Számvetés
Mért bíztad magad a vers mentőövére akkor is,
mikor csak úsznod kellett volna boldogabb partok felé?
Nem szép most a kérdések elől eloldalogni már.
Vállald hiányát a vak válaszok káprázatának.
Tedd össze a kezed, tégy úgy, mint aki imádkozik,
s lapulj, ha kérdik, istened hol terem, miféle égben.
Neked most már csak hallgatnod volna szabad,
ülni szótlanul, mint ki romos házban vendégre vár.
A reggel kikészített tárgyakat elpakolni este,
az ételt hűtőbe tenni, hisz senki nem fog enni már.
A köréd sűrűsödött magány ha ennyire mérhető,
szinte vágható, tapintható a szívedből ömlő csend
– mért hiszed, hogy betérnek hozzád, bezörgetnek testeden?
Ha kapudat kitárnád, s magad is kiállnál a fénybe,
hidd el, megkérdenék, mióta él itt, honnan jött, uram.
Látod, így dől el vers és élet sírnivaló harca.
Hogy haldoklasz, senkit sem érdekel, mert mindenki bajban.
A filozófusok csak kössenek farkukra csomót.
A költők meg? Istenem, angyalom: idejük lejárt.
Ne akard, hogy most megmagyarázzam, miféle téboly ül
a szíveken, mily riadalom önti el a földet.
Neked is úgy kell majd megkapaszkodnod hited bokrain,
ha ezek után lenne még üzennivalód tartalék.
Hát maradj fegyelmezett. Mint ki órájára pillant,
és tudja, érzi: szénné fog égni a pompeji őr.
Mégis: legyél ostoba, bolond. Így leszel fontos nekünk.
Ha marad még
emberi arc, ki példádra föltekint.
Válasz a kérdésedre
feleségemnek
De én tudom:
a legnagyobb realitás
az öröklődő látomás,
a látomás a dombról, a napról,
az önvédelemért megfogant szavakról,
az emberről, akinek megmosom a lábát
s a szent helyekről elkorbácsolom
s meghalok érte szívesen,
mert gyerekként bolyongva a nyárban
megérintett a sorsa,
nevén neveztem –
nem idegen.
(Szécsi Margit: Az 1935-ös üveghattyú)
Mert lámpát gyújtottál szobasarokban,
mikor a várost leoltották bennem.
Mert nem halálommal, csak életemmel
kell mindezért apránként megfizetnem.
Mert ha eltévedtem, mondtad, út van ott is,
ahol nem jártam már százezer éve.
Mert ünneppé varázsoltad a szerdát,
a hétfőt, keddet vasárnappá téve,
mert csütörtökön is öleltelek,
és megnyíltunk szombaton mind a ketten,
s mire észbe kaptunk volna éjjel,
kertedbe kikötött pénteked lettem.
Ne, ne okold magadat mindezért.
Már túl sok mindent éltünk meg hozzá.
Látod, én voltam mindig az ostobább,
s ha lázadna bennem a téboly, szólj rá.
Mert gyümölcsöt teremtél ott, hol a szám
csak kininkeserű emléket kóstolt.
Mert bátor voltál, és gyermeket szültél
annak, ki vas-szívű egeknek hódolt.
Mert hajnal lettél ott és akkor, ahol,
mikor én bárányterelő alkonyat,
nem kérdezted, ki vagyok, honnan jöttem,
rám tártad napként fehérlő arcodat.
Mert elhagytál néha, elhaltál bennem,
mint furulyaszó, ha kétes szirtre ért,
elpazaroltam figyelmed vagyonát
botokkal piszkált, rozsdás fillérekért.
Mert megmutattad: a test is isten,
szánalmas héjából ha kikel a hús,
és fölgyullad, a gyönyör bárhol érje,
hogy az öröm egyáltalán nem gyanús.
Mert újra fájni kezdtem, lélegezni,
sírva, nyüszítve kívánva melledet,
elviselni hiányod káprázatát,
s hogy csókod a nem-lét, a nem-lehet.
Mert lámpát gyújtottál szobasarokban,
mikor a várost leoltották bennem.
Mert nem halálommal, csak életemmel
kell mindezért apránként megfizetnem.
