×

Babits Mihály Petőfi-képe és a mai Petőfi-kutatás néhány problémája

2. rész

Szántó Gábor András

2007 // 12
Az aszódi incidens és következményei nem egy kamasz tárgytalan „lázadási-kitörési kísérletét” mutatják,62 hanem az apai önkénynek való ellenszegülést is. Mint a Dienes András véleményét tolmácsoló Fekete Sándor írta: „a gyerek Petőfi dacossága nyilvánvaló kapcsolatban áll a kamasz lázadásaival, majd a forradalmár indulataival […] Petőfi ellenszegülő hajlama nem annyira »apai örökség«, mint inkább az apai nevelés következménye.”63

A szülői és a politikai önkényt már a Politikai divatoknak az a Pusztafija is párhuzamba állította egymással, akiben a Petőfit jól ismerő Jókai a maga önkényellenes barátjának számos lényeges vonását megörökítette: „Én, ki mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából, s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tyrannizmussá engedik fajulni, én a lázítás és a pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az írás szavai azt mondják: »tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e földön«, én azt mondom: »tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog életed legyen az égben«. Mert rosszul gondoskodott mennybéli üdvéről az apa, ki poklot készített itt lenn gyermekének.”64

Petőfinek nem kellett messzire mennie, ha egy zsarnokot akart megmintázni verseiben: a műveiben szereplő kényurak mintaképe a saját apja volt. „Petőfi apja már külsejében is magán hordozta a házi zsarnokság zord jegyét” – írta Hatvany Lajos a „folytonosan mogorva” Petrovics Istvánról. Az ilyen zord atyák – így Hatvany – „megtörik a hatalmukba került asszonyt”, és „a gyermekeikre is igyekszenek kiterjeszteni e zsarnokságot”. Megtörténik azonban, hogy „az apai zsarnokság ellenállást fejt ki a fiakban. Így volt ez Sándor esetében, akiben az a sérelem, melyet rajta a házi zsarnok ütött, a zsarnokság gyűlöletét váltotta ki.”65

Az aszódi affér sorsfordító jelentőségét egykor Dienes András is hangsúlyozta: Petrovics István „az aszódi ostorozást valamiféle »megnevelésnek« könyvelhette el, apai győzelemnek. […] Pár hónap múlva, már Aszódon túl, bámulva és elkeseredetten látta, hogy elvesztette fia bizalmát, elhűlve kellett tapasztalnia, hogy elsőszülöttje a szó szoros értelmében inkább világgá megy, hogysem őszinte legyen az apjához, aki az előző válságát karikás ostorral akarta megoldani”.66 Napjaink életrajzírója, aki mindenféle atyai „botlást” és felelősséget elutasít, természetszerűleg nem innen, hanem a költő katonaidejétől számítja Petőfi „személyiségóvó”, „alárendeltséget elutasító” törekvéseit, s csupán e későbbi időszaktól említi úgy a szökést, mint az engedelmesség felmondásának eszközét: „Német nyelvű önéletrajza arról tájékoztat, hogy már a szökés gondolatával foglalkozott (»Als er gerade desertiren wollte…«), amikor teste mondta fel az engedelmességet. […] A »balvégzet«-té vált katonáskodás mindazonáltal eredményt is hozott, mindenfajta alávetettség elutasítását, az emberi személyiség megóvásának élményét […].”67

Az újabb Petőfi-életrajz szerzője láthatóan kedveli az efféle „magasabb”, „általánosabb” szintre emelt, de az igazságtól könnyen eltávolodó magyarázatokat, és igencsak idegenkedik az emberi személyiséget és annak közvetlen környezetét is figyelemmel kísérő lélektani megokolástól. Jól láthatjuk ezt a költőnek számos kellemetlenséget okozó „nyakravaló-affér” előadásából is. (Mint tudjuk, ez volt az az ügy, amelyben a szabadságharc során tiszti rangot kapott költő makacsul és következetesen elutasította a számára is kötelező tiszti „nyakkendő” – az ún. „nyakravaló” – viselését.) Kerényi indoklása szerint mindez azért történt, mert „Petőfi – akár nemzedéktársai – vonzódott a romantikus, feltűnő, polgárpukkasztó öltözetekhez”.68 Ez sajnos nemcsak hiányos, de magának az életrajzírónak is ellentmondó magyarázat, hisz pár oldallal korábban, az Egy biedermeier otthon műhelyében című fejezet lapjain még éppen ő bizonygatja e romantikus egyéniség házasság utáni „megkomolyodását” és „vándormadárból házimadárrá” válását.69

A Petőfi-művek szövege és a Petőfi-életrajz Kerényi által elhallgatott tényei arról tanúskodnak, hogy a költő szótárában a „nyakravaló” következetesen „az ember felakasztását” jelentette. Gondoljunk csak a Liliom Peti betyárjára, akinek „nyakravalója lett a / Hóhér kötele”,70 vagy a Dicsőséges nagyurak mágnásainak szánt újfajta viseletre: „Uj divatu nyakravaló / Készül most / Számotokra… nem cifra, de / Jó szoros.”71 A nyakravalóhordás szabályára figyelmeztető Vetter Antal helyettes hadügyminiszternek szintén efféle „ruhaneműt” ígért Petőfi: „Majd kötök én neked nyakravalót kötélből!”72

Fekete Sándor kiváló tanulmánya, A vívódó költő, avagy: Petőfi és a hóhér kötele73 számos példáját sorolja fel Petőfi „bitófa- és kötélkomplexusának”, a műveit mélyen átjáró fulladásos szorongásnak. „Ha statisztikát készítenénk arról, hogy hányféleképpen látta és várta Petőfi a maga halálát – írja Fekete –, kiderülne, hogy a hősi csaták perspektívájában elképzelt pusztulásnál sokkal többször festette maga elé a vérpad, a bitó és a börtön fenyegetéseit. […] Kora ifjúságától kezdve egyre növekvő mértékben, egyre intenzívebben foglalkoztatták a hatalmi megtorlás történelmi és korabeli eseményei, példái, eszközei, s e hol nyíltan, hol áttételesen jelentkező gyötrődés végül is az egész gondolatvilágára, sőt idegrendszerére kiható szorongássá vált. […] Az általunk felismerni vélt komplexus elemzése nélkül igazában sem életét, sem verseit nem érthetjük meg. Aki e komplexust nem érzékeli, nem értheti a verseket, mert például a francia romantika hatását fedezi fel ott is, ahol egy túlzottnak látszó hasonlatban a lélek legbenső titkai tárulnak fel.”74

Magam mélységesen egyetértek Fekete Sándor megállapításaival, de a gyermek Petőfi által nem sokszor láthatott államhatalmi megtorlások helyett inkább az apától származó, fentebb már többször említett halálos fenyegetésekből vezetném le ezt a bizonyos bitófa- és kötélkomplexust.

Utalhatnék itt a Fölszedtem sátorfám című versben megjelenített apa fenyegetőzésére, aki az ő Sándor fiára vonatkozó „jó szomszédi” jóslatokra – ti. „Fölakasztják, amit adjon is az isten” – még rá is dupláz kegyetlen haragjában:

Hogy tiszta nevemnek ilyen foltja vagyon!
Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!75

Vagy említhetném „az elbeszélő költeményeiben is mindig önmagát rajzoló” költő „mostohaapjának” kifakadását, aki a János vitézben is hasonló jókat kíván a maga „talált gyermekének”:

Jaj, a zsivány! jaj, az akasztani való!
Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…
Ezért tartottalak, ezért etettelek?
Sohase kerüld ki a hóhérkötelet.76

Az édesanyját is féltő, „zsivánnyá” lett fiú lelki önarcképe a Fürdik a holdvilág… zárósoraiban szintén akasztófával végződik:

Elmennék én haza, itt hagynám ezeket,
Örömest itt hagynám, de most már nem lehet:
Édesanyám meghalt… kis házunk azóta
Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.77

A Ki vagyok én? Nem mondom meg… című „betyárversnek” a kezdete szól a hős „felkötéséről”:

Ki vagyok én? Nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének…78 stb.

Az akasztással való atyai fenyegetéseknek minden bizonnyal fontos szerepük lehetett a gyermek Petőfi „tik”-jének kialakulásában, hiszen az ezt kísérő gyakori orrszippantgatás – azaz a gyakori levegővétel – a fulladásos halál elleni védekezés módjaként is értelmezhető. Miként a „nyakravaló-ügy” során szabadon hagyni kívánt nyak és a kihajtott inggallér is, amelyhez oly erősen ragaszkodott a költő, hogy kérésének megtagadása után még a hadseregből is kilépett.

A kortárs Vajda János ezt a ragaszkodást „a szabadszelleműség, természetesség és egyszerűség kifejezéseként” fogta fel, és úgy vélte, hogy Petőfinél „minden ilyes eredetiségnek megvolt a maga erkölcsi vagy politikai okszerűsége”.79 A kizárólag eszmei vagy politikai okokat kereső kutatók számára ez bizonyára örvendetes megállapításként hangzik, de csak azért, mert valószínűleg se Vajda, se ők nem tudnak arról, hogy a költő már tizenkét éves aszódi diák korában is ilyen „öltözködési politikát” folytatott, azaz télen-nyáron „kihajtott inggallért viselt”.80

A felnőttkori és a gyermeki „politikának” ez az egyezése kénytelen-kelletlen arra szoríthat bennünket, hogy mi is komolyan vegyük a mindenféle zsarnokságot elvető Első esküm fogadalmát, azaz hogy Pusztafi-Petőfi nyomán mi is elfogadjuk a szülői és a politikai zsarnokság együttes vizsgálatát. Az ilyen együttes vizsgálat persze nem kis mértékben módosíthatja a politikus Petőfiről kialakított „kultikus” képet, de azt is könnyebben megértetheti velünk, hogy egy gyermekét „mészáros módon” nevelő s hol késsel, hol ostorral, hol akasztással fenyegető apa után miért válthatott ki olyan végletes reakciókat a költőből egy Mészáros nevű hadügyminiszter, amikor egy bizonyos „nyakravaló” viselésére szólította fel őt…

Petőfi forradalmi szerepvállalása szorosan egybefonódott ezzel a mélyen beléivódott apai zsarnokság elleni küzdelemmel, amely mind az életében, mind a műveiben hasonló áttételeket – mondhatnánk: ugyanazt a „nyelvet” – használta. Nemcsak az imént említett „nyakravaló-ügyben”, hanem a személyes sorsában és műveiben egyaránt fontos apa-motívumoknak – így a „nap”-nak vagy a „király”-nak – az alkalmazása során is.

Orlay Petrics Soma beszámolójából tudjuk, hogy az 1842-es napfogyatkozás idején Petőfi végig a fogyó napra függesztette tekintetét, és így kísérte figyelemmel ennek a számára apát és apai hatalmat szimbolizáló égitestnek az eltűnését. „Amint a nap fényes tányérja fogyni kezdett – írja Orlay –, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni. S csakugyan intésem dacára sem vette le arról tekintetét. […] Csak napok múltán szűnt káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval soh’sem látott többé tisztán…”82

Ez a vakító nappal szembenéző – és eltűnését váró! – gesztus egy tizenkilenc éves fiú elképesztően konok igazságkereséséről és visszafojtott indulatáról tanúskodik… Gondoljuk meg: az égre emelt tekintet már Ovidius óta a teremtés díszeként létrehozott ember megkülönböztető jegyének számít,83 és Az apostolban is a szabad emberhez egyedül méltó életvitelnek a jelképe!

Naponta kisebbnek tetszett előtte,
Mélyebben sűllyedettnek
Az ember, akit isten
Saját képére alkotott,
Az ember, akinek szemével
A napba kéne néznie,
És ehelyett a porba néz,
Mikéntha férgeket keresne,
Hogy tőlök a csuszást tanulja.84

A „föld napjaként” és „a hon atyjaként” emlegetett királyok közül Petőfi 1844-ben egy olyan V. Ferdinánddal kíván szembenézni – „Ugy nézz a szemembe / Jó öreg királyom” –, aki mind a megszólítását, mind a tetteit tekintve az ő „jó öreg” apjára hasonlít. (Például abban is, hogy mind a ketten a maguk gonosz tanácsadóitól félrevezetve hoznak hibás döntéseket. Lásd a Fölszedtem sátorfám… apjának a „jó szomszédok” sugalmazására kimondott halálos ítéletét: „Ha föl nem akasztják, én lövöm őt agyon!”)

Az „engedelmesség” és a „lázadás” ambivalenciájának átrendeződése a költő utolsó éveiben jelentősen megváltoztatja ennek a „nap”- és „király”-motívumnak az értelmét. A korábbi versek földet kergető és mámorosan lezuhanó égitestje85 az 1848 januárjában írt A puszta, télen soraiban már öreg, kiűzött királyként és véres koronáját hátrahagyva ér el a föld pereméig, ahonnan ő is „visszanéz még egyszer”:

Mint kiűzött király országa széléről,
Visszapillant a nap a föld pereméről,
Visszanéz még egyszer
Mérges tekintettel,
S mire elér szeme a tulsó határra,
Leesik fejéről véres koronája.86

A nappal való szembenézésnek ez a jelenete mintha az 1842-es napfogyatkozás apa–fiú „párbaját” ismételné meg, de most egy fokkal világosabb végkifejlettel. Az országából kiűzött, fáradt, rövidlátó nap, valamint a fejéről leesett véres korona mintha egyértelműbben utalna e „nap-király” trón- és csatavesztésére.

De mitől vált a koronája véressé? És mitől eshetett le?… A legkínálkozóbb, mindkét kérdésre megfelelő válasz bizonyára az lehet, hogy valamilyen, fejére mért ütéstől, vagyis megint egy olyan fejsebtől, amilyet ez a „nap” ejtett valamikor A Tisza ártatlan főhősén, s amilyet most neki magának kell elszenvednie…

E képletes síkra terelt bosszúállás és trónfosztás következtében a kései Petőfi-versek többségében már egy egészen másfajta, kicserélt „nap”-pal találkozunk:

Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Uj dicső szentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak
S oltárlámpa lészen benne a nap.

(1848, 1848. okt.–nov.)87

Ebben az új és dicső szentegyházban már nem az Isten vagy az atya, hanem maga a költő lesz az „oltárlámpa” és a „nap”. Nemcsak azért, mert „a kunyhók mécsvilága” is ő volt (Lehel, 1848. febr.–márc.), meg a nép előtt haladó „lángoszlop” is (A XIX. század költői, 1847. jan.), hanem azért, mert az ekkori műveiben szereplő „nap” is őt magát szokta jelölni. Lásd a tömeg tétlenségén háborgó égitestet és költőt A király esküjében (1848. máj.), a „forradalmár” Kont válláról napként lehulló fejet a Kont és társaiban (1848. dec.), valamint a „zsarnok, jégszívű télre” tűznyilakkal lövöldöző napot A tél halálában (1848. febr.), akinek a helyére már nyíltan a költő lép az Itt a nyilam! mibe lőjjem? című, 1848 decemberében keletkezett költeményben.

Ez a szabadság szentegyházába kerülő újfajta „nap” és költő tehát nem egy vizionárius-mitikus asszociációkért lelkesedő poéta oktalan önkénye folytán kerül a versbe, hanem egy korábbi elnyomottságától és engedelmességétől szabadulni akaró fiatalember lázadása következtében, aki az egykor apai hatáskörbe tartozó tennivalókat – így a „nap”, a „király”, sőt olykor az „isten” feladatait is – saját magának akarja meghódítani, illetve kisajátítani. A puszta, télen kiűzött „nap-királya”, farkasa vagy hollója természetesen szintén nem valamilyen „referenciákat nélkülöző”, „önkényes és motiválatlan magánbeszéd víziójaként” jelenik meg ebben a költeményben.88 Margócsy szerint az itt említett tárgyak és személyek leírásai „csak a beszélő reflexiós indulatainak illusztrációjaként lesznek bevetítve”, egy „teljesen kihűlt és elidegenített világ rettenetét [?] lereagáló magános elbeszélő nem ábrázoláselvű beszédének” formájában.89 Ha ez igaz, akkor e „rettenetes” reflexiós indulatok tartalmának és „bensőséges tárgyiasságának”90 sem ártana valamivel több figyelmet szentelni. Mondjuk, olyanformán, hogy megpróbáljuk kideríteni az ilyen leírásokban megjelenő, indulatok formálta, egyéni jelentéstöbbletet, amihez persze nemcsak a művek egymást magyarázó jelvilágát – például a Petőfi alkotásaiban számtalanszor megjelenő „nap”, „szél”, „betyár” vagy „farkas” emblematikáját – kellene tisztáznunk, hanem az ezekhez kapcsolódó tárgyi és lelki élettényeket is.

A korábbi romantikafelfogásokat jogosan bíráló Margócsy félig-meddig ezek foglya marad, amikor „a referencialitás elvén nyugvó realizmuskoncepciókkal” szemben az általa elemzett, romantikus Petőfi-versektől – így A Tiszától vagy A puszta, télen-től – rendre elvitatja ezt a bizonyos referencialitást. Ez azért nyugtalanító, mert közben meglehetősen üres és semmitmondó „vizionárius asszociációkat”, „mitikus kettősségeket” vagy „epifánikus látomásokat” tesz ennek helyébe, és még meg is dicséri ezek „felszabadító [?] bizonytalanságát”.91

Könyvében ő maga hivatkozik „a romantika önideológiáira”, amelyek szerint „a klasszicista »életidenséggel« és »idealizmussal« szemben a romantikusok az életet úgy ábrázolják, amilyen, hogy eszmék helyett tényeket fognak megírni, hogy eszményi helyett egyéni, valóságos életszerű irodalmat akarnak stb.”.92 Ugyancsak ő figyelmeztet arra, hogy a Petőfi-versek olvasásánál [is] ki kell lépnünk abból a „szótári jellegű nyelvi szemléletből”, amely a művekben található szavakat csak „önállóan, mint szótári szemantikai egységeket” vizsgálja, s ehelyett „a »legegyszerűbb« Petőfi-szövegeknek az elemi összetevőit” is „egymásra vonatkoztatva” kell olvasnunk.93

Én messzemenően egyetértek ezekkel a megállapításokkal és kívánalmakkal, csupán azt sajnálom, hogy megfogalmazójuk nem mindig tartja magát hozzájuk. Hogy egy fentebb már érintett példára hivatkozzam: őszintén szólva nem értem, miért állítja, hogy A puszta, télen betyárja fölött szálló holló esetében „azt sem lehet feltételezni, hogy bármilyen referencialitás rejlhetne e szavak mögött”.

Egy általa is idézett „valóságos és életszerű romantika” esetében ez a „holló” minden bizonnyal utalhat egy „varjúnál nagyobb, nagy csőrű madárra”, amely az ún. hétköznapi valóságban is létezik.

A „szótári szemléleten” túllépve és a többi Petőfi-szöveget bevonva azt is megállapíthatnánk, hogy a „holló” szó például a János vitézben is előfordul – vö. „Hogy ássa ki mind a két szemét a holló!…” –, de itt már „az akasztott emberre váró dögmadár” jelentéstöbbletével. (Ami természetesen a nyelven túli, hétköznapi valóságban is kétségtelen referenciával bírt Petőfi idejében.)

A Petőfi egyéni világához tartozó, valóban izgalmas referencialitás persze még csak ezután következnék, de ennek tudatosításához elengedhetetlenül fontos lenne annak a Petőfi életének és verseinek megértéséhez alapvetően fontos, Fekete Sándor felfedezte „bitófakomplexusnak” a bekapcsolása is, amelybe egy akasztani való betyárra és költőre figyelő holló referenciája is beletartozik…

Petőfi szabadságfelfogásának számos igaz és helyes megállapítást tartalmazó tárgyalásakor Margócsy István is elismer bizonyos személyiség-lélektani összefüggéseket – vö. „A szabadság Petőfi számára nem kifejtendő, analitikus, elméleti probléma, […] nem is csak megvalósítandó, aktualizálható politikai program, hanem olyan összefoglaló személyiség-lélektani és etikai princípium, melynek szinte »természetesen«, számára magától értetődő, magyarázatra nem szoruló módon adódnak nemzet- és világméretű társadalmi-politikai vonatkozásai és kiterjesztései”94 –, de a későbbiekben nem az egyéni-életrajzi fejlődés sajátosságaiból, hanem kizárólag „a” romantika eszmei hatásából igyekszik ezeket levezetni: „Petőfinek a világhoz való viszonyulása […] kétféle volt: egyszerre és egymás mellett élt benne a romantika nagy, lázadó és korlátokat nem ismerő individualizmusa s – ugyancsak a romantika hozományaként – a közösségbe (népbe, nemzetbe) való beleolvadás igénye.”95

A Petőfit jellemző „antinomikus szerephármasság” – a szélsőségesen individualista, a közösségbe olvadó és a profetikus költő – ellentéteinek vizsgálatakor szintén elveti a valóban személyre szabott, személyiség-lélektani vonatkozásokat, s ezek bekapcsolása helyett pusztán formállogikai szempontból konstatálja a fenti antinómiák „feloldhatatlanságát”: vö. „ama szaggatottságot, melyet Petőfi a már idézett előszóban önmagának (és korszakának) tulajdonít,96 […] nem pszichológiailag vagy életrajzilag kellene értelmeznünk, hanem e költészeti szerephármasság feloldhatatlanságából lehetne eredeztetnünk”.97

Ha következetesebb akarna lenni a romantika bevonásakor már alkalmazott eszmetörténeti megközelítéshez, itt nem ártana figyelembe vennie a 19–20. századi messianizmusnak az egyetemi főiskolai oktatásban részletesen tárgyalt, archaikus logikáját is, amely a maga „részt” és „egészt” azonosító, a keresztény vallás által is közvetített szemlélete révén bizonyára érthetőbbé tenné ezeket a ma oly „feloldhatatlannak” érzett antinómiákat.98

Folytathatnám, de minden cikket illik befejezni valamikor. Ezért hadd kanyarodjam vissza a kiindulópontként használt Babits-tanulmányoknak egy olyan problémájához, amelyre hasztalanul próbáltam a mai Petőfi-irodalom egy-két általam említett munkájában megoldást találni.

Babits egy olyan „gyermeki” jelenidejűségben élő Petőfit vázol fel írásaiban, aki állítólag „pillanatonként s a múlttal való komplikáltságuk nélkül” szemléli a világ eseményeit. Ez a Petőfire testált „egészséges amnézia” logikusan vezeti el őt odáig, hogy impresszionisztikusan felszíneseknek és következetleneknek minősítse a költő verseit.

Az általam vizsgált mai szerzők munkáitól szintén nem idegen a múlt effajta szimplifikálása: egyszer a költő életének alapvetően fontos eseményeit próbálják eltussolni, másszor az életrajzok „megbízhatóságáért” lelkesednek, miközben lemondanak a műértelmezés biográfiai vonatkozásainak hasznosításáról. Pedig mint a Margócsy István könyvét recenzeáló Milbacher Róbert is írja, „talán az sem lenne szentségtörés, ha a naiv pozitivista pszichologizálást elhagyva megpróbálkoznánk a Petőfivel kapcsolatos (ön)életrajzi vonatkozású adatok újraértelmezésével és így a Petőfivel kapcsolatos diskurzus szerkezetének újragondolásával”.99

A múltnak ez az önkéntes és „önkényes” elszegényítése ma leginkább a műértelmezés területén jár túlfeszítettségükben is keveset mondó s olykor igencsak meglepő eredményekkel – főleg amikor egy magát „becsületes pogány emberként” jellemző Petőfi100 elszomorítóan kínos „epifániáiért” lelkesednek, vagy amikor egy megmagyarázatlansága miatt „sokarcú” költő „felszabadító bizonytalanságait” dicsérik. Mit lehet erre mondani? Talán csak azt, hogy egy számunkra inkoherensnek látszó költői nyelvet és emblémarendszert nem az összefüggéstelenség „erényeivel” kell felruháznunk, hanem tényleges értelmezésre váró, tudós emberhez méltó feladatként kell kezelnünk.

Jegyzetek

1Babits Mihály, Petőfi és Arany = Uő, Esszék, tanulmányok, I. kötet, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978 (a továbbiakban: ET1), 160.

2Lásd például Pogány Józsefnek, Hatvany Lajosnak és Király Istvánnak a Petőfi és Arany-tanulmányt politikai szempontból kárhoztató írásait (Pogány József, Arany kontra Petőfi, Renaissance, 1910. nov. 25. 14. sz. 514–522.; Hatvany Lajos, Petőfi és Arany (1 – 2 – 3), Jövő (Bécs), 1922. dec. 30., 1923. jan. 2., 1923. jan. 3.; Király István, Petőfi mint vízválasztó, Irodalomtörténet, 1949/2, 169–183.), illetve magának Babitsnak egy irodalmi mű – adott esetben a Május huszonhárom Rákospalotán című költemény – pártpolitikai felhasználása ellen bejelentett tiltakozását (Babits Mihály, Önkommentár, Nyugat, 1912. jún. 16. 12. sz. 1074.).

3Babits Mihály, Petőfi = ET1, 723–729. A gyermek és gyermeki szó kiemelései mindenütt tőlem – Sz. G. A.

4Babits Mihály, Petőfi és Arany = ET1, 177. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

5Uo. 169. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

6Uo. 169–170.

7Babits Mihály, Petőfi = ET1, 726–727.; Uő, A magyar jellemről = ET2, 646.

8Barta János, Magyar líra – magyar verskritika: Utóhang Babits Mihály verskötetéhez, Esztétikai Szemle, 1938, 60.

9Babits Mihály, Összegyűjtött versei, szöveggond. Kelevéz Ágnes, Osiris Kiadó (a továbbiakban: BMÖV), 461.

10BMÖV, 462.

11Uo. 461.

12Petőfi Sándor, Összes versei (a továbbiakban: PSÖV), Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976, 60.

13Babits Mihály, Petőfi és Arany = ET1, 167. A példa szó szerint ismétlődik a Petőfi című előadásban: ET1, 726. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

14Vö. „S mikor ennek az egészségnek a lényegéről van szó, mindig vissza kell térni […] a tiszta visszhangra, a tiszta tükörre! Mi is lényegében az egészség, a lelki egészség? Röviden kifejezve: valami gyermeki érzékenység: erős, de nem tartós – gyorsan lángol, könnyen felejt.” ET1, 726.

15Lásd az orvosi könyvek idevágó magyarázatait: „[…] az amnézia azt jelentheti, hogy az elme tudat alatt igyekszik kitörölni valamilyen történést, amellyel nem akar foglalkozni, mert túl fájdalmas. Ilyenkor az érintettnek pszichiátriai segítségre van szüksége.” Orvosi tanácsok otthonra, Reader’s Digest Válogatás, 1995, 184.

16ET1, 175.

17PSÖV, 250.

18Rába György, Babits Mihály költészete: 1903–1920, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 76–77. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

19Uo. 58. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

20PSÖV, 636.

21Horváth János, Petőfi Sándor, Bp., Pallas, 104., 502.

22Nemes Nagy Ágnes, Csend és hangerő: Két verselemzés, Kortárs, 1989/9., 118.

23PSÖV, 689.

24Petőfi Sándor, Prózai művei (a továbbiakban: PSPM), Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976, 457–458.

25Vö. „És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patakgyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelemszakadtán fölpattan, utánok rohan s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat.” PSPM, 457–458. Hasonlítsuk össze mindezt Molnár László és Pásztor Ferenc visszaemlékezéseivel, akik szerint Petőfi már négyéves korában is „nagyon tartott”, sőt „nagyon félt […] mogorva természetű apjától”, aki a legártatlanabb csínyekért is megfenyítette, s aki „mindig elhallgattatta”, mert „nem szerette, ha a gyerek okoskodott”. Hatvany Lajos, Így élt Petőfi (a továbbiakban: ÍÉP), I. köt., Bp., Akadémiai Kiadó, 1967, 116., 118.

26PSÖV, 283.

27PSÖV, 454.

28Horváth János, Petőfi Sándor, 566.

29ÍÉP, I, 263.

30ÍÉP, I, 101–102. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

31Tóth Sándor, Petőfi és szülei Szabadszálláson, Szabadszállás, 1994, 160. Kiemelés tőlem. A két, egymástól független vallomás tehát Petőfi apjának egybehangzóan idézett szavaival állítja, hogy a költő nem Kiskőrösön született. Ha az újszülöttet ugyanis oda vitték keresztelni, akkor mindenképpen máshol kellett születnie. Az Új Magyar Irodalmi Lexikon számítógépes bővítéseiben így nagyon is jogos a Kiskőrös után tett kérdőjel: „Kiskőrös (?)”.

32Fekete Sándor, Petőfi Sándor életrajza, I. köt. A költő gyermek- és ifjúkora, Bp., Akadémiai Kiadó, 1973, 21.

33K. F., Lektori jelentés Sz. G. A. kéziratáról: A rejtélyes költő (Petőfi Sándor).

34Gyulai Pál, Arany János. (Emlékbeszéd) = Petőfi koszorúi, Magvető Kiadó, Bp., 1973, 308.

35PSPM, 508.

36Hoppál Pál – Jankovics Marcell – Nagy András – Szemadám György, Jelképtár, Helikon K., 1990, 158–160.

37PSÖV, 235.

38PSPM, 67.

39Lásd „a jó öreg [= a nap] / A bort nem veti meg” – A nap házasélete, PSÖV, 236.; „nézz a szemembe / Jó öreg királyom.” – V. Ferdinándhoz, PSÖV, 252.; A jó öreg kocsmáros – PSÖV, 418.; „ivott a jó öreg” – Egy estém otthon, PSÖV, 130. stb.

40PSÖV, 236.

41Lásd az Úti levelek leírását: „a részeg ember a szobájában […] hányja-veti a bútorokat, asztalt fordít föl, székeket tör, ablakot ver be, s mindenképpen garázdálkodik.” PSPM, 483. Mindez rendkívül hasonlít Petrovics Istvánnak a szabadszállási és félegyházi bírósági jegyzőkönyvekben rögzített „bútorrontó” garázdálkodásaihoz, illetve a gyengébb nem elleni tettleges fellépéseihez. Vö. Tóth Sándor, Petőfi és szülei Szabadszálláson, 31.; Mezősi Károly, „A jó öreg kocsmáros” fiatalabb árendás és kocsmabérlő korában. A PIM évkönyve, 1960–61, 64.; Szántó Gábor András, A rejtélyes költő (Petőfi Sándor) = Irodalomtörténet – Irodalomértés, ELTE TFK, 1995, 118–123.

42Petőfi írásai élete végéig tele vannak egy áldozatán, illetve annak fején tipró zsarnok képével: lásd III. Richárd király (szintén 1847. febr., mint A Tisza): ez „az óriási gazember […] eddig mások fejein járt”, PSPM, 564.; Kont és társai (1848. dec.): „Ottan hevert, mint a holttest, / A haza is, megalázva, / Rajta a gaz király lába.”; PSÖV, 1147.; Levél Várady Antalhoz (1846. máj.22.): „[…] a népek mind fölemelik / A föld porába gázolt fejöket”, PSÖV, 560.; Levél Klapka Györgynek (1849. máj. 8.): „egy esztendeje, hogy lábbal tiporják az én büszke és méltán büszke fejemet”, PSPM, 763. stb.

43Az „üstök” / „üszköt”-féle hasonló hangzású (paronimikus) alakok költői szöveget szervező szerepéről lásd Roman Jakobson szavait: „A költészetben a nyelvi egyenlőségek a szöveg megszerkesztésének egyik elvévé válnak […] A nyelvi kód minden alkotóeleme – szemben áll, egymás mellé rendeződik, összefüggő kapcsolatba kerül, a hasonlóság és különbözőség elve szerint […] A szójáték – vagy hogy tudományosabb és talán pontosabb terminust használjunk –, a paronomázia uralkodik a költői művészeten.” (R. Jakobson, Hang – jel – vers, Gondolat K., Bp., 1972, 433.)

44Farkas János László, Tükör által, színről színre. Világosság, 1997/9–10., 57., 70.

45Horváth János, Petőfi Sándor. 404–405.

46Margócsy István, Petőfi Sándor. Kísérlet (a továbbiakban: MI), Korona Kiadó, Bp., 1999, 191.

47Uo. 86.

48Uo. 167., 204., 205., 210. stb.

49Uo. 197.

50A Tisza, ismeretes módon, a romantikus vallomásosság jegyében megadja a »konkrét« pillanatot is, midőn a költő átélte volna epifániáját (»Nyári napnak alkonyúlatánál / Megállék…«) […]”. MI, 205.

51PSÖV, 632–633. Kiemelések tőlem – Sz. G. A.

52PSÖV, 639–640.

53MI, 249.

54MI, 4.

55Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és kora (a továbbiakban: KF), 14., 16.

56Sass István, Látogatás öreg Petőfiéknél Vácon, Vasárnapi Újság, 1884, 52. sz. 830–831.

57ÍÉP, I., 147.

58Dr. Nemes Lívia, Pszichogén tünetképződés a kisiskolás korban, Akadémiai Kiadó, Bp., 1974, 74–75.

59MI, 174–175.

60Illyés Gyula, Petőfi Sándor, Móra K., 338–339.

61PSÖV, 667.

62„Ez már több »igazolatlan hiányzás«-nál, ez már a kamaszkor első lázadási-kitörési kísérlete volt, a kor adta sajátos formában.” KF, 19.

63Fekete Sándor, Petőfi Sándor életrajza I., Akadémiai Kiadó, Bp., 1973, 44.

64Jókai Mór, Politikai divatok. Centenáriumi kiadás, XII, (1926), 25.

65ÍÉP, I, 147., 280.

66Dienes András, A fiatal Petőfi, Bp., 1968, 133.

67KF, 25.

68KF, 112.

69KF, 90–91.

70PSÖV, 377.

71PSÖV, 937.

72ÍÉP, II, 549.

73Fekete Sándor, Mezítláb a szentegyházban, Magvető K., Bp., 1972, 12–66.

74Uo. 34., 39., 48. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

75PSÖV, 701.

76PSÖV, 257.

77PSÖV, 133. A betyárversek lelki önarckép jellegéhez lásd még a költő egyik írói álnevét, a Lator Györgyöt.

78PSÖV, 87.

79Vajda János, Egy honvéd naplójából = ÍÉP, II. 697.

80Lásd Sárkány Sámuelnek az 1835-ös évre vonatkozó adatait: ÍÉP, I. 186.

82ÍÉP, I. 391–392.

83„Minden egyéb állat letekint görnyedten a földre, / embernek fölemelt orcát és adta parancsát, / hogy föl a csillagokig pillantson, az égre tekintsen.” Publius Ovidius Naso, Átváltozások, ford. Devecseri Gábor, Magyar Helikon, 1975, 9.

84PSÖV, 1069–1070.

85Lásd az Én vagyok itt… és A nap házasélete című költeményeket.

86PSÖV, 901.

87PSÖV, 1131.

88MI, 210. „[…] itt a leírásnak »realitása« egyetlen mozzanattal sincsen állítva vagy erősítve: minden szóba kerülő jelenség rögtön az első előfordulásában a vizionárius önkény által lesz előhíva […] E híres strófazáró, kommentatív sor („Háta mögött farkas, feje fölött holló”) esetében […] azt sem lehet feltételezni, hogy bármilyen referencialitás rejlhetne e szavak mögött.” MI, 210–212.

89MI, 209.

90MI, 146.

91MI, 211.

92MI, 145–146.

93MI, 164–165.

94A szabad elvű Petőfi = Magyar szabadelvűek: Petőfi Sándor, vál., bev. és jegyz. Margócsy István, Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 1998, 10. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

95Uo. 13.

96Lásd az 1847-es Összes költemények előszavát: „Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csatatérén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás-tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek. – Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. […] Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke!” PSPM, 560.

97MI, 118–119. Kiemelés tőlem – Sz. G. A.

98Vö. pl. „Az időt mi hoztuk magunkkal”: Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből, VI. Akadémiai Kiadó, Bp., 1985, 71–75., 77–80.

99Milbacher Róbert, Egy sikeres kísérlet tanulságairól és várható következményeiről: Margócsy István: Petőfi: Kísérlet, Jelenkor, 2000/12. 1264.

100Zoltán fiam életrajza héthónapos koráig = PSPM, 533.

Könyvbemutató

PROVENCE – CÔTE D’AZUR

Sárközi Mátyás soraival – Kaiser Ottó képeivel

Bővebben

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben