Ostend; Tabula rasa

Ostend

Egy idős férfi érkezett a tengerpartra.
A hullámok dörejétől alig hallottad
Meg hangom, amikor felhívtam
Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd
Gondosan felhajtotta nadrágszárát.

Először azt hittem, a februári tengerbe
Gyalogol – lábai fehér halcsontok –,
De ehelyett hegyes térdét a homokba
Fúrva keresztet vetett, majd
Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.

Hajad vörös hínárjába gabalyodva
Figyeltem a térdeplő férfit, ahogy
A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –

Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.

Tabula rasa

feleségemnek

Finnország: folyamatos jelen idő.
Nem kezdhető el róla mondat
Úgy, hogy: „Emlékszel?”

Beíratlan, hófehér, tiszta lap,
Amit ha napközben összejárnak
A nyulak vagy a rénszarvasok,
Reggelre újra érintetlenül találsz.

Ismerjük a boldogság fotoszintézisét,
Melyhez nap se kell, a hó fénye is elég,
És az érintésből szerelmet állít elő.
Finnország: örök jelen idő.

Bennünk van az a sötétben is
Világos szoba,
Mint tóban a beledobott kavics,
Melyhez egy fatörzs néma
Tükrének gyűrűzése kell,

Ahol láthatatlan szájunk
Az ablakra párát lehel.