×

Sipos Lajos: Tamási Áron

Bertha Zoltán

2007 // 11
A hatvanas–hetvenes évek irodalomtudományában még kiemelkedő presztízsű írói nagymonográfia mint műfaji jelenség mára kétségtelenül problematikussá vált. Az egy-egy klasszikus szerzőre vonatkozóan is felhalmozott tudásanyag mértéke lényegében lehetetlenné teszi olyan átfogó irodalomtörténeti-monografikus szintézisek megalkotását, amelyek hiánytalanul dolgozhatnák fel az adott író életének, pályájának, életművének összes részletét, időálló eligazítást nyújtva az egyes művek elemzését, értelmezését és értékelését illetően is. Formális értelemben még Király István monumentális Ady-könyvei sem ölelik fel minden jelentős mozzanatát az egész oeuvre-nek, s részmonográfiák sorozatát írta meg Szabolcsi Miklós is József Attiláról vagy Grezsa Ferenc Németh Lászlóról. Egy elképzelt Tamási-összegzésnek is például ma már a tudományos premisszái is elbizonytalanodtak, azonfelül, hogy az életmű valóban teljes (a többi között a levelezést is tartalmazó) szövegkorpusza nemhogy kritikai, de még megbízható összkiadásban sem hozzáférhető.

Mindezt figyelembe véve elkészült egy könyv, amely nemcsak áttekinti Tamási Áron életútját és alkotói pályáját, hanem ezzel voltaképpen egy távlatos új összefoglalás fundamentumát is megépíti. Az eddigi portrékönyvek (Féja Géza, Izsák József, Taxner-Tóth Ernő, Z. Szalai Sándor, Salló László, Lőrincz József munkái), illetve tanulmány- és emlékezéskötetek (In memoriam Tamási Áron, Tamási Áron Emlékkönyv, Színház és rítus, Találkozások Tamási Áronnal) után és nyomán Sipos Lajos bámulatos filológiai részletességgel, biográfiai pontossággal, történelmi és korrajzi adatgazdagsággal követi nyomon (olykor szinte napról napra) hőse kimagasló íróvá, reprezentatív közéleti személyiséggé, modern klasszikussá (Németh László szavával „székely Homérosszá”, „világirodalmi költővé”) válásának folyamatát – a székelyföldi, farkaslaki születési körülményektől (sőt, a falu keletkezésmondáitól és korabeli társadalmi, gazdasági helyzetétől) az 1966-os budapesti (farkasréti) búcsúztatás és farkaslaki temetés legendás eseménytörténetéig. Hogy a koporsót – feltehetőleg a hatóságok – napokra másfelé irányították (a Hunyad megyei, Zsil-völgyi Lupénybe, mivel románul az is „Lupeni”, mint Farkaslaka), hogy a szertartáson való részvételt a hivatalosságok fenyegetőzve gátolták, s mindezek ellenére ezernyi gyászoló tisztelgett Erdély nagy halottja előtt a bőrkabátos szekusok gyűrűjében, s hogy a sírbatételt villámlás, égzengés követte, amire a festő zsögödi Nagy Imre azt mondta: „most viszik Áront az angyalok”. S a Szervátiuszok faragta hatalmas kőtömb, trachit emlékmű felállításának nehézségei s még a rajta megörökített Tamási-figurák mozdulatai is felidéződnek.

A rendkívüli kor- és személyiségfestő erővel – szinte regényesen élénk színekkel és olvasmányos érzékletességgel – megelevenített írói pályafutás minden állomása mindamellett nagy erudíciót és széles ívű szaktudományos körültekintést igénylő történelmi, kultúrhistóriai, politika-, eszme-, művelődés-, színház-, sajtó-, iskola-, helytörténeti vonatkozások és informatív ismeretek bőséges kontextusába helyeződik. Az irodalmi múzeumi írói hagyaték felhasználására is kiterjedő példaszerű lelkiismeretesség érdekesen és hatásosan társul az életrajzi regényforma „legjobb fajtájából való” „pontos, szabatos, gördülékeny” előadásmóddal – ahogyan méltatásában Pienták Attila is megállapította (Magyar Napló, 2007/5.). Kortársi emlékek és levelek dokumentumanyagára is támaszkodó leírásokban bontakozik elénk a fiatal Tamási alakja, aki megjárja a háborút, díjat nyer a Keleti Újság novellapályázatán, Amerikába vándorol (ahol a sok vegyes élmény közepette az is megfogalmazódik benne, hogy a nagy Amerikában „még nagyobb a szabadság, s még ennél is nagyobb a hitványság”), onnan is hazagondolva küldözgeti elbeszéléseit, amelyek menyasszonya előfizetőket gyűjtő akciója (és Kacsó Sándor korrektori) segítségével kötetben is megjelenhetnek. S amikor hazatér, már elismert író, aki lendülettel kapcsolódik be az erdélyi magyarság irodalmi-kulturális önszerveződésének különféle törekvéseibe, hamarosan Baumgarten-díjat kap, sorjáznak visszhangos és nagy sikerű könyvei, s a transzszilvanizmus kisebbségideológiai megújítását, a demokratikus (és népi írói, értelmiségi) erők erdélyi és Kárpát-medencei összefogását célzó mozgalmak élén 1937-ben már ő elnököl a nevezetes Vásárhelyi Találkozón mint legfőbb szellemi tekintély. A jól ismert vagy eddig kevéssé hangsúlyozott magán- és közéleti konkrétumok mellett Sipos Lajos sok apróságnak is alaposan utánajár: a válások és újraházasodások tényadataitól a műfajteremtő regények, novellák vagy a színházi bemutatók fogadtatásrészletein át a kisebb (és rég elfeledett) lapok, a Tamási írásait (esszéit, publicisztikáit is) közlő orgánumok működési körülményeiig.

Külön fejezetek veszik tüzetesen számba a második világháborús időszak történéseit – Észak-Erdély 1940-es visszacsatolásának örömétől és disszonanciáitól a nemzeti megmaradásküzdelem erkölcsi-politikai megnyilvánulásain keresztül a Kolozsvárról való menekülés, a pesti ostromátélés gyötrelmes megpróbáltatásaiig. Tamási folyton az egyetemes és egységbe vonó erkölcsi, nemzeti és emberiességi alapokra helyezett társadalmi igazságosság, demokratikus szociális méltányosság, közösségi önrendelkezés és függetlenség eszményei jegyében nyilatkozik meg, akár messze hangzó szónoklataiban vagy a népiség, a magyar szellem és identitás, az erdélyi lélek sajátosságait taglaló, így jellegadó, világképhordozó esszéiben, eszmefuttatásaiban, akár sokáig kiadatlan naplójegyzeteiben. Az 1942-es lillafüredi találkozón – Németh László, Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Erdélyi József, Karácsony Sándor és mások társaságában – részt vevő író (a Sipos Lajos által kikutatott levéltári jegyzőkönyv szerint) például az intelligencia hivatásáról szólva (hogy annak népünk sorsához kell kötnie magát, s őrködnie „az élet és az irodalom színvonala”, „a magyar ember emberies élete fölött”) arra figyelmeztet, hogy „újra kell teremteni a nemzet fogalmát, hogy annak címere végre az új történelmi osztály: a magyar nép legyen”; „az államiság eszméjét a törzsökös magyarságra kell építeni”, „a nép sorsát hordozó és vállaló értelmiség kell, testvéri érzületű középosztály és öntudatos, egészséges nép”, „igazság az anyagi és szellemi javak elosztásában” – hogy a „megmentett” ország ne csak „édes”, hanem „emberi és igazságos hazája” is legyen a magyar népnek. Tisztán pozicionálja és értelmezi Sipos Lajos mindezt a harmadikutas nézetrendszer sajátos-szuverén kifejeződéseként, olyan modernizációs (a torzítatlan szabadság- és egyenlőségideát a testvériség moralitásával szintetizáló) társadalmi programként és nemzetstratégiaként, amely szerint az önálló, erős, önazonos és alapjaiban egységes nemzetnek az osztálymegosztottság megszűnése felé kell tartania, s így szegülni szembe bármilyen idegen nagyhatalmi invázióval vagy importált diktatórikus uralmi rendszerrel.

S bár ’45-ben még esetleges vallás- és közoktatásügyi minisztersége is szóba került (de Rákosi nem támogatta jelölését), ezekkel a szilárd elveivel (noha a szocializmus népi demokratikus ígéreteit gyakran jóhiszeműen és buzdítóan helyeselte) törvényszerűen szorult ki Tamási nemcsak a politikai, hanem az irodalmi életből is. A fokozódó terror már ’47-ben meghiúsította, hogy Mezei próféta című – Szőts István rendezte – filmjét bemutassák, bő évtizedig szülőföldjére sem utazhatott, ’49-től ’53 végéig nem jelenhetett meg könyve, s olyan szegénységben élt, hogy gépiratos füzetkéit (így Áron bölcsője című, mai napig közöletlen verses önéletrajzát) ismerősei körében próbálta árusítani. Nem csoda, hogy az „idők gyógyító láza” fogta el őt is az ’56-os forradalom kitörésekor, s az izgalmas napokat, hónapokat már szinte percről percre, emlékezetes adalékok rengetegével vetíti elénk Sipos Lajos könyve. Amelynek az is újdonsága, hogy a nemzeti függetlenség és a társadalmi demokrácia örök érvényű „magyar fohászát”, katartikus irodalmi értékű deklarációját és memorandumát, az évtizedekig csak illegálisan terjeszthetett Gond és Hitvallást megszövegező író hányattatásaira (rendőrségi zaklatásaira, kihallgatásaira) a rendszerváltásig titkos levéltári, pártdokumentációs és államvédelmi iratok, jegyzőkönyvek, besúgójelentések tükrében is rávilágít. Tamási 1962 végéig a politikai rendszer egyik legfőbb ellenségének számított: egyike volt a tíz leginkább megfigyelt, ügynökök sokaságát lekötő embernek – állapítja meg a szerző, aki egyrészt tehát felvázolja egy szellemi vezéregyéniség mindennapos viaskodásait (például az intim naplójegyzetek feldolgozásával egyfajta lélektani látleletet nyújtva), másrészt pedig leleplezi egy valóságosan ember- és értékpusztító rezsim abszurd működésmódját.

Hogy a biografikus és historikus nézőpont távlatosságából az életmű-értékelés korszerű lényegvonatkozásai sem maradnak ki, az külön erénye e munkának. A tömör műinterpretációkban hol az egész Tamási-jelenség világszemléleti, bölcseleti, stílustörténeti karaktervonásai villannak fel, hol egyes főművek meghatározó esztétikai, próza- vagy drámapoétikai tulajdonságai. A Szűzmáriás királyfi címmagyarázata például a pogány-keresztény istenanya-képzet folklorisztikus, mitikus-biblikus sokértelműségét és a „királyfi” demiurgosz jellegű archaikus-mesei szimbolikáját árnyalatosan kapcsolja a műegész mitologikus jelentésvilágához. Vagy az Ábel-trilógia elbeszélésszerkezetének lényegkiemelő vizsgálata a különféle idősíkok és narrációs aspektusok szerepjelentőségének az eredeti észrevételéhez vezet. A Jégtörő Mátyás műfajelméleti és szövegszervezési szempontú áttekintése pedig a huszadik századi világirodalom hasonló mitizáló, fantasztikummozgósító tendenciáinak a hangsúlyozásával történik. S az utolsó – Érték, élmény, jelkép című – fejezet úgy helyezi el Tamásit az új romanticizmus és az új népiség nagy, modern magyar és világkulturális áramlatainak a szemléleti-stiláris (Móricztól Nyirőig és Yeatstől Lorcáig szélesedő) összefüggésrendszerében, hogy nyelvteremtő zsenijét a legaktuálisabb kérdés- és elváráshorizontok szempontjai szerint is élő, eleven hatóerőként tudja elfogadtatni.

Sipos Lajos teljesítménye tehát részint (vállalt biografikus szeletében) a Tamási-filológia betetőzéseként méltatható, részint pedig eredményes ösztönzésként további értelmezői munkákhoz: ebben a minőségében is megkerülhetetlenül.

(Elektra Kiadóház, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben