×

A finánc

Serfőző Simon

2008 // 01
Volt nekem eddig is elég munkám, hol erre szaladtam a portán, hol másfelé, de sohase abba az irányba, amerre kedvemre tölthettem volna az időt. S ez nem volt elég, újabban a vödörrel mindennap ki kellett hurcolkodnom a kertbe, a szilvafákról lehullott termést összeszedni, ami ekkorra – szeptember közepére – kezdett megérni. A szilvát bele kellett öntenem egy másik vödörbe. Ha az megtelt, akkor megint egy másikba. Hadd erjedjen! A tele lábasok, fazekak a kerítés mellett sorakoztak. Böffentettek néha.

Azt mondta anyám, pálinkát főz majd a cefréből, jó sok szilvát szedjek.

Amennyi van. Többet nem szedhetek, rándítottam meg a vállam.

Ha nem kellett volna hajolnom, talán még szívesen is kapkodtam volna a szilvát, minél hamarabb végezzek. Csakhogy hajolgatni nem nagyon szerettem. Főleg abban a tudatban, hogy a pálinkát majd apám issza meg. Anyám is megkóstolja majd, ha nagyon elfárad a munkában. Megnedvesíti vele a nyelvét, ahogy mondta, ami ellen nem is volt semmi kifogásom. Azon akadtam fel csupán, hogy én hol maradok.

Rám senki nem gondol?

Az rendben van, hogy nem adnak pálinkát. Ne is adjanak. Olyan szaga van annak, mint a trágyadombnak. Az ajtófélfa elszédül tőle. De akkor kínálnának meg bambival, szörppel, mindjárt nagyobb kedvvel látogatnám a szilvafákat. De arra ritkán került sor. Sokba kerül, volt a magyarázat.

Osszam be, oktatott anyám. Akkor tovább tart.

Osszam. De ha szomjas voltam!

Igyak vizet, mondta erre.

De annak nem olyan íze van ám, mint a szörpnek! Amit csak finomabbnak találtam. Itatta magát. Szomjasabb lettem tőle, mint voltam. Persze hogy elfogyott mindjárt.

Csak nehogy így járjanak a szüleim is a pálinkával! Ne tudják abbahagyni az ivást! Szaladoznom kelljen cigányért: hozza gyorsan a hegedűjét, mert ők danolni akarnak. S ott legyen a szemem, hogy hozza a vonóját is, nehogy otthon felejtse, vissza kelljen mennie érte.

De én akkor kiülök a kanálispartra, nem hallgatom őket, az is biztos.

Mikor már olyan büdös cefreszag szállt a vödrökből, fazekakból, hogy a dűlőre is kiérződött, s a határból zúdultak befelé a legyek, csíptek engem, a teheneket, tele volt velük az udvar, zúgtak a muslicák, kiadta az újabb parancsot anyám: rézdrótot keressek.

Hogy ne unatkozzak, toldotta meg apám.

Én meg az unatkozás! Azt se tudom, mi az, s igencsak ferde szemmel néztem rá.

– Minek kell az a drót? – igyekeztem kifürkészni a szándékukat.

– Majd megtudod – titokzatoskodtak.

A kíváncsiság először a házpadlásra ugrasztott fel, mielőbb megtudjam, mire kell nekik az a drót. Egy szakadt cipőfűzővel kerültem elő, mást nem találtam. Ami nem teljesen igaz, mert volt ott lyukas bögrétől, lyukas cipőtől, elszakadt fülű szatyortól kezdve az égvilágon minden, de egyik se az volt, amit kerestem. Igaz, a cipőfűző sem, de úgy gondoltam, jó lesz a bocskoromat megkötni vele, ne madzagot használjak erre a célra. A varjak is lenézzenek. Ami könnyű nekik a fáról.

Az ólpadláson viszont találtam drótot. Csak az alumíniumból volt. Egész tekerccsel lógott a gerendáról. Csak le kellett volna hajítanom.

– Attól mellékíze lenne a pálinkának – derült ki, miért kell a másfajta drót. Csak az nem fért a fejembe, bögre, kisfazék mért nem felel meg. De erről nem esett szó. Úgy voltam vele, anyám a mester, nem avatkozom a dolgába.

Miután se a fészerben, se máshol nem leltem rézdrótot, a szomszédba, Béla bátyámékhoz kellett átlépkednem, tőlük elkérni azt a tekercset, aminek segítségével ott már két alkalommal is főzőcskéztek a héten. Ezt anyámtól tudtam. Az ötlet is onnan származott, hogy főzzünk mi is pálinkát. Ne hagyjuk a szilvát kárba veszni. Ha már megadta az Isten, a levét ne a föld igya meg.

Apám szerint van annak jobb helye is.

Most már volt szilva is, rézdrót is. Tűzrevaló is a kosárban. Még olyan is, aki tüzel majd a sparheltban. S az én voltam. Ez a beosztásom azonban csak addig tartott, amíg a tűzre anyám fel nem tette a cefrével teli nagyfazekat, elhelyezve benne a réztekercset, amire egy tálkát illesztett, s mindezt lefödte egy vájdlinggal, amibe hideg kútvizet öntött. A cefréből felszálló pára az aljáról csöpög majd bele a tálkába. Az lesz a pálinka. Ha igaz. Látni nem lehet. Nem is kedveltem soha az olyan munkát, amit a szememmel nem követhettem. Gyanús volt mindig, ki tudja, mi sül ki belőle.

Mire mindez végigszaladt a fejemben, anyám gondolt egyet.

– Az lesz a legjobb, ha te felmész a kazalra. Majd én inkább rakom a tüzet.

Én felmehetek, gondoltam. Ennél számomra kedvezőbbet nem is mondhatott volna. Nem szeretem én állandóan a sparheltot lesni, mikor kell a tűzre tenni, nehogy elaludjon.

Csak még azt nem tudtam, mért kell nekem a kazalra mennem.

– Figyelni, hogy nem jön-e finánc.

Mért, az ki? Azt gondolja, tudom én azt? Olyan okos vagyok? Ha az vagyok is, mert például már azt is tudom, bottal hogy kell a kolbászt leakasztani a rúdról, a falatozáshoz utána hova kell elbújni vele, melyik boglya, szárízíkúp mögé, nehogy észrevegyen valaki, a lopáson rajtakapjon, de azért az eszem nem kell túlbecsülni.

Képes lennék elbízni magam.

Holott még a fináncról sem tudom, ki az.

– Akivel nagyon vigyázni kell, nehogy lecsapjon ránk – figyelmezetett anyám.

Izgatott volt. Nem tudtam az arcáról leolvasni, a finánctól-e, vagy mert az foglalkoztatta, mi történik a nagyfazékban. Miféle pálinka fő benne. Iható lesz-e, vagy ki kell önteni. Kárba megy a napja. Nem beszélve a sok szilváról. Ha az férges is. A java ugyanis még most érik. Fönn van a fán.

A válaszából annyit megértettem, hogy ami most a konyhában történik, titokban kell tartani. Különben baj lehet belőle.

A szalmakazalnál ott volt a létra, neki volt dőtve, nekem csak föl kellett rajta lépkednem. Fölérve a kazal tetejébe olyan magasan voltam, mint háztetőn a kémény. Ha eddig egyedül nézelődött a kúpcserepek fölött, kit látni a határban, most már ott voltam én is.

Vonat füstölt a telefonkarók között, egy lovas kocsi kukoricaszár-rakománynyal dülöngélt a falu felé, mást nem vettem észre, hogy mozgott volna. Főleg fináncot nem. Nagy fekete dúvad embernek képzeltem, aki bottal a kezében fenyegetőzik majd a dűlőn. Az hiányozna, hogy egy ilyen ember lepjen meg bennünket. Nem is tudom, élve maradnék-e az ijedségtől.

De nemhogy ilyen dúvad ember nem jött semerről, most még egy varjú sem szálldosott. El is szundítottam a mélyedésben, amit a kazal tetején fészkeltem magamnak. Elhatároztam, nem lopom tovább a napot. Mennyi dolgom lenne nekem!

Azt nem tudtam, mi lenne az, csak ne a kazal tetején forgassam a nyakam. Már tisztára belefájdult. S haszon semmi, hiszen nem vettem észre senkit, hogy a tanyához közeledne.

Leereszkedtem a létrán, s eltűntem a ház mögött. Ki se látszottam a megsárgult, levágatlan kukoricaszárak közül. Nagy sárga tökök hevertek körülöttem. Neki is estem az egyiknek, hogy ott helyben kibelezem.

A másik darab földön, ahol már letörték a kukoricát, a szára össze volt rakva, be lehetett alá bújni. Ha az egyik szárkúpba bebújtam, utána bebújtam a másikba, aztán a harmadikba.

Nem tudom, mennyi idő telt el így.

S ekkor elkezdett ugatni a kutya. A hangja mint a láng csapott föl a fák közül. Leguggoltam gyorsan az ijedségtől, a nyakam is behúztam. Majd felugrottam gyorsan, hogy szaladok haza. Csakhogy akkor engem is elkapna a finánc. Mert biztosan az csapott le a tanyára. Elképzeltem, hogy azóta anyám már a markában van. Lehet, hogy apám is. Majd ad az nekem, hogy nem vigyáztam! Miattam került bajba.

De az lenne a legkevesebb. Verjen meg, ahogy akar, nadrágszíjjal, bottal, nem bánnám, csak a finánc ne vinné el. Nélküle mi lenne anyámmal, velem? Mennyi minden van, amihez az ő ereje kell, meg kell markolni, vállra kell venni. Mi semmik vagyunk hozzá képest. Nézni tudjuk csak, ahogy viszi a zsák búzát, nagykosár kukoricát.

Közben a kutya elhallgatott. Akkora csend vett körül, majd megfulladtam. A finánc biztosan benn van a házban, oda szorította be a szüleimet. Mit csinálhat ott velük?

Bekukucskáltam az egyik ablakon, de senkit nem láttam odabent. Az udvarra nem mertem beóvakodni, nehogy észrevegyen, a nagy csizmájában utánam eredjen. Vagy a puskájával utánam durrantson, hisz lehet nála az is. Nem akarok én felbukfencezni, mint a nyúl, amikor meglövik a szántáson.

Később hangokat hallottam. Meg voltam győződve róla, hogy a finánc kiabál. Közben a pálinkafőző edényeket borítgatja fel. A félelemtől remegtem a nadrágomban. Azt vártam, valami történjen. A bizonytalanság, hogy nem tudtam, mi zajlik a házban, rosszabb volt, mintha anyámat, apámat összekötözve látnám, ahogy a finánc hajtja maga előtt. Akkor legalább odakiálthatnék nekik, hogy itt vagyok.

– Ne haragudjanak rám!

Bocsánatot kérhetnék tőlük.

De így hol ide szaladtam a ház mögött, hol amoda, nem tudtam, mit tegyek. Már arra is gondoltam, hogy drótot feszítek ki a két fa közé, ahol a kijárat van, a finánc bukna föl benne, s amíg feltápászkodik, a szüleim kiszabadulnának a kezéből.

És ha meglátja a drótot, nem bukik fel benne? Keresni kezdené, hogy ki akarta, hogy hasra essen? Biztosan a nyomomra akadna. Én meg nem szeretnék börtönbe kerülni!

De azt se, hogy a szüleim kerüljenek oda. S miattam, mert nem figyeltem, jobb volt nekem nekiesni a töknek, aztán szárkúpokban bujkálni, mint figyelni a kazal tetején.

Telt az idő, s nem történt semmi. Már azt hittem, a világ így veszett.

Hanem egyszer csak újra hangos ugatásba kezdett a kutya. Beleremegtem. A finánc most bújhatott elő a házból, gondoltam, hajtja maga előtt a szüleimet. Pálinkát főztek, azt pedig nem szabad. Szigorúan bünteti a törvény. Előugrottam a kazal mögül. Nem bánom, bilincseljenek meg, akasszanak fel! Megérdemlem. Vállalom a sorsomat. Megyek anyámmal és apámmal, ha menni kell, én hozzájuk tartozom, nem maradok el tőlük.

Csakhogy nem a finánccal, hanem Béla bátyámmal találtam magam szemközt. Majd fellöktem. Alig tudott megállni a lábán.

– No te! – szólt rám.

Nekem még ennyi se jött ki a torkomon.

Dőlt rólam a veríték. Béla bátyámból meg a pálinkaszag. Meg-megtántorodott, ahogy nekiindult hazafelé. Anyám a kapuból nevette, hogy hol erre lépett, hol amarra. Sehogy se akart neki kiegyenesedni az út.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben