×

Ignácz Rózsa: A vádlott

Sturm László

2007 // 11
A Nemzeti Színház erdélyi származású színésznője 1937-ben jelentette meg első könyvét, az Anyanyelve magyart, amely tizenhat kiadást ért meg. További regényei – többek között a Keleti magyarok nyomában, a Született Moldovában – is méltán lettek népszerűek, ám a nyilasok ellen is kiálló írónőt a kommunista hatalom a negyvenes évek második felétől hallgatásra ítélte. És miután a kiküldött „adminisztrátor” ötvenhat értelmezésében sem tudott nála engedményt elérni, az évtizedes szilencium után is csak mint ifjúsági író juthatott szóhoz.

Teljesítménye alapján Ignácz Rózsa (1909–1979) valószínűleg hasonló joggal szolgált volna rá az újrafelfedezésre, mint a háborúk közti időszak több sikeres szerzője. Bár az írónő az újrakiadások révén kilépett a Kádár-rendszerben rá osztott „ifjúsági író” státusából, az igazi elismerés mégis mindmáig várat magára. Talán mert a rá illő címkék – polgári, nemzeti, ezoterikus – már kiosztattak.

A vádlott a benne leírt eseményekkel egy időben, 1950 és 1952 között keletkezett. Az előszóban Makkai Ádám, a szerző Amerikában élő nyelvészprofesszor fia meséli el, hogyan rejtegették a kéziratot, amely végül csak 1999-ben látott napvilágot először (a mostani a második kiadás).

Ez talán az írónő legkülönösebb regénye, és nem csak a keletkezési körülményeit tekintve. A jelző kétértelműségét az indokolja, hogy eleinte még tényleg kérdéses, a mű nagysága ilyen sajátos-e, vagy a különössége ilyen nagy. Sikerült-e megvalósítani a korfestően ezoterikus magyar epikát (szellemi rokonával, Hamvas Bélával körülbelül egyidejűleg), vagy a különössége valamiféle modorosságban merül-e ki.

Ami először meglepi az olvasót, az a regény stílusa. Kicsit túl van csigázva, akár expresszionistának is skatulyázhatnánk. A szerző mintha kapkodna a fonál után, szinte sportot űz a benyomások egymásra zsúfolásából. „Emberünk szúrós-soványan emelte fel vállát párnájáról, fölpattanó szemében az ébredés friss iszonyával” – hangzik például a második mondat (ez az „emberünk” is milyen menthetetlen lenne, ha csak még egyszer is ismétlődne; így viszont talán csak az általánosíthatóság szintjét jelzi). Aztán némileg lehiggad a stílus, a későbbiekben nyugodtabb és fölfokozottabb részek váltakoznak. Állandósul a nyelvi vibrálás, de nem zavaró. Már csak az a kérdés, van-e szerepe.

A második meglepetés, hogy nem úgy bontakozik a cselekmény, mint várnánk. A főszereplő, Dániel Ferenc (aki felébred) kirí környezetéből. Az „ötvenes évek” atmoszférájában így nem sok jót remélhet. A könyv elején éppen egy munkahelyi fegyelmi tárgyalás – és kirúgatás – elé néz. Idősödő főnöknője, akinek el kell bocsátania, szerelmes belé, és bár párt iránti hűsége töretlen, érzi, hogy ez a férfi valahogy fölötte áll az egész környező világnak. Kisugárzása van, nem érződik rajta félelem. Dániel (a regény mitologizáló felhangjainak egyike a névben rejlő utalás az oroszlánok barlangjába vetett prófétára) hol rettenthetetlen mesehősként („olyan nevetés kell, ami az anyagimádat mákonyától elkábult Csipkerózsika-emberiséget felrezzenti. De ki? Kik az ébresztő királyfiak? […] Én kell hogy legyek”), hol küzdő titánként, hol a mások eszén túljáró, az adott kötöttségekből mindig könnyedén továbblépő pikareszk figuraként értelmeződik. Aztán mindez igen hamar epizodikussá válik. A hős lemerül a fizikai munka világába, először szállítómunkásként ismeri meg a beszerzési ügyeskedések és a kitelepítések világát, majd a szocialista építkezés névtelenségében talál menedéket. Az építkezésen áll öszsze az a hétfős csoport, baráti véd- és dacszövetség, amely mindegyik résztvevő számára sorsmeghatározó lesz. A rendszer megvetése és a tisztességes élet keresése köti össze a minden egyéb szempontból rendkívül vegyes társaságot. (Vagy fölfoghatóak egy személyiség különböző oldalaiként is?) Hanna grófnő fiatal özvegy, aki gyermekét annak idején olaszországi rokonaikhoz szöktette. A púpos Gulyás Gyula szociáldemokrata munkás volt, Kaszás Pista szegényparaszt, a könnyű természetű Boriska is alulról jött, Tornyos Berci kulák, Kalotay Ákos pedig író. Kalotay némileg kívülálló, kicsit luciferi figura közöttük. Kívülállását jelzi, hogy bár valaha szerelmes volt Hannába, csak neki nincs igazi köze egyik nőhöz sem (Hanna Dániel társa, a többi férfit pedig Boriska szánja meg alkalomadtán, míg várandós és Kaszás menyasszonya nem lesz). Néha úgy tűnik, Kalotay teremti ötleteivel azokat a helyzeteket, melyekben modelljei viselkedését tanulmányozni akarja. Egy idő után külön is válnak. A többiek egy Jugoszláviához közeli építkezésről megpróbálnak átszökni a határon. Van, akinek sikerül, van, aki fogságba esik, van, akit fölrobbant az akna. Hogy kinek melyik osztályrész jut, azt nem tudjuk, a kiszivárgó hírekben a nevek nincsenek megemlítve. Kalotay sem ismeri a részleteket, emberismerete alapján azonban igyekszik rekonstruálni az eseményeket – ennél a rekonstrukciónál többet az olvasó sem tud meg. Így aztán van is a történetnek vége, amenynyiben elfogadjuk Kalotay verzióját, meg nincs is, amennyiben nem fogadjuk el ezt a fajta látomásosságot. A regénybeli író ugyanis Dániel sorsában a feltámadást ígérő alászállást kívánja látni. A mű utolsó lapjai szólnak a tiltott határátlépés miatt kényszermunkára, bányába hurcolt főhősről, és arról a felismerésről, amit hitelesen csak az mondhatna el, aki átélte, feltételezésként azonban nem válik hiteltelenné: „A leszállásra induló gép berregése elnyeli a szavát. Húsz egyforma sorsú, azonos életütemű emberpár, negyven férfi, mint láthatatlan, de már megszületett lény tagjai, teste-vére, a jövő sorsát hordozó Föld mélyébe, a bányába száll alá. Mert amíg nem szálltok alá mind a poklok mélyére együttesen, testvéreim, addig az emberiség felfelé vezető útján egyetlen lépést sem tehettek közösen…”

Ezek a sorok – a regény utolsó sorai – a végső beavatottságról szólnak. Előtte be kellett járni az alsóbb szinteket. Így, ha a beavatás különböző szintjeit feltételezzük, már érthető, miért kell Dánielnek, aki már a könyv elején úgy állítódik elénk, mint aki legyőzte a félelmet („Ez az írás is itt! Ez legalább kétéves. A félelem a címe. […] Mióta befejeztem, és a fiókba süllyesztettem, többé nem féltem.”), újra legyőzni azt (immár a szerelem segítségével): „Azt hiszem, én mindig is a félelem szolgája voltam. És a szolgák lázadók, Hanna, de az a hang bennem, ami szüntelenül lázított, most azt mondja: ne félj!”

Most már a stílus vibrálását is árnyaltabban közelíthetjük meg. Mindenekelőtt az szavatolja érvényességét, hogy megteremti a váratlanság atmoszféráját. Az élet felfokozottságának és kiszámíthatatlanságának érzékeltetése egyben a kommunista nyelv és berendezkedés tagadása. Azé a berendezkedésé, amely látszólag legalább két formában föl tudja kelteni a nagyság érzését. De mind a szétsugárzó félelem, mind a gigantikus beruházások kisszerűen sivárnak bizonyulnak. „A félelem, a borzalom, a nyugtalanság kezd unalmassá válni”, a nehézipar erőltetése pedig „a mezőgazdaságra, kertkultúrára való Magyarországon” eleve kudarcra kárhoztatott vállalkozás. A stílusnak ez a tüntető kiforratlansága ugyanakkor nem végcél. A végcél a rend. Az, amiről Dániel Ferenc elmélkedik Platón nyomdokain haladva: „…a rend van. Csak földi torzulása, karikatúrája borzaszt el, és kergeti anarchiába a féltudású embert. Minden ott van az igazi valóságban, az örök és szent példában.” A regény még nem „látja szemmel” az eljövendő(nek remélt) rendet, csak keresi, nyelvezetét az átmenetiség tudatosítása formálja, „egy szétmálló, olvadva fortyogó és rothadva újjászülető kor”. Kalotay Ákos kátészerű határozottsággal összegez: „Lehet ma őszinte, átfogó világképe becsületes írónak? Nem.”

Az új rend keresése sok szálon fut, de kétségkívül az egyik legkecsegtetőbb az, amely a nőiség – természetesen nem feminizmusi, hanem talán transzcendensnek nevezhető – elvét emeli a régiben uralkodó férfielv mellé (vagy fölé). Már Dániel emlékezésében felmerül a téma, bár még csak életrajzi esetlegességként: „Anyám mesélt olykor hajdani, apajogú családjáról, a nagyapáról, akit rettegve kellett szeretni és félve tisztelni. Teljesen meseszerű volt számomra az apaközpontú család […] Anyám élete belém rögzítette, hogy a férfi a családban időleges.” Ugyanő Hanna nőiségében már a férfi személyiség szükségszerű kiegészítőjét ismeri föl: „az egyik felem… te hiányoztál”. Végül az egyetemességig szárnyalva fogalmazódik meg, hogy „ősi hagyományok egybehangzó értelmezése szerint a Szentháromság harmadik megnyilvánulása, a Szentlélek, helyesebben a Szent Szellem nőnemű”. Mi következik mindebből? Átmeneti korban csak újabb kérdések következhetnek. Makkai Ádám az előszóban be is mutatja azokat, amelyek leginkább átjárják a regény eszmeiségét: „Mi a »feminin princípium« a szellemi világban? Mi legyen férfi és nő egymáshoz való viszonya ennek ismeretében? Mi az igazi egyenlőség és testvériség? Mi a Szent József-féle apaság? […] Mi az információmegtagadás szerepe a materialista misztifikáció világában? Hogy viszonyuljanak egymáshoz a régi osztálytársadalom élő tagjai 1950–52-ben? Mi legyen az igazat szólni kívánó író szerepe mindebben? […] Az értelmiségi, aki látja és érti, hogy mi történik a valóságban, megkísérelje-e a disszidálás rendkívül veszélyes […] kalandját? […] Érvényes-e még a regény hagyományos műfaja ebben a félig purgatórium, félig pokol világban?” Az „örök kérdések” mellett manapság a látszólag az ötvenes évekhez kötődő kérdések is újra elevenek.

(Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben