×

Magyarok és lengyelek a XX. század történelmi fordulópontjain, 1918–1981 – egy barátság szemszögéből

2. rész

Tischler János

2007 // 12
Kádár János és a lengyel válság

„Az a legrosszabb, hogy munkások csinálják, és még a vezérük is munkás” – fakadt ki Kádár 1980 nyarán szűkebb körben.21 Nem értette, s nem is érthette, hogyan lehetséges az, hogy a vezető pozícióban lévő, magát munkáshatalomnak nevező diktatúrával szemben egy alulról szerveződő, a munkások által kezdeményezett, sokmillió embert egybefogó szakszervezeti mozgalom éledjen fel, olyan, amelyet a kommunista rendszernek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült megvalósítania. Kádár szerint ez csak úgy volt lehetséges, ha a jogosan elégedetlenkedő munkások soraiba, akik sztrájkba léptek, hogy felhívják problémáikra a figyelmet, beférkőztek a szocializmusellenes erők, és átvették tőlük az események irányítását. Így a Szolidaritás tulajdonképpen a külső és belső reakciós erők műve, amelyek a szakszervezeti mozgalom eszméje mögé bújva valójában a kommunista rendszer felszámolására törekednek, miközben manipulálják a becsületes, de megtévesztett munkástömegeket. Bizonyára még a Szolidaritás elnevezés sem tetszett a hatalmon levőknek, mivel a névben megfogalmazott értéket is maguknak akarták kisajátítani. Kádárék örökösen a „munkásosztályra” hivatkoztak, már ahogy ők azt maguknak elképzelték, ezért sem tudtak mit kezdeni azzal, hogy a lengyel „munkáshatalom” ellen maga a munkásság lépett fel, még ha békés eszközökkel is. Vagy ha ez mégis megtörtént, az csak úgy lehetséges – vélték –, hogy egy jól szervezett belső ellenforradalmi központ irányítja a megmozdulásokat, s az is nyilvánvaló, hogy mindezt külföldi háttérrel teszi. Csak így tudták – úgy-ahogy – megmagyarázni, hogy miért a munkásokkal szemben kell a „munkáshatalmat” megvédeni.

Kádár a többi kommunista pártvezetőhöz hasonlóan képtelen volt annak felismerésére, hogy az időről időre bekövetkező válságok, amelyek különböző formákban jelentek meg, a kommunizmus egész rendszerének válsága, annak lényegéből ered. Ha ezt elismerik, az egyenértékű lett volna annak megállapításával, hogy maga a rendszer életképtelen. Ezért csak a megszokott sablonokat hangoztatták az ilyen helyzetek megítélését illetően, miként tették azt az 1956-os magyar forradalom vagy az 1968-as csehszlovákiai bevonulás alkalmával.

Kádár és társai a világot csak „1956-os pozícióból” voltak képesek szemlélni, onnan voltak büszkék a megtett útra és az 1956 előtti hibák későbbi elkerülésére. Ugyanott keresték az 1980-as lengyel krízis kirobbanásának okait, osztották fel annak szakaszait, hirdették, hogy Magyarországon ilyen már nem következhet be, és példálóztak saját sikereikkel. Az eltiport forradalom emléke kettős magatartásra vezette őket 1980–81-ben: mint említettük, egyrészt Moszkva esetleges rosszallását is vállalva mindvégig a külső be nem avatkozás politikáját képviselték (természetesen azzal, hogy Lengyelország a táborból semmiképp sem szakadhat ki). Ezt világosan fogalmazta meg Kádár a lengyel pártvezetőkkel való 1981. márciusi találkozóján: „Mi 1956-ban azért fordultunk a szovjet hadsereghez, mert nem voltak egyéb kipróbált módszereink. Ezzel egyidejűleg saját egységeket kezdtünk létrehozni, rendőrtisztekből álló rendfenntartó századokat, az 1917-es októberi forradalom idején felállított alakulatok mintájára. Abból indultunk ki, hogy jobb, ha valakit a saját honfitársa ütlegel, mint ha ezt szovjet katonák tennék. Segítséget kértünk, meg is kaptuk, de minden politikai kérdést magunknak kellett megoldanunk. Így hát az önök problémáit a lengyelek helyett senki nem fogja megoldani.”22

A lengyel krízis időszakában a kádári vezetésnek már látnia kellett, hogy a világ megváltozott körülöttük. Az 1979-től nyilvánvaló gazdasági válságjelenségek a gazdaság megreformálásának, a lengyel Szolidaritás létrejötte pedig az elkerülhetetlen magyarországi politikai átalakulásnak a szükségességét jelezte. Lassan válaszút elé kerültek, s bár még messze volt a rendszerváltás, de fel kellett merüljön bennük, hogy vagy visszatérnek az 1956–63 közötti nyílt elnyomás politikájához, vagy „kísérletekbe” kezdenek. Ezek következményeitől azonban ösztönösen tartottak. Ebből a felismerésből eredeztethető, hogy az 1980–81-es lengyel események időszakában egyrészt nyílt deklarációk hangzottak el a kádári politika változatlanságáról, másrészt pedig időről időre figyelmeztették a rendszer ellenfeleit, majd amikor azok szolidaritási akciót szerveztek (lengyel gyermekek üdültetése a Balatonnál), a megfelelő megtorló reakció nem is maradt el.23

A lengyel események visszhangja; lengyelellenes propaganda Magyarországon

A magyar társadalom az 1980–81-es lengyel válság idején, a Szolidaritás időszakában összességében másképpen reagált a lengyel eseményekre, mint tették azt az ellenkező irányban a lengyelek negyedszázaddal korábban. A forradalom vérbe fojtása és az azt követő könyörtelen bosszúállás nagyon mélyen meghatározta a magyar társadalmi tudatot. Az 1956-os trauma mellett éppen csúcspontja közelében – bár már leszálló ágban – volt a Kádár által kínált „békén hagyási politika”, a magyarok többségének ekkortájt már volt veszítenivalója, egyáltalán nem óhajtotta a meglévő állapotok bármilyen formában való megzavarását, a Szolidaritás „felforgatótevékenységének” magyarországi importját. A társadalom ilyen mértékű közömbössége, sőt elutasítása nagymértékben a magyar pártvezetés propagandájának is „köszönhető”.

A kádári vezetés belpolitikailag – a lengyel események magyar társadalmi visszhangjának súlyát jelentősen túlreagálva – még a lehetőségét is ki akarta zárni bármiféle lengyelek iránti „össznemzeti” szolidaritásnak. Mindent megtettek azért, hogy a magyar lakosság ne viszonozhassa a lengyelek 1956-os önkéntes és alulról – értsd: a hatalomtól függetlenül szervezett – segítségnyújtását, nehogy ennek még a gondolata is megforduljon az emberek fejében, mert attól tartottak, hogy ez óhatatlanul elvezet a két esemény tudati összekapcsolásához, az azonos célok felismeréséhez. Éppen emiatt kezdettől fogva erőteljes magyarországi propaganda folyt a Szolidaritás szakszervezet és az általa vezetett sztrájkok ellen, amely azt sulykolta, hogy ezek a sztrájkok az addig elért életszínvonalat és a szocialista vívmányokat veszélyeztetik.

A hatalom magatartása időnként groteszk cselekvésbe hajlott, jó példa erre a Tiszatáj című irodalmi folyóirat ügye. 1980 őszén Kiss Gy. Csaba és Kovács István elhatározta, hogy egy lengyel számot készít a Tiszatáj számára – a folyóirat időről időre amúgy is közölt összeállításokat a kelet-közép-európai irodalmakról, lengyel szám pedig utoljára 1976-ban jelent meg. El is készült a tematikus összeállítás 1981 elejére, mivel azonban az idő tájt komoly konfliktusok törtek ki a lengyel vezetés és a Szolidaritás között, a főszerkesztő azt kérte, hogy ne Lengyel összeállítás legyen a cím, hanem a jóval semlegesebben hangzó Krakkói összeállítás. Így is történt, a szám megjelent, és gyorsan elkelt. Ellenben a teljes szerkesztőség fegyelmit kapott, s amikor Tóth Dezső kulturális miniszterhelyettes kiosztotta azt, nem tudott konkrét indokot mondani, csupán annyit, hogy a folyóirat „közléspolitikai hibát” követett el: „Túl sok a lengyel anyag, elvtársak” – ismételgette.24

Leginkább 1981 nyarán teljesedett ki idehaza az a hazug és hamis lengyelellenes propaganda, amely egyrészt az emberek előítéleteire, másrészt pedig azok önzésére igyekezett apellálni. Két dolgot üzentek meg a magyar társadalomnak: Lengyelországban azért van annyi sztrájk, mert a lengyelek – a magyarokkal ellentétben – nem szeretnek dolgozni, valamint ennek az árát Magyarország fogja megfizetni, hiszen a Visztula mentén a sztrájkok miatt gazdasági csőd lesz, ekkor majd „testvéri segítséget kell nyújtani”, ami azzal jár, hogy a magyar életszínvonal lesüllyed a lengyel szintjére. S miközben általában a magyar lakosság nem hitt a kommunista propagandának, ez esetben a többség azt gondolta, hogy ez így van, ezért lehetett átmenetileg sikeres a lengyelek és békés szabadságmozgalmuk lejáratása.

A magyar hírközlő szervek sikeresen meglovagolták azt a tényt, hogy miközben előbb stagnált, majd lassan süllyedésnek indult a magyar életszínvonal, folyamatosan érkeztek a hírek a lengyelországi sztrájkokról. A magyar társadalom egy része megrémült a jelenségtől, és a két esemény között ok-okozati összefüggést vélt felfedezni. Az ebben az időben már meglehetősen gyakorivá váló fogyasztói áremeléseket, valamint a még ennél is gyakoribb ilyen jellegű szóbeszédeket az emberek szinte automatikusan összekapcsolták azzal, hogy Magyarországnak nagymértékű és ingyenes gazdasági segítséget „kell nyújtania” Lengyelországnak, és emiatt kell belföldön folyamatosan emelni az árakat. A legkisebb ellátási zavarokat is sokan azonnal a lengyel eseményekkel magyarázták. Az ilyen jellegű híreszteléseket hivatalosan soha, egyetlenegyszer sem cáfolták, pedig teljesen megalapozatlanok voltak. A tényleges gazdasági segítségről szóló tájékoztatás hiánya és ezzel párhuzamosan a „suttogó híresztelések” jelentősen hozzájárultak az olyan vélemények terjedéséhez, mint: „mibe kerül nekünk, magyaroknak a lengyelországi helyzet”; „a lengyelek azt várják, hogy a többi szocialista ország tartsa el őket”; „nem sztrájkokkal, hanem jobb munkával lehet az élet- és munkakörülményeket javítani”; „képtelenség nem dolgozni és többet elosztani, vagy sztrájkolgatni, miközben a többi szocialista ország népe dolgozik”.25

Az ilyen nézetek kialakulásában döntő szerepe volt a magyar médiumoknak is, amelyek következetesen félretájékoztatták a magyar társadalmat a lengyel válság tényleges okairól, azt sugallván, hogy nem az előző esztendők katasztrofális (gazdaság)politikája miatt került sor a sztrájkokra 1980 nyarán, hanem éppen fordítva: a Szolidaritás miatt rossz az ellátás, mert a szakszervezet önös céljaitól vezéreltetve és az „imperialista felforgató erők parancsait követve” egyik sztrájkot a másik után szervezi. A tömegtájékoztatás arra akarta ráébreszteni a magyar lakosságot, hogy elégedjen meg azzal, amije van, mert a szabadságvágy káoszhoz, a gazdasági helyzet és az életkörülmények drasztikus romlásához vezet. A magyar vezetés sugallatára a médiumok azt is ösztönözték – egyáltalán nem sikertelenül –, hogy a katasztrofális lengyel gazdasági helyzet fényében Magyarországon az emberek jobban, „pozitívabban” értékeljék a relatív biztonságot nyújtó Kádár-rendszert, ne annak hibáit nézzék, hanem inkább örüljenek, hogy a lengyelekkel ellentétben Magyarország nem került olyan helyzetbe, mint ők.

A szégyenteljes kádári propaganda 1981 nyarától minden alkalmat megragadott arra, hogy befeketítse a lengyeleket, igaztalan sztereotípiákat alakítson ki róluk, lásd például a Kossuth Rádióban sugárzott hétfő esti – akkoriban hétfőnként még nem volt televíziós adás! – rádiókabarék „tréfáit”.26 A lengyelellenes kép kialakulásához kétségtelenül hozzájárultak az ebben az időszakban felbukkanó lengyel „utcai árusok”, akik addig Magyarországon szokatlan módon, közterületeken kínáltak eladásra az iparcikkektől kezdve a pulóverekig mindent. Létrejöttek az úgynevezett „lengyel piacok”, ahol az emberek tömegesen vásárolták az olcsó árucikkeket a lengyelektől, miközben többnyire mélyen lenézték őket, és büszkék voltak saját forintjukra. Ezt kísérte még ugyanezen „lengyel kereskedők” bevásárlóturizmusa, amely méreteihez képest hatalmas visszhangot kapott. A hivatalból támogatott félrevezetés éppen ezen a ponton volt a leghatékonyabb és a legmeggyőzőbb.

Jaruzelski és Kádár

A két ország közötti hivatalos kapcsolatok tekintetében Wojciech Jaruzelski tábornok fordított vonatkozásban ugyanazt akarta elérni, mint Kádár az 1956-os forradalom leverése után Gomulkánál: az 1980-as évek elején a magyar pártvezetőt Lengyelországban övező tekintélyt akarták kihasználni. A lengyel vezetés az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavatkozás eleven emlékét is igyekezett a maga javára fordítani, ezért 1981. október 23-án – az eredetileg tervezett műsort megváltoztatva – a Lengyel Televízió első csatornáján, főműsoridőben bemutatták azt a stúdióbeszélgetést, amelyet a Magyar Televízió sugárzott három nappal korábban az „1956-os ellenforradalomról”, valamint ehhez kapcsolódóan levetítették az Így történt című kádárista dokumentumfilmet, hogy a „magyar forgatókönyv” felidézésével elrettentsék a lengyeleket. Mindezt Jaruzelski kérésére két nap múlva megismételték a második csatornán, majd a központi lengyel pártlap, a Trybuna Ludu hasábjain dicsérő kritika jelent meg a 23-i műsorról, amelynek szerzője azon örvendezett, milyen nagyon jó, hogy a stúdióbeszélgetést és az Így történt című filmet bemutatták, hiszen ez lehetőséget adott arra, hogy a lengyelek részletesen megismerjék, mi vezetett a „magyar ellenforradalomhoz”, s az milyen pusztítást okozott. A szerző az ismertetést azzal fejezte be, hogy az adás olyan történelmi leckét adott, amelyből nem csak a magyarok okulhatnak.27

Noha Kádár az 1980–81-es válságidőszakban nem látogatott el Varsóba – csakúgy, mint Gomulka sem jött el annak idején Budapestre –, a megfelelő politikai támogatást megadta, és szívesen fogadta a lengyel vezetőket (Gomulka 1956–58-as magatartásával ellentétben). Sőt, amikor szükség volt rá, Jaruzelski kérésének eleget téve, a hadiállapot bevezetését követően szintén azonnal tanácsadó küldöttséget menesztett a lengyel fővárosba. Gomulka annak idején tényleges belpolitikai szempontok miatt tanúsított távolságtartó magatartást Kádárral szemben, aki 1980–81-ben inkább csak magának „képzelt el” belpolitikai szempontokat, hiszen pozíciója még erős volt, és semmiféle tömegnyomás nem nehezedett rá. Talán a Kremlt nem akarta feleslegesen ingerelni?

Az 1981 decemberét követő években sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet a lengyel vezetés tanúsított Magyarország iránt. Jaruzelski és társai önámító igyekezetét jellemzi, hogy a kádári politika sikereit – teljesen más kül- és belpolitikai körülmények között – egy az egyben át akarták ültetni Lengyelországba, mert elismerést váltottak ki belőlük az 1956 után elért „eredmények”, és főként az, hogy mindezt egy, még talán a lengyelországinál is mélyebb krízist követő konszolidáció nyomán érték el. Azonban legkésőbb az 1980-as évtized közepére kiderült, mennyire idejétmúltak az „1956-os magyarországi tapasztalatok”. A lengyel tábornok ezt végül maga is belátta, és amikor 1988 táján választania kellett az ismételt erőszak vagy az ellenzékkel való párbeszéd között, ez utóbbit tette, mégpedig elsőként mutatva utat ezzel egy lehetséges politikai átalakulás irányába. Maga Kádár erre sohasem lett volna képes, mert miközben az általa létrehozott kompromisszum már nem volt tartható, ő továbbra is csak ezt tudta ajánlani, változtatásokat semmiképp sem. Így az a tény, hogy az 1989–90-es magyarországi rendszerváltás a lengyelországihoz hasonlóan – és eleinte azt mintának véve – vértelenül ment végbe, ennek részérdeme már nem az övé, hanem azé a fiatalabb garnitúráé, amely a Magyar Szocialista Munkáspárton belül őt háttérbe szorította, és az átmenet feltételeit megszabva engedett a kényszerű felismerésnek.

Ellenzéki kapcsolatok

A két országban élő ellenzékiek figyelemmel kísérték egymás tevékenységét. A magyar demokratikus ellenzék kiformálódásában a Szolidaritás időszaka fontos szerepet játszott, a Beszélő éppen a hadiállapot után megjelenő első száma nagy teret szentelt a lengyel eseményeknek. A későbbiekben is rendszeresen lehetett a lengyel helyzetet elemző írásokat olvasni benne, s ezenkívül a Hírmondóban és más magyar szamizdat folyóiratokban is. Ugyanekkor Lengyelországban főként a Krytyka, az Arka és az Obóz földalatti kiadványok közöltek rendszeresen „magyar” írásokat, és adtak teret a magyar emigrációs irodalomnak. Mindenképp figyelemre méltó, hogy a lengyel ellenzékkel való együttműködés érintkezési pontot jelentett, és közös cselekvési lehetőséget adott a különböző politikai beállítottságú magyar ellenzékiek számára.

1980 májusában az 1956-os forradalommal kapcsolatos tevékenységéért tizenegy évet börtönben töltött Pákh Tibor értesült arról, hogy a Varsó melletti Podkowa Leşnában, a helyi Szent Kristóf-templomban lengyel disszidensek egy népesebb csoportja éhségsztrájkot folytat az illegális NOWA Kiadó vezetőjének, Miroslaw Chojeckinek és letartóztatott társainak a szabadon bocsátásáért. Pákh elutazott Podkowába, jelentkezett Tadeusz Kantorski plébánosnál, s nyilatkozatot tett arról, hogy „Szent Adalbert szellemében” csatlakozik a tíznapos szolidaritási-tiltakozó akcióhoz. Ő volt az egyetlen külföldi a huszonhat éhségsztrájkoló lengyel között. Pákh 1981. október elején újfent Lengyelországba indult, a magyar–csehszlovák határon azonban a magyar hatóságok leszállították a varsói vonatról, és elvették az útlevelét. Pákh panaszt tett az eljárás miatt a Legfőbb Ügyészségnél, s tiltakozásképpen azonmód éhségsztrájkba kezdett. Három nappal később a rendőrség erőszakkal beszállította őt az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe, ahol állítólagos elmebetegségére hivatkozva kényszergyógykezelésnek és mesterséges táplálásnak vetették alá (ne feledjük, a Szovjetunióban ez bevált gyakorlat volt a rendszert bírálókkal szemben). Pákh fogva tartása és pszichiátriai kezelése ellen ötvenhét magyar és külföldi értelmiségi nyilatkozatban emelte fel szavát – amit a Szabad Európa Rádió is beolvasott –, ennek hatására két és fél héttel később szabadon engedték.28

A lengyel–magyar sorsközösség ösztönös megérzését híven jellemzi a következő eset. 1981 júniusában Csoóri Sándor és Kovács István elutazott Krakkóba, ahol épp ott-tartózkodásuk idején tartott közel százezres nagygyűlést a Szolidaritás. A rendezvény fő szónoka Lech Walesa volt, akihez beszéde után kérdéseket lehetett intézni. A színpad két oldalán egy-egy ember állt, ők fogadták a beérkező cédulákat, s amelyek lényegi kérdést tartalmaztak, továbbították Walesának, ő pedig válaszolt. Csoóri úgy gondolta, tudatni kell a tömeggel, hogy vannak itt magyarok is. Megfogalmazott egy kérdést, hogy mi Walesa véleménye a magyarokról, mit gondol a két nemzet történelmi kapcsolatairól. Ezt Kovács lefordította lengyelre, majd felküldték a cédulát. Amikor az egyik segítő felolvasta a kérdést, hatalmas taps tört ki: a tömeg ugyanis így értesült arról, hogy velük szolidáris magyarok vannak közöttük. Walesa néhány mondatban válaszolt, s amikor megemlítette 1956-ot, még nagyobb taps tört ki, a lengyelek ezzel fejezték ki különleges rokonszenvüket.29 (Csoóri ekkortájt született megkapó verse, a Senkid, barátod többek között ezeket az élményeket sűríti magába.)

Az 1980–81-es lengyelországi események egybeestek azzal az időszakkal, amikor a magyar ellenzék „fiatal generációja” felfedezte 1956-ot a maga számára, és a szamizdat kiadványokban egymás után jelentek meg a dokumentumok, visszaemlékezések, tanulmányok. Az idősebb nemzedékben pedig mindörökre megmaradt a forradalom utáni megtorlások kegyetlen volta, s éppen ez váltotta ki a magyar–lengyel ellenzéki szolidaritás egyik legszebb példáját, Konrád György írását a New York Review of Books 1982. decemberi számában: „Nagy a veszélye, hogy a lengyel kormányzat kész helyzet elé készül állítani a világot a KOR, a Munkásvédő Bizottság szóvivői ügyében. Jacek Kuront, Adam Michniket, Jan Litynskit, Jan Józef Lipskit és Henryk Wujecet előbb internálták, majd letartóztatták, és újabban hazaárulással és összeesküvéssel vádolják őket. Ha a bíróság bűnösnek találja a vádlottakat – a pártsajtó máris így beszél róluk –, a törvény módot ad a legsúlyosabb ítéletre: a halálbüntetésre. […] Felemelem a szavamat e nagy tehetségű és töretlen jellemű lengyel értelmiségiek érdekében, akik jelentős szerepet játszottak annak a kelet-európai demokratikus mozgalomnak a történetében, melynek célja: önkorlátozó demokrácia keretében törvényileg szabályozott társadalmi szerződést kötni a pártállam és a társadalom között. […] Tudom az ellenvetést: az efféle jóslás nem szerencsés dolog. Tudom: sok tájékozott és felvilágosult ember elutasítja majd figyelmeztetésemet, mert felesleges rémisztgetésnek tartja. De én nem tudom elfelejteni azt a szégyenletes döbbenetet, amit mi, magyarok éreztünk 1956-os nemzeti demokratikus forradalmunk leverése után, amikor 1958 júniusában bejelentették Nagy Imre és bajtársai, Gimes Miklós, Maléter Pál és Szilágyi József kivégzését. A zárt tárgyaláson hozott ítéleteket azonnal végrehajtották. A nyilvánossággal csak a befejezett tényt közölték. […] A világ demokratikus közvéleménye segítheti a szovjet, lengyel és más kelet-európai vezető körök azon erőit, melyek a mérsékeltebb megoldást részesítenék előnyben, s szeretnék elkerülni a visszafordíthatatlan tények politikáját. Kérem e sorok olvasóit, emeljék fel szavukat a legnagyobb kelet-európai nemzet autonómiájának egyre erőszakosabb szétrombolása ellen. Ne gondolják, hogy a rosszat nem követheti valami még rosszabb.”30 A létszámában a lengyelhez képest jóval gyengébb és szervezetlenebb magyar ellenzék azonban a tömegekhez nem volt képes eljutni és azokat megmozgatni semmilyen, így a lengyel kérdésben sem.

*

Magyarországon a Kádár-rendszer tényleges végét Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes újratemetése jelentette 1989. június 16-án. A Hősök terén több százezer ember gyűlt össze, a meghívott vendégek között pedig ott voltak a lengyel ellenzék képviselői is, Adam Michnikkel az élen. 1956 után egy újabb pillanatra jelképesen és valóságosan is megint összekapcsolódott Magyarország és Lengyelország sorsa. De az már egy következő történet.

Utószó

A tanulmány elején felvetett kérdés – mi lehet a magyarázata annak, hogy a homlokegyenest különböző nyelveket beszélő két nemzet ekkora rokonszenvvel viseltetett és viseltet a másik iránt? – nem válaszolható meg egyetlen indokolással. Az évszázadok során szép számmal előforduló történelmi példák azt vetítik elénk, hogy a magyar és a lengyel nemzet között a barátság láthatatlan, de érezhető szövedéke fejlődött ki. Voltak időszakok, amikor erős szakítópróbának tették ki a magyar–lengyel barátság szövetét, de az kiállta a kísérleteket, sőt még erősödött is általuk.

Manapság azonban úgy tűnik, hogy az 1989–90-es rendszerváltás után némileg eltávolodtunk egymástól. Talán túlságosan lefoglaltak bennünket mindennapos saját problémáink, tovább hatott a megdőlt kommunista rendszer káros öröksége, s nem maradt időnk odafigyelni a másikra.

Mi valljuk azt, hogy létezik a lengyel–magyar barátság, hogy ennek van létjogosultsága és perspektivikus jövője. Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy nem ismerjük vagy egyre kevésbé ismerjük egymást, a másik történelmét, de a közös történelmünket is. Emiatt egy félrevezetően idealizált kép kezd kialakulni, tele különféle sztereotípiákkal. Épp ezért lényeges, hogy a sztereotípiákat valós ismeretek támasszák alá vagy váltsák fel, ugyanis a történelmi tények a legbeszédesebben igazolják, hogy létezik a közismert és kevésbé közismert közös történeti események által újból és újból megerősített magyar–lengyel barátság eszménye, csak az idő múlásával manapság ez valahogy fokozatosan leülepedett. A „lengyel–magyar két jó barát” mondást nemzedékenként meg kellene tölteni újabb és újabb tartalommal. Ez azonban nem lehet egyenlő a kritikátlan dicsérettel, mert ez csak a következő sztereotípiákat szülné, és/vagy a régieket prolongálná. Szerencsére az alapok erősek, van tehát mire építkezni, és az új tartalommal való feltöltés is könnyebb lesz, ha odafigyelünk egymásra. Közös, bár természetesen többnyire más-más módon megélt múltunk van, ami mégis összeköt bennünket…

Jegyzetek

1Legutóbb, 2002 tavaszán a budapesti Lengyel Nagykövetség állított emléktáblát Domszky Pálnak – aki magáról mindig azt mondta: Lengyelországban magyar vagyok, Magyarországon pedig lengyel – Kemence községben, ahol hosszú éveket töltött egyszerű könyvtárosként, miután a Rákosi-diktatúra oda száműzte.

2Bem sírhelye szülővárosában, Tarnówban található, egy kis mesterséges szigeten a városi parkban, a koporsó négy oszlopon nyugszik, mintegy a föld és az ég között.

3A két ország érdekei abban is eltértek, hogy míg Budapest igyekezett az utódállamokhoz csatolt területeken élő magyar nemzeti kisebbségek ügyét s az őket ért sérelmeket állandóan napirenden tartani a nemzetközi fórumokon, addig Varsó éppenséggel abban volt érdekelt, hogy minél kevésbé kerüljön reflektorfénybe bármiféle nemzeti kisebbségi kérdés. A mindenkori lengyel kormányzat ugyanis igazából nem tudott mit kezdeni az ország lakosságának összesen harmadát kitevő németekkel, zsidókkal, ukránokkal, beloruszokkal.

4A Petőfi-verseket Andrzej Gawro¬ski, a lembergi egyetem nyelvészprofesszora, a kiváló orientalista fordította lengyelre.

5Pilsudski, József: 1920. Válasz M. Tuchaczewski: A visztulai hadjárat című hadtörténelmi tanulmányára. Budapest, 1934, 3.

6Uo.

7Magyarország és Lengyelország. Magyar–lengyel kapcsolatok a történelemben, kultúrában és gazdasági téren. Szerkesztette Huszár Károly. Budapest–Warszawa, 1936, 4–5.

8Id. Antall József nevét 1981-től utca is viseli Varsóban, csakúgy, mint néhány esztendő óta Teleki Pálét és Keresztes-Fischer Ferencét.

9Leon Orlowski: Wspomnienia z Budapesztu (Emlékeim Budapestről). Kultura (ParyŻ), 1952, nr. 10, s. 67.

10Az utóbbi időben több, magyarul is kiadott lengyel munka foglalkozik a menekültüggyel vagy annak egy-egy vonatkozásának történetével. Ezek közé tartozik: Menekült-rapszódia. Lengyelek Magyarországon, 1939–1945. Emlékiratok a bujdosás éveiből. Szerkesztette Jan Stolarski. Budapest, 2000, Széphalom Könyvműhely; Lubczyk, Grzegorz: A lengyel Wallenberg. Henryk Slawik és idősebb Antall József története. Budapest, 2004, Széphalom Könyvműhely; Isakiewicz, Elzbieta: Vörös ceruza. Budapest, 2004, Múlt és Jövő.

11Az ezt tanúsító fényképek a szerzők birtokában.

12Tischler János: „Varsó hódolatát fejezi ki a hős magyar nemzetnek”. A Lengyel Rádió korabeli adásai az 1956-os magyar forradalomról (továbbiakban: Varsó hódolatát…). Beszélő, 2005. január, 61.

13Kurier Szczeci¬ski, 1956. november 2.

14Uo.

15Varsó hódolatát…, 60.

16Ehhez lásd Varsányi Gyula: A szeretetre kell emlékezni. Lengyel szolidaritás ’56 után: magyar gyerekek a Tátrában. Népszabadság, 2006. szeptember 9.

17Tischler János: „Hogy megcsendüljön minden gyáva fül”. Lengyel–magyar közelmúlt (továbbiakban: „Hogy megcsendüljön…”). Budapest, 2003, Jelenkor Kiadó – 1956-os Intézet, 81.

18Az 1956-os magyar forradalom lengyel dokumentumai. Összeállította Tischler János. Budapest, 1996, 1956-os Intézet – Windsor Kiadó, 205–207. Közel egy év elteltével kompromisszum született a hatóságokkal Olsztynban, a teret Bem József tábornokról nevezték el, s ez a mai napig is így van. Wroclawban 1956 őszén a helyi Sztálin utcát keresztelték át egy időre Magyar Hősök utcájává.

19Tischler János: Lengyelek a forradalomban. Népszabadság, 2003. október 22.

20Az 1980–81-es lengyelországi válság egyik legjobb összefoglaló leírását magyar nyelven lásd Paczkowski, Andrzej: Fél évszázad Lengyelország történetéből 1939–1989. Budapest, 1997, 1956-os Intézet, 300–343.

21Tischler János: Az 1980–1981-es lengyel válság és Magyarország a szemtanúk és résztvevők visszaemlékezései alapján (továbbiakban: Az 1980–1981-es lengyel válság…). In Évkönyv X. (2002), Budapest, 2002, 1956-os Intézet, 364–365.

22Tischler János: Kommunisták egymás közt. 1981-es történelmi visszatekintés 1956-ra. Élet és Irodalom, 1998. április 24., 9.

23A Szegényeket Támogató Alap 1981 júliusában két hétig üdültetett a Balatonnál egy huszonnégy fős lengyel „Szolidaritás-gyermekcsoportot”. „Az üdültetés lebonyolításában a SZETA-sokon kívül mintegy negyven, ellenséges-ellenzéki tevékenységéről ismert személy vett aktívan részt”. A kékkúti üdülés alatt a tábort külföldiek is felkeresték, akik közül „egy lengyel, francia, svájci állampolgárt provokatív magatartásuk miatt a magyar hatóságok kiutasítottak”, illetve „Demszky Gábor újságírót, a Világosság című lap munkatársát, aki májusban Varsóban előkészítette az üdültetési akciót, elbocsátották állásából”. Mindezzel együtt, valamint a rendőrség és a KÖJÁL állandó zaklatása ellenére az üdültetés sikeresen zárult. („Hogy megcsendüljön…”, 221–222.)

24Az 1980–1981-es lengyel válság…, 369–370.

25„Hogy megcsendüljön…”, 197.

26Ilyen és ehhez hasonló „viccek” hangzottak el az idő tájt a Rádiókabaré adásaiban: „Hogyan éheztetik a lengyel egeret? Bezárják a spájzba.”; vagy: „Milyen a lengyel szendvics? Két kenyérjegy között egy húsjegy.”; vagy: „Hogyan tudnak a keletnémetek vásárolni, amikor áruházaikat szinte ellepték a lengyel bevásárlóturisták? Úgy, hogy időnként eljátsszák a lengyel himnuszt, s amíg a lengyelek vigyázban állnak, addig a németek odaférnek a pultokhoz.”

27„Hogy megcsendüljön…”, 208–209.

28Az 19801981-es lengyel válság…, 371–372.

29Uo. 368–369.

30Beszélő. Összkiadás, I. kötet, 1981–1984. Sajtó alá rendezte Havas Fanny. Budapest, 1992, AB–Beszélő Kiadó, 320–321.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben