Főhajtás VII.

Csé hazatérése

Tizenhárom éves volt, amikor először kellett menekülnie hazájából: a gyermekkorában Kolozsvárott élt Cs. Szabó László 1918-ban költözött szüleivel Budapestre. Akkor még nem tudta: a csonka hazába. Harminc év múlva, 1948 decemberében indult újra útnak, akkor még nem tudta: néhány hét múlva másodszor kényszerül elszakadni hazájától.

Sűrűsödtek a vörös viharfelhők Magyarország fölött, amikor Cs. Szabó László a sors kegyeltjeként kutatói ösztöndíjjal útnak indult Rómába, és hinni akarta: három hónap múlva haza fog térni. Karácsony másnapján este Bajor Giziéknél vacsorázott, éjféltájban búcsúztak a kertkapuban, lábuk alatt csikorgott a jéggé fagyott hó. Tavasszal újra találkozunk – ölelte át az író Bajor Gizit. A színésznő szelíden mosolygott: Mi már, Laci, soha többé nem látjuk egymást!

Néhány hét múlva Rómában szűkszavú táviratot kapott Budapestről: „szolgálattételre azonnal jelentkezzék boka”. A hajdani barát, immár államtitkár Bóka László hivatalos parancsa döbbenti rá Cs. Szabó Lászlót: Magyarországon minden hatalmat kezükbe kaparintottak a bolsevikok. Hajdani helyettesének, a kisgazda álruhában rejtőzködő kommunista miniszternek, Ortutay Gyulának két szóval üzen: „tanszékemről lemondok”.

Mindent és mindenét Budapesten hagyta, tudása, szelleme, megtörhetetlen munkakedve az összes vagyona.

„Más a szülőföld és más a haza: az egyik gyerekkori emlék, a másik férfikori gond.” 1940-ben megjelent könyvében, az Erdélyben 6. fejezetében vallott így, s most újra farkasszemet kellett néznie sorsával. Erdélyi gyökerei, Kolozsvár földszagú emléke egy életen át elkísérték, vigasztaló álmaiban mindig a Farkas utcai templom oldalában bolyongott, de a haza, a másodszor elveszített haza halála pillanatáig férfikorának feladatteremtő gondja.

Budapesten 1935 és 1944 között a Magyar Rádió irodalmi osztályának vezetője. 1944. március 19-én reggel azonnali hatállyal felmond, és eltűnik Budapestről. Gyűlöli a nácikat, a német megszállást, a Hitlerrel paktáló nyilas csürhét. 1945 és 1948 között Budapesten főiskolai tanár. 1949 tavaszán nem tér haza Rómából: gyűlöli a kommunistákat, a szovjet megszállást, a Moszkva lakájaként hazaáruló bolsevik csürhét.

1937-ben így fogalmazott: „A proletárdiktatúrára támaszkodó úgynevezett baloldali front és az egypártrendszerre alapított szélsőséges jobboldali front fegyveres leszámolását, sajnos, valóban elkerülhetetlennek tartom. Ilyen értelemben a spanyol polgárháború alighanem világháborús főpróba.” Tudta, hogy az osztálygőg és a nacionalista gőg, a kommunisták és a nácik előbb-utóbb Európára szabadítják a háborút, s ebben nem tévedett. De hinni akart az író, az értelmiségi, alkotó ember felelősségében, aki „egy későbbi világért él és dolgozik”, amely „az anyagias világnézettel (neokapitalizmus, szélsőséges nacionalizmus, proletár-misztika) szemben visszatér a spirituális életszemlélethez. Vágyálmaimban 1960-ra vagy 1970-re teszem ennek a világnak a kezdetét. Érte dolgozom és gondolkozom.” (Új Szellem, Prága, 1937. 4. szám)

1951-ben egy római utazási irodában jegyeket árul, tolmácsol, fordít, utazásokat szervez: akkor már álmaiban sem mer arra gondolni, hogy néhány év múlva újjászületik Európa.

1956. november 4-e a maradék reménytől is megfosztja: tudomásul kell vennie, hogy amit Roosevelt elkezdett – „Ő volt a legnagyobb kártevők egyike, fölényes, figyelmetlen és felelőtlen. Bűnrészes milliók kínjában, honvesztésében, erőszakos halálában, az ő lelkén is szárad, hogy a Fenevad leterítése után földönfutók és rab népek helyére tízszer annyi földönfutó és rab ember állt. Ha gyanútlan volt, akkor is felelős.” (Hűlő árnyékban, Bern, 1982. 78.) –, azt most utódai befejezték: kiszámíthatatlanul hosszú időre hataloméhes bolsevik terroristák prédájává tették hazánkat. És Kelet-Európa szabadságról álmodó népeit.

Akkor most merre tovább? Egy magyar író, akinek élete „legnagyobb, mondhatom, halálos szerelme a nyelv” (Alkalom, Bp. 1982. 9.), aki négy nyelven olvas és beszél, de egész életében csak magyarul hajlandó írni, aki azért nem fogadta el 1951-ben az amerikai meghívást, s lett évtizedekre szerényebb, jóval szerényebb juttatásért a BBC munkatársa, mint „az 52912. számú fordító és beolvasó”, mert Európában akart maradni, mert magyar, mert európai, s mi keresnivalója lenne egy magyar európainak Amerikában, az most mit tegyen? Még Anglia s az angolok sem értik: mit jelent az, hogy Európa, s mit jelent az, hogy magyar.

A haza a férfikor gondja. „Nekem Magyarország a hazám, s hazám: Európa része a földrész szívében. Anglia szintén az, a peremén. De ebben már vaskosan tévedtem. Évekig tartott, amíg rájöttem, hogy Európa nyugati határa Calais, a kontinensen. Dover, látótávolban a francia partról már valami egészen más. Mert nem tudunk a vízen járni, mint Krisztus.” (Hűlő árnyékban, 215–217.)

Nem tudunk a vízen járni…

Cs. Szabó László megpróbálja. Éjjel-nappal dolgozik: olvas, jegyzetel, fordít, ír, előadást tart, szerkeszt. „Nyilvánvaló, hogy hazát vesztve évtizedeken át bemenekültem a végkimerülésbe.” (Hűlő árnyékban, 81.) Nem tekinti magát emigránsnak, disszidensnek, hazátlannak. Távozása 1949-ben Magyarországról: „kitelepülésem”; s találónak ítéli a szintén Londonban élő Sárközi Mátyás róla írt tömör jellemzését: „Itt él ott, ott él itt.” (Alkalom, 9.)

Erős vára, végső menedéke a magyar nyelv. És határtalan tudása, műveltsége, íráskészsége. Körmondataiban nevek, időpontok, események röpködnek, Inigo Jones nevére úgy hivatkozik, mintha minden mai olvasó tökéletesen jártas lenne a 17. század eleji angol színházművész életművének minden csodájában, Lipsiusról egy mondat, Caravaggióról egy fél, Sir Dudley Carleton angol követ bejön egy mondat elején, a végén már Richelieu bíboros megy ki, Izabella Brant és Buckingham herceg mellett feltűnik egy pillanatra Sciagla abbé és I. Károly, aki 1625-ben egybekelt XIII. Lajos húgával – mindez egy bekezdésben. (Őrzők, Bp. 1985. 234-235.)

Máskor lélegzetelállítóan tömör, évszázadok sűrűsödnek egy mondat néhány szóból épített történelmi példabeszédében: „… asszimilált Shakespeare-ünk birodalma csonka a magyar tudatban, körül van nyírva, mint maga az ország.” (Hűlő árnyékban, 128.)

A haza a férfikor gondja. Cs. Szabó László Shakespeare drámáiról ír esszét, s ebben valamennyiünket hibáztat, amiért az angol drámaíró életművének csak részleteit, a valakik által kanonizált néhány darabot ismerjük, de erre is úgy figyelmeztet, hogy eszünkbe vési: Trianon tragikus gyalázatát nem szabad soha elfelejtenünk.

„Így lesz az is, mi csonka még: egész” – idézi idézőjelek nélkül Escalus szavait a Romeo és Júliából.

Cs. Szabó László keserű londoni magányában egy „lakható Magyarország”-ról álmodozik, a világtörténelmet is közelmúltunk tükrében látja és láttatja: „Raffaello és Rabelais, Kepler és Monteverdi egy században élt Kálvinnal és IV. Pállal, az Inkvizíció fő ínyencével, aki eretnekségre gyanakodva legszívesebben egész bíbornoki karát füstbe fojtotta volna.” (Hűlő árnyékban, 137.) Amikor kezemben a nekem dedikált könyvvel 1984 januárjában Budapesten lefordítottam ezt a mondatot, Cs. Szabó László nem tiltakozott: „Csontváry Kosztka Tivadar és Weöres Sándor, Teller Ede és Bartók Béla egy században élt Nagy Imrével és Rákosi Mátyással, a bolsevizmus fő ínyencével, aki revizionizmusra gyanakodva legszívesebben egész politikai bizottságát akasztófára küldte volna.”

Barátjától, Gál István irodalomtörténésztől, a budapesti Brit Nagykövetség könyvtárosától, kulturális tanácsosától levelet kap 1964. szeptember 29-én. Tizenöt év után, 1963 decemberében találkoztak Londonban, most merik remélni: különösebb kockázat nélkül újra levelezhetnek. Gál István beszámol néhány itthoni történésről. Társaságban szó esik a Londonban élő Cs. Szabó Lászlóról: „… kívülem Illyés Gyula beszélt Rólad, mondanom sem kell, hogy a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel. Amikor valaki azt kérdezte, miért nem térsz haza, Illyés Gyula nagyon egyenesen válaszolt: Mi mind ugyanabban az országban élünk, a virtuális Magyarországon; miért kellene visszatérned, amikor oly nagy szolgálatot teszel Magyarországnak (erkölcsileg) és a magyar irodalomnak.”

Amikor Cs. Szabó László öreg barátja levelét olvasta, talán eszébe jutott, hogy özönvíz előtti időben, 1934-ben egy akkori barátja, Kardos Tibor írt egy híressé lett esszét: A virtuális Magyarország. Amikor darabokra szaggatják a hazát, létezhet, létezik egy virtuális haza, a szellem Magyarországa. És Gál István még abban az évben továbbgondolta-tágította a fogalmat: a virtuális Közép-Európáról gondolkodott. (Apollo, 1934. 80.) Londonban, 1964-ben a virtuális Magyarország a jövő lehetősége: becsületes írók, jellemes emberek, gondolkodó értelmiségiek Londonban éppúgy életüket tehetik kockára érte, mint Budapesten.

Cs. Szabó Lászlóban tíz év múlva érlelődik meg a gondolat, hogy a virtuális Magyarországon élő magyar íróként elérkezhet életében a pillanat, amikor a valóságos haza földjére szeretne lépni, s élete alkonyán nem csupán a virtuális, de a valóságos magyar hazával szeretne még egyszer kezet szorítani: a műveit szerető hazai olvasókkal.

Elveiből tapodtat sem enged. Művei megjelenését engedélyezi, de egyetlen szó csonkítás nélkül. S amikor barátja lelkesen szervezni kezdi hazatérése programját, 1980. március 12-én írott válaszlevelében ellentmondást nem tűrve szögezi le: „Magánemberként hagytam el Magyarországot, magánemberként mennék vissza szétnézni s néhány kézfogásra. Semmiféle hivatalos meghívást nem várok és nem fogadok el, ezt jó, ha mindenki idejében tudja, végleg és alku nélkül tudomásul veszi. Szállásról, kosztról, fuvarról magam gondoskodom, programomat magam szabom meg. Ha bárki v. bármilyen szervezet bármekkora jószándékkal ragaszkodik a hivatalos meghíváshoz és vendéglátáshoz, az út örökre elmarad. Ismerős vagyok az itteni nagykövetségen, ők már most tudják, hogy semmiféle meghívást nem fogok felmutatni a vízumkérésnél. Ezt rajtad kívül még három-négy illetékessel egy héten belül tudatom, azzal a kéréssel, hogy felhatalmazásom alapján továbbadhatják, sőt! adják is tovább. Azért megyek vissza, hogy köszönetet mondjak néhány személynek, akiknek ez a köszönet az illem és civilizált viselkedés alapján kötelező, még inkább azért, hogy találkozzam megválogatva régi barátokkal s néhány fiatallal. Vidékre is szeretnék elmenni, természetesen kíséret és ottani fogadtatás nélkül. Viszont épp olyan természetes, hogy ha a Világszövetség, a Pen és az Írószövetség meghív egy látogatásra (feketére, teára, egy pohár whiskyre) vagy beszélgetésre invitál valamelyik minisztérium, illetve könyvkiadó, mindenkinek a rendelkezésére állok válogatás nélkül, mint magánember, aki függetlenül hivatalos szervektől, nyugaton élő magánemberként szétnéz hazájában, ugyanúgy, mint például egy chicagói magyar építész.”

Aki három évtizedig a virtuális Magyarországon élt, annak drága a saját élete: nem alkuszik. Még 1980. június 2-án is csupán „esetleges-honjárásom”-ról ír levelében barátjának, mert tudja, milyen ország a szocialista Magyarország. („Megjelent szeptemberben Petőfiék c. kis kötetem… Rögtön küldtem neked. Se te nem kaptad meg, se más. Pedig jórészt igen megbízható címekre küldettem: Kossuth-díjasoknak s más nemzeti szobroknak.” – 1973. nov. 21.)

De 1980 őszén betoppan budapesti barátaihoz, és boldogan lubickol az itthoniak szeretetében. Művész: hiú ember – szereti, ha szeretik. Író: szüksége van az olvasókra. Magyar ember: a Kárpát-medencében érzi otthon magát.

Harminckét évig élt távol hazájától, 1948 decemberében tartotta utolsó előadását a Képzőművészeti Főiskolán. 1980 őszén Somogyi József, a főiskola rektora meghívja, tartson hajdani tanszékén előadást a mostani diákoknak. Cs. Szabó László él a lehetőséggel. Harminckét év után újra megáll a katedrán, zavartan torkát köszörüli, körbepillant a figyelő diákseregen, és megkezdi előadását: Mondtam a múlt órán…

Vajon a diákok, akik 1980 őszén ott ültek vele szemben, felfogták e mondat tűzhányó-mélységét? Ha készült e mondat kimondására, milyen poklokat járt meg Cs. Szabó László, barátainak Csé, amíg merte vállalni, hogy harminckét év után így kezdi egyetemi előadását? S ha a pillanat ihletett szorításában rögtönözte? Elcsuklott a hangja? Mit érzett, amikor három évtized múltán újra Magyarországon, magyar főiskola katedráján, magyar diákoknak tartott előadást?

Irodalmi gondolatnak gyönyörű: Cs. Szabó László évtizedekig a virtuális Magyarországon él, mindannyiunkért, magyarokért ír, alkot, dolgozik.

De Cs. Szabó László földhözragadt, hús-vér ember volt, akinek hiányzott a magyar föld illata, a magyar olvasók lelkesedése, rajongása, a honi hírlapokban írt elismerő, okos vagy ostoba kritikák simogatásai, ostorcsapásai – hiányzott a magyar élet. Nem Rákosi, nem Kádár, nem az országrontó bolsevik vircsaft, hanem a Horthyt, Szálasit, Rákosit, Kádárt túlélő magyar élet, Budapest, Kolozsvár, Sárospatak égboltja, a zsigereinkbe ivódott ezer év…

Amikor 1984 januárjában Cs. Szabó László mosolyogva kezembe nyomta Hűlő árnyékban című könyve dedikált példányát, nem fogtam föl, szívében mekkora kő a huszadik század.

Ha legközelebb Sárospatakon járok, újra viszek a sírjára egy szál virágot.