×

„Nem ismerek határt a szeretetben”

Fodor András szobrának avatásán

Bertók László

2007 // 11
Tisztelt Ünneplők! Kedves Barátaim!

Születésünk helyét nem mi választjuk. Hogy a sors, a szüleink, a véletlen dönt-e helyettünk, vagy valamennyi együtt, bizonyosan nem tudhatjuk. Azt azonban, hogy személyiségünk formálásában, kialakulásában a szülőhelyünknek mekkora szerepe volt, visszatekintve az időben magunk is mérlegelhetjük. A család, amelyben Fodor András 1929. február 29-én ötödik gyerekként megszületett, Pusztaberényben élt, ott volt az édesapja állomásfőnök. Anyai nagyanyja viszont itt, Kaposmérőben volt bábaasszony. „Mindenkit ő segített a világra, az egész falu körösztanyámnak szólította” – emlékezett a költő. Érthető hát, hogy a szülei ide, a nagymamához hozták megszületni, aztán pedig visszavitték Pusztaberénybe.

Mégsem alaptalan, amit Szülöttem föld című versében Fodor András Kaposmérőről állít: „nem legenda / a föld, amelyből vétetünk, / törvény, hogy itt születtem”. Hiszen miután a pusztaberényi iskolában elvégezte az első osztályt, a második elemibe ide, a kaposmérői református iskolába íratták be a szülei, s három évig a nagyanyja „kosztosdiákjaként” mintegy magáévá élte, meghódította a szülőfaluját. „Kaposmérő csodahely volt – mondta egy interjúban. – Ott kezdődnek a dombok, a Zselicség… Ott folyik el a Kapos a kertek alatt… Mérő érzelmileg jobban ki volt bélelve. Igazi falu volt. Az embereknek arca, egyénisége volt. Oda úgy tudok hazamenni, hogy ma is megismerem az embereket, köztük régi osztálytársaimat. Feledhetetlen emlék, amikor reggelenként Imre Pap Jóskával álltunk az orgona mellett, s előénekesként fújtuk a zsoltárokat… A tavaszi virágok, az orgona, amit ott szelencének hívtak. A ház előtti kiskertek… török szegfű, tátika.” „A boldogító kerek egészet”, ahogy ezt a világot Mérei dombok című versében minősíti, számos költeményében, prózai írásában, nyilatkozatában megvallotta.

Persze a dolognak két oldala van. Amikor ötvenéves lett, országra szóló ünnepséget rendeztek itt a tiszteletére. A napról, 1979. február huszonötödikéről többek között ezeket jegyezte föl híres naplójába: „Pap Jóska a nagyfiát küldte értem. Előbb ott kell lennem a tévéfelvétel miatt. – A legdrágább! – kiáltja oda Virágné Ilus a rétesnyújtó asztal mellől, mihelyt meglát. Hát hogyne volna igazam, amikor… a kamera előtt azt mondom: – Itt mindig rendkívüli szeretettel vártak, ez ösztönzött arra, hogy beváltsam egy közösség reményeit.”

Fodor András tíz éve halott, nem tehet újabb vallomást. Csak az itteniek, s akik élünk még, beszélhetünk, cselekedhetünk. S talán nem is csak a falu nagy szülöttje miatt, hanem a saját érdekünkben. Ismerd meg magadat! – tanácsolják a bölcsek évezredek óta, s talán sohasem volt aktuálisabb a mondás, mint manapság. Egyre magasabb sebességfokozatra kapcsol az emberiség, s úgy tűnik, könnyebb fölvenni a tempót és világpolgárrá válni, ha nem ismerjük, vagy elfeledjük, megtagadjuk a saját kisközösségünk múltját, hagyományait, megtartó értékeit. Másrészt viszont mintha a fizika, a hatás–ellenhatás törvénye is működne, minél nagyobb a csábító erő, annál erősebben fog bennünket, kapaszkodunk a talpunk alatt nehezedő földbe, annál inkább szeretnénk ismerni önmagunkat, menteni értékeinket. Szinte minden községben van már helytörténeti gyűjtemény, s gyakran a valahai búcsúra emlékeztető, de azt messze túlszárnyaló, híres rendezvény, falunap is. Minden közösség a saját arcával, erejével, a csak rá jellemző különlegességgel akarja jelezni, bizonyítani, hogy a népességfogyás és a globalizáció ellenére is, azért is él és élni fog. Kaposmérőnek, szemben más településekkel, úgyszólván felülmúlhatatlan aduja van. Fodor András, a Kossuth-díjas, országos rangú költő, aki örökre beírta a falu nevét a magyar irodalomtörténetbe és a nemzeti emlékezetbe.

De hát ki is ő, ki nekünk Fodor András, a huszadik századi magyar irodalomnak kiemelkedően jelentős, egyéni hangú költője, aki egyébként Pusztaberényt, Lengyeltótit, Buzsákot és Fonyódot is a „szűkebb hazájának”, sőt egész Somogy megyét a szülőföldjének tekintette? A kaposmérői elemi iskolában eltöltött három esztendőt követően a kaposvári MÁV-nevelőotthon, a szuntyer diákja, majd a ma Táncsics Mihály nevét viselő, akkor Somssich Pál gimnáziumban tanul tovább. Gimnazista korában jelentek meg első versei egy kaposvári újságban és a Sorsunk című pécsi folyóiratban, ahová tanára, a költő Takáts Gyula küldte el őket. (Takáts Gyula, aki a kilencvenhetedik esztendejében jár, megkért, hogy mondjam el itt, sajnos gyengélkedik, nem tudott eljönni, de lélekben velünk van.) Fodor András diákként bekapcsolódik a kaposvári Berzsenyi Társaság munkájába, részt vesz a Társaság rendezvényein, jeles, országos hírű írókkal ismerkedik meg.

Érettségi után a budapesti tudományegyetem bölcsészeti karán folytatja tanulmányait, s a legendás Eötvös-kollégiumban a nagy hírű tudós, az embernek is kiváló Fülep Lajos tanítványa lesz. A kollégiumban neves írók, tudósok tartanak rendszeresen előadásokat, a tanulni vágyó fiatalembert s az egymással is versengő, egymást pallérozó diákközösséget a zene, a képzőművészet, az irodalom, a politika felől úgyszólván minden irányból meghatározó élmények érik. Fodor András itt és ekkor köt életre szóló barátságot Domokos Mátyással, Lator Lászlóval és másokkal. A magyar–orosz szakon kezdett tanulmányait végül magyar–könyvtáros szakon fejezi be. A diploma elnyerése után két évig népművelési iskolában tanít, majd 1954-től 1957-ig a Csillag című irodalmi folyóirat munkatársa, 1959-től pedig haláláig az Országos Széchényi Könyvtár tudományos főmunkatársa.

Diplomát szerzett, rendes polgári állást is betöltött, de hát költőnek született, és egész életében mindenekelőtt költő és író volt. Budapesti egyetemi éveiben nemcsak a somogyi diákként elkezdett híres naplójának írását folytatta, hanem költőként is mindjobban kiteljesedett. Eötvös-kollégiumi társa, barátja s egyben költőtársa, Lator László írja róla, hogy Fodor András már tizennyolc évesen érett költő volt. S hogy „A szelídséget és keménységet elegyítő, gyerekesen-ártatlanul dacos konokság volt (és maradt) a megtartó ereje. Ez segítette divatok és politikák kényszerei és csábításai közt sértetlenül áthaladni.” Hogy sértetlenül-e, azt azért megkérdőjelezném, de Lator Lászlónak minden másban igaza van.

A fiatal költőnek, aki a legtöbbet József Attilától, Takáts Gyulától és Illyés Gyulától tanulta, az egyetemi évek alatt a Válasz című folyóiratban jelentek meg a versei. A legnagyobb visszhangot, mondhatnánk, hogy a berobbanást az „országos irodalomba” az 1948-ban írt s a Válasz 1949. februári számában közölt Bartók című verse keltette. Bartók Béla, aki három éve Amerikában halt meg, az itthoni hivatalosságban nemkívánatos személy még. Fodor András viszont a kaposmérői zsoltáréneklésektől kezdődően egyre elmélyültebb zeneértő, ekkor már a modern zenét is értő-élvező fiatalember. Nem véletlen, hogy a hosszú, nagy erejű verssel egy csapásra nemzedéke, az 1945 után indulók egyik legjelentősebb költőjévé lépett elő. A Juhász Ferenc és Nagy László nevével jelzett nemzedék egyenrangú tagjaként kért teret, s ha a politikai és az irodalmi élet meredek irányváltozását 1949/50-ben vállalja, valószínű, hogy velük együtt emelkedhetett volna a magasba. Ő azonban a nehezebb utat választotta.

A Választ, ahol a verseit közölték, hamarosan megszüntette a proletárdiktatúra, s Fodor András kötetnyi kiadatlan költeményével inkább félrehúzódott, a fióknak írt. És fordítani kezdett. Az történik vele, ami százötven évvel korábban Csokonai Vitéz Mihállyal, hogy előbb jelenik meg műfordításkötete, kettő is, mint a saját verseit tartalmazó könyve. S amikor a Hazafelé című első verseskötetét 1955-ben kiadják, egy kiforrott, egyéni hangú költő mutatkozik be. „Tartózkodóan szemérmes, férfiasan gyöngéd, de ahhoz képest nagyon is kialakult, nagyon is zárt egészet tett le az asztalra” – írták róla. Ami nem mindenkinek tetszett, az a fokozott tárgyilagossága, az elemző hajlama, az események és az érzelmek közötti távolságtartása volt, s hogy a napi politika és a pártosság csapongásai látszólag meg sem érintették. Könyvének költői értékei miatt mégis kitüntetik. Ekkor kapja az első József Attila-díját. Nekem pedig ez a kötet hozta el Fodor Andrást.

Elnézést a személyes emlékért, 1955. június 11-én a Hazafelé bemutatójára a költő is eljött a marcali járási könyvtárba. Ott és akkor ismerkedtünk meg egymással. Zöldfülű, kezdő költő voltam, de a hamarosan rám szakadó nehéz időkben sokszor abból éltem, hogy Fodor András azt írta Marcaliban a nekem dedikált könyvébe: „Bertók Lászlónak, költőtársamnak sok szeretettel”. Az ekkor elkezdődött s majd néhány év múlva folytatódó levelezésünk, aztán a személyes kapcsolat, később a barátság különösen az első két évtizedben a legfontosabb irodalmi iskolát jelentette számomra. S önbizalmat adott, hogy a költői pályán megkapaszkodjak. Igen, Fodor András másoknak is, százaknak segített. Előbb a Csillag, később a Somogy meg a Kortárs szerkesztőjeként és számos szerkesztőség munkatársaként, tanácsadójaként vagy mint írószövetségi vezető, mint különféle kuratóriumok lelkiismeretes tagja. Legfőképpen pedig mint minden értékre odafigyelő, minden reményteli teljesítményt megbecsülő, jószívű, segítőkész ember.

Holott neki sem volt könnyű. Második verseskönyvét, az 1958-ban megjelent Józan reggelt politikai indítékú, kemény bírálat érte. Nem kellett hozzá éles szem, hogy meglássa, az 1956-os forradalom fénye-lángja átszüremlik a kötet lapjain, a hamu alól ki-kivillan a parázs. „Nincs jövő és nincs jelen, / csak ez a szaggatott sivárság”, fakad ki Az ördög győzelme című versében. „Valaki mindig kint reked az utcán, / valakiért a szív zivatarában / csontomig ázom”, kiált föl a kitaszítottakért. Néhány évvel később, A család című versében mint a hitvallását fogalmazza meg: „Nem ismerek határt a szeretetben. / Vagyok akár a lélegző kebel: / kifogyhatatlan, telhetetlen”. Haláláig ez a szeretetbőség, szeretetéhség vezérelte. Akadtak persze mindig, akik nem voltak méltók rá, vagy nem volt készülékük a nyitottságnak, a családias közvetlenségnek az érzékelésére. Különösen az utolsó éveiben bántotta ez, de újra meg újra megpróbálkozott a lehetetlennel, s még inkább ragaszkodott azokhoz, akik viszontszerették, megpróbálta összebékíteni az ellentéteket.

A hatvanas évektől új élményekkel, utazási, társadalmi motívumokkal, a barátság és a gyász okozta drámai megrendülésekkel bővült költészete. Visszatérő témái maradtak a szerelem, az őszinte baráti-családi kapcsolatokat ápoló emberség, a mesterek, a megtartó hagyományok idézése, őrzése. Verseit mindvégig a meghitt otthonosság, a köznapi dolgok költészetté emelése, a tárgyiasság, a lírai realizmus jellemzik. Tizenhét verseskönyve, tucatnyi műfordításkötete, számos tanulmánykötete jelent meg. József Attiláról két monográfiát is írt. Bartók Béláról és Igor Sztravinszkijról szóló könyveit a zenetudósok is nagy elismeréssel emlegették. Szó, zene, kép című munkája bizonyítja, hogy a társművészetekről is volt érvényes mondanivalója. Az 1950 és 1980 között írt naplóinak még életében kiadott hat kötete nagy meglepetést, némely körökben riadalmat okozott.

„A szeretet soha el nem fogy” – mondja Pál apostol. S lám, a szeretet költőjét tovább éltetik, akiket szeretett. Ha lassan is, de elindult hagyatékban maradt írásainak a kiadása. Először az utolsó két évben született versei, majd a Somogyi diák című naplója láttak napvilágot. Aztán talán a naplója értékeivel is vetekedő kiterjedt levelezéséből jelent meg a Csorba Győző–Fodor András-kötet. Készülnek Takáts Gyulával, Tüskés Tiborral való levelezésének gyűjteményei. Róla szóló emlékkötetek is megjelentek. Emléktáblák, iskola őrzik a nevét. Szívet melengető érzés, hogy szülőfalujában már tábla és utca is emlékeztet rá. S még inkább az, hogy halálának tizedik évfordulóján a községi könyvtár fölveszi a nevét, s a Kaposmérői Baráti Kör Egyesület kezdeményezésére fölállították a szobrát. Illessen érte köszönet minden kezdeményezőt, szellemi és anyagi támogatót.

Kedves Méreiek! Mostantól itt áll, itt lesz önök között Fodor András Gera Katalin által szoborrá álmodott-formált alakja. Bármikor, akár naponta többször is találkozhatnak vele. De hadd fejezzem be azzal, hogy a költők mindenekelőtt a verseikben élnek, élhetnek örökké. A tábla, a szobor, az emlékjelek arra figyelmeztetnek, arra figyelmeztessenek bennünket, hogy vegyük kézbe, olvassuk, mondjuk, élvezzük a költő verseit, írásait. Hogy Fodor András, a szeretet költője a szívünkben, a lelkünkben, a gondolatainkban, a cselekedeteinkben legyen jelen, legyen otthon, hogy művei által jobban megismerhessük, megismerjük önmagunkat és egymást.

Elhangzott Kaposmérőn, 2007. október 21-én.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben