×

Papírhulladékok a XXI. századból

2. rész

Báró László

2007 // 12
Szégyelled a mobilodat, avagy mitől lángolnak az erdők

A mai európai gazdasági rendszer ideológiája, a szabad és becsületes verseny hazugság és primitív mitológia. Bár ne volna igazam! De napjainkban a Földközi-tenger mentén lángoló erdők földrésznyi füstje sem tudja elhomályosítani, hogy üzleti érdekből gyújtogattak szabad és becsületes versenytársaink. Egyre több bizonyíték van ugyanis arra, hogy az erdők nem véletlen hanyagságból kaptak lángra, hanem építési területek megszerzése végett, mert a leégett erdők helyére a szabadság nagyobb dicsőségére nem szabad erdőt telepíteni, csak építkezni. És egy ilyen merész húzás kimondhatatlan versenyelőnyt jelent annak, aki nem szégyelli megtenni, és nem rest marmonkannát ragadni.

Aki járt már Görögországban, az tudja, hogy ott sok helyen már fű sincsen. Nagy érték ott a fa. Annál is inkább, mert arrafelé a mezőgazdaság alapja az olajfa, amely rendkívüli növény. Csak ötvenéves korában kezd teremni, és kétezer évig is szüretelhető. Persze csak akkor, ha nem gyújtják fel. Amikor én évekkel ezelőtt ott jártam, még nem égtek. Ergo Jézus kora óta nem jutott senkinek sem eszébe, hogy a szabad és becsületes verseny érdekében felgyújtsa. Csak most érett meg erre az idő.

Eltűnődtem rajta, hogyan is mehet végbe egy ilyen szabad és velejéig becsületes gazdasági tranzakció. Nyilván nem az építési nagybefektető megy ki benzineskannával vagy gázöngyújtóval az erdő, ültetvény szélére. De mindenütt van falu bolondja, egy féleszű gyerek, egy palimadár, akinek a tűz okozza a nagy, színes, szélesvásznú orgazmust, habár ehhez némi kézimunkázás is kell az ilyennek. Ezek az emberek általában nem verdesik fejük tetejével az IQ-plafont. Agyuk a tévé által turbósított képregényeken pallérozódott, ahol például egy gyönyörű férfi azért kap meg egy gyönyörű nőt, mert a csillogó mobilja önbizalmat öntött belé.

– Jorgosz! – szól hát hozzá egy menő fenegyerek a kocsmában, aki látja, hogyan bámulja Jorgosz a tévében a legújabb mobil reklámját, amin egy virsliszájú modell érzékien suttog a készülékbe, bele egyenesen Jorgosz agyába. – Volna egy kis munka a számodra! Szeretnénk egy kicsit bulizni az este. Ki kellene vinned pár dolgot a ligetbe, tudod, az erdőszélre. Meg gyűjthetnél egy kis fát is a tábortűzhöz. Meggyújthatnád, és ha már jó a parázs, akkor felhívsz egy olyan mobilon, ni, hogy mehetünk.

– Hogyan hívhatnálak fel? Tudod, hogy nincsen nekem olyanom!

– Nesze, itt van egy, neked adom.

És pár eurós befektetéssel már ég is az erdő. Innen csak egy lépés a háború, amit azért folytatnak majd a szabad és becsületes férfiak, hogy valaki egy légkondicionált iroda mélyén a gazdasági versenyben kiváló eredményeket érjen el, és elnyerje honfitársai megbecsülését. Mintha valami ilyen folyna már manapság is Irakban és Csecsenföldön. Alig várom, hogy a történelmi egyházak papjai nálunk is megcsókolják a hadizászlót, a géppisztolyok csövét, behintsék szentelt vízzel, és megáldják a biológiai és vegyi bombákat, valamint később felkínálják a lelki vigaszt a lábatlan honvédeknek, akik a becsületes és szabad háborúban kissé megrövidültek.

Azt gondolod, kedves olvasó, hogy mindez lázálom? Hogy minket nem ér el? Akkor hadd osszam meg veled a gondomat! Nézem a tévét, tallózom az internetet, és egyre gyakrabban böki ki a szememet a mondat: Szégyelled a mobilodat? Mitől olyan aljas ez az ártatlan kérdés? Attól, hogy tényleg szégyellem: régi már, négyéves. Habár már akkor sem volt rá szükségem, amikor megvettem, most már mégis feszengek, ha kézbe veszem. Nem lehet ugyanis rá csengőhangokat letölteni, nem lehet sudokut játszani rajta, és főleg lehetetlen a lábtárogatón játszó fiatal művésznők műsorában gyönyörködni. Ehhez kell ugyanis a 3G! Mert persze a szabad és becsületes verseny a mobilokba is betört: olyan friss húst vehetek magamnak, amilyet csak akarok. Van külön pornó kispénzűeknek, de valutagazdagoknak is. A lelkem mélyén már biztos vagyok benne, hogy venni fogok egy kb. nyolcvanezer forintos, 3G-s, ultralapos készüléket, amin szabad perceimben majd nézhetek reklámokat is, például a vezető fogkeféről, ami persze további lelkifurdalást fog okozni, mert az én fogkefém sem igazi márka, úgyhogy nem is vagyok már férfiasan tökéletes. Nem tudok még wapolni sem – bár 3G-vel már tehetném –, ami különösen megalázó. Így azután töketlenségem tudatában szorongva fogom nézni a pornót a mobilomon annak ellenére, hogy azt már legalább nem kell szégyellnem, mert ultralapos és 3G-s lesz, bármit jelentsen is ez.

Vagyis a bennünket körülvevő és a messziről bűzlő szabad és becsületes verseny a mobilunkon kezdve mérgezi az életünket. Fogyasztói kretént formál belőlünk: emberi gyengeségeinket kihasználva fölösleges fogyasztásra csábít. A fogyasztáshoz pedig pénz kell. És hol van pénz? Ott, ahol a tőke lehetőséget ad rá. Vagyis be kell állnunk a sorba, a tőke megvezetett kiszolgálójává kell válnunk, és ezzel bezárul az életünk rossz köre. Hiszen termelni csak akkor lehet, ha van kereslet a termékre. Ha nincsen kereslet, akkor teremteni kell! Ezért kell wapolni, sudokut játszani, keresni a friss husikákat. Értelmetlen szükségleteket beültetni a bérrabszolgák agyába. Akik sohasem lesznek elégedettek, mert ha megelégednének, akkor leállna a termelés, a Molochként imádott növekedés. Mert a mindenáron való termelés csak a minden határon túl növekvő igényeken alapulhat, az örök kielégületlenségen. A kielégületlenség szüli azután a versenyt, amely, mint láttuk, szintén nem ismer határokat és gátlásokat. És akkor a tőke bohócává silányulunk mindnyájan, akik megvezetve a rossz igényektől, rossz alternatíváktól véres haláltáncban fejezik majd be ámokfutásukat, amit akkor kezdtek el, amikor szégyellték a mobiljukat és a versenyben lemaradt fogkeféjüket.

Verseny az Édenben, avagy „Ne nevess korán”-t játszanak a rablók

A www.virtus.hu-n egy Gyurcsány-rajongó írt egy szép, naiv, felszínes cikket, amiben benyalt a kormányfőnek. A cikk alapja egy nagyon primitív szociológia. A hódoló úgy gondolja, hogy azért élünk, hogy versenyezzünk: ki tud jobban érvényesülni abban a társadalomban, amit nem ő választott magának, hanem amibe beleszületett akarata ellenére, és amiben a hódolófélék állapítják meg a játékszabályokat.

Vagyis megírta a kapitalizmus apológiáját, ami elég furcsa százötven évvel Marx és kb. hatvanöt évvel Hitler után, aki a mai szabadmadaras szociáldarwinizmus kimagasló híve volt. A társadalmi verseny ugyanis leánykori nevén szociáldarwinizmus. Ezért ne lepődjünk meg, ha majd megjelennek a géppisztolyos, drótkerítéses versenyzőtársak!

Amit a hódoló összehord ebben a cikkben, az persze primitív ideologizálás. Mert például elfelejtkezik olyan egyszerű dolgokról, hogy egy valódi versenyen a versenyzők teljesítenek ugyan, de nem a többiek kárára. Milyen lenne egy autóverseny például, ha menet közben leszívhatnám az előttem haladó kocsi benzinjét? Vagy a huszonkét körös versenybe a huszonegyedik körben állnék csak be, mert a versenybíró a sógorom? Vagy mindenkinek a sebessége függvényében le kellene adni valamennyit a benzinjéből, amit azután ellenőrizetlen módon visszaosztanának a versenyzőknek? Vagy lennének, akik száz liter benzinnel indulnak a rajtnál, mások pedig csak hússzal?

Vagyis a szabadság elkötelezett hívei megfeledkeznek az adózásról, a kizsákmányolásról, a csalásról, a rablásról, a kezdeti feltételek egyenlőtlenségéről stb. Vagyis ami a társadalomban ma és már lassan húsz éve van, az nem becsületes verseny. Hogy mást ne mondjak, 1990-ben a mai nyertesek ellopták a benzint a privatizáció során azoktól, akik ma lúzerek.

Miért gondolja bárki, hogy a gazdasági verseny – ami majdnem minden más társadalmi eredmény alapja – az emberi élet egyetlen és üdvözítő formája? Akkor miért harcoltak ellene már az Óbirodalomban, a Bibliában és a Kommunista Kiáltványban is? És harcolnak ellene most is mindenhol, ahol erre adottak a feltételek.

Ám legyen! Legyen a kapitalizmus maga az Éden! De győzzétek meg erről a munkanélkülieket, a betegeket, az öregeket és azokat, akiknek van munkájuk ugyan, egészségesek és fiatalok is, de nem akarnak versenyezni, mert nem érdekli őket!

Egy becsületes versenyből ki lehet szállni: nem kötelező az autóversenyzés. De próbálna szegény lúzer nem fizetni adót vagy alkudozni a munkaadójával, majd meglátná, hol, melyik hivatalban lakik az Úristen.

A megalázottak és megszomorítottak

X. úr nagy művész: apológián játszik. Ez egy olyan hangszer, amelyet a mindig mindennel elégedett emberek számára talált fel az Úristen. Aki apológiát fúj, az érvényesülni akar ott, ahol éppen lehet. Most Magyarországon a politika egy ilyen felkapaszkodási terület. Ha jó pártnak toljuk a szekerét, akkor előbb-utóbb felvesznek minket is a szekérre, és majd mi is élvezzük mások izzadságos erőlködését, amíg a szekeret tolják.

A felelős értelmiségi azonban nem ilyen. A viszonyok felmagasztalása végett nem rágalmazza meg az embereket messiásvárással, hülyeséggel, lustasággal, irigységgel. Persze vannak ilyenek is szép számmal, de a zöm nem ilyen. A zöm tehetetlen balek, aki elhiszi azt, amit a rendszer támogatói írnak: hogy minden csak rajtunk múlik, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, ki mint vet, úgy arat. És miközben olvassa ezeket a kenetes sorokat, kilopják még a tömést is a fogaiból.

A többség a viszonyok, az állam és a társadalom kiszolgáltatottja. Nincsen tőkéje, nincsen, aki becsületesen foglalkoztassa. Nem kíváncsiak a véleményére, nincsenek választási alternatívái, nincsenek hiteles informátorai. Manipulálják. És ha mégis ki akarna törni, akkor a hódoló értelmiségiek (tényleg azok?) lebeszélik róla: nem lehet semmin sem változtatni, bár vannak még hibák, de mindig is lesznek stb.

Így jutottunk el odáig, hogy az értelmiség, a szakszervezetek, a pártok, a média mind elfordul a valódi gondoktól, és tudatosan szedálni igyekszik azokat, akik nem akarnak bérrabszolgák, ízléstelen csőcselékemberek, fogyasztói idióták lenni.

Hihetetlen anyagi és szellemi rombolás történt ebben az országban az elmúlt tizenhét év során. Az előző rendszer is rossz volt (részben ennek isszuk most a levét), de az a lesüllyedés, ami most tapasztalható, nem írható, csak kis mértékben, az előző rendszer rovására.

A kapitalizmus csak a lakosság kisebbik részének, kb. öt-tíz százalékának jó, a többiek vesztesek. Ugye, nem hisszük el, hogy aki nem gazdag, az egyben hülye és értéktelen is? Ilyen alapon Ady, József, Móricz, Kosztolányi mind hülye és messiásváró volt? Meg az a sok névtelen, aki csak tette a dolgát, miközben a feje felett az uralkodó réteg csak magával törődött, és belesodorta az országot két világháborúba?

Haragos kémények

Olyan korban élünk, amikor ha valami nem hasznos – például nem lehet beverni a falba és ráakasztani egy télikabátot –, akkor nem fontos. Sőt! Lesajnálni való, szinte büntetendő. Meg is büntetik a mindenhová beékelődött fölösleges instanciák akaratlanul is. Ha mással nem, azzal, hogy páriává teszik azt, aki nem tud akár passzívan is valami hasznot hajtani: reklámot nézni, szavazni gépiesen, adót fizetni, előfizetni, befizetni, kifizetni, adakozni. A haszonelvű, hedonista csőcselék világa ez, ahol egy húron pendül a nagytőkés, a hajléktalan és közöttük, mint hamburgerben a töltelék, az egész társadalom. Ami ma csupán egy nagy kapillaritás: ide-oda áramlik benne a zsozsó, öncélúan, vég nélkül, értelem nélkül, mert ha létre hoz is valamit, előbb-utóbb otthagyja, mint eb a szarát, hogy valahol máshol halmozódjon, ahonnan azután újra kifolyik majd, és ami ma trendi volt, az holnapután már szánalmasan szégyellnivaló lesz. Kinek van szüksége valamire, ami nem eladható? A virág is csak üzletnek érdekes: egy szál rózsa egy vizitdíjat ér. Ma még.

Ezen dohogtam a fürdőköpenyemben ma reggel, mert találtam valamit egy könyvben, ami időn és téren át visszhangot vert bennem. Azt írja benne valaki, hogy amikor gyerek volt, úgy tűnt neki, hogy a Nagytemplom két tornya két óriási emberarc, ami egymásra néz időtlenül. Namármost, mi a hozadéka ennek az én életemben? Nem kell-e leolvasnom ettől a vízórát, nem kell-e meggondolnom, hogy mennyit tankolok, nem kell-e postára vinnem a csekkeket, amelyeket leoszt nekem valami sipista minden hónap elején? És amin örökké garantáltan rajtavesztek, míg ő közömbösen, személytelenül besöpri a nyereményét. De bizony, leolvasom, elviszem, tankolok és elvesztem. És? Akkor miért forgatom elmémben ezt a hírt a Nagytemplom tornyairól, mint gyerekkoromban a narancsgerezd formájú savanyúcukrot a számban?

Azért, mert hároméves lehettem, amikor egy zivataros májusi reggelen ültem a szabászasztalon. Nagyanyám és nagynéném ajnároztak, mert éppen lábadoztam egy súlyos gyomorrontás után. Készült a reggeli a konyhában, amely műhely, szalon és nappali volt egyszerre. A várakozás unalmában bámultam a kinti tűzfalat, amely százméteres sávban lezárta harmadik emeleti szemhatárunkat a maga vedlő vakolatával, mint valami pöffeszkedő kínai erődítmény. A tűzfal tetején esőáztatta tömzsi kémények sorakoztak: levágott fejek vagy a bábszínház paravánja fölé emelkedő beszélő alakok. Mögöttük az ég fekete volt, mert dráma volt az égben: óriások birkóztak életre-halálra, hatalmas fellegek kavarogtak, rontottak egymásra ebben a ferencvárosi Mahábháratában. Mindezt a nap éles fénye döfte át a konyha irányából, tőlünk, a mi lélekfurdalásunkból, mintha Isten ujja némán mutatna az elrettentő példára előttünk. Az ázott arcú, lesunyt fejű, fájdalomtól síró kémények tekintete úgy fúródott a szomszédjukéba, mintha csak Isten jelenléte tartaná vissza őket attól, hogy egymásra törjenek.

Ma hatvanhárom vagyok, férfi; aki írta, éppen kilencven, és nő.

Ő hírneves író, magabízó őstehetség (bár milyen más tehetség létezik?), én a senki fia, a sok kopott nyugdíjas közül egy, aki vénségére írogat, mert irodalmi inkontinenciája van. Ő kálvinista értelmiségiek dédelgetett szemefénye, én már akkor panelproli, a hedonista söpredék egyik rekrutája, aki nem hisz semmiben, magában sem. Az írónőt nem szerettem, mert modorosan nyafogott, és örökké frissen ondolálták. Egy sorát sem olvastam – nem követelték az egyetemen –, csak címeket ismertem tőle, és azok semmi jót sem ígértek. Az író nekem akkor Mann volt, és Tolsztoj, Németh. Az ő egyik regényének a címe beillett volna a Szív küldi szívnek szívesen jelmondatának. Semmiben sem hasonlítunk tehát. Én nem fogadnám el anyámnak, ő keresztülnézne rajtam, ha történetesen ismerne.

És most kiderül, hogy lényeink egyesültek, mert olyan fonnyadt virág vagyok, amely tudtomon kívül egy nemes fának virága. Lemegy-e ettől a benzin ára? Olcsóbb lesz-e az étolaj? Le kell-e mondania emiatt a miniszterelnöknek? Bizonyára nem, de azért mégiscsak…

Istent játszani

Álmatlan éjszakáim egyikén a sok közül azon merengtem a Föld egy sajátos pontján, amelyet Ferencvárosnak neveznek, hogy vajon csak én vagyok csődben, vagy az egész Európai civilizáció, beleértve persze mindazokat a társadalmakat, amelyek akarva-akaratlanul fehérítik magukat.

A csend majdnem süket volt, csak időnként hallottam, ahogy a Bakáts téren – ahová ablakaim nyílnak – e késő éjszakai órán is összemarakodtak a szarni kivitt kutyák. Ha nem tompultam volna el már régen, akkor talán fel is keltem volna, hogy ablakomból fotózzam, ahogy a közeli vigalmi negyed bohém törzsvendégei versenyt hugyoznak a kutyákkal a templom főkapuját jelképező alacsony rácson keresztül. Lakásom tehát Európában, Budapesten található, annak egy kutyaszaros, bár rendkívül divatos terén álló ház bugyrának sötét mélyén, Anno Domini 2007. Tehát 1944-ben születtem, és habár életem aligha volt olyan fordulatos, mint nagyanyámé, aki 1891 és 1984 között taposta e keserű levében fogó sárgolyót, azért én is láttam sok mindent, pedig alig hagytam el a Bakáts teret. Ha összeadom kettőnk életét, akkor több mint százötven évről van hol nagyon pontos, hol elnagyolt képem. Történész és szociológus is vagyok, tehát már a tanmenet is rákényszerített, hogy kettőnk élményeit elfogulatlanabb nézőpontból is ellenőrizzem, de herkópáter legyek, ha képes vagyok akár a leghalványabb értelmet vagy pisla reményt kihámozni az eseményekből. Kétségtelen, hogy sorsunkban sok egyedi, csak ránk jellemző mozzanat is van, de szerintem ennek csak annyi a jelentősége, mint annak, hogy a József Attila által látott dinnyehéj jobbra vagy balra forgott, amikor látta elúszni az akkor még jóval tisztább Duna sodrában. És mivel Magyarországnak hozzávetőleg nyolcszáz éve csak annyi önállósága van a világtörténelemben, mint a parafa dugónak a Csendes-óceán közepén, ezért amit mi itt átéltünk, az a világ legnagyobb hatalmainak sorsát indikálja, ugyanúgy, ahogy a parafa dugó is az óceán áramlatainak engedelmeskedik.

Nem arról van szó tehát, amiről siránkozni szoktunk: hogy mi, a nemes szitytyák Európa sziú indiánjai vagyunk, akik a romlott, ostobán haszonleső, aljas fehérek ellen védjük Csaba királyfi utolsó hadállásait a csillagporos Hadak Útján. Nem. Bár így lenne, de nem így van. Hanem úgy, hogy pár év késéssel keresztülmegyünk minden, alapjában véve beteg és már legelső felbukkanásakor is ostoba, hazug szellemi fertőzésen, ami hol keletről nyugatra, hol nyugatról keletre végigsöpör a Földön, akár a madárinfluenza, előbb a kacsákon, majd rajtunk is. Ne tévesszen meg senkit, hogy egy-egy szellemi járvány tíz, száz, kétszáz vagy kétezer évig tart. Nem az a lényeges, hogy meddig tart egy ilyen járvány, és hogy milyen kiterjedt és szilárd infrastruktúra épül rá, hanem az, hogy a következő járvány letarolja az előző szellemi és anyagi hadállását, majd kiépíti a magáét, vagyis hogy maga a történelem hitelteleníti saját magát újra és újra.

Persze ezt Madách óta pontosan tudni lehet. De arra talán még ő sem gondolt, hogy napjainkban vurstliszerű gyorsasággal kering a történelem, és egyetlen rövidke életen belül is többször letörli, majd újraépíti egyik silány rendszert a másik után. Amihez a XIX. században két zseni kellett – Madách és Arany –, ahhoz ma elég kinyitni a tévét vagy elővenni egy húsz évvel ezelőtti napilapot. Az elfogulatlan szemlélő előtt megdől minden tabu, amit csak őrizgettünk magunkban a sok fordulat alatt, valahogyan úgy, ahogy a nyomorult hadirokkant melengeti a keblén kitüntetését, amit a csatatéren elfagyott lábáért kapott. Nem hiszem, hogy Nietzsche lengő szakállú prófétája vagyok, mert előbb tapasztaltam legszebb szavaink kiüresedéseit, mintsem hallottam volna őróla.

Pénz folyik a falból

Van a családunkban egy szegény rokon gyerek, aki enyhén szólva nem lángész. Egy kis eldugott faluban él, ahol hírét sem hallották az ATM-nek. A gyerek nagy nehezen elvégezte az általánost, mivel az apjának sok birkája van. Ezeknek egy tekintélyes része – hogy, hogy nem – mind az igazgató-tanító fazekába fulladt bele. Nos, nagy volt az öröm a családban: a gyerek felnőtt, művelt ember lett.

– Kérjél valamit, Ákoska! – szólt hozzá az apja, mert meg akarta adni az ünnep módját.

– Pestre akarok menni, édesapám! – szólt a gyerek áhítattal.

Meghökkent a család. Abból a nyírségi faluból egy vagyon az utazás. Ők sem nagyon jártak még Pesten, talán csak ha kétszer. Akkor is hivatalos ügyben. A rendszerváltás előtt. De hát egye fene: fölmennek az István-napi tűzijátékra a gyerekkel. Föl is jöttek, de a vonat kora délelőtt érkezett, és sok volt még az idő estig. Eltervezték, hogy körbemennek addig a város főbb nevezetességein. Mert hát ők se igen emlékeznek már azokra, az Ákos gyerek pedig még talán a hírüket sem halotta. Körút, Váci utca, Duna-part, szállodák, Vár, Halászbástya.

Még Ferihegyre is kimentek az új vonattal repülőgépeket nézni. A nagy izgalomban alig figyeltek Ákoskára, aki azonban egyre hallgatagabban rótta velük a várost. Csak akkor figyeltek fel rá, amikor kicsi szünet állt be a sok felszálló gép között, és keresni kezdtek valami büfét. Leginkább a narancslevet kívánták meg, amit a szemük előtt facsartak a jégbe hűtött gyümölcsből. Hárman voltak, az annyi, mint ezerötszáz forint. Az apa már éppen nyúlt a pénztárcájáért, amikor hirtelen odafagyott a keze a farzsebéhez:

– Hol a briftasnim? – Mulatságosan kezdte magát tapogatni, mintha lövések érték volna egymás után, és most önkéntelenül ide-oda kapkodna a sebeihez. Nincs tárca. Úristen, mi lesz most?

– Ne haragudjon, uram – fordult kínjában az apa a pultoshoz –, de vissza az egész! Elveszett a pénztárcám, azt sem tudom, hogyan megyünk haza.

Kiverte a víz. Az inge hátulján és a hónaljában sötét foltok kezdték jelezni az állapotát. Megverten húzkodta el a gyereket a söntéstől. Csak Ákoska lett egyre élénkebb.

– Édesapám! Ne búsuljon! (Ilyen népmesei hangot ütött meg a gyerek, mert kissé retardált volt.) Idejövet láttam, hogy ezek a pestiek olyan gazdagok, hogy a falból is pénz folyik. Vegyünk ki onnan mi is! Olyan szomjas vagyok már, hogy vattát köpök!

– Miket beszélsz, te kis hülye! – fakadt ki az apja. – Mi jön ki itt a falból?

A gyerek azonban se szó, se beszéd odavonszolta pár méteren át a szüleit az ATM-hez, ahol éppen ketten is álltak a sorukra várva.

Nos, ami Ákoska szájából hülyeség, az a kormány reformjai szerint maga a megváltás. Már akinek. Mert a kormány feltalálta a falból folyó pénzt: a tébéjárulékot, amit kötelező fizetni olyannyira, hogy az adóhivatal hajtja be. És ez a pénz folyik megállás nélkül, akár van bevétele a cégeknek, az egyénnek, akár nincsen. Pont olyan, mint egy nagy ATM. Aminél majd sorban állnak.

Kik is? Nem mi, állampolgárok, hanem a magánbiztosítók. Hatan, esetleg heten. Folyik majd a pénz a falból nekik. Még csak azzal sem kell vesződniük, hogy behajtsák tőlünk, mert az állam szolgálatkészen elvégzi helyettük. Ez jobb, mint a szép emlékű privatizáció. Ott kellett kicsit ügyeskedni: előbb lerohasztani a céget, hogy később olcsóbban megvehessem. Megígérni, hogy minden dolgozót megtartok, és később apránként kirugdosni az összest, vagy felvásárolni őket. Vagy a jó KISZ-munkámért hitbizományként megkapni szinte ingyen nagy állami vállalatokat. De most? A fejlett magyar kapitalizmusban és demokráciában? Minek most már alakoskodni? Minek a strapa? Csak tartsuk a kalapunkat oda a tébé csapja alá, oszt hadd folyjék! Nem is olyan hülye gyerek ez az Ákoska!

A műtrágya meteor

Magyarország Csipkerózsika-álmát alussza. Kicsit nyomasztó a szundi, de még meteornak nézheti fejecskéjében a műtrágya bombát, akár a tudós csillagászok Bonyhádon.

Mikor fognak végre felébredni a felelős emberek? Vagy már nincsenek ilyenek? Mikor fognak rájönni, hogy a magukra hagyottak, a kisemmizettek egyszer csak feltámaszkodhatnak erőtlen karjukra, azután feltérdelhetnek, és végül talpra állhatnak. Pedig ez bekövetkezik, ha megértik, hogy nincs hova elmenekülni a nyomor, a kiszolgáltatottság, a televíziós kreténségek és a haszoncélú, szervezett félrevezetés elől.

A XIX. században még ki lehetett vándorolni Amerikába. De ma a szabadság hazája annyi szűrőt és sorompót állított maga köré, hogy egy tetű sem fér át alatta. Az Európai Unió sem vendégszeretőbb: neki is csak a mi piacunk kell, egyébként kívül tágasabb a bekéredzkedőnek. És ha majd megindul a reményeikben csalódott emberek visszaáramlása, akik, mint a mohácsi cigányok, megtapasztalják, hogy itt élned, vegetálnod, minimálbérért robotolnod, befizetned és meghalnod kell; hogy Amerika és Európa is visszazavarja őket a putriba, az albérletbe, a minimálbérbe, a pöffeszkedő újgazdagok igájába; amikor az újszegények megértik, hogy a kapitalizmus tárnája rájuk omlott, és nem törődik velük senki – akkor majd kinyújtják a kezüket a műtrágya, a gázolaj, a kristálycukor, az étolaj fegyvere után.

Ugyanis tele vannak a bevásárlócentrumok, a fogyasztás e székesegyházai olcsó és potenciálisan nagyon hatékony robbanóanyaggal. És ami a bonyhádi gyerekeknek sikerült, azt majd más is meg tudja csinálni.

Emlékeztek még az Oklahoma City-i Városháza felrobbantására? Ott egy kisteherautónyi műtrágya elég volt ahhoz, hogy az állítólagos szabadság, demokrácia és jólét fellegvára elszálljon egy századmásodperc alatt. És azt nem az Oszama mumus robbantotta fel, hanem egy tősgyökeres amerikai.

Vagy látjátok, hogyan vitte el Amerika a szabadságot Iraknak? Milyen szabadon ölik ott egymást naponta autóbombákkal! Ez aztán az igazi demokrácia! Az autóbomba ugyanis nem válogat: megöli a rendőrfőnököt, minisztert, a sarki rendőrt, a papot, a bevásárló asszonyokat és a babakocsiban alvó gyereket is. Nem nézi, hogy szunnita vagy síita módon imádod Allahot.

A szabadság hozta el azt is, hogy mobilozhatunk. Kádárnak volt annyi esze, hogy évtizedekig ne adjon telefont a magyaroknak. Most persze már a kis kölykök nyakában is ott lóg a high tech telefon. Csak arra nem gondol senki, hogy ennél olcsóbb detonátorról még Oszama sem álmodik dialízis közben. És mobilokból fillérekért fel lehet állítani egy lenyomozhatatlan kommunikációs hálózatot, amivel meg lehet szervezni pillanatok alatt bármit. A flash mob kedves amerikai népszokása egy pillanat alatt rémálommá válhat, ha mondjuk taxisblokádra vagy a hidak lezárására használják.

Csak idő kérdése, hogy az olyan elkeseredett vagy őrült emberek, akik már magukat sem kímélik, elballagjanak a gazdaboltba műtrágyáért, a T-Mobilba Dominóért, és még az áfát is kifizetik majd, nehogy szó érje a ház elejét.

Nem volna jobb kicsit odafigyelni a tömegekre? Mert először majd jönnek a Matuska Szilveszter-féle beteg agyúak, akik Leójuk utasítására robbantanak vonatot, majd jön a Szír Csoport meg a többi lázas agyú.

Tényleg meg kell ismétlődnie a történelemnek? Einsteinnel nem értettem egyet (együtt jártunk szemináriumba), amikor azt mondta, hogy a történelemnek egyetlen tanulsága van: az, hogy soha, senki nem tanul belőle semmit. De mára Magyarország urai meggyőztek arról, hogy pontosan olyanok, mint Mária Antoinette, aki így kommentálta a korabeli éhezést és kenyérhiányt: „Ha nincsen kenyér, miért nem esznek kalácsot?” Persze e sajátos kérdést valószínűleg megbánta a nyaktiló alatt. De lehet, hogy még ott sem, mert az igazi politikus büszkén és hülyén hal meg.

A kukac

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben