Nyár

Vén vályogházamban
vastag álmú házban
szendergek ágyamon
kora délután van
félig ébren-alva félig alva-ébren
kényes szemekkel pillantgatok lustán
egy vén-vén almafára
a vén almafának
végső ága szárad
de virágot bontott
de gyümölcsöt ontott
még adja a gyümölcsöt
még zöldell a göcsörtök
között egy-egy eleven
számolom az ágat
még hány ágon ülnek
a magasban odafenn
sorban levelecskék
mint fekete fecskék
ülnek oda messze a drótokon
a drót meg se hajlik
a drót meg se zizzen
ahogyan illedelmesen
ahogyan engedelmesen
üldögélnek a fénysugarakon

A bürök a mák
langyos törődött lustaság

Sanyarú puszta világ
annyira szűk annyira tág
bele van nőve szorosan
a gyöngytyúk rikácsolása
hangjait fülembe ássa
ki van végtelenre nyúlva
a hegyen is az égen is túlra
a rongyos fejű szamár
szomorú komor iája
hangjait fülembe vájja
kikötötték a temető mellé
egy fa körül forog a kötélen
mely legelni hosszú de kurta kerengni
föltekeredik a szilvafa derekára
feje nagy oldalcsontja
a fejét összefogja
mint mikor tenyerünket
kétfelől arcunkra borítjuk
s nézünk magunk elé
mi történt uramisten
a csacsi szomorú imája
talán ugyanazt darálja
a rengő sírköveken
a sírba dugott urnán
hamuvá porlik a hang
a vadmeggyen a fény is

Hamuvá leszek én is
vén mák vén bürök
veletek békülök
szempillám hunyom béke van
vén vályogházamban vastag kérgű házban
minden végtelen minden határtalan