×

Szidonella

(Fejezet egy soha el nem készülő regényből)

Horváth Péter

2007 // 11
Horváth urat azon a télen Amerikába kergette a frász.

– Petikém! – mondta a telefonja egy fekete hajnalon. – Fordíts hátat a valóságnak, pakolj össze, és gyere ki hozzám!

– Ki vagy? – kérdezte Horváth úr álmosan.

– Unokaöcséd! – felelte a telefon.

– Tibor húsz éve Amerikában van.

– Korrekt! – nevetett a telefon. – Itt vásároltam egy hajót. Levihetnénk együtt az óceánra!

– Hiába szórakozol, nem nyalom be. – Horváth bontotta a vonalat, és visszafeküdt lágyan horkoló asszonya mellé. – Szeress egy kicsit.

Az asszony odébb húzódott a hitvesi ágyban.

– Korán van – mormogta.

Horváth nézte a derengő, mezítelen női hátat.

– Na! – kérte ismét. – Zsuzsanna!

A hát nem felelt.

Horváth hanyatt fordult, hallgatta, amint a félhomállyal teli szobában halk sóhajok kíséretében előrajzolódnak a dolgok. Szállítási hibás, olcsó bútorok. Plafonig érő gardrobszekrény, asztalka, tükörrel. Odapillantott. A tükör ott volt a helyén. A foncsorozott üvegen kristálycsillár képe derengett, üvegharangjai megrezegtek, amint odalent, a ház előtt elzörömbölt az első hajnali villamos. Horváth lehunyta a szemét. A dolgok a szemhéja mögé is betolakodtak. Két fekete fiókos szekrény, köztük a himlőfoltos bőrkerevet, amelyet egy gyorsdráma-író versenyen nyert. Ormótlan, ronda darab volt, hazahurcolta mégis: nyeremény! Odébb, vaslábú polcon televízió, mellette szobanövények. Aszparágusz, fikusz, filodendron. Az erkélyajtó melletti sarokban Zsuzsánna százéves íróasztala egy rokkant, bordó huzatú székkel. A tárgyak – ebben biztos volt – az éjszaka mélyén eltűnnek a szobából. Léteznie kell a pillanatnak, amelyben a világ nem keríti be múltjával az embert, hanem hatalmas, véres szívként dobog, zúgva, ölelve ringat: szabad vagy, szabad vagy! De azután, még mielőtt a hajnal szürkéje bekúszna a házgyári betonfalak közé, a dolgok ismét megjelennek, hogy lezárják a szív horizontját. A „bármi jöhet még” csalóka ígéretéből megint csak egy prózai kedd lesz, vagy egy rumlis csütörtök.

Horváth úr nem örült ennek.

Igaz, nem is bánta túlságosan.

Az ember előbb-utóbb beletörődik önmagába.

– Ez vagyok én! – sóhajtotta. – Ember, aki lettem. Ötvenöt éves. Félig rendező, félig író. Három gyerek apja, nője férje, néhány férfinak barátja.

A telefon ismét felsikoltott.

Horváth kikecmergett az ágyból, rálépett a szemüvegére.

– Reccs – mondták a lencsék.

Vakon tapogatódzva botorkált a polchoz, felemelte a kagylót.

– Mi a fenét akarsz már megint? Nem tudsz aludni?

– A repülőtikettet nem tudom fizetni – felelte erre a telefon –, de ha itt leszel, minden költséged állom!

– Jaj, Béres úr, ne bomolj! Hajnal van. Nincs kedvem nevetni.

– Kivel te beszélsz még? – érdeklődött a telefon. – Vannak más is a vonalban?

*

A michigani házban mindenki aludt még, amikor kiosontak a húszfokos hidegbe. Összevigyorogtak, meglapogatták egymást, leheletük felhői összeolvadtak, a pára lecsapódott a szakállukon, mintha apró gyöngyszemeket fűztek volna a szőrszálaikra.

– De ronda vagy!

– Te is!

Tibor a volán mögé ült, Horváth az anyósülésre, és a fekete kisteherautó kigördült velük a kapun, nyomában a Szidonella* névre keresztelt vitorlás hajóval. A hajó zörögve, csörögve gurult mögöttük a rozsdás tréleren, gyomrában egymásra hányva zötykölődtek a cuccok.

– Tengerre, magyar!

Horváth előző nap érkezett a szabadság földjére, ahol azonnal ujjlenyomatot vettek róla, lefényképezték, vizslatták.

What for have you arrived here?

Bár megszerezte angolból a középfokú vizsgabizonyítványt, annyira azért nem bírta a nyelvet, hogy kimerítően elmagyarázza utazása valódi okát a jenki hatóságnak.

I’m not terrorist – felelte. – I’m just...

Leginkább egy terroristanőre vágyott, akivel a parancs szerint hetente másfélszer találkoznának egy biztonságos lakásban, ahol úgy kellene tenniük, mintha szeretők volnának.

To love or not to love! – mondta vigyorogva. – That is the question!

– To love or to affect it only? – pillantott fel papírjai közül a jenki tisztviselő.

– A szeretés bajos – magyarázta neki magyarul Horváth. – Viszont ha muszáj úgy tenni, mondjuk, konspiratív okok miatt, mert ellenséges ügynök figyeli az embert, akkor mindig ki kell mutatni! Mintha az élet kirándulás volna. Érti?

Sure! – felelte a jenki.

– Csókolni, ölelni, odalenni!

– Dicsérni! – bólintott a jenki.

– Figyelni!

– Hangosan élvezni!

– Az isten verje meg! – harapott saját ajkába Horváth. – Igenis: örülni!

Mögötte termetes néger asszony várt a sorára a zöld vonalnál, izzadtan fénylő, fekete arca rózsaszínbe játszott.

– És érdeklődni! – mondta magyarul, hibátlan kiejtéssel.

– Zsigerből, igazán! – tromfolt Horváth. – Hajnalban is! Sőt! Főként hajnalban!

– Nem hogy mindjárt meg holnap meg ezek!

Már a szomszédos pultoktól is őket figyelték.

– Rögtön, azonnal, élből: fülig mosolyogni!

– Szemet csillogtatni!

– Mindig fittnek lenni!

– Legalábbis nagyon igyekezni.

– Értem – bólintott a jenki. – Sok szerencsét, my friend! Amerika szeretni fogja magát. Have a nice time! Go ahed! Next please.

*

Tibornak komolyabb problémái voltak a maga terroristanőjével. Az asszony egyáltalán nem akart úgy tenni.

– Mást szeret – magyarázta Tibor a zöld sport BMW-ben, amellyel a reptérről hazafelé robogtak a hófödte amerikai dombok között. – A fiaim csak sejtik a dolgot. Előttük ne kérdezz!

A két hatalmas, még éppen tizenéves lakli viszont nagyon értett az úgytevés­hez. Vihogtak, idétlenkedtek, mintha egyáltalán nem érzékelnék a családi gondot.

– Apa vitorlázni megy. Délre.

– Hadd menjen.

Hajnaltól késő estig vezettek felváltva, hogy három nap alatt megtegyék az óceánig hátralévő kétezer mérföldes távot. A forgalom sosem szelídült. Hajnalban éppúgy teli volt a sztráda, mint délben vagy este. Mintha a földrész egyik verőerén hajtottak volna, száguldó vértestecskék közt. Mennyi szándék, akarat, terv, vágy, próbálkozás, kudarc és siker, mennyi mozgás, mennyi információ, mennyi élet! És hogy Délre! Hogy a szónak tényleg van értelme. Estére elhagyták a havat és a jeget, másnap kizöldültek köröttük a földek, harmadnap egy szál trikóban flangáltak délben, negyednap délelőtt egy aligátor csattogott át előttük a betonúton!

Vasárnap lett, mire az óceánhoz értek.

Nem találtak olyan sportkikötőt, ahol bárki dolgozott volna. Hiába ígértek dupla pénzt, a büszke amerikaiak azt mondták: manana, szicsasz, tomorrow!

– Ez is milyen furcsa! Néha mintha soha nem akarna holnap lenni. Máskor meg, ha fékeznénk az időt…

– Ne nyafogj, Peti!

Beparkolták a kisteherautót és a hajót a választott poros kikötőbe, aztán lábon becsavarogták a környéket. Ez a világon mindenütt ugyanazt jelenti: kocsmáról kocsmára jártak. Márpedig Key Westen annyi a kocsma, mint égen a csillag.

Bájdövéj: csillag.

Bizonyos napokon, állítólag a naplemente pillanatában a Key West-i horizonton misztikus, zöld fény villan. Ahogy sűrűsödik a félhomály, a délnyugati partszakasz megtelik emberrel. A mólon mozdulni sem lehet. Mindenki csudát akar látni. Ha a horizont és a napkorong közé emeled a tenyeredet, az ujjaidon le tudod mérni, hány perc van még hátra napnyugtáig. Minden ujjad tíz percet jelent. Már csak kétujjnyi volt hátra, mire a unokatestvérek – kissé kapatosan – kiverekedték magukat a mólócsúcsra.

Captain!

Quotermaster!

Hiába várták, nem villant fel semmiféle fény.

*

Tibor huszonéves korában disszidált abból a bizonyos szocializmusból. Egy évet lehúzott Németországban, aztán névházasságot kötött mostani nejével, így jutott ki az Államokba. Romantikus frigy volt. Zizi és Tibor egyszer már egymásba szerettek. Alig egy hónapja járt együtt a két pesti gimnazista, amikor elszakította őket egymástól az önkény: Zizi szülei leléptek Magyarországról, vitték a lányukat. Több mint tíz évvel ezután érkezett Tibor lánykérő levele Amerikába. Zizi éppen akkoriban vált el argentin urától, marihuánán élt, karcsú volt és vigasztalhatatlan. Megivott egy üveg tequilát, felült az első repülőre, és másnap örök hűséget esküdött Tibornak. Az esküvő után két hónappal Tibor már Zizi apjának dolgozott. Két év múlva megszületett Ricki, újabb egy év múlva Alex. Tibor saját céget alapított, házat építettek, hajtottak, örültek. Csodájukra járt fél Chicago.

Nem tudni pontosan, melyikük fuccsolt be hamarabb.

Zizi egyre karcsúbb lett, félnapokat töltött konditermekben, szoláriumokban. Szabálytalanul előzött, tilosban parkolt, hidakon fordult meg. Kocsijában rumszag, marihuánafüst. Bömbölt a sztereó: It’s been a hard day’s night…

Elvették a jogosítványát.

Anélkül vezetett.

Letartóztatták.

Tibor ment érte.

– What’s wrong with you, honey?

– Miért beszél angolul, aki nem tud?

– Pardon.

– Hülye bunkó! Mindig is az voltál. Keleti pöcsike.

Másnapra összebékültek.

Zizi tanfolyamokra járt.

– Könyvelő leszek! – újságolta kedden.

Csütörtökön tánctanárnak készült.

Look et me, darling! How do you like my samba?

A szamba óriási volt.

Hétfőn szociális munkásnak jelentkezett.

Szerdán átiratkozott egy portásképzőbe.

A tandíjat Tibi fizette.

Végül levizsgázott mint házeladó ügynök.

– Képzeld, rögtön fel is vettek egy cuki kis céghez! – újságolta.

– Ez igazán nagyszerű! – Tibor mérsékelten lelkesedett. – Mivel foglalkozik a cég?

Zizi megsértődött.

– Hogy kérdezhetsz ilyet? Természetesen házeladással.

– Te is azt fogod csinálni?

– Jaj, ne légy már undok! Inkább bonts ki egy pezsit, és nyald ki a fenekem.

Így ünnepeltek.

Good morning for the best sales-woomen of the World! – köszöntötte másnap a hitvesét Tibor, forró kávét és jéghideg narancslét kínálva a szendergő szépségnek.

– Na, Tibike…! Hagyjál még… – nyújtózott az álmos ingatlanügynök.

– Fel kéne kelned, honey, különben elkésel!

– Nem kések el, mert ma még nem megyek be!

– Ha nem mész be, darling, nem kapsz fizetést! – tréfált Tibor.

– Azt így se, úgy se kapok! – dörzsölte ki az édes csipákat a szeméből Zizi.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy a te ravasz kis feleséged sokkal előnyösebb szerződést kötött azzal a bumburnyák céggel. Jutalékot kapok tőlük, nem fix fizut, tudod?

Fél év alatt egyetlen házat adott el, egy közös ismerősükét, veszteséggel. Tibor neheztelt kicsit. Reggeli mosolya súlyosabb lett. Tovább maradt az arcán.

– Mit kérsz reggelire, honey? Vajat, mézet? Vagy ma se kelsz fel?

– Anyáddal szórakozz, szarrágó magyar!

– Bocsáss meg, kicsim, ha megsértettelek.

Na most, a továbbiak nem egyszerűek. Mert milyen is a sebzett férfiúi lélek? Pontosítsunk, Zizi szavaival: milyen egy hímsoviniszta, teljesítményorientált, sikercentrikus, öregedő, sikertelen, frusztrált kelet-európai férfi lelke?

Milyen a mi lelkünk?

(Nekem speciel nincs – mondaná Horváth.)

Tibor a munkába menekült.

Ráhajtott.

Reggeltől napestig.

Lett is a dolognak látszatja.

Először egy sport BMW-t vásárolt magának. A kocsi méregzöld volt, negyven centi magas. A sofőr rózsaszín és egy méter kilencven. Nem harmonizáltak. Tibi térde beleakadt a kormány küllőibe. Túl nagy talpa egyszerre két pedált nyomott. (Egyébként is összekeverte őket, annyira hozzászokott már az automatákhoz.) Félóra vezetés után mindene zsibbadt. A sebességtől szédült, a szeme begyulladt, zúgott a füle. Ha kikászálódott a volán mögül, rögtön térdre esett. – Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem… – Más imára nem emlékezett, noha (a Horváthtal ellentétben) meg volt keresztelve. Mindazonáltal nem gondolt se a pokolra, se a tisztítótűzre. A mennyországról csak egy malac versike jutott eszébe:

A paradicsomban jól megy a dolog,
Mikor Ádám s Éva összemosolyog!
Nem zörög a levél, mikor Ádám kefél,
Csak egy majom nyikorog a fán…

Zizivel akkor már nem keféltek.

A nő nem kívánta.

Ő, eleinte, még igen.

Bár évek óta külön ágyban háltak, reggel és este szívesen pillantott baby-dollos hitvesére. A nőnek hosszú combjai voltak, feszes, formás melle, bár az igazat megvallva, Tibor akkor is kívánta volna, ha történetesen rövid lába és lagymatag keble van. Ő a nő fogazatába volt szerelmes. Zizi fogai…! Ahány, annyiféle. De valahogy mind egyaránt kidülled. A fogazat – mint a csimpánzoké, mondjuk – dominál az arcban. Ha csak megképződött előtte ez a fogsor, Tibor már képes lett volna.

Eleinte.

Úgy tizenhét évig.

Minden este és reggel.

Aztán egyszer csak hiába vicsorgott rá a nője:

– Megint horkoltál álmodban! Így nem tudom magam kipihenni! Holnaptól aludj a pincében!

– A pincében?!

– Jaj, tudod, hogy angolul az nem ugyanazt jelenti.

Tibor ámulva konstatálta, hogy nem áll a farka.

Aznap leköltözött az alagsorba.

Ott kezdte a nejét meggyűlölni.

Nem, ez nem igaz így. Nem gyűlölte. Neheztelt rá és csodálta. Neheztelt, amiért a nő magára hagyta, és csodálta, amiért képes volt erre. Úgy látszik, morfondírozott, a nők ötven felé már nem kívánják a dolgot. Nem lehet könnyű nekik. Sőt. Talán annyira megviseli őket a változás, hogy ezért lesznek ők maguk is elviselhetetlenek.

– Ó, kicsim, édesem! Mennyire sajnállak!

Tényleg így érezte.

Aztán egy kedden a megszokottnál jóval korábban érkezett haza. Egy enyhén buzeráns orvos kuncsaftja kertjét építették, amikor az egyik mexikói melós lábára rázuhant a szökőkút álló farkú kőoroszlánja. Azonnal felpakolta az összezúzott lábú pofát a kisteherautóra. A mexikói hiába könyörgött útközben, hogy bárhová, csak kórházba ne, ő mégis beszállította. Hamar kiderült, hogy minden papírja hamis a pofának. Mégse lett baj, az ügyeletes sebész a kuncsaft barátja volt, elsikálta a dolgot. Tibi megvárta az operáció sikeres végét, aztán felhívta az embereit, hogy már nem megy vissza, másnap találkoznak.

Nem tülkölt az udvarra beállva, azt hitte, senki nincs még otthon. Lerúgta magáról földes bakancsát az előszobában, kibújt a piszkos gönceiből, és csak úgy, gatyásan, meztélláb lépett a hallba. Nyár eleje volt még, de már nagy meleg odakint. Jólesett talpának a műmárvány padló hideg érintése és a légkondicionáló-rendszerből áradó hűvös lehelet. Lassan, már-már élvetegen lépdelt a csöndes, sötét házban. De jó is, hogy nem ő a mexikói pofa! Lehet, hogy átmenetileg problémái vannak a feleségével, de van családja, háza, biztosítása, zöldkártyája, állampolgársága, zöld BMW-je, két fürdőszobája…

Már éppen befordult az alsó fürdőszobába vezető lépcső felé, amikor meghallotta a felesége nevetését.

Abban a pillanatban felállt a farka.

Oh, honey! – Zizi fogasan kacagott, gurgulázva. – You are so beautiful! I always want you!

Tibor önkéntelenül kihúzta magát, tekintete a falitükörre tévedt.

Nem lehetett panasza: méretes zászlórúdja éppen kikukkant a gatya ablakán.

– Én is kívánlak – akarta mondani, de nője megelőzte.

Oh, no! I’v never done it with him. I swear! I couldn’t be able to do it! If I think him only, én elhányom magam!

Tibor megtorpant.

Valami zavarta.

Zizi őhozzá szinte soha nem beszélt magyarul!

Óvatosan előbbre lépett.

Asszonya a télikert üvegajtaja előtt ült a pamlagon, ölében az elefánt formájú, sárga telefonnal. Fejét balra biccentve a füle és a válla közt tartotta a kagylót, mindkét kezével holdas mellét simogatta. Lába széttárva, bal lábujjai közt a telefonzsinór.

Yes, honey – mondta rekedten. – That’s what I’m trying now.

Aztán felpillantott, meglátta a férjét.

– Nekem is most – mondta –, bár nem a te szemedbe nézek.

Hogy mi köze ennek a halálhoz?

Valószínűleg semmi.

A férfiklimax legalább olyan kegyetlen, mint a női.

A vitorlást a következő évben vette meg magának. A kis jacht pofás kajütjében elfért egy aprócska konyha, egy vécéfülke, négy ágy és egy lehajtható asztal. A hajó gyomrában beépített dízelmotor rejlett. Színes vitorlái voltak.

Tibor rajongta.

– Széllel szél ellen! Győzni önmagunkon és az elemeken! (Folyton lemerültek. Az akkutöltőt ki kellett cserélni.)

Úgy vélte, ha a feleségétől kissé elhidegült is, a fiaival megleli a hangot. Végül is a srácok őt folytatják, az ő új, amerikai megtestesülései, javított kiadások, frissebb bőrkötésben.

(A mag – de szó szerint, szinte.)

A két tökös amerikai mogyoró nem volt oda.

– Szűkek az ülések! – fanyalogtak a sportkocsiban. – A szélvédő alacsony, nem látni ki rajta.

A hajóban hánytak.

Tibor magányosan furikázott a kikötőbe a zöld BMW-vel, a tavon szálegyedül húzta-vonta a színes vitorlákat.

De miért?

Krisztus szerelmére!

Miért keressük a szenvedést?

(Így próbálunk győzni a halálon?)

De hiszen szép is az, amikor az orr meg-megemelkedve felsiklik a hullámokra, a víz locsog a far alatt, a kormányrúd remeg a kézben, szellő borzolja a rakoncátlan hajzatot, és belecsókol a szőrös, kapitányi fülbe! Az állókötélzet magabízó dallamot füttyög, a fenékszivattyú ritmikusan szörcsög, s a vitorlás nőstény engedelmesen megdőlve szalad szél alatt a távoli part szerelmes igézetében… Ilyenkor idézi az ember, kissé átszövegezve, az erdélyi viccet: Vagy valakik vagyunk, vagy megyünk valahova! Ám amikor a vitorlák petyhüdten lógnak, víz és lég mozdulatlan, a hőség percről percre nő, a nap átsugározódik a fedélzeten, a kabin forró, a fény vakít és éget…

(Jobb volna nem lenni, gondolod ilyenkor.)

(Persze tévedsz.)

Tibornak egy csaknem hatórás szélcsendben jutott eszébe először az unoka­bátyja. Állítólag kétszeresen elvált, tapasztalt kapitány… Vajon mit csinálna a helyemben?

– Bekapcsoltam volna a motort – válaszolta ímélben a Mester.

– A francba! – hökkent Tibor. – És ez nekem nem jutott eszembe?

Meghívta Horváthot a Bahamákra.

*

A Bahamák kiterjedt szigetcsoportja az Egyesült Államok délkeleti partjától kissé jobbra és lefelé helyezkedik el.

Mármint a térképen.

Ha jól nézzük.

Horváth és Mr. Gomory – így hívják a Mester unokatestvérét – egyforma jól nézték, mégis mást láttak rajta.

– Lehetetlen! – vélte a kapitány.

– Lehetséges! – mondott ellent a frissen kinevezett kótörmájszter.

Ez volt a felállás. Bár a rang tetszett volna neki, Horváth nem vállalta a felajánlott kapitányi címet. – Tied a hajó – vakarta a fejét –, tied kell legyen a felelősség is.

– Na de te jobban tudsz vitorlázni!

– Valamivel. Talán. Na jó, egy kicsit.

– És már jártál a tengeren!

– Nemegyszer – bólintott Horváth. – Az is csak egy víz – legyintett azután. – De legyek én csak fedélzetmester. Mindig megmondom, mit csinálj, te meg kiadod parancsba. Jó lesz így?

Attól fogva folyton vitatkoztak.

– Ha éjjel elindulunk, másnap naplemente előtt már kiköthetünk Biminin.

– Hogy indulnánk éjjel? Nézd meg! Ez a tengerrész itt csupa Szkülla és Kha­rüb­­disz. Ezen a vízen még nappal se tanácsos keresztülvágni, nemhogy éjjel!

– Ugyan, hát minden akadály be van rajzolva. Nézd csak meg. Látod? Ez itt sziklazátony. Ide is van írva. Azt mondja: Coral-reef.

– A Coral az nem szikla.

– Nem teljesen mindegy?

– Nem! – mondta a kapitány. – A szikla biztosan kilyukasztja a hajó alját, a korall meg csak valószínűleg. A hajó viszont mindenképpen megrongálja. Mármint a korallt. Amiért megbüntetik az embert. Az a korall ugyanis csak nemrég lett idetelepítve.

– Na aztán azt meg ki nem szarja le? – vont vállat Horváth.

– Én! – bömbölte Tibor. – Én nem szarom le! – döngette a mellét. – Én ugyanis amerikai vagyok! És mi, amerikaiak tiszteljük a törvényt.

– Ne mondd! – ámult álnokul Horváth. – És miért tisztelitek?

– Mert mi hoztuk, azért!

– Mindet?

– Az mindegy, a lényeg az önkorlátozás! Ez a szabadság talpköve.

– Nem az alkotmány?

– Ezt te nem érted, de engem már átjárt az atlanti áramlat. Óda a nyugati szélhez!

– Az nem egy angol vers?

Horváth visszavonult.

– Bocsánat – mondta. – Itt ez az átjáró így is, úgy is száz méter széles! – mutatta a tengeri térképen. – Becsukott szemmel is átférünk akár ötvenszer is rajta.

– Hogy férnénk ötvenszer, ha a hajó kilenc láb széles?

– Akkor harmincötször férünk át, nem mindegy?

Így vitatkoztak az átkelés előtt, pedig akkor már túl voltak pár tengeri csapáson. Felváltva kormányozták a jachtot, közben élénken beszélgettek. Felfedezték, hogy gyermekkoruk ugyanazokra az évekre esik, s bár ritkán találkoztak, mégiscsak ugyanabban a családban nőttek fel. Emlékeik hasonlók, ugyanakkor különbözőek voltak.

– Nagyapát Rudinak hívták.

– Nem Rudinak, hanem Rezsőnek.

– Volt egy papagájuk.

– Kanárijuk.

– Nem, hát az a madár énekelt! Emlékszem, órákig trillázott!

– A papagáj nem trilláz. A papagáj beszél. A kanári énekel.

– Akkor pinty volt.

– Pityunak hívták, mint a szomszéd pincért.

– Látod. Az ember nem nevez el Rudinak egy pintyet.

Máskor meg:

– Az a sánta fogász kefélte anyádat.

– Tévedsz! Nem volt sánta.

Vagy:

– Neked akkoriban nagy sikereid voltak. Zongoráztál, ha jól emlékszem.

– Regényeket írtam – felelte Horváth.

– Na ja, de a szomszédotokban volt egy zongora, nem?

– Pianínó.

– Azon játszottad az Omega-számokat!

– Illést.

– Na ugye, hogy mondtam!

*

Február tizenhetedikén szálltak vízre. A nap hétágra sütött, a hajó körül delfinek ugráltak. A hőmérséklet esténként se esett tíz-tizenöt Celsius alá. Tibor mindent Fahrenheitben számolt. A benzint gallonban, a súlyt poundban mérte.

– Na, itt kikötünk mindjárt.

– Nem kötünk. Horgonyzunk.

– A lényeg, hogy megállunk, nem?

És már meg is álltak.

De olyan hirtelen, mintha valaki homlokon csapta volna Szidonellát.

A part még jó másfél mérföldre fehérlett előttük.

– Ez itt nem horgonyzóhely…

– Hát nem. – Tibor áthajolt a hajókorláton, lenézett. – Csak másfél láb víz van alattunk.

– És?

– És korall. Azon feneklettünk meg.

– Húzzuk be a motort, és tolassunk le róla!

– Ilyenkor tilos használni a motort – mondta Tibor. – A hajócsavar megsérti a korallt.

– Akkor mit csináljunk?

– Megdöntjük a hajót, hogy ne merüljön mélyre, és szépen leúszunk a korallpadról.

– Jó – bólintott Horváth. – És hogyan döntjük meg?

– Kimászol az öregfa végére.

– Olyan isten nincs – mondta Horváth. – Már a felénél leesem.

– Na és, csak nem fulladsz bele?

– Mássz ki te, ha olyan jól érted.

Tibor kiaraszolt a baum végére, hajladozott, dülöngött, guggolászott.

A hajó meg se moccant.

– Mondtam, hogy hülyeség – közölte a Mester.

– Miért? Szerinted mit kellene?

– Felhúzni a legnagyobb vásznat, azzal megdönteni, és huss.

- És huss – bólintott Tibor. – Na jó. Húzd fel.

Úgy se boldogultak.

– Akkor a macskát.

– Mit?

– A horgonyt! – vezényelt Tibor. – Gyere utánam!

Kimásztak az orrba, felemelték a tizenöt kilós horgonyt, meglóbálták.

– Háromra! – vezényelt Tibor. – Egy, kettő, há…

Horváth elengedte. A vasmacska a kapitány lábára zuhant.

– Miért? Jaj… Te… Az isten… – A kapitány vérzett.

Horváth whiskyt hozott a hajó gyomrából.

– Húzd meg! – nyújtotta az üveget. – Ezt meg – bökött a horgonyra – hagyjuk a fenébe! Így úgyse lehet…

– Hanem hogyan lehet? Hm? Mondd meg, ha olyan okos vagy.

– Nézd – mosolygott a Mester –, most lefekszünk szépen, és itt alszunk, ebben a laza kis hullámverésben, amíg a korall ki nem dörzsöli a hajó fenekét. Amikor majd a nyakunkig ér odabent a tenger, akkor felébredünk, és kiúszunk innen. Nem olyan sok az a másfél mérföld! Nekem meg se kottyan három kilométer!

– Most mit humorizálsz?

– Miért, mit csináljak? – kérdezte Horváth ártatlan pofával. – Kapcsoljam be talán mégis a motort?

– Kapcsold. Te törvénytelen, keleti vadállat.

Abban a pillanatban, ahogy a motor felpörgött, hatalmas csónak landolt mellettük. A semmiből materializálódott.

– Ez egy Ranger! – súgta Tibor.

– Na és?

– Meg fog büntetni!

– Dehogy fog. Csak bízd rám! – Horváth kikapcsolta a motort, amely persze nem akart leállni, a hajócsavar minden fordulatával újabb koralldarabokat morzsolt péppé az áttetsző vízben. – Heló, Réndzsör! – Átvigyorgott a kéretlen szomszédra. Az megbabonázva nézte a korall haláltáncát. – Nice to meet you. My name is Péter. I’m a famous Hungarian writer, but you can call me Peter with pleasure. How have you ever been?

A Réndzsör rádión értesítette a vízirendőrséget. A vízirendőr kétszáz dollár büntetést gombolt le a két Odüsszeuszról, aztán visszahívta a Réndzsört, aki újabb ötszáz pénzért levontatta a megfeneklett Szidonellát a korallpadról.

Másnap elszabadultak a horgonyukról.

Harmadnap elvesztették a kis csolnakjukat.

Negyedik nap gyomormérgezést kaptak a Horváth által fogott és megsütött haltól. Ötödik nap sziklát fogtak, pontosabban a hullámzás hatszor egymás után vágta egy sziklához őket.

Szidonella bírta, Isten segedelmével.

Miért keresték a veszélyt?

Mit élveztek benne?

Hogy meghalhatnak?

A legcsúnyább egy éjszakai kalandjuk volt.

Tudományosan navigáltak.

Horváth a hajókabinban nézte a térképet, aztán odakint megvizsgálta az irány­tűt és a csillagokat.

– Két vonással balra! – intett végül a kormányosnak.

– Nem hiszem, hogy jó lesz – szívta a fogát Tibor. – Nézd csak meg, ott az a zöld fény, a villogó fehértől kicsit jobbra. Szerintem inkább arra kéne mennünk.

– Kizárt. A térképen nincs semmiféle zöld, és nincs semmiféle fehér.

– De a valóságban itt van! – érvelt a felelős kapitány (s egyben hajótulajdonos).

– Melyikünk vitorlázott már ezer mérföldet az óceánon? – kérdezte Horváth, kissé indignáltan.

– Te – ismerte el Tibor nyugtalanul.

– Melyikünknek van akkor nagyobb helyismerete?!

– Helyismerete? – csuklott a kapitány.

– Igen, helyismerete! – visszhangzott a Mester. – Vagy ez itt szerinted nem az Atlanti-óceán?

– De az isten szerelmére, te hatezer mérföldre innen, a túlpartján vitorláztál rajta, ezelőtt hét évvel!

– Az teljesen mindegy, az idő relatív, a tenger az meg tenger, a víz ugyanaz, a szél ugyanaz… és ha egyszer a térképen egy fényforrás nincs feltüntetve…

Abban a pillanatban landoltak.

Harminc mérföldnyire a helytől, amelyről hitték, hogy mellette vannak.

Ilyen előzmények után vágtak a Golf-áramlatnak.

Hogy átkeljenek rajta.

*

– Irány Horány! Emlékszel?

– Nem Horányban nyaraltunk együtt, hanem Luppán – mondta a kapitány. – Az egy másik sziget.

– De az is a Dunán van, nem?

– Igen, a Dunán, de…

– Akkor meg mi a fészkes fenének vitatkozunk ezen? Számít az a néhány kilométer?

– Nem sokat. – Tibor elismerte. – Igazad van.

– Nohát! – virult a Mester. – Akkor igyunk egyet!

– Egészségünkre!

– Egészségünkre!

Horváth mindenben jobb volt. Többet ivott, és gyakrabban rúgott be. Pontosabban mindig. Tibor meg soha. Vagy soha, szinte.

A Zöld Papagájban ittak. A Green Parrot népszerű, régi hely Key Westen. A Green Flashre hiába várók java ott vigasztalódik esténként. Fából ácsolt kocsma, középütt kerek kiszolgálópulttal. Minden égtáj felől tévékészülékek lógnak a magasban, mindegyiken más képek mozognak, minden hangszóróból más hangok bömbölnek. A közönség is üvölt.

– Még két sört!

Two beer, please!

Hab nélkül!

– Sok habbal!

Horváth kétszer kereste fel a bankautomatát egy homályos sarokban. Behelyezte kártyáját a lukba. Nézte a képernyőt.

– Anyátok! – morogta. – Mindent angolul, mi?

Megnyomta a gépen, amit csak lehetett.

Az automata csöngetett, beszélt, berregett.

Horváth tapogatta.

– Hol adod a pénzt, mi?

Sehol nem talált bankjegyeket. Csak bizonylatra lelt.

Vitte a papírszeletkét Tibornak.

Herr Captain! – tisztelgett. – May I ask you something?

– Amit akarsz, Peti, csak ne angolul, kérlek.

De a kótermaiszter nem tágított.

Look at this fucking automatic machine-banking stolen my money, please!

Mi van?

– Ezek itt lenyúlják a pénzem! Segíts, brother! Üssük agyon őket!

Tibor úgy érezte, ideje hazatékingelni a kótermaisztert.

Fizetett.

Mentek, mendegéltek.

– Egyetlen dologtól féltem igazán in my whole life – kezdett vallani a kikötő felé vezető úton kéretlenül a kótermaiszter.

– Jól van, Peti, vigyázz, mert elesel.

– A kibaszott kígyóktól! Fucking shark, jól mondom? Nem, nem sárk, az a cápa, na meg még attól is, de ne mondd meg, esszel van, tudom, snake! Ott is van egy! – Mire Tibor eszmélt, Horváth már ott tekergődzött előtte, nyakában egy kétméteres óriáskígyóval. A nyomában egy turbános kis indiai pasas szökdelt…

– Diz iz máj znék – selypegte. – Please, give her back!

Itt van, bazd, irigy kutya! – sértődött vérig a Mester, és mint egy sálat, odavágta a hüllőt, hogy csak úgy nyekkent.

Mivel kisebb csődület támadt, futva kellett távozniuk onnan.

– Nem kell azt szégyellni, hogy magyarok vagyunk! – torpant meg Horváth, s mintegy állítása alátámasztásaként rázendített. – Icike-picike a Csabai utca! Valami a szívemet mégis odahúzza…

Tibor igyekezett távolabbi, kies kis utcák felé kormányozni a dalnokot.

Az megmakacsolta magát, megkapaszkodott egy villanyoszlopban.

– Jövet is, menet is arra járok én is! Pedig ahol lakozom… – Hirtelen elcsendesedett. – Tibikém – pislogott. – Mondd, be vagyok én rúgva?

Tibor habozott, mit válasszon: a tapintatot vagy az őszinteséget.

– Igen – mondta végül.

– Nem baj! – pillantott rá bársonyosan az unokabátyja. – Sose szégyelld, testvér. Támaszkodj rám bátran! Majd én megvédelek! Ne félj egy cseppet se! Ezek a halvérű jenkik meg le vannak… – nem fejezhette be a káromkodást, földbe gyökeredzett a lába.

Lenyűgöző látvány tárult elébük. Pálmafákkal szegélyezett kis tér, közepén színes lámpákkal megvilágított szökőkút. A kút előtt tűznyelő dolgozott.

– Te, Tiborosz! – dőlt meg csöppet a Mester. – Esküszöm, hogy ez egy bige!

– Ne! – nyúlt utána az unokaöccse, de már csak a levegőt markolta.

Horváth lendületes léptekkel nyargalt a középre.

Meine Damen und Herren! – kurjantott. – Van szerencsém!

A tűznyelőt figyelő tömeg kissé lankadó érdeklődése felhorgadt. Néhányan lelkesen tapsoltak.

Horváth odaugrott a tűznyelőnőhöz:

May I help you?

A nőnek lángolt a szája, nem tudott felelni. Rémülten bandzsított. Kitárt karral hátrált a segítőkész magyar elől, két kezében lángoló buzogányok égtek.

– Ne félj, én csak csókolni akarja! – kergette Horváth, míg észre nem vette a szeme sarkából, hogy valaki más is üldözi a nőt, vagy inkább őket, kettejüket.

Egy óriás fekete volt az.

Horváth megtorpant.

– Gyere, csak, vaze, gyere, kitekerlek!

A nagydarab fekete szemének gyöngyháza világított, mint a véres hold.

Dont touch her, mister! – kérlelte rémülten. – Please, don’ touch her while she is burning!

Nem burning, te… – szólt rá megvetőn a Mester. – She is blazing or flaming. Both are better than you. Do you understand me?

– Yes, thank you, yes! – rázogatta a kezét a fekete óriás rózsaszín mancsával, aztán megölelte. Talán tovább is jutnak, ha Tibor oda nem ér, és szét nem választja őket. Így aztán a lassan szétszéledő érdeklődők tapsától övezve elhagyták a teret.

Hamar lefeküdtek.

Egyiküket se kellett ringatni aznap.

*

Szidonella amúgy tényleg tengerálló, pofás kis hajó volt, bár a szerényebbek inkább neveznék csónaknak a maga rendkívül impozáns, de mégiscsak hét méter rövid hosszúságával és csupán két méter hetven centis szélességével. Mintha nyolc közepes fürdőkád lenne valahogy egybeszerkesztve.

Persze tudjuk, amit tudunk.

Egy Bombard nevű elmebeteg francia orvos háromméteres gumicsónakban vergődte át az óceánt, csak hogy bebizonyítsa…

Mit is?

– Mindent, uraim!

C’est tous, monsieur! C’est la vie! C’est la mort! C’est l’amour!

Így hát nekivágtak végül.

Éjszaka, persze.

Átértek.

Calvadost ittak Hemingway kedvenc bárjában.

Láttak cápát, tigrisráját, óriás teknőcöt.

Egymásra találtak.

– Én is elválok – mondta búcsúzóul Horváth.

– Minek, Petikém? – kérdezte Tibor.

– Hogyhogy minek? Hogy veled kettesben körbehajózzuk az Antillákat.

– És a Déli-sarkot.

– Ja. Meg az egészet.

* Tibor két nagyanyja nevét (Szidónia és Gizella) szerkesztette egybe.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben