×

Kutyák és angyalok

Géczi János

2007 // 12
Ágyból telefonálok, nézegetem az előadásomhoz szükséges forrásokat, órákon át készítem magamat, mintha olyan fárasztónak mutatkozna, holott nem lesz az, a mai napra. A YouTube-on dalokat keresek. Mindenekelőtt Grechutától. Tegnap és előtte és ma is csupán egy klip került a világhálóra, amely pénz nélkül elérhető. A Krakow-t kétszer meghallgatom: saját múltam részévé oldódott már. Aztán a botrányos Almodóvart. Rég fölfedeztem, hogy a filmzenéi közül némelyik s ifjúkora alternatív zenekarának is egy-két amatőr felvétele megtalálható a neten, fölrakták a lelkes Almodóvar-hívők. Ismét belehallgatok a McNamarával közösen szerzett dalba. A Gran Ganga, majd a Voy a ser mama keresetlenségével, darabosságával – s hadd mondjam: műkedvelőségével – elkápráztat. A transzparens nyelvi-képi egyszerűség ellenére olyanféle szemérmetlen erő sugárzik a dalokból s az előadásukból, hogy minduntalan keresem, ugyan miféle módszerrel ér el hatást a daloló. A Monja Jamon felvételén követhető tán ez legjobban: a két énekes mögé vetített filmen hol disznóbontást, hol kézimunkázó és lépcsőn fölfelé igyekvő apácákat látnak a koncert résztvevői – és a nézők. Egyszerre, a jól megválasztott kameraállás jóvoltából, három eseménysornak lehetek a tanúja, s csak tőlem függ, megcsinálom-e belőlük a sajátomat. Persze igen. Almodóvar lelógó fülbevalója, a kettévágott disznó, a himbálózó fehér apácafőkötők együttese perverzitást sejtet, éppen keresetlen együttlétük miatt.

Hajnalban ébredek, az ágyfejnél kutya acsarkodik. Éjjelre nyitva hagytam – járja át a váratlanul jött őszi meleg szél a lakást – a fürdőszoba ablakát. A fürdőszoba a hálószoba mellett helyezkedik el, úgyhogy szinte mindent hallhatok, ha fülelek, ami éjjelente a szomszéd portán történik. Ezért riadtam a házőrző eb felháborodott s nem lanyhuló ugatására. Végül kikászálódtam az ágyból, fölkapcsoltam a kert világítását, majd fölmásztam az emeletre, s kiálltam az erkélyre. A szomszéd udvar fölött, a berhidai földrengés után leszakadt, alázúduló s úgy is maradt hegyoldalon valami állat lehetett, hiszen hallottam, ahogy elszelel. Időnként mindenféle fenevadak óvatoskodnak be a város szívébe, s éppen a fölöttünk elterülő erdő nyújtja számukra az utat. A velem együtt élő két kutya rájuk se hederít, meglehet, mert a ház elején áll az óljuk, s oda már nem ér az erdő nesze; meglehet, mivel az utcán járók-kelők szüntelen ingert jelentenek számukra, amely ráadásul hangosabb és változatosabb, mint a hátulról érkező. Szelektálnak. A szomszéd szép jószága azonban ingerlékeny: a hegyoldal felől érkeznek hozzá a riasztóbb jelek – úgyhogy ilyenkor én is ébredek. Nyilván a szomszédok, akik az utcafrontra állított házuk első szobájában élnek, az én kutyáim panaszló hangjára riadnak.

Tegnap összeszedtem a maradék diót. Most eszembe jut, hogy a paloznaki kertben is lehullhatott már, illenék fölszedni, megtisztítani. Anyáméknak viszem majd haza, én évek óta nem eszem, nagyobb mennyiségben ég tőle a gyomrom. Talán ma jut majd idő, az óráimra felkészülésen túl, hogy kimenjek a szőlőbe. Amúgy is érdemes áttekintenem a szüretre a helyet, most későn fogom leszedni a szőlőt, november végén, az első fagyok után, hogy jégborom legyen. Úgyhogy hamarabb víztelenítem, téliesítem a kerti lakot, mint hogy szüretelnék; ez apróbb kellemetlenségekkel jár, de a jégborért mindent, dünnyögöm, holott egyszerűen arról van szó, hogy nincs időm. Tegnap éjjelre jöttem haza Brüsszelből, ahová úgyszólván Szófián és Fürstenfelden keresztül érkeztem, csütörtökön előadást tartok az ötvenes évek tanulóiról készült sajtófotókról, majd megyek haza anyámékhoz, hogy két hét múlva Krakkóig átvánszorogjak a szlovák hegyeken. Közben szervizbe viszem a kocsimat, s jó, ha marad időm a szemem állapotát az orvosommal kontrolláltatni.

Éjjel, már ágyban veszem föl a telefont. Benő hív, menjek velük az Adriára vitorlázni. Az idén nem voltam a tengernél, sajog a szívem utána.

A hétvége a halottaké: anyámat és apámat viszem szombaton a medgyesegyháziakhoz, vasárnap pedig a monostorpályiakhoz. Időjárási front szeli ketté a két napot, szabályosan, miként éles kés a puha körtét. Szomorkás ilyenkor minden, s anyám többnyire sír, illetve zokog.

Tegnap Gyulánál megállíttatta az autót, hányingere kélt, azért. De néhány perc után intett, menjünk, ne vesztegessük az időt. A temetőben a sírok között botorkált valamennyit, s leginkább szemmel kutatta az egykor élt kedves rokonokat, nem botozott be a hantokhoz, beton vagy márvány síremlékek közé. Nem merészkedik veszélyes terepre, látom, nem hajlandó vagy nem tudja térdben meghajlítani a lábait, hanem sajátos technikát dolgozott ki az előbbre haladására. Teljes tömegével a botjára támaszkodik, s hol a jobbik bal lábát, hol a tehetetlenebb jobb lábát lendíti oldalra-előre, majd a sarkára helyezi a súlyt. A lépcsőn pedig a korlátba kapaszkodva húzza föl magát. Mintha rossz szavak lépcsőfokain haladna fölfelé, s a betűk hol itt, hol amott omlanának ki cipőtalpa alól. Mintha legújabb szövegeimet látnám: mióta romlott a szemem, ugyancsak megsokasodott a mellégépelés, téves betűleütés, majdhogynem eljutottam a mondataim olvashatatlanságáig.

Gábor telefonál, a veszprémi kórházból. Kétmillió fölé emelkedett a fehérvérsejtje, naponta cserélik-szűrik le a vérét, de ambulánsan kezelik továbbra is. Úgyhogy három hete, hogy nem voltam otthon, sokszor ő etette, ha elszabadult hol a szegedi, hol a helyi kórházból, a kutyákat. Éjjelre jár haza, legyen élet a házban. Szomorkás hangon tudósít, végre felkerült a transzplantációs várólista élére, kérik, mindenkor legyen összekészített csomagja, mert ha értesítik, menten utaznia kell, s nem is tudható, hová. Megjárta már így Milánót, Dubait és Fokföldet is. S gondolja, ez az utolsó esély – ha most sem sikerülne a csontvelő-átültetés, az egészségügy nem foglalkozik többet a sorsával. Az angliai egészségügy már másfél éve nem teszi ezt – amíg nyár elején nem érkezett Magyarországra, saját erejéből s vagyona utolsó morzsáiból építgette magában a reményt.

Mondják, hogy vasárnap reggel értesítik, mennie kell-e Szegedre. Vérképe olyannyira felborult, hogy a bőre alá épített chip állandóan kijelzi a zsebében hordott műszernek: azonnal forduljon kezelőorvosához. Mégis járóbetegként kezelik, ki tudja, milyen gazdasági megfontolásból. Most – megnyugtató ez – vigyáznak rá: az a nénike, akit a pótanyjának nevezett ki, s akihez oly erősen kötődik, mint hívő a szentanyához. Tőle kapja az erőt.

A napokban a kezelőorvosai felajánlották neki, hogy vegye igénybe a kórház pszichológusát. Elkerekedett szemmel perlekedett az orvosokkal, majd pedig velem, hogy ez lenne az a pillanat, amikor föladja a gyógyulásba vetett hitét. Tartása van, és vakhite, oly erős mindkettő, amilyet még senkiben sem érzékeltem. S panaszkodni se hallottam eddig soha. Beszél a kedves embereiről, ámbár egyetlen hozzátartozója sincs, se közel, se távol.

Az ősz utolsó napjára a diófán egyetlen levél sem maradt. Egyedül kotorászom a levelek között, s annyi diót találok, hogy a félméteres átmérőjű cseréptálban púposra halmozom. Azt se mondhatom, hogy gondosan válogatom át az avart, inkább a szememmel keresem a termést, mint a kezemmel. A magas ágyásokat meg sem nézem, valahogy nincs kedvem se a lesárgult árnyékliliom-levelek, se az elhevert, barna gyöngyvirágok levelei, sem pedig az erdei pajzsikák, illetve a törpe bambuszok között vacakolni.

A diófa ezen a napon vált egyszeriben fontossá. Éppen a déli eső előtt, amikor ismét tapasztaltam, mennyire beteg. A levelek között sok elszáradt és lehullt gally akadt, még a fa koronájában elhaltak, s hogy aláhulltak, és szinte lebegve, könnyedén a földre értek, darabjaikra hulltak szét, ujjcsontnyi, már-már súlytalanul könnyű darabokra. Nyáron a levelek elrejtik a leszáradt gallyat, ámbár egy-egy bakonyi vihar után a földet beborítja a lapocskákból álló törmelék, s nemegyszer korhadt, karvastag, de pillesúlyú ágak is szanaszét hevernek. A törzs kérge ugyancsak hasadozik, s a rés alján nedves és pudvás a halódó geszt. Amióta itt lakom, tudom, hogy haldoklik a fa, s el is terveztem nemegyszer, hogy méltó utódot kezdek számára nevelni, de kerülöm, mintha az siettetné a fa pusztulását, a feladatomat. A dió az alsó udvaron áll, s koronájának csúcsa felér a ház tetejének gerincéig, sőt azon is túl. Ha megállok a hegyoldalra kapaszkodó kert keskeny, legfelsőbb teraszán, akkor sem látok el a legmagasabbra tört ága fölött; mondhatom, az én kertem nem síkban, hanem térben terpeszkedik, úgy létezik, s éppen ennek a diófának a jóvoltából.

Gábor mondja, este tízkor, belesírja a telefonkagylóba, a csontvelő-átültetéseket azért nem tudják elvégezni, mert nincs Magyarországon donor. S hogy az orvosa figyelmeztette, a szervezete megkezdte önmaga leépítését. S ma hárommillió-háromszázezernek mutatkozott a fehérvérsejtszáma. Szomorú a hangja, a szavába se merek vágni. Akkor sem, ha hosszan hallgat. A csöndjébe se szólok bele. Nem vágok a csöndjébe, mondogatom magamnak eszelősen, és rettegek. A székem, amelyen ülök, átalakult rettegőszékké. Kihagy a lélegzete, ahogy mondja, dadogja tovább, bele a telefonba – valahonnan Szeged mellől, ahol éppen albérletet talált magának, egyórányira a kórháztól, amely százezres és félmilliós számlákat ad a kezébe hetente, hogy huszonnégy órán belül egyenlítse ki, mert ha nem, nem tudják a kezelését tovább folytatni –, hogy reggel hatkor kelt, s este nyolckor ma is kirakták a kórházból, mert nincs ágy. S reggel ismét mennie muszáj, mert holnap kapja tovább a kemoterápiát. Hányingere van, gyenge, és nem reménykedik, mondja. A klinikán négy ágy van a magafajta betegségre, és mert nincs ott helye, hordja magával a táskában az összes cuccát és iratát, a laptopját és a játékmedvéit, mert bármikor elutazhat a világ azon részébe, ahol donor akad a számára. A medvék közül itt is van néhány, fenn az emeleten, az ágyán, ahol korábban aludt, s ott hagyta. Nem élem az emeleti szobákat, még csak a könyvtáramat sem.

Az asztalomra kikészítem Grechuta CD-jét. A hét végén megvásároltam – mert elutaztam Krakkóba, látni, milyen az első hóesés ott – a Rinek kitűnő zenei boltjában. A Rineken nem történt azóta semmi, hogy augusztusban ott jártam, most is lónak és lovasának beöltözött úr lófrál a tér jobb oldalán, a balon pedig a maga tölcséres szárú csizmájában, pörge kalappal a fején hegyi zsivány áll a maga posztamensén. A galambok pedig hol ide, hol oda repülnek-csapódnak a szürke ég alatt. Holnap, amikor hajnalban megyek le Pécsre – ebben a félévben kedden tanítok ott, s napokra nem is nagyon maradok, annyira nem köt magához már az ottani munkám –, legyen majd mit hallgatnom az éjszakában.

Gábort mégis meglátogattam. Olyan derűs, hogy szinte el sem tudom hinni, rosszul érzi magát. Szédül, gyenge, hány és fosik. Sokat fogyott. Nem tudom mondatokkal megrajzolni, olyan foszlékony, illanékony. Káprázat, méltóság és csupa rettegés ez a fiatalember. Ha tehetem, és fogadja a hívásomat, beszélek vele. És nem látszik rajta, hogy egy hónap alatt tizenhárom kilót vesztett a súlyából. Pedig kifogyott a bőréből.

Tegnap sokat beszélt és sokat nevetett. Látogatója volt, a nénike, akit egykor, nem tudom, miként és miért, anyjának fogadott. Tudom, azért, hogy az egyetlent, aki szereti, ne ijessze meg, ne riassza, ne rémítse.

Gáborról alig tudok valamit, számomra nincs, sosem volt megismerhető múltja. Jelene van, tele rettenettel.

Ezt és így – talán mert fekve és fájdalmától fetrengve – írta, e-mailen:

hat ma csak hanytammeg megy a hasamugy gorcsol mint meg eletemben soha... es mar semm nem jon csak viz

megyek pihenni

faja felej meg kezem labam...

jajj, tegnap este meg nem volt igazan semmi ejjel mar arra ebredtem hogy majd meg fulladok es hanytam

orvost hivtam de hala ma nem vette senki fel a telefont. nem tudom virus vagy egy utohatas a kezelesre

Nyáron, amikor anyámat gondozni három hetet voltam vele, faluszerte azért érdeklődtem, hogy megtudjam, van-e eladó páva, vagy legalábbis él-e még páva a faluban. Gyerekkoromban neveltek, a nagyszüleim rokonságánál is pátyolgattak egy-két madarat: a gangos porta jelképe volt ez a termetes baromfi, s persze csak ott, ahol a kutyát nem tekintették hozzájuk méltónak, finomnak, elegánsnak. A páva harsány, rikácsoló hangja messzire elhallatszik, a madár pedig élénk, figyelmes. Hamarabb és hangosabban figyelmezteti a porta urát, hogy idegen tévedt a birtokra: legyen az szajkó, kóbor eb, avagy kéregető cigány. Mi több, ha arra nevelik, nekiront a területére beférkőzőnek, s éles sarkantyújával, kemény csőrével ahol kárt tud benne okozni, meg is teszi.

Páva azonban csak Pallagon akadt, darabja húszezer forint. Akkor arra gondoltam, hogy akár fürj, akár gyöngytyúk, akár pedig fácán is elég a kertembe, hiszen a kutyák amúgy is őrködnek, csak a meztelencsigákat kell összeszedegetni s a vakondok és pockok járatától kiemelkedő földhányásokat szétkaparni, s minderre e magevők is megfelelnek. A gyöngytyúk is hangos, emlékeztem tanyai életemre, nagy tér kell nekik. A fürj pedig kicsi, nem tudja magát a kutyáimtól megvédeni. Kicsi nevű kutyám tavasz végén rendszeresen összefogdossa s megölve a küszöb elé fekteti a röpképtelen feketerigókat, az ablaküvegnek csapódó s a fűben kótyagosan ébredező seregélyeket, mi több, a vízhez leszálló galamboknak is neki-nekiugrik, ámbár azok a többi madárhoz képest ügyesebbek és figyelmesebbek.

Így aztán a fácánoknál maradok. S a lehetőség, hogy hozzájuk jussak, hamarosan földereng. Valóságosan is: a Himalájából származó, aranyfácán nevet viselő jószágok begye napsárga, s nyaka, farktollának alja és szárnybelseje kárminpiros. Kollégám, az egyetemen orchideáiról ismert cserkészvezető, mint kiderül, madarakat nevel, s a tavasszal sok kisfácánja kelt, s maradt belőlük több kakas.

Kettőt nekem ajándékoz. Apró lyukú dróthálóval elkerítem a terasz alatti, mindig száraz területet, összeszedem, amire évek óta nem akartam vállalkozni, az ott felhalmozódó szemetet, korhadó fát, köves törmeléket, s végül öt-hat négyzetméternyi madárparadicsom alakul ki. Nyáron fedve lesz a terasz és a vasúti talpfákból lerakott járda közti kis dísznövényes által, eltakarják majd, s hűvöst tart az árnyliliom, a sásliliom, az angol rózsa és az időszakonként cserélt növénytövek. Magvat veszek, keveréket, búza, kukorica és repce vegyülékét, egyszerre öt kilót, legalább két hónapra elegendő mennyiséget. S itatót, a madarak káprázatos színű tollruhájához illő sárgát.

Gábor kérdezi, hogy vannak a kutyák.

Mondom, hiányolják.

A fácánokról nem számolok be.

Azokról magammal is néhány nappal később vetek számot. Göteborgban.

Vajon miféle városlátogató lehetek, ha a könyv, amelyet a szálló tulajdonosai a szobámban elhelyeztek – a Biblia és a televízió távkapcsolója mellé –, számomra szinte semmi hasznos információval nem szolgál? Biztos vagyok abban, hogy sem most, öt napon át, sem pedig későbbi életem során nem lesz haszna tudnom, hogy az Ĺhléns Citynek nevezett üzletközpontban a svéd dizájnerek által fejleszett divatcuccok, szépségápolási kellékek, multimediális holmik mekkora mennyisége hozzáférhető a vásárlóknak; hogy a Frex Bank miként tud a sok pénzből még több pénzt csinálni; s hogy az Arkaden divatüzlet, amelynek a kollekcióját egy honlapon szemlélhetem meg, milyen nyitva tartás szerint dolgozik. A portán amúgy megvásárolható albumban többnyire nem városképekre, hanem üzleti reklámra bukkanok. Kulturális információkra a sokféle prospektus között lelek – de a bennük emlegetett múzeumokról, kiállítóhelyekről, műemlékekről vagy táji szépségekről a könyv nem tud. Olyan, mintha ebben a II. Gusztáv Adolf svéd király által 1621-ben alapított városban nem létezne a gazdaságén kívül egyéb kultúra.

Tízkor száll le a repülőgép, s délután háromig, amikor a hotelszoba ajtaját nyitó elektronikus kártyát átnyújtotta az áldott állapotban lévő portásnő, volt idő kiadós városnéző sétára: a csupa téglával, fával s némelykor fémlapokkal burkolt házak és kissé ápolatlan parkok együtteséből álló, lakóparknak tűnő belvárosról meggyőződtem, hogy számomra is lakható. Az egyetem városi épületei vonzóak, az intézetek egytől egyig önálló házban állnak, saját, többnyire elkerített kerttel, nagy parkolóval, ahová a tanárok és a diákok egyként beállhatnak a járművükkel. Nincs nekem semmi kifogásom a város ellen: protestáns lakói semmivel sem hivalkodnak. Ápolt minden épület, évszázadosak, mégis karbantartottak; nagy belmagasságú, hatalmas alapterületű lakásokban élnek, melyek berendezése funkcionális, s mert az ablakokban nem lóg függöny, bármelyikbe benézhetek. Átlátható s akár ellenőrizhető itt minden. A jólét nyilvánvaló, s az árak kétségbeejtően magasak. Ételé, italé, népművészeti tárgyé, villamosé egyként. Csak az utcai toaletté nem: abba, ha szükségem lesz rá, húsz koronáért betérhetek.

Az albumon kívül nincs rossz benyomásom e napon, még a repülést is elviselem, annak ellenére, hogy Budapestről nem közvetlen érkeztem ide, Varsóban leszállt a gép. Göteborg széllel fogadott, barnáspiros házakkal, olyan dombokkal, amelyek oldalát csupasz kőzet alkotja, és néha-néha meginduló, de nyomban meg is szakadó apró, permetszemű esővel. Az utazási láz csökkentésére – amely a gépben, ha éppen légörvénybe kerül, vagy ha meredeken emelkedik, illetve süllyed, könnyen átcsap szorongássá – egy üveg unikumot vásároltam Ferihegyen, s talán egy decit ha elfogyasztottam a két és fél óra alatt.

A repülőgép a belföldi gépek repterére száll le, szittyófoltok és sóvirágszerű, száraz és barna növénykötegek között fut hosszan a betonpályán. Fekete foltos tehenek bámulják a monstrumot, s közben kérődznek. Termetes tisztviselők ellenőrzik az iratokat, a bőrüknek nincs színe, csak valami sápadt hártya borítja arcukon a húst. A városi nők bőre azonban szép: barna vagy sötétre festett. A szeplősök és vörösök is csinálnak valamit az arcukkal, kissé mulatságosak az élénk képükkel, fekete kontúros szemmel, kármin rúzsú ajakkal. Némelyiknek olyan az árnyalata, mint az én egykor volt s kutyáim által elpusztított fácánjaim szárnytollának.

Igen, a fácánok az elutazásom előtt néhány nappal elpusztultak. Előbb az egyik, majd két nap múlva a másik. Kiszabadultak a ketrecükből, s nem kell találgatnom, hogy melyik, mert biztosan Kicsi volt az, aki elkapta őket. Az első madarat meghalva, tollától megfosztva, összerágva, Kicsi pofájából szedem ki: mint egy nagy orsót, úgy fogja, s boldogan járkál a teraszon fel-alá pompás zsákmányával. A másodikból csak egy szárnyhegy és egy láb maradt. Még csak a tollazata sem.

Kicsi nem ad a madaraknak kegyelmet. Eddig azonban egyet sem falt fel, hanem tetemüket a küszöb elé fektette, mintegy nekem szánt ajándékként: ha reggel kilépek, legyen az ajándékától gazdag a napom.

Koromsötétben ébredek, az első pillanatban nem tudom, hol is vagyok. Kitapogatom a mobiltelefonomat, megnézem az időt, fél nyolc előtt van, ideje kelni. Kikandikálok a városra, az utcák takarékosan vannak megvilágítva, az ég azonban olyan csillagtalan sötét, mint őszi éjszakákon otthon. Csendben esik az eső, az autók reflektorától meg-megvilágítva folyadékrétegtől csillognak a falak, fatörzsek és a járókelők számára gránitkőkockákkal kirakott járdarészek. Tegnap figyeltem fel arra, hogy miként az autóutak, a járdák is többnyire betonból öntöttek, de az útkereszteződésekben, ahol az autó-, a kerékpár-, a villamos- és a gyalogosutak keresztezik egymást, az eltérő burkolattal mintegy a helyes irányba vezetik a tekintetet és az embert. A gránitkőkockák – talán mert mély vájatokban ülnek, s a víz elfolyik közülük – a gyalogosokat szolgálják.

Náthás lettem, s a mai nap nem ígér sok jót. Máris megiszom a nátha tüneteit csökkentő italkeveréket, de az orrom továbbra is folyik. Szipogok az ágyban, nem találok a napra megfelelő megoldást. Nincs vízlepergető kabátom. A sötét se aktivizál. Rádiót nem hoztam magammal. Televízióra – hiába terpeszkedik a szobában, az ágyból lehetne nézni – nem vágyom. Otthon van úgy, hogy hetekre nem nyitom ki, annyira nem jut rá kedv- és időmből. Vajon mikor virrad itt, s mikor világosodik meg a város? Tegnap, délután háromkor a félhomály sötét festékétől sötétedtek tovább az amúgy is sötét – barna, sárga, veres, többnyire pasztell árnyalatú – házak. Végtére is olyan lenne, mint amilyenek Rómában? A különbség csupán annyi, de ez elég ahhoz, hogy ne lehessen a két várost semmilyen tekintetben összevetni, hogy amíg délen minden kopott, időálló és avítt, itt csupán ép, sértetlen és tiszta. Ez a világ káoszmentes. A sötétje ellenére az.

Tegnap prostituáltakkal vacsoráztam együtt a vasúti restiben. A szomszéd két asztalból összetolt helyhez egy kismama ült le. Öt talpas poharat hozott magával egy tálcán. A felszolgáló, aki amúgy csak a pultnál szolgálta ki a süteményeiből, meleg ételeiből, italaiból a vendégeket, szénsavas ásványvizet hozott, széttöltötte a poharakba, harmadáig-feléig, ahogy éppen sikeredett. Hamarosan újabb négy lány robbant be: vaníliafagylalt-szőkén, dús keblekkel, s a hideg ellenére oly lengén öltözve, mintha strandra készülnének. Letelepedtek, begyakorlott mozdulatokkal elrendezték a melltartót, blúzt, egyéb hacukákat, hajukat szétteregették, amolyan Botticelli-Venus módra, csupasz hátukon és vállukon. Nagydarab, szőke, kenyérbélfehér húsú lányok, kihívóan öltözve, figyelmet követelően viselkedve. S papírdobozból bort öntött a legszőkébb-legkeblesebb a poharakba, s szívószállal szürcsölték az italt. Élénk társalgásuk ellenére árgus figyelemmel követték a placcon fel-felbukkanó urakat, s nem törődtek sem a félkarú rablók előtt várakozó szerencsejátékosokkal, a vacsorázó, harsogó keleti urakkal, a fel s alá sertepertélő kölykökkel, se velem. Lakkozott körmű ujjaikkal érzékien birizgálták egymás hátát, s néha meg-megtapogatták terhes társuk pocakját, átmasszírozták a nyakát, vállát, görbe csontú, soványka combját is. Majd párokká állva elmentek, egyedül a várandós maradt ott a kiürült poharak felett, a borosdobozzal és egy olajos magvakkal megpúpozott tálkával.

Vacsora végével már kitartóan szitál az eső. Reggelre szomorú ősz lett. A szálloda előtt számkivetett cigarettázók dideregnek, nem viselnek se kabátot, se esőköpenyt, blúzban, ingben, papucsban álldogálnak az esőfogó alatt, s dideregve slukkolják tüdőre a cigarettafüstöt. Amíg a porta mellé elhelyezett számítógépre várok, bámulom a dohányzókat. Mintha páriák lennének: kitaszítottjai saját szenvedélyüknek. A szálloda svéd vendégei észre sem veszik őket, de ha elhaladnak köztük, nem érnek hozzájuk, nincs számukra egyetlen félmosoly vagy akár közönyös mondat sem.

Arra gondolok, afelől gondolkozom, villamossal érdemes bejárni a várost: abban nem ázok bőrig. Avagy vásárolok egy kotonkabátot, amely ugyan nejlonságát nem tagadva suhog és zörög, ezzel szemben nagy a haszna. Ámbár a cipőmre nem húzhatok vízhatlan zacskót. Immár megértem, mint Locke iskolás gyereke a lukas cipő értelmét, hogy miért oly vastag talpú lábbelikben járnak errefelé. A cipő vagy csizma varrásán – mert itt mindenki bőr lábbeliben jár, varrottasban – nem szivároghat át a tócsákba összefolyt, jéghideg csapadék.

A Picasso-kiállítás olyan, amilyen Picassótól várható. Bohócok, cirkusz, majmok – köztük egy szépséges pávián, látni a tekintetén, mily békés jószág. Nekem képről képre fölidéződött a Picasso kalandjai dán játékfilm sok-sok jelenete, így aztán ugyancsak kilógtam az áhítatos tárlatlátogatók közül a nyerítésekkel-röhögésekkel. A kiállításban az a jó, hogy a három terembe, ahol a malagai születésű mester olajképei, pasztelljei, grafikái és nyomatai állíttattak ki, egyszerre csak kétszáz embert, azaz képenként két-két nézőt engednek be: a múzeum előcsarnoka, más kiállításai, de ezen a napon maga Göteborg is, hiszen két hét múlva karácsony, ugyancsak emberektől zsúfolt. Ámbár a göteborgi emberek nem képeznek tömeget. Mindenkinek szép, egyéni és figyelemre méltó arca van.

A Hasselblad Center 2006-os díjazottja David Goldblatt. Kiállításának alapterülete vetekszik Picassóéval – s bizony a látogatók száma, tán mert korlátozás nélkül bemehettek a paravánok közé, magasabb a másik kiállításénál. Goldblatt most bemutatott munkái közül sok-sok régi, híres sorozatának nem egy ismert képe is ott található: az afrikaansok, a dél-afrikai tájképi struktúrák, a munka után hazavánszorgók az 1979–1980-ban készült boksburgi képek köteteiből, szaklapokból ismerősek. Sokak számára azonban csak egyetlen képe által ismert: az anyaméhben ujjacskáját szopó magzatról készültet nincs, aki ne látta volna.

A dél-afrikai Goldblatt minden képével arra emlékeztet, hogy mennyi, de mennyi embernek nincs egyebe, mint a puszta élete. Az irodájában páváskodó kövér néger hivatalnok, a pórázba kapaszkodó, talán a lakása előtt álló középkorú asszony, a kövérkés, alvó gyermek, az összetett kezű alak, akiből csak a keze látható, mind-mind egyetlen helyzetbe-mozdulatba-pillanatba fagyott és oly magányos, mint egy sziklapad résében vegetáló fűszál. És a goldblatti tájak, lakások és tárgyfotók ugyancsak ilyesmik: temető, kősivatag, puszta, ágyban fekvő alak, lakásbelső üresen és tulajdonossal, szobafestők hirdetései és a szobafestők portréi. A végtelenséget érinti a látvány mindegyiken, és mindegyik – amúgy tág pillantást engedő – kép nagyon-nagyon üres.

A botanikuskert felé, a hosszú villamosút mellett, már a külvárosban, barakkszerű épületek. Kívülről ijesztő ez a betonból készített puritánság: de ha benézek az ablakon, a jólétet és az intimitás ezernyi megnyilvánulását látom. Nem akarom elhinni, hogy ekkora ellentét létezhet a külvilágnak mutatott s a belső, a családi életnek tartogatott élet díszletei-kellékei között. A lakáson kívül élő embernek nincs semmi kiterjedése, a bent található pedig tökéletesen kitölti a maga számára fenntartott teret.

A repülést, haza, borral teszem magam számára szenvedéstelenebbé. Sms-t küldök a beszállás előtt B.-nek, s három órával később, hogy működőképes állapotba hozom a mobilomat, Ferihegyen az üzenete fogad.

Azonnal csengetek – szokás szerint –, igen, ismét a földet járom. Több mint másfél év alatt – maguktól, vagy másoktól ellesett módszerekkel – kialakultak kommunikációs szokásaink. Naponta többször telefonálok, és ő is ezt teszi; de csak csengetéssel jelzünk egymásnak. Aztán ha estével megtérünk haza, ő Brüsszelbe, én Veszprémbe, a Skype siet a segítségünkre. A huszonnégy órás ADSL-vonal révén annyit beszélhetünk, amennyit időnk és kedvünk engedélyez, azonban én rendszeresen napokig nem férek a kompjuteremhez, hiszen más-más városokba szólít a munkám. Göteborgban különösen rossz a kapcsolattartásunk – utóbb tudom meg, hogy sem az e-mailje, sem az sms-ei nem érnek utol. Így aztán töredezett és félreértésekben gazdag egymás mellett élésünknek sajátos szakaszába érkezünk.

B. Kölnbe utazott két napra, születésnapot köszönteni.

B. nem csöng vissza. Azt már megszoktam, hogy munkaidőben némán tartja a készülékét, máskor pedig elfelejti, állítja, visszakapcsolni. Vagy dolgozik, vagy zavarná: ennyit sejthetek. Utóbb már találgatni sem akarok, oly sokszor rosszul vélekedek. Már a Kálvin téri, ködben álldogáló pálmákat nézegetem a taxiból, amikor csönget – úgy vélem, a munkája végeztével, valamivel négy előtt. S mert majd csak fél kilenckor jelentkezik ismét, érzékelem, minden figyelmét leköti az egyik ismerősével korábban lezajlott találkozás. Abban a szecessziós kávéházban voltak, tudom meg utóbb, ahol legutolsó brüsszeli napomon mi is ültünk. Talán az egyetlen közép-európai hangulatú kávéház Brüsszelben.

Nem szabadkozik, hogy késik. Én se, amiért nyolckor sms-t küldök, hogy hazaértem.

Közös időnk alatt először érzem, kétszer is, hogy némileg ködös választ ad. Végül is nem tudom, mikor találkozik a ma estére adatott kollégájával, hatkor vagy hétkor, avagy korábban. Mindazokból, amiket a szlovákról elmesél, inkább gondolom, hogy hosszan együtt lehetnek. Másrészt kiderül, hogy noha egyazon munkahelyen dolgoznak, egy cset-oldalon találkoztak, vélhetőleg egy hete.

Gábor egyetlen rövid e-mailt ír a héten, majd később kiderül, hogy a lakáson többször keresett telefonon, én pedig nagyon ritkán tartózkodom ott ezekben a napokban. A repülés után két napon át fejgörccsel fetrengek, keservesen készülök arra a konferenciára, ahol házigazdaként és előadóként is jelen kell lennem. Eszembe sem juthat, idő hiányában, hogy kitartóan keressem. Néhányszor rácsengetek, kinyomja a hívást, sejtem, kezelés alatt állhat, vagy vércsere, vagy valami más.

Este, amikor hívom, a városban vánszorog. Az ünnepi készülődést szemléli. Gyorsan beszél, sokat szeretne elmondani kevés idő alatt, talán a telefonálás árát sokallhatja. Szüntelen financiális problémák veszik körül, s emiatt érzékeny az ilyesmire. Valóban, ha angol biztosítója vagy az orvosok azt fogják tapasztalni, hogy nincs fedezete a számára amúgy általuk javasolt kezelésekre, gond nélkül olyan gyógyítási módokat fognak majd ajánlani, amelyeket, míg volt pénze, nem tettek volna; idővel pedig már majd semmit. Nem tudom, miféle gépezetbe került bele, s minek a nyersanyaga, de azt igen, hogy ez a mechanizmus addig működik, amíg Gábort ki nem fosztja.

Tovább fogyott: tizenöt kilót vesztett. A szervezete a táplálékot nem képes földolgozni.

Joe telefonál – nem sikerül találkoznunk a konferencia ideje alatt: a pécsi szállásom, a többi előadóéval együtt, egy középiskolai kollégiumban volt, s nem hozzá mentem, mint tettem ebben a félévben, pénztárcakímélés okán, éjszakára. Ikertestvérével együtt éppen kocsiban ül, s mennek rákbeteg nővérüket meglátogatni.

B.-nek nem számolok be a legújabb Gáborról. Hiszen két napig nem beszéltünk, így az ő náthája, brüsszeli életének eseményei, étkezése, az ünnepre készületlensége foglal le minket. S hogy kolléganői egyre-másra szülnek, szülnének, illetve szülni fognak.

A december megérkezett. A lépcső tövében a csíkos és húsos levelű, zöldes virágzatú varjúháj elszáradt bokra csupamerő zúzmara. A rózsafa visszahajló, karmos vesszői is kipirosodtak, jeléül, hogy megkapta a fagy, s itt a tél. A varjúháj alatt egyhajtású borostyán tekereg, pettyegetett levelű tüdőfű apró, őszi, szőrös levelei lapulnak a földre, s csak én tudom, hogy a föld alatt, azon a környéken már duzzadnak a kora tavaszi krókuszok. A kert első, földből előbúvó virágai itt, ezen a ponton törnek mindig elő, az első tavaszi napsugárra. Itt olvad el először a hó, apró foltban, de ennyi éppen elég ahhoz, hogy a sáfrány zsákvarrótűszerű levelei átbökjék a talaj fölszínét, és kiemelkedjenek. Nézem a mediterráneumból származó növényeimet: a kenderpálma, a féllábnyi ciprus, a néhány őszi levelet nevelt japáni naspolya mozdulatlanul, szinte kelletlenül áll. Mintha megfagyott volna bennük a vázuk. Egyedül a kikeleti bangita érzi jól most is magát: hatalmas virágrügyei nőttek a fagy előtti napokban, s a legmagasabbra ágaskodó gally ingó hegyén egy rózsaszín csokor bomlott ki, ki tudja, miféle szellemujj nyomán, nem húzom le magamhoz, nincs szükségem még az illatára.

A borostyánt bámulom. Magról kelt, mint a legtöbbje a kertemben. De ezek is, mint a nemesb ültetettek, évekig készülnek arra, hogy meglóduljanak, s végre benőjék a kertfalat vagy a talajt. A szomszéd ház fehér falát tíz év után se voltak hajlandók megmászni, végül kénytelen voltam huzalra vezetett komlót futtatni elé. A komlók harmadik éve élnek itt, terebélyes tövek, idén oly magasra kúsztak, hogy a háztető felém eső lapjának cserepét is eltakarták, alábúttak. Most a cigarettapapír-vékonnyá és átlátszóvá szikkadt levelek peremét csipkéjével körbefehérítette a zúzmara. A borostyánom megmaradt tömény zöldnek: mintha nem ért volna hozzá ujjaival a decemberi hideg, amely, meglehet, a falak tövét még nem fedezte fel a maga számára.

A ház ajtaja s a lépcső másik oldalán a parázsrózsa utolsót bimbózik. Hatalmas, csontfehér szuronyhegy: máskor, ha már ekkora, megkapja a napfény, s a szirmok pereme parázsvörössé színeződik. Olyan halovány most, mint csillagtalan éjjeleken a párába feloldódó kontúrú hold, de az illata változatlan. Bódító, édes és intenzív. A legkisebb szellőre is kicsap a virág sokszirmú edényéből ez az illat, s hosszú időbe telik, amíg megtalálom az okát, mitől érzem mégis a megszokottól eltérőnek. A hideg levegő okozhatja, hogy a buja illat ugyan érdekfeszítő, de zavart kelt.

A tó befagyott, földre fektetett tükör még, este látom benne a holdat és a csillagokat. A kutyák nézik, amit nézek: most képesek megnyalni néhányat, azt, amit a jég széléről elérnek. Máskor a magasban vannak, s oly elérhetetlenek számukra ezek a sárga-fehér-zöld, aprócska fénycsomók.

A tó partján borostyánbokor. Hajtásai közül néhány lecsüng, azok befagytak a jégbe. Fodros levelű változat, a petrezselyemhez hasonlító levélkékkel, bár ősztől az erek vörösesbarnára színeződnek, s markáns mintázatot rajzolnak fel a levéllemezekre. Kusza, girbegurba ágak alkotják a bokrot, szélfútta hatást kelt, s tőle, mivel a víz partján nőddögél közvetlenül, a ráncolatlan vízfelszínt is széltől borzoltnak látom. Amúgy fajtestvéreivel ellentétben nagyon tétován nő, mondhatni, évente egy-két centit.

Akad nálam más lassan növő borostyán is. Némelyik nyúlánkságához akadálynak tűnik a fehér fal. Mások maguktól ilyenek: a mogyoróbokor tövében viaszfehér mintás levelű, szigony alakkal pompázó levelű borostyán évtizede igyekszik, s nem lett terebélyesebb egy lavórnál. A legfagytűrőbbnek tartott Goldheart, amelynek a levélközepén sárga folt van, meg se mozdult: akkora, amekkoraként a cserepéből kiültettem. A keskeny, csillogó, finom mintázatú, friss hajtásaival világoszöld, amúgy mélyzöld lombú Mein Herz, a világoszöld levélmintájú, illetve a tarka levelű, amelynek levélszegélye sárga, éppúgy jól érzi magát, mint a fékezhetetlen himalájai borostyán. Azt Granadából hoztam egykor, gyorsan meggyökeresedett, még abban a vizes vattakötegben, amelyet rátekertem, hogy kibírja a hazafelé buszozás terjedelmes idejét. A kertfal és a szomszédos ház tompaszögű zugába ültettem, a tavat keretező sarokba, ahol a mindig atkás, ritka lombú hamisciprus árválkodott. A fa mögötti falat néhány év alatt befutotta a nagy és kissé mindig alálógó levelű borostyán: idén oly hosszú hajtásokat nevelt, hogy némelyike átbukott a kertfal tetejét képező cserepeken, másokat pedig a házfal előtti drótra vezettem fel. Ezt az egyedet ugyan nem zavarja a vakító, amúgy a kertem ezen alsó, sötét részét jótékonyan kiderítő, szórt fénnyel telítő, hatalmas fal.

Borostyán, borostyán, borostyán az egész kert. A télálló, nagy, itáliai cserepekből szüntelen alákunkorodik egy hajtás, fölmászik a lábazatra, a diófa törzsén kapaszkodik, ott van már a Verocchio angyalkájának lábánál, egészen elfoglalta a bronzszobor posztamensét, benyúlt a Raffay Béla szobrász faragta halcsontváz-forma madáritatóba, s hallom, hogy szürcsöli belőle a vizet, s a hegyoldali terasz középső támfalát, mert megengedtem, belakta. A birs töve körül ólálkodik, nyilván a példán felbuzdulva: előbb a kert bal oldalán egy száradó akácfa törzsét és gallyazatát futotta be egy vadon nőtt tő, s mára hamis, sötétzöld lombkoronát teremtett a számára, majd a jobb oldalon erősen megdőlt, öreg fatörzsre futott fel egy impulzív növény, hogy arrafelé is látható legyen télen is a zöld. A két borostyántól elfoglalt fa, e hegyoldali attraktivitás újabban ősszel különös produkciót jelent. Hirtelen elkezdtek egyenesen növekvő hajtásokat ereszteni, amelyeken a levelek nem karélyosak, s nincsenek rajtuk léggyökerek sem. Szeptemberben zöldessárga virágernyők jelentek meg a merev, elálló hajtásvégeken, a nyárfalevélhez hasonló, férfitenyérnyi levelek fölött nektárdúsan virítottak, s az őszi fényben láthattam, mennyi rovar csapkodott, szárnyalt, cikázott táplálékra lelve körülöttük.

Az ebéd végével ismét rózsát zabáltam: a vaníliapudingot rózsapálinkával és gesztenyedarabokkal készítettem el. Sokkal. S indulok aludni, ebéd utánira, mert éppen Nagyvázsonyban járok. Kinn pedig szitál valami, még nem hó, de már nem is dara.

A Kinizsi-vár lakótornyát mutattam B.-nek, másfél éve volt, turistalátványosság, mondtam neki, érdemes megnéznie, ha arra járunk. A második emeleten, hisz oly magas és sok-sok csigalépcsőn kell fölmenni, már egyedül jártuk a termeket. Az egyik zugban, még csak félhomály se volt, feltépte a nadrágomat, persze, mivel megfontolta, a sliccemnél, s bemutatta, mert addig nem tapasztaltam, s nehogy tudatlanul múljak ki az árnyékvilágból, mi az a mély torok. Szűköltem az élvezettől, s jajongtam, hátha valaki ránk bukkan, de rám szívta magát, s markolta és tekerte egyik kezével a heréimet, s a másikkal a fenekemet gyűrte-szorította. A nyelvére élveztem, s lenyelte. Szájon csókoltam, de ellökött, elkaptam a derekát, hogy az ölébe fúrjam a fejemet, a nyelvemet, de nevetett, és kisiklott a karjaim közül, azt kiabálva, hogy még valaki meglátná. A lakótorony tetején értem utol s kaptam el, ott tepertem le, s dugtam meg, mint mondta, úgy, mint a nyírségi bunkóknak szokása, ha ártatlan kislánypinához fértek váratlanul hozzá. A csókák vijjogtak, zavartuk a költésüket, a hajamból több csomó bánta. S a középkori romban, ahol az oltárkőnél több nem maradt a templomból, leettem a fakereszt alá helyezett vázából a rózsacsokrot.

Szeptember elseje volt, bővében nyíltak a kertekben az illatos rózsák.

Ma pedig december húsz. Tegnap Pécsett fölszámoltam az Iskolakultúra szerkesztőségét. Délután, amikor nehéz töprengés után kiléptem az ajtón, nem voltam képes elköszönni a legközvetlenebb munkatársaimtól, a titkárnőtől és a tördelőszerkesztőtől. S tegnap egész nap nem mertem felhívni Joe-t, holott a szomszédos épületben dolgozott, mert éreztem, nem, tudtam, bizonyosságom volt arról, hogy a nővére meghalt.

Reggel, amikor Joe telefonál, s én már Veszprémben veszem föl a telefont, menten kérdeztem a testvérnénjéről. Meghalt.

A várba menet kutyaugatást hallok: Dugó az, mondom, rég kimúlt pulikutyám. A zebrán azzal a magamkorú férfival tartok, aki rettegett a kutyámtól; de a kutya is, ha csak tehette, megmorogta. Szegénynek alig van orra, csak orrluka. S oldalazva sodorja valami láthatatlan, viharos szél. Évek óta nem látom: megöregedett, s oly csúnyává aszalódott, hogy ebként rettenek meg magam is tőle. Azzal vigasztalódom, hogy az engem ismét emberré visszaalakító kutyám ebben az alakban mégiscsak valami öröklétet kapott: addig biztosan emlékeznek a füstös-fürtös pulira, amíg ez a figura él. Láttam a szemén: nem akart felismerni.

A pulimnak, amíg élek, én vagyok az egyik örökléte.

A várban, ahová vizsgáztatni megyek, köd gomolyog, s az alján kóvályog magányosan a kutyám.

Délután Gábort hívom, hogy mivel B. nem lesz még nálam, karácsony előtt meglátogatnám. Szóhoz se hagy jutni, mondja, olyan helyen van, ahonnan nem tud beszélni. Beszéljünk később, este. Ráhagyom, de hívjon. Nyolckor. Hatkor elkezdem nézni Almodóvar filmjét, a Beszélj hozzát. Nyolckor nem hív. Kilencig bírom. Az üzenetrögzítő szólal csupán meg, közönyös rádióbemondó-tónussal:

Üdvözlöm. Ön a 30 3743554 számot hívta. Őszintén sajnálom, a hívását nem tudtam fogadni. Talán majd később. Addig is egyszerűen: minden jót.

Reggel korán ébredek, a tegnapi nap hetek óta az első, hogy egy szót sem beszélünk B.-vel. Ünnepközelség, persze, nyugtatom magamat, nem mintha ő ilyesmivel foglalkozna: puritán, nagyon nem közép-európai az ünneplésekben. Első közös születésnapján, ami az övé volt, egy köteg rózsával köszöntöttem. Hetekig kóválygott tőle, az örömtől, s attól, hogy sejtette, vagyonnyit fizettem a virágokért. Puritán? De úgy, mintha hegyiparaszt-származék lenne: nincs szeme a táj szépségén túl már semmi másra. Se a kalyibájára, se az ételére, se a társára. Elég neki a kemény kék ég és a megfoghatatlan, kéz közelébe sosem kerülő hegyfokok látványa.

Cseppentek, egyet a jobbik, egyet a rosszabb szemembe. Hasonlatokat keresek a szemem bajára – úgy teszek, mintha nem az én gondom lenne, hanem a szememé. Hűvös, szürke orvosi tekintettel figyelem romlékonyságában megmutatkozó látószervemet, de a torkomban varangyos béka ül. Saját, új, borsónál se nagyobb lencséje nőtt a szememnek, a retina rétegei közé több folyadékcsepp gyűlt, valóban lencsemagnyi, amely a megszokott látványomat a maga módján újabb látvánnyá alakítja át – de kinek? Én azt a másodlagos képecskét, amely inzertálódik a normálisan keletkező képbe, egyelőre nem tudom értelmezni, az agyam is csak arra és úgy képes, hogy jelzi, homályos és torz mindaz, amit észlel: a vásznat leöntő, a látványon szétfutó, majd lefolyó festék.

Ahogy romlok, úgy veszi vissza magát tőlem a világ.

Gábort hívogatom, mígnem délután megérkezik a visszahívást kérő üzenete. Tiltakozik az ellen, hogy meglátogassam, mondja, szombaton nyolcórás infúziót kap majd, azután pedig csak hányni és, reméli, aludni lesz képes. A rákövetkező vasárnapi reggelen pedig, a karácsonyi ünnepek előtt, Kiskunmajsára megy, ahová fogadott anyja, illetve annak családja hívja. Vinném neki az elmaradt ruháit, könyveket, az összes magyarul kiadott Bariccót, a regényesnek csöppet sem mondható Rakovszky Zsuzsa-regényeket, Henry Millert és Nádast, s vettem neki egy falkányi, a szőröktől kifehéredett oszlopkaktuszt is. Hevesen ellenkezik, végül enged, amikor megérti, hogy nem igénylem a vendéglátást, figyelmet, törődést. Valami olyasmit mond, és ez alkata huncut kalandorárnyalatát hangsúlyozza számomra, ámbár félig-meddig magyarázatnak szánja, hogy a saját életét kell egyenesben tartania. Értem, azt hiszem.

Éjjel viszont nem alszom. Nem tudom megúszni, vélem: át kell gondolni, s ha helyére rakni nem is, de értelmezni az Iskolakultúra kimúlását. A veszprémi tanszék dolgainak szétdúlt kazlát. Íróságom lehetetlenségét. Hogyan húzódott vissza a lengedező füst zászlajába kapaszkodó kanócba a láng?

Gáborhoz, bár Szegeden vagyok, nem mehetek be: pénteken este tízkor vették le a gépről, s a vércsere magas lázat okozott számára, így megfigyelés alatt tartották. S másnap reggel is óvták, többek között a látogatói elől is elzárták. Amikor hívtam, föl tudta venni a készüléket, és titokban telefonáltunk.

Kristóféknál vagyok. Kristóf, augusztus után először, immár jól lát: kettős kép helyett egyet. Olvastatom vele kutyasétáltatás közben az álló autókon és a mozgó járműveken a rendszámot. Nincs sikere. De hogy azért, mert a számokat nem látja, avagy mert nem ismeri fel őket? Nem tudom kideríteni. Arra gondolok, lehet, depressziós, de nem merem erről faggatni. Az apját annál inkább – süt róla a tehetetlenség okozta levertség.

Az ünnepek alatt, mint kóbor kutya az erdőn, rosszul alszom. A húgoméknál, ahol ünnepelni összegyűlt a család. Nagy a hőség az alagsorban, Szegeden, a keresztfiaméknál a fürdőszobában felejtettem a pizsamámat, kénytelen vagyok melegítőben aludni. A szivacshoz se vagyok szokva, amely szüntelen besüpped alattam.

Ezzel szemben elolvasom a Beatrix királyné számára szövegezett institutiót. A reneszánsz udvari etikett szerint a Nápolyban született s nyilván a helyi szokásokat közvetítő, alig harmincöt lapos, latinra is lefordított munka értelmében minél alacsonyabb helyet tölt be valaki a társadalmi hierarchiában, annál több a kötöttsége, azaz kötelezettsége – lényegében senkinek sem adatott meg se a saját döntés, se a szabad önmozgás. A fejedelemnek sem, mivel ő a mennyei rendek földi kiteljesítője. Beatrix bizonyosan nem követte teljesen e mű intencióit, anyósával, Szilágyi Erzsébettel sok összezörrenése volt, a magyar nemesek se érthették azt a fajta udvariasságot, amely a dél-itáliai származék asszonyra és kísérőire jellemző volt. Félek, csak a szöveg minden ízületére figyelő utókor számára oly sérthetetlen e munka, a korabeli olvasó szabadabban szemelgetett az utasításai között, mint ahogyan mi véljük.

Anyáméknál, már az ünnepek után. Reggel sötét van, amikor megterítek, kávét és teát főzök, összehordom a karácsonyról maradt étkek közül a reggelire valókat, ha anyámék fölébrednek, ne csak morogjanak rám. Valóban, este, amikor apámmal beszélek, panaszolja, hogy anyám ma egyszer sem mosolygott rá. A húgom már tegnap megjósolta, hogy karácsony után rossz kedve lesz szülőanyánknak.

B. a Keleti pályaudvarra érkezik. Aztán rohan az idő, gyorsabban, mint én, hazafelé, a sztrádán. Egy óra tizenöt perc alatt jutunk el a házig, s kék ég alatt, mintha diószüret lenne, őszies verőfényben.

S majd Pozsony: hogy újabb nyelve legyen, B. egy éve, hogy letette a szlovák nyelvvizsgát, csehül tanul. Rálapoztam a német–cseh szótárára, tiszta piros lapok találhatók benne. Markerrel festi át azokat a cikkelyeket, amelyeket már bevésett a memóriájába. Ősszel láttam: egyetlen olvasással képes megtanulni bármi szót is, s azt tapasztaltam, hogy utóbb aktívan használni tudja mindet. A Gulagról szóló vaskos, cseh nyelvű könyvet kívánta magának. Én pedig bebolyongani egy kiállítást: Pór Bertalan szarvasmarhákról készült vázlatrajzait, amelyeket a Pálffy-palota második emeletén lehet megtekinteni. A másfél hónapra kirakott Pór-anyag önmagában elég, hogy betérjen miattuk az ember. Rajzok és metszetek, de a rajzok mívesebbek, a nagyszerű – s minden antropomorfizálástól mentes – állatrajzok: azokban mindig ott az esetlegességek eredménye.

A Pozsonyi Galéria elegáns kiállításán kezdetben csupán ketten bolyongunk: a teremőrök előttünk haladva kapcsolnak villanyt, s mögöttünk oltogatnak. Fény követi utunkat, s meg-megvilágosodnak egymás után a 14–15. századi felvidéki oltárképek, a parasztképű, bumfordi szentfaragványok, a Markó Károly-féle itáliai tájképek, a Mednyánszkyk, majd jó néhány kitűnő avantgárd munka: a konzervkönyvek, a hiperrealista festmény s Németh Ilona 1994-es installációja. Az utca két oldalán ostorok, amelyek végigcsapdossák a köztük elhaladót. Ami lenyűgözött mindenekelőtt: Martin Krén műve. Meglehet, miként a bennem ébredő érzés, úgy a műfaj sem pontos: egy folyosó két oldalát, mintha lapos római téglákból, egymásra lapjával fektetett könyvekkel fedte el. S a plafont és a padlót tükörrel borítva végtelenné – csillogóan kozmikussá – tágította az amúgy sírkamraszerű teret. S az érzékszervileg az első pillanatokban megtapasztalhatatlan tükör felett olyan pallókeskeny hídon lehetett csak áthaladni, amelyről minden pillanatban a mélységbe zuhanhatsz: a tériszonyos igyekvő alatt szakadék, fölötte hasadék s kétoldalt a szurdok fala, amely könyvgerincekből áll, s rajtuk kisilabizálható nevek és címek. Borges könyvekből előálló univerzuma éledt föl.

Még mindig nagyokat lélegzek az izgalomtól. S a következő teremben ugyancsak akad egy nagy mű: egy pozsonyi utca, háttal egy elhaladó férfi, megfestve. Veronika Rónaiova – a kétesen adatolt katalógus szerint – 1986-ban festette az olajképet, amely – legjobb indulattal – közepes festmény. S 2003-ban, amikor megtalálta végső helyét a palota első emeletén, az érdektelen szobasarokban, közel az ajtóhoz, villanykapcsolókkal, villanyvezeték-dobozokkal és közép-európai slendriánsággal mázolt falon, bizony könnyen érdektelenné silányulhatott volna, ha a képet a festő nem folytatja tovább a falon. S a keretben álló olajfestmény átömlött a falra. A néhány vonallal kontúros nő halad a férfi mellett, alig van teste, kiterjedése. S e mészre sebtében fölvázolt figura körül a falfelület valós dolgai, a villanykapcsoló, a mészrücsök, a szög ugyancsak megfestve. A valóság s a valóság mása, a kép és a kép mása együtt – s ugyanolyan izgalmas makrokozmosz ez, mint a kréni világ.

Rátalált és helyére állt egy festmény. Ilyesmivel ritkán találkozik az ember: sokaknak, járjanak bár szorgosan a kiállításokra, egy egész élet is kevés az ilyesmi megtapasztalásához. Nekem legutóbb Szabados Árpád hatvanadik évére elkészült installációja tűnt ilyennek: akkor a kiállítástermet benépesítő órák álltak meg, egzaktul kijelölve azt az időt és teret, ahol akkor művész és nézők együtt voltunk.

B. egész este változatos testtartással fel-alá sétál: tegnap este fölfedezi mindkét csípője fölött a gerincénél összefutó duzzanatot: nekem ugyan ez nem volt új, minden porcikáját ismerem. Úszógumi – motyogja, mint aki nem felejtett el mégsem magyarul beszélni. Teste öregedésétől pánikba esik, s most igyekszik ledolgozni. Mivel Pozsonyban arra is rájön – mintha ehhez csak mínusz négy fok kellett volna és egy huzatos városkapu –, hogy kezdi elfeledni a magyar nyelvet (nem értette, mi az, hogy lomha, s mi a bárgyú, továbbá), tornamutatványai között Kosztolányit olvas. Néró, a véres költőt. A szebb párbeszédeket deklamálja, lényegében elejétől végig felolvassa nekem a regényt. Miközben magam a frissen megjelent, az antikvitás rózsaszimbólumait taglaló, enyhén pozitivista tanulmánykötetemet forgatom. S közben – gonoszul – odaveti: még szerencse, hogy őutána nem maradhat semmi rosszul megkészített mű. Merthogy a szavak, amelyeket egy fordító használ, ugyancsak gyorsan illannak el. Gyorsabban, mint azon esetekben, ahol nem kell jelen lennie fordítónak.

Joe eltemette a nővérét. Egyedül ment, ahogy az anyja – vagy anyján keresztül a nővére – megkérte. Mondom neki, fogadja el, hogy számukra nincs – nem lehet – saját családja.

Gábor – péntek van – elérhetetlen. Mikor fölveszi a készüléket, csak annyit mond, elfúló lélegzettel, hogy negyven perc múlva hívjam. Hívom: akkor is haladékot kér. S harmadjára is. Mikorra fölveszi, túl van a repülőjegy kifizetésén, s a vámra várnak. Nem tudni, magával viheti-e a laptopját, a ruháit, azaz mindenét. Néhány órája kapta a riasztást, harminc órán belül a Fülöp-szigeteken kell lennie, ahol az éve keresett, sok százezer tetem közül ráakadtak a számára megfelelő donorra. A szegedi kórházból ápolónő utaztatja: ő pedig csövek, folyadékospalackok és drótok hálózata közepén kuporog, s reménykedik, hogy fölengedik a repülőgépre, s hogy Párizsban megvárja a szigetekre tartó repülőjárat, s még a tizennégy órás repülőút után lesz elég ereje ahhoz, hogy az előkészítő vizsgálatokat megcsinálják rajta, s kezdhessék a csontvelő-átültetést. Gábor fatalista. Ami az ő gyógyulását illeti, én is fatalista vagyok.

Balatonalmádi – a tó. Hideg, szürke, néma, de a partnál fecsegni kezdő apró hullámok. Olyan itt minden, mint ez a rettenetes év volt. Úgyhogy Almodóvar-filmet akarok este majd nézni – mondogatom, hogy végül Kim-ki-duk Tavasz, nyár, ősz, tél… és megint tavaszánál kössek ki. Először látom. Ugyanazt érzem, amit Bikácsy Gergely, amikor Rómában egy egész halványlilán, hússzínnel virágzó júdásfa-alléval találkozott. Bikácsy – többször elolvastam könyve zárójelenetét – nem utal arra, hogy vágóhídi jelenet részese s valójában a mediterráneumból eredő civilizációnk kivérzésének a tanúja, de az olvasó mégis ezt érzékeli. Kim-ki-duk hasonlóan tűnékenyen képes az elmúlást, a végső pusztulást ábrázolni: hősei gyors ecsetvonásokkal porózus-száraz kőfelületre írnak, s mire a mondatvégre jutnak, a mondat eleje felszívódott-elpárolgott, máskor pedig a jég itt havas, ott tükrös felületét karcolja meg elolvasható szavaival, hogy mikorra a tavasz kibetűzi, s a mondat értelmét fölfejti, el is olvadjon a jég. Az írásnak – az öröklétet ígérő egyetlen emberi aktusnak – amúgy is nagy szerepe van a filmben. Rendeltetése: vezeklés. S a szöveg(b)en járni is lehet – a tó közepén cölöplábakon álló szentély remetéje a fapallóra vésett mondatokon jár-kel, azon éli életét, amiként a középkori keresztény szerzetesek képesek a szöveg labirintusában bolyongani – és eltévedni!

Alsópere – eddig kimaradt az életemből. A tési szélmalmokat keressük B.-vel Zirc felől, s a Bakony belsején át akarjuk megközelíteni. Alsópere a Nádasdyak vadgazdasága volt – ma is bekerített vadon, közepén arborétummal és egy meszsziről vadászháznak látszó, talán egykori erdei lakkal. A sorompóval elzárt parkolóban hatalmas terepjárók és még hatalmasabb luxusjárgányok. Amúgy az erdő kihalt – egyetlen hegyi kerékpárossal futunk össze, s köszönünk egymásnak illendő módon.

A bükkös rengetege vörhenyes, és zúzmara olvad le a fák gallyáról. Nagy, kásás cseppek pottyannak elénk. A völgyben mesterségesen kialakított dagonyázóhelyek, itatók, a fagyott földben megmaradt a sokféle állat rengeteg nyoma. A károgás irányába tempózunk, a hasadék végén, amikor visszafordulunk, jelenik meg fölöttünk a két nagyhangú, fekete madár. Eddig kétszer láttam hollót, mind a kettő kitömött volt és poros. A szegedi egyetem Állattani Tanszékének tárlójában az egyiket, mindenféle állati eredetű preparátum között. S a másikat Újvidéken, Tolnai Ottó dolgozószobájának polcán, legfelül.

Hattyúk szálltak az égen, hallható volt, ahogy szárnyukkal szelik a levegőt.

S visszafelé a fagallyakon, füveken a vízcsöppek fénnyel telt lyukakat ütöttek. S a meredek hegyoldalban, deréktájon sötéttel bélelt üregek kucorogtak.

Még karácsony előtt, az enyhe időjárás jóvoltából, a fal tövében álldogáló parázsrózsa késő őszről maradt utolsó bimbója elkezdte bontogatni a szirmait. Ez az a több helyet is megtapasztalt rózsatő, amely verőfényben, a sugárzástól megpirult külső szirmaival, érintetlen, belső szirmainak halványságával és parfümillatával csábítja a kertemet látogatókat. Olyan sápadt, amilyen csak egy őrzésben kifáradó arkangyal lehet. Az enyhe télben, még svédországi utazásom előtt nyílt ki utolsó, kései virága.

Részlet egy készülő esszéregényből.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben