Főhajtás VII.

Muráti, Murcsi, Murati

Volt egy évtized, 1934 és 1944 között, amikor Magyarországon mindenki tudta, kicsoda Muráti Lili, „a” Muráti, később a Murcsi. Aztán majd fél évszázadig a nevét sem illett, nem is volt szabad leírni. Filmjei eltűntek a mozikból, és nemzedékek nőttek fel úgy (és tanultak magyar filmtörténetet), hogy nem láttak egyetlenegy olyan régi filmet sem, amelyben Muráti Lili játszott.

Többnyire bájos bárgyúságokat, kacagtató torzképeket, szórakoztató édességeket gyártottak Magyarországon a mozisok a hangosfilm első évtizedében, és a „filmszínésznők” majd mind szövegfelmondó, illedelmes, szőke szépkislányok voltak. A kivételek közül is kitűnik Muráti Lili. Több mint fél évszázad telt el filmjei elkészülte óta, s ezekben a hatvan-hetven éves, régi mozidarabokban elbűvölő nőiességével, fanyar humorával, kiszámíthatatlan mozdulataival, tekintetében rejlő titokzatosságával ma is feledtetni tudja a történetek avíttasságát, a forgatókönyvek hebehurgya logikátlanságait, a filmek butácska közhelyeket sugalló „mondanivalóját”.

Muráti Lili, a színésznő a harmincas években jelenség. Nem csupán a kor, de az utókor számára is nehezen megfejthető, alig-alig értelmezhető. Színpadi fellépéseiről gyatra fotók, lelkendező kritikák és megszépítő emlékek maradtak ránk, de filmjeit ma is meg lehet nézni: a színésznő ma is izgalmas „jelenség”.

Érdemes elgondolkodni azon: mitől lett filmsztár Muráti Lili a múlt század harmincas éveiben, mit jelentett sztárnak lenni a háború felé sodródó Magyarországon, s vajon miképpen lehetséges az, hogy a páratlan színészi tehetség képes volt magába sűríteni a kor minden ellentmondását úgy, hogy aztán fél évszázad múltán játéka és személyisége pontos tükre, élvezetes tükörképe lehet egy korszak minden értékének és értéktelenségének?

Muráti Lili 1944 karácsonyán tűnt el Magyarország életéből. Amikor egy ország hullik a szakadékba, a rosszal együtt a jó is megsemmisül.

(Hamlet halálán merengve Goethe így fogalmazott: „A gonosz elesik a jóval együtt. Egy nemzedéket lekaszálnak, a másik kisarjad.”)

Muráti Lili és férje, Vaszary János 1944 karácsonyán indult el Nyugatra. Menekültek a háború, az orosz megszállás, az ostrom borzalmai elől. Autójuk tönkremegy, gyalog bandukolnak visszafelé, újra és újra letartóztatják őket az oroszok. Napokig üldögélnek sötét pincékben, hideg kamrákban, alkalmi börtönökben; egy kommunista magyar rendőr szabályosan „kilopja” az oroszok fogságából, és egy elhagyott villa kertjében akarja főbe lőni őket, de Muráti Lili – színésznő: átéli a drámai helyzetet – sikoltozni kezd, az emberek odacsődülnek, koszos kabátjában, kócosan, mosdatlanul, a sárban toporogva is felismerik a népszerű színésznőt: megmenekülnek. GPU-tisztek vallatják a házaspárt, valójában nem tudják, mivel vádolható a színésznő és az író. De a kommunista újságok már másról sem írnak, mint a nyilas Murátiról, a fasiszta Vaszaryról.

Egy kommunista számára mindenki fasiszta, aki nem kommunista – Vaszary János ezt a saját bőrén tapasztalja meg 1945 januárjában-februárjában.

„A kapitány kezet rázott velem, és hellyel kínált meg.

Elsősorban az érdekelte, hogy mint író melyik politikai párt érdekeit szolgáltam. Megmagyaráztam neki, hogy nálunk az írók nem szoktak politikai érdekeket szolgálni. Ezen nagyon csodálkozott és nem hitte el.

– Az irodalom politika. Minden író politikus. Maga is.

– Nem.

– Úgy? Szolgálta maga a kommunista párt érdekeit mint író?

– Nem.

– Tehát mégis politizált azzal, hogy nem szolgálta a kommunista érdekeket. Tehát fasiszta.

Ez ellen az okoskodás ellen nem lehet érvelni.”

(Tíz évvel későbbi történet a szovjetek által megszállt magyar Parlamentben, 1956. november 4-én: „A tábornok átment a miniszterek másik csoportjához. Majlát Jolán is ott volt, és ott megkérdezte, hogy ki az a Bibó miniszter. Mondták, hogy ő a Nagy Imre-kormány egyik tagja. Kérdezte, hogy tehát fasiszta. Majlát Jolán mondta, hogy nem fasiszta. Akkor kommunista? Majlát Jolán megismételte, hogy nem kommunista. Akkor fasiszta, mondta a tábornok.”)

Ha fasisztának bélyegez valakit egy kommunista, az ellen nincs apelláta. S ha egy gyilkos indulatú kommunista nevez valakit fasisztának, akkor jobb menekülni, mint megijedni – ezt 1945 első napjaiban értette meg Muráti Lili és Vaszary János.

Menekültek. Mindenüket elveszítve, rongyosan, néha mezítláb a hóban, de mindenütt barátok, rajongók, ismerősök és ismeretlenek segítették őket. Menekültek a pokolból: nem voltak fasiszták, nem voltak kommunisták – emberek akartak maradni.

Megmenekültek.

Kettétört az életük. Átmenetileg.

Mondják: a színész csak anyanyelvén színész. A hazájából menekülő aktor a világ másik felén lehet remek telekügynök, ügyes fogorvos asszisztens vagy bájos kalapárus, de színész aligha. Maradnak a baráti összejöveteleken s a menekült sorstársak előtti fellépések, ünnepi szavalások, jótékony célú színielőadások.

A kivétel erősíti a szabályt. Muráti Lili négy év hányattatás után Spanyolországban újra színpadra lép. Kezdetben még töri a spanyol nyelvet, szerepei szerint is ezt kell tennie, de egy-két év, s a hajdani magyar filmsztárból ízig-végig spanyol színésznő lesz: Lili Murati. Napi két előadás, este kilenckor és tizenegykor, s ha a darabnak sikere van, az előadással akár évekig turnézhatnak Spanyolország-szerte.

Muráti Lili új hazára talált. Tizenkét évig volt magyar, több mint negyven évig spanyol színésznő.

Volt egy különleges tulajdonsága: tudott felejteni.

Az nem meglepő, ha egy színésznő nem emlékszik pontosan arra, mikor született. Muráti Lili sem emlékezett. Aztán már az emlékezők sem akartak emlékezni. 1999-ben megünnepelték 85. születésnapját (mert az egyik lexikon szerint 1914-ben született), aztán három év múlva, 2002-ben tisztelői körében tűzijátékos ünnepléssel köszöntöttük az Uránia Filmszínházban 90. születésnapja alkalmából. (A másik színházi lexikon szerint viszont 1911-ben született.) Biztos, hogy Bárdos Artúr felfedezettjeként, 1932-ben lépett először színpadra: a Tűzmadár című Zilahy Lajos-darabban roppant sikere volt. Az 1914-es születési dátum ehhez illeszkedik: tizennyolc éves korában aratta első színpadi sikerét. Hogy érettségi után mikor járt Rákosi Szidi Színiiskolájába, s mikor dolgozott, az rejtély. Ha viszont valóban 1911-ben (netán 1912-ben) született, akkor igaza van az 1909-ben született Mezei Máriának, aki azt állítja: Muráti Lili a szegedi Szent Erzsébet gimnáziumban kettővel alatta járt. Mezei Mária 1928-ban érettségizett, Muráti Lili ezek szerint 1930-ban. Muráti Lili hatvanévesen tizenöt évet tagadott le életkorából, nyolcvanöt éves korában hármat, kilencvenéves korában már csak egyet. De ha élne, idén biztos azzal dicsekedne: Édesem, mindjárt százéves leszek!

Színésznő volt: ragaszkodott a személyiségét körülölelő szivárványtarka legendákhoz.

Spanyol állampolgárként a hetvenes években jött először haza – úgy mondta: Magyarországra –, s boldog volt, amikor egy öreg taxisofőr felismerte. Muráti Lili nem ismerte föl a Vígszínházat, a legfontosabb utcaneveket is elfelejtette, s néha bajban volt, ha magyarul kellett megszólalnia, de minden pillanatban rendkívül tehetséges színésznő volt: negyvenévi távollét után is tudta, hogyan kell hülyét csinálni a hatalombitorló kommunista mitugrászokból.

A nyolcvanas évek derekán a szabadság-hegyi Jókai Klubban szerveztek fellépést számára. Újsághír is megjelent, a barátok is terjesztették: zsúfolásig megtelt a terem.

Kezdés előtt néhány perccel telefonon hívják az üzletvezetőt a pártközpontból. Utasítás, parancs: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának illetékese nem engedélyezi, hogy Muráti Lili színpadra lépjen. Ezt valaki a néma csendben ülő közönségnek bejelenti. Muráti Lili megáll a terem végében lévő magas dobogó, a színpad előtt, és mint szófogadó jó kislány, mindenkit megnyugtat: ha a kommunisták nem engedélyezik, hogy színpadra lépjen, ő tudomásul veszi, és nem lép színpadra.

Nem lépett színpadra. A színpad előtt, a közönség között, másfél óráig állva mesélt, beszélt, énekelt.

Arról nem szól a fáma: másnap kit ütött meg a guta a pártközpontban.

Muráti Lilit személyesen egy szállodai szobában ismertem meg 2002 szeptemberében. Író, színházi ember – mutatott be atyai barátom, Lelbach János, Mezei Mária férje. Muráti Lili először aznap vásárolt bundáját mutatta meg (szomorú tény: olcsó műszőr bunda volt!), aztán a róla készült friss fényképeket. Kettőt kiválasztott, dedikálta.

– Melyik filmemet látta?

Soroltam. Összehúzott szemmel hallgatta. Boldog volt.

Roppantul élvezte a születésnapi ünneplést. 2002. szeptember 26-án baráti társaságban – a meghívottak zsúfolásig megtöltötték a hangulatos vendéglőt – jókedvűen káposztás cvekedlit falatoztunk. „Számomra kéthetes magyarországi látogatásom legfontosabb eseménye ez lesz, hiszen itt üdvözölhetem mindazokat, akik emlékeznek rám. Muráti Lili.”

– Megöregedtem… – kezdtem el egy mondatot, de Muráti Lili félbeszakított: Hogy mondhat ilyen marhaságot, maga taknyos. Még hogy öregség, olyan nincs is!

Ebben maradtunk, végtére is csak két napja ismert. És annyit tudott rólam: emlékszem rá, és szeretem a filmjeit.

Egy évvel később, már Muráti Lili halála után kaptam meg Lelbach Jánostól Muráti Lili Mezei Máriának írott néhány levelét.

Az 1978. november 26-án született, töredezett helyesírású vallomás számomra bepillantást engedett egy különleges, nehezen megfejthető, ellentmondásos, vonzó és taszító, elbűvölő és idegesítő, őszinte és hazudozó színésznő egyéniségének titkaiba.

Harminc évig fiók mélyén pihent e levél – üzenet az utókornak.

„Gyönyörűen írsz. Olyan szépen, hogy el kell hinni mindent, amit mondasz. Nekem ez mind távoli, mert én nem élek belső életet. Soha nem gondolkozom a jövőm felett. Soha nem gondolkozom a jövőmön, az életemen, amit tettem és amit nem tettem, nem kínoznak az emlékek. Soha nem szerettem annyira, hogy egy hétnél tovább tudtam volna szenvedni. Elment mellettem az élet, és énnekem nincsenek emlékeim. Nehezen emlékszem dolgokra, amik történtek. Nem emlékszem semmire. Most régi Színházi Életeket vettem elő, és abban is láttam, hogy Te és én együtt játszottunk, se a darabra, sem az előadásra nem emlékeztem. Megesküdtem volna akárkinek, hogy sohasem játszottunk együtt. Azt sem tudtam, hogy hol és mikor és kivel szerepeltem. Lassan kezdek visszaemlékezni dolgokra, de csak egész homályosan. Veled kapcsolatos emlékeim inkább szegedi iskolai emlékek. De azokra is csak felületesen. Lehet, hogy ez egy ajándék a jó Istentől, de lehet, hogy egy büntetés. Emlékek nélkül élni talán szinte hihetetlen, de hidd el, hogy nem túlzok. Itten sokszor jön hozzám egy színész, és azt mondja, hogy játszott a társulatomban két évig, és én nem emlékszem rá egyáltalában, mintha sohasem láttam volna. Így vagyok mindennel. Ne hidd, hogy csak a pesti lakásaimra nem emlékszem, de az itteniekre sem. Sem szerelmeimre, sem régi barátaimra sem. Nem értem magam. Irigykedve gondolok Rád, hogy te tudsz élni velük. Talán velem az van, hogy én menekülök minden elől, ami elmúlt.”

Muráti Lili színésznő volt: a pillanat bűvöletében élt.

Milyen volt? Elbűvölően idegesítő, riasztóan vonzó, lebilincselően hazudozó, meghatóan elesett, édesen erőszakos, önzően őszinte, karmolva hízelgő tigris, mosolyogva karmoló cica – nő, színésznő.

Titka: a tehetsége.

A magánéletét körüllengő becsmérlő és istenítő hamis legendák lassan megfakulnak.

A nőt, a színésznőt őrzik számunkra a filmek.

Feketén. Fehéren.