×

Konstrukció és rekonstrukció

Gergely Ágnes: Útérintő

Vilcsek Béla

2007 // 12
2007-ben az Artisjus Irodalmi Nagydíjat, elsősorban összegyűjtött verseinek előző évi közreadásáért (értsd: költői életművéért), Gergely Ágnes kapta. Megérdemelten. A június 25-én a Művészetek Palotájában tartott ünnepségen a tavalyi nagydíjas, Ferencz Győző laudációjában a kötet és a költői életmű jellegzetességeként azt emelte ki, hogy „Gergely Ágnes korábban is időről időre nekirugaszkodott, hogy újrafogalmazza költői világát: az elmúlt négy évtizedben hat – más-más szempont szerint – válogatott kötetet adott ki. Vagyis versvilágát nemcsak alakította, hanem folyamatosan átalakította. Kötetei úgy rétegződnek egymásra, ahogy egy városban a különböző korok épületei. Egyszerre folyik konstrukció és rekonstrukció.”

Valójában ez esetben sem annyira összegyűjtött, mint inkább válogatott és több ízben újrafogalmazott versek gyűjteményéről van tehát szó, kiegészítve a legfrissebb költeményekből összeállított válogatással.

Gergely Ágnes egy sajátos (ön)hermeneutikai pozíciót jelöl ki a maga számára, és hasonlóan sajátos (ön)hermeneutikai viszonyt létesít korábbi műveivel. Életművének folyamatos rekonstrukciója során a jelen horizontjáról állandó párbeszédet alakít ki korábbi verseivel és kötetkompozíciójával. A művek szerzője a létet az emberi jelenvalólét (kultúr)története felől ragadja meg, esetében a pályakezdeti személyességet, alanyiságot egyre inkább felváltja a személytelenség, a tárgyias jelleg. A költő vagy költői én pszichológiai bázisától a hatástörténetileg közvetített értelem irányába mozdul el. A hatástörténeti tudatú megértő nyitott arra, hogy a hagyomány tapasztalatként, saját történetisége tapasztalataként, a múltbeli hagyomány mondanivalójaként érvényesüljön a számára. A megértő (a szerző) és a megértendő (a mű) között beszélgetés jellegű viszony alakul ki. Ezzel szoros összefüggésben a versekben jellemzővé válik a műfaji és stílusbeli sokszínűség, megszaporodnak a kultúrtörténeti és irodalmi utalások, rájátszások, növekszik az absztrahálódás, az intellektualizálódás szerepe. A megértő (a szerző) és a megértendő (a mű) közötti folyamatos és soha le nem záruló párbeszéd a befogadótól (az olvasótól) is egy különleges hermeneutikai viszony kialakítását követeli meg. Az lesz az alapvető feladata, hogy a szerzőnek a művével kialakított, folyamatosan változó és összetett viszonyrendszerében a mindenkori eredetiséget meglelje, állandóan újraértelmezze a szerzőt és művét, s tegye mindezt ráadásul oly módon, hogy közben engedje, hogy a szerző és a műve is folytonosan újraértelmezhesse őt.

S hogy mivel érhető el e többszörösen összetett és folyamatosan mozgásban tartott viszonyrendszer problémátlan kialakítása, a lényegében az egész költői életművet tartalmazó gyűjteményes vagy válogatott kötet rendkívüli belső egysége?  Érdemes ebből a szempontból felfigyelni Dérczy Péter fejtegetéseire, amelyek utalnak Gergely Ágnes költészetének egyik legfontosabb sajátosságára, annak szinte a kezdetektől fogva egyöntetű hangnemére, modalitására: e költészetben „valójában mindig azonos modalitással találkozhatunk, ami az értékképzés és főleg az értékvédelem morális attitűdjéhez kapcsolódik. Ezzel a mai magyar költészetben nincs egyedül, noha a kulturális és morális fenyegetettség érzetéből eredeztethető költői utóvédharcokat folytató klasszikus modernség nemzedéke sajnálatosan egyre fogyóban van.” Gergely Ágnes dacosan és következetesen vállalt művészet- és irodalomeszménye a XX. század elejének vagy első felének meghatározó irányzata, a klasszikus vagy esztéta modernség. Az ezredforduló mindenfajta értékképző centrum (hit, mítosz, világnézet) megrendítésére és felszámolására (dekonstruálására) törekvő időszakában makacsul hisz a klasszikus vagy esztéta modernség elveinek követhetőségében: az úgynevezett objektív valóság szerepének háttérbe szorulásában, az én közvetlen megnyilatkozásának és megnyilvánulásának közvetettebbé válásában és mindenekelőtt a művészet szerepének felértékelődésében. (Ha már a világ áttekinthetetlen és kaotikus, legalább a művészet, az irodalom teremtett rendje jelentsen és nyújtson megnyugvást és igazodási pontot.)

Köztudomású, hogy Gergely Ágnes meglehetősen későn kezdte pályáját. Első verseskötete (Ajtófélfámon jel vagy) harmincéves korában, 1963-ban jelenik meg, s újabb másfél évtizedet kell várni arra, hogy a kritikai recepció által egyöntetűen áttörésnek tekinthető Kobaltország című verses regénye megjelenjék. A késedelmes pályakezdésben és az önálló hang megtalálásának elhúzódásában nyilván személyes-egzisztenciális okok is közrejátszottak (otthonuk kifosztásának, apja elhurcolásának és elvesztésének traumája, az ugyancsak politikai okokból történő erőszakos eltávolítása a Színművészeti Főiskoláról, a mindössze egy esztendeig tartó házassága a hatvanas évek elején, a tanári pálya feladásának kényszere stb.), melyekről nyilatkozataiban rendre őszintén be is számol, de nagy valószínűséggel ezeknél is fontosabbak lehettek az elvi-alkotói indokok. Gergely Ágnes pályáján a nagy fordulat akkor következik be, amikor az életmű folyamatos rekonstrukciójának változásaira épülő egyéni alakításmódot sikerül összhangba hoznia a nagy költőelődök, a Nyugat első nemzedéke és még inkább az Újhold klasszikus vagy esztéta modernségének állandó művészet- és irodalomeszményével. Onnantól kezdve azonban folyamatosan és egységesen magasan tartható a „léc”, magabiztosan vállalható akár a korszellemmel vagy a kordivattal való szembefordulás is. Nem véletlen, hogy a mostani, az egész költői életművel számot vető kötet élén egy olyan, úgynevezett vezérvers áll, amelyik éppen ezzel az alapvető alkotói dilemmával néz szembe.

Hálaadás-parafrázis

Szememnek Weöres nyitott új mezőt,
Illyés tanított ízére a dalnak,
és Pilinszky, hogy meg sose hajoljak
a korszellem és a kordivat előtt.

Elkésett időm egén ők lobogtak,
mint fároszok, vezérlő tűzjelek.
A deszka: vers, ezt Ágnes mondta meg,
s Vas Pista, hogy a visszhang is vacoghat.

Negyventől tettem magasra a lécet.
A kicsi térben megidéztem Yeatset.
Ők lánggal égnek, én vagyok az emlék.

Oltárom nincs. A század félhomályán
hat nagy halottat burkol gézbe hálám.
Bárcsak a porban lábnyomuk lehetnék.

Egy évtizeddel korábban adott nyilatkozatában Gergely Ágnes maga rögzíti a költői pályája alakulástörténetében bekövetkezett alapvető változást: „Fiatalkorom Illyés Gyula sugárzásában telt el. Illyés válaszadó költő. Pilinszky János inkább kérdez. Kérdései fölfelé, transzcendens irányban hosszabbodnak. Az évek múlásával egyre inkább közöm lett ezekhez a kérdőjelekhez, egyre bensőségesebben a magaméinak éreztem őket. Úgy adtak biztonságot, ahogyan az ősi imádság, amely megkérdezi, mi az ember. Erre a kérdésre a válasz a lehelet, az árnyék, a növény felől közelít. De a kérdésben több van. A kérdés így hangzik: Istenem, mi az ember, hogy tudomást veszel róla? Ennek a tudomásulvételnek a nyomvonalán jutottam el később Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Rába György, Tóth Eszter, Weöres Sándor költészetéhez.” Gergely mindenekelőtt az Újhold örököse. Számára az írás humánus és morális tett, a vers klasszikusan zárt, tiszta és természetes költőiség, versbeszéde – Kenyeres Zoltán találó kifejezésével – elvont tárgyiasság. „A régtől létező tárgyias költészet elnevezése arra vonatkozott – szól az irodalomtörténész pontos meghatározása –, hogy a tárgy feldolgozásakor a költő igyekezett a versből kiszűrni minden értékviszonylagosságot teremtő szubjektivitást, az elvontság pedig arra utalt, hogy a látványszerűen, empirikusan létező tárgy filozófiai értelemben vett lényegsíkjait próbálta megragadni, mégpedig a líra antropomorfizáló, humanizáló természetéhez illő etikai vonatkozásban.” Válaszadás helyett kérdés tehát, szubjektivitás helyett objektivitásra törekvés, látvány és empíria mellett a filozofikus, humanizáló és etikai vonatkozások, a lehelet, az árnyék és a növény bizonyossága.

Gergely Ágnes költői portréjának megrajzolásakor Buda Attila úgy dönt, hogy a magyar irodalomtörténeti hagyományban megszokott vagy az elsődlegesen a kronologikus-életrajzi vagy a tematikus-esztétikai jegyekre figyelő megközelítés helyett a két megközelítési módot együttesen érvényesíti, s az életművet kötetkompozíciók szerint tárgyalja. Mint írja, „ezt a szempontot leginkább azon költők esetében lehet érvényesíteni, akik tudatosan felépített ciklusokat és rendszerbe szerkesztett köteteket adtak/adnak közre, s az egyes verseken túl a kötetegésszel is van üzenetük, mert fontosnak tartanak egy olyan, több fokozatban megnyilvánuló értelmi-érzelmi hálózatot, amelyet az általuk létrehozott, vers fölötti struktúra közvetít. E költői alkat első modern megtestesítője Charles Baudelaire volt, a XX. század magyar irodalmából pedig Ady Endre és Babits Mihály nevét kell itt említeni, s jelesül ilyen alkotó az 1933-ban született Gergely Ágnes is. Munkásságában nem az időrend, hanem a pályaív szempontjából centrális szerepe van az 1978-ban megjelent Kobaltország című kötetnek, amelyhez és amelytől sok szál vezet egy pontba sűrítve múltat s megelőlegezve a lehetséges jövőt.” S valóban, Gergely Ágnes mostani kötetében is finoman, alig észrevehetően, de rendkívüli tudatossággal szerkeszt, egyúttal további körültekintést és erőfeszítést követel olvasótól és értelmezőtől egyaránt. Könyvének első felét egyértelműen a Kobaltország három tételben közreadott anyaga köré szervezi, eléje és utána két-két fejezetből álló, egyenként mintegy harmincoldalnyi, erősen megrostált válogatást ad közre a nagy pályafordulatot jelentő mű előzményeiből és hátteréből. A könyv első fele tehát pontosan értelmezhető a kötetkompozíciós elvnek megfelelően. Ezt követően azonban az utóbbi két évtized termése már nem a korábbi kötetek rendje vagy elve szerint jelenik meg, azok nem is őrzik meg a korábbi kötetcímeket. Egységesen tizenöt-húsz oldalnyi rövid ciklusok sorakoznak szép egymásutánban (nemritkán egykor félbehagyott vagy nem eléggé kidolgozottnak vélt szálakat-motívumokat friss versekkel kiegészítve), melyek egyszerre követik a kronologikus és/vagy a tematikus rendet. A kötet összeállítója sok esetben hónapra pontosan megadja a művek keletkezési dátumát, ezzel is segítséget nyújtva a pálya belső formálódásának, mozgásirányainak követésében. Mindenesetre konstrukciónak és rekonstrukciónak, kronológiának és tematikának ez a bonyolult együtthatása, egymásra rétegződése a kritikust is arra bátorítja, hogy a korábban egy kötettel kapcsolatos megállapításait megpróbálja az egész költői életműre vonatkoztatni.

A korábbi elemzések talán legfontosabb tanulsága az volt, hogy Gergely Ágnes költői alapállása, illetve konstrukciós elve a Kobaltországot követő negyedszázadban tulajdonképpen három fogalommal írható le. Ez a három fogalom: a tárgyilagosság, a tárgyiasság és a tárgyiság. A tárgyilagosság azt a művészi meggyőződést jelenti, hogy az alkotó elsődlegesen nem saját szubjektív egyéniségének, személyes mondandójának vagy üzenetének megfogalmazásában és annak az olvasóhoz való direkt és azonnali eljuttatásában érdekelt. Személyiségét nem közvetlenül fejezi ki, hanem tárgyiasított formában, a szellemi és nyelvi képességek egységét megteremtve, alakítástechnikai gyakorlatában a Gergely Ágnes számára oly kedves angolszász (új) kritika által meghonosított, úgynevezett objektív kölcsönösség (objective correlative) elvét követve. Az írónak eszerint nem érzelem vagy gondolat kifejezésére kell törekednie, hanem médiumként, elszemélytelenedve hagynia kell, hogy az egyénen túli élménytartalmak művében egységbe rendeződjenek, objektiválódjanak, valamely alkalmas tárgyra lelve. Miként azt az irányzat vezéralakja, T. S. Eliot Hagyomány és egyéniség című tanulmányában írja: „én azt állítom, hogy a költő nem azért költő, hogy »személyiségét« kifejezze, hanem hogy a költő sajátos médium (és csakis médium, nem pedig személyiség), amely médiumban benyomások és élmények sajátos és váratlan módon kombinálódnak. Benyomások és élmények, melyek ugyancsak fontosak lehetnek a költő személye számára, nem szerepelnek költészetében; és mindaz, ami költészete lényegét teszi ki: elhanyagolható mennyiségek a költő személyes életében… Egy költő általában nem azért figyelemre méltó vagy érdekes, mert egyéni élményei vannak, vagy ilyen-olyan emóciói, melyeket élete eseményei provokáltak. Egyéni emóciók lehetnek szimplák, keservesek, laposak… A költő feladata nem »új érzések felfedezésében« áll – a költőnek közönséges érzésekkel kell dolgoznia, de ezeket úgy kell költészetté alakítania, hogy olyan művészi érzéseket ébresszen, melyeknek semmi közük az élmények átéltségéhez. Így olyan emóciók, melyeket a valóságban sosem élt át, éppoly jó szolgálatot fognak tenni művének, mint azok, melyekben napról napra él… A költő élményeit nem »felidézi« – ezek az élmények legfeljebb abból a szempontból egyesülnek »csöndben«, hogy a költő passzívan várja az egyesülés pillanatát… A költészet nem a szenvedélyek zsilipjeinek felnyitásából áll, hanem elzárásából; a költészet nem a személyiség kifejezése, hanem a személyiség elkerülése (escape). Az persze magától értetődik, hogy csupán azok tudják, miben áll ez az »elkerülés«, akiknek van személyiségük, és van személyes élményük.” Ez a költői attitűd a világot egységes érzékelésmóddal, sokoldalú és átfogó érzékeléssel tételezi, s a versben is érzésnek és gondolatnak, érzéki tapasztalatnak és intellektuális reflexiónak egyfajta, még osztatlan egységét, egybeolvasztását követeli meg. Gondolat és élmény, intellektuális tartalom és költőiség, kép és jelentés nem válhat külön egymástól, mert az szükségszerűen az egységes érzékelésmód széttagolódásához (dissociation of sensibility) vezetne. Élménynek és érzésnek, gondolatnak és érzelemnek költőileg objektivált, tárgyiasított módon kell megjelennie, s ez a követelmény az alkotói folyamat döntő fontosságú mozzanatává avatja a megfelelő költői tárgy megválasztását, az egységes érzékelésmód tárgyiasításának fázisát. Ismét Eliotot idézve: „Az érzelemnek művészi formában való kifejezése csakis a »megfelelő tárgy« megtalálása révén lehetséges; vagyis olyan tárgycsoportra, helyzetre, eseménysorra lelvén, mely ennek a bizonyos érzelemnek a formulája lesz; mégpedig úgy, hogy amint a szükségképpen érzéki élményt eredményező külső tények adottak, közvetlenül fölkeltik az érzelmet.” A szerző szerepének átértékelését követően természetesen be kell következnie a műalkotás átértékelésének is. A XIX. és a XX. század fordulójának szépségkultusza, érzelgőssége és moralizálása helyett az objektív kölcsönösség révén egyetlen képbe, egyszerre érzelmi és gondolati csomópontba kell sűríteni élményt és benyomást. Ez a középpont a kép (image), amely nem díszítőeleme a versnek, nem valamely eszme kifejezője, hanem „csomópont vagy sugárzó agglomerátum”, vagyis egyszerre értelmi és érzelmi felvillanás, összevillanás egyetlen lecsupaszított mozzanatban. („Az »image« az, ami ugyanazon időpillanatban prezentál egy intellektuális és érzelmi komplexumot.”) Végül a szerzői szerep és a műalkotás jellegének átértékelése után be kell következnie a kritikusi vagy az olvasói szerep átértékelésének is. Az olvasónak vagy kritikusnak ezentúl nem a szerzői szándékot vagy a saját érzéseit kell kutatnia, hanem szigorúan, tisztán, objektíven csakis a műre szabad koncentrálnia, amolyan gyümölcsfacsaró gép módjára, minden csepp értelmet ki kell facsarnia a szövegből a szoros olvasat/olvasás (close reading) révén.

Gergely Ágnes kötetének olvasója vagy kritikusa az image-eknek végtelen sorával találkozhat. Image lehet nála például akár a különféle foglalkozások vagy éppen női szerepek képviselőiből összeállított arcképcsarnok (Cinterem 1–16; A túlsó part 1–3), művészek, művészeti ágak, stílusirányok megszólítása (Hódolat Chagallnak; Chaplin kontra Chaplin; Romantika; Szecesszió; Barokk,; A boldog festő; Sinfonietta; Gershwin; Rondó capriccioso 1–5), egy különleges műfaji keret megválasztása (Johanna 1–15; Kilenc haiku; Halálhaiku; Elégia egy tükörképről; Kis rondó Salvador Dalí modorában; A lélek négy kerékre jár 1–4; Credo; Rapszódia éjfélkor; Rapszódia egy állomáson; Rapszódia a születésnapomra; Magánszonettek; Rapszódia a szabadságról; Rekviem egy mézmadárért; Tizennégy triolett; Változat balladára; Balladák Robert Browning témáira 1–3; Zilált térség: hat limerick; Rekviem egy évszázadért; Johanna visszagondol 1–15), valamely kedves költő alakjának, versének, verssorának megidézése (Négy nekrológ; Három külföldi költő; Babits után; Identitás 1–3; In. memoriam J. A.; William Butler Yeats imádkozik; Az Ágnes asszony költőjéhez; Visszfények 1–4; József Attila-motívumok 1–2; Keats/Szabó Lőrinc egy sorára; Keats/Vas István egy sorára; Íróhalál; A Gare de l’Esten; Egy régi vers visszhangja; Az ifjú agg; Mit jelent; Dylan emléke), történelmi alak vagy esemény előhívása (Zrínyi Miklóshoz; Challoner tizedes Karthágó romjain; Izabella és Ferdinánd; Trója; Egy kínai császárnéra), egy hazai vagy külföldi utazáson látott műemlék, tárgy vagy tájkép (Utazás Eurázsiában; Egy útszéli fogadóra; Temető Pannóniában; Pápua-Új Guinea; Három gésa egy régi porcelánon; Tárgyak az elsüllyedt hajóról; Elégia Christopher Okigbo képeire; A ház; London; Firenze nehéz napjai; Egy firenzei konyhában; Japán-tenger, sötétedéskor; Itáliai versek 1–11), és sorolhatnánk valóban a végtelenségig.

Egyetlen konkrét példa arra, hogy a megfelelő image megválasztása után miként történik annak Gergely Ágnes műhelyében a verssé formálása. A Bartók-koncert a pesti Broadwayn című vers egy hajdani zeneakadémiai koncert emlékét idézi fel. Korábban ez a vers egy kötet egyszerű betétdarabja volt, most a kilencvenes évek közepének versterméséről számot adó ciklus címadó költeményévé lép elő. Az image tartalmát vagy kiváltó okát a vers felütésében azonnal megjelenő „átok vagy taps? Nem számít most már”, a „fönn és lenn átértelmeződik” kettőssége jelenti. A versvilágban nem fontos immár a szűkebb és tágabb nagyközönség ellenérzése, a korszak egyik legnagyobb zeneszerzőjét az ország elhagyására késztető intrika. Mai (költői) nézőpontból nézve egyetlen dolog a lényeges, hogy a „négy vonó rajzán fölsziromlik / a csontváz-tiszta gondolat”. S természetesen az, hogy ennek az idő- és térbeli fönt és lentnek a megjelenítésével a legszemélyesebb érzés, a leggyötrőbb gondolat közvetett kifejeződése is lehetségessé válik. (A verszárlat két strófájába sűrített kettős időszembesítés, a több mint féltucatnyi kérdésre adott lakonikus hármas válasz, amelyből kettő birtokjellel ellátott, a harmadik viszont csak formailag az, vagy a kérdőjelek utáni kisbetűs folytatás, mely önmagában is a szeretve tisztelt és követett XX. század elejének helyesírási szabályát, többek között Babits írásmódját követi, nos, mindezek a megoldások már a költői bravúr kategóriájába tartoznak.)

[…] Tizenöt éve, hogy New Yorkban
elfogytál. És akivel itt
hallgattalak, huszonnégy éve
lesz a végső szívrohamig –

s nekem? halálom? cigarettám?
Broadwaym? sikerem? életem?
csontvázam? lefosztott fenyőfám?
Áldásom. Átkom. Betlehem.

„Mindezt rövidebben úgy is lehetne mondani – ezekkel a szavakkal foglalja össze mondandóját Ferencz Győző bevezetőben idézett ünnepi laudációjában –, hogy Gergely Ágnes tárgyias lírát művel. Minden költői eszköz azt a célt szolgálja nála, hogy felépítse szavakból azt a világot – országot, várost, házat –, amelyet aztán megoszthat olvasójával. Ezért ellenőrzi folyamatosan a vers működését, a nyelv működését, ezért az a sok utalás az éppen épülő-készülő műre. De az eltávolító műgond, utalások bonyolult rendszere, a hangok játékos sokfélesége csak kiemeli lírájának sérülékeny és fájdalmas személyességét, amely verseinek mélyebb rétegében szólal meg. Alig van fogható jele, nagyon oda kell figyelni. De az éles képi váltások, hirtelen elhallgatások, szaggatott megszólalások, merész ellenpontok mind-mind valami olyasmire mutatnak, ami – legalábbis szavakkal – nincs megfogalmazva a versben, de ami épp a vágások és elhallgatások résein át a versen túlról megjelenik, megmutatja magát, van.” Nyugodtak lehetünk. Az Artisjus Irodalmi Nagydíja 2007-ben jó kezekbe került. (Argumentum Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben