsit megvezettem a nyáron. Csak egyik arcát mutattam a vidéki Magyarországnak, a szebbiket. Most sem misztifikálni akarom a vidéki Magyarországot, pontosan tudom, vannak nagyon szegény, nagyon elhagyatott régiók, enyészetnek indult falvak, életfogytiglan reménytelenségre ítélt lakókkal. Kisvárosok, ahol ha nem látszódnék, hogy minden mállik és pusztul, azt gondolnánk, megdermedt az idő.

Döcörgünk a gótikus úton a varázslatos zempléni, csereháti dombok közt, patakocska, völgyecske; a zalai tájrégió hasonlít legjobban Toscanára, mondják, de itt is ugyanazt a mikroklímát érzem. Apró Árpád-kori templomocska a szlovák határ közelében, a szívemnek legkedvesebb változat, pár négyzetméterecske; vacakolok, aztán mégis intek, nem állunk meg, nem szállunk ki két tizenéves lánnyal, noha az eszemmel tudom, annak, hogy nagyobb baj történjen, matematikailag sem számolható a valószínűsége. A lepusztultság, a sivárság, a kilátástalanság átüt a levegőn. És mégis, esélyt a föltápászkodásra ezekben a málladozó, enyészetnek indult falvakban előbb látok, mint a paneltömbök meddőhányóján. Mert lehet-e szerelmes szülőföldvallomást írni egy monstre lakótelepről? Lehet-e szülői háznak tekinteni egy tízemeletes panelt, ahol a lakók vastag rácsokkal torlaszolják el magukat embertársaiktól?

És hát a Dunántúl, a nyugati határszél csábító jómódja… Az aprófalvak régiója, a pár száz lelkes, halálra ítélt kis faluké. A fölgyülemlett keserűségek régiója. A fillérekből tengődő kisnyugdíjasok, a téesznyugdíjasok, az öregségi járulékból élők régiója. A nyugdíj fele vagy több eddig is elment orvosságra, mert a multinacionális gyógyszergyárakat tömni kell, mint a Titanic kazánját, hogy teljesítsék az előirányzott profitelvárást; aztán léket kap a nagy hajó, és a jégtáblák közé dönti az utasokat. A nyugdíjasok régiója, azoké, akik, jaj, élni akarnak, még mindig élni akarnak, pedig hát nem is interneteznek. Munka nincs, miből élnek, isten tudja. Mennyi az átlagéletkor? Hatvan fölött, hetven körül? „Váltani, váltani kell, foglalkozzanak faluturizmussal, fektessenek idegenforgalomba”, mondja haladó gondolkodású rokonom tökéletes meggyőződöttséggel; mindig tudja, mibe fektessen, mit egyen, miről mit gondoljon, nekem is hirdeti az igét, nem volna más dolgom, mint követni. Fogalma sincs arról a pusztításról, amit az elmúlt hatvan évben a magyarországi vidék, falu elszenvedett. A gubbasztó lélekmagányról. Rokonom este kinyitja az agyát, beengedi a helyes gondolkodást, reggel emésztetlenül kilöki a száján.

Fél évszázada pusztítják, irtják módszeresen és tökéletes lélektelenséggel ezeket az apró, emberszabású falvakat. A jelenséget semmi mással nem tudom magyarázni, csak a pusztítás dühének örömével. Egy számottevő politikai közszereplő azt nyilatkozta nemrég, nincs szükség falvakra, Nyugat-Európában sincsenek falvak, és lám! A régi, az úri Magyarország egyszerűen csak nem törődött a vidék szegényeivel, hagyta, kínlódjanak, lábaljanak ki, ha tudnak, vagy menjenek a francba (Amerikába)! Csak veszni hagyta, de nem pusztította. Az új rend, a kommunista berendezkedés viszont elszántan vidék- és elsősorban parasztellenes volt. Utópiában gondolkodott, mindenkiben ellenséget látott, aki egzisztenciálisan nem volt kiszolgáltatva a párthatalomnak; a parasztban legfőképpen. (Tolerancia ide, tolerancia oda, ma is a paraszt! a legdurvább, legmélyebben sértő, megalázó szitokszó. A fővárosban legkivált.)

A vidék rombolása, szívós fölszámolása ma ismét konok elszántsággal zajlik, éppoly brutális és könyörtelen a falurombolás nálunk, mint volt a nyolcvanas években Romániában. Az oktatás, az egészségügyi, a szociális, kommunális szolgáltatások egyetlen gőgös tollvonással szűnnek meg. Budapest, a büszke város (a Proli Pest) nem szólal meg; némán, betonközönnyel, rendelt sorsként szignálja, hogy emberek ezreinek életterét számolják föl lélektelenül.

Hamvas és Cs. Szabó szerint amikor a centrum elerőtlenedett, az Alföldnek és a peremnek mindig volt ereje meglendíteni az egészet. De ha a perem, a vidéki Magyarország szétverve, és a fölszámolás eléri, mint ahogy mára elérte, Budapestet is, a magára maradt fővárosnak pedig nincs ereje védekezni – akkor a legrosszabb is megtörténhet.

*

Reggel, munkába menet, ahogy kilök a Kálvin téri aluljáró, szemközt találom magam egy szörnyeteggel. A tér arányos, de beleterpeszkedett egy fémből, üvegből rakott monstre építmény. Mindjárt a Nemzeti Múzeum szomszédságába, szembe a Kecskeméti utca boltívével, a középkori városkapuval. Mindennap arra gondolok, le kell ezt bontanunk, nem maradhat így ez a tér. Aztán befordulok a Ráday utcába, ideköltözött a Váci utca, előnyére, nem oly flancos, de ez is drága, és prágai, krakkói szemmel nézve személytelen és jellegtelen. Az Erkel utca a végállomásom; korosabb íróvendégeim nem mulasztják el megjegyezni, hogy Arany János is lakott errefelé, éppen a szomszédban, Madách ide hozta el Az ember tragédiáját. Bólogatok. Minden reggel, amikor munkába megyek, átfut rajtam: itt sétált Arany János, ide bátorkodott Madách. Arany emléktáblája az Üllői út sarkán. Ferencváros kivételesen progresszív, rendezettségre törő kerület, az utca, a járda minden reggel frissen takarítva – és minden reggel frissen összehugyozva. A pesti embernek lokálpatrióta méltósága nincs, visszhangzik bennem Cs. Szabó. Bár lokálpatrióta méltóság nélkül sem hugyozik-szarik oda az ember, ahol mások is járnak, gondolom én, még egy kozmopolita világvárosban sem.

Munka után újra benyel a földalatti. Az aluljáró lépcsőjének tetejéről még egyszer rápillantok a csupa fém-üveg épületszörnyetegre – ezt le kell majd bontanunk, nyugtázom naponta. Egyszer nyáron Lázár Ervin botorkálódott itt föl a lépcsőn; valahányszor a metró felé elindulok, Ervint látom, ahogy virágcsokrokkal botorkálódik; egyet a kezembe nyom. „Képzelje, teveli!” – ragyogja. Ki teveli? „Hát az asszony, akitől a virágot vettem; tanárnő volt valamikor, de elszegényedett, a nyugdíjából nem tud megélni, itt, az aluljáróban virágot árul. De tényleg teveli, beszéltem vele, ismeri a dűlőket, még az apám családjára is emlékezik.” Ezekből a lélekpillanatokból épül, ha épül, a megapolisz is, gondolom, ahogy átvergődök a hajléktalanok meg a koldusok között, hogy a bérletellenőrzésen is túljutva végre elnyeljen az épített mélység. Közben arra gondolok, amíg fölháborít a Kálvin téri monstrum, amíg egyvalaki is virágcsokrot nyom a kezembe, addig még nem hiszem el, hogy ennek a városnak, ennek az országnak tönkre kell mennie.

* Bereményi Géza – Cseh Tamás Levél nővéremnek című lemezének Budapest című dalából.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben