„Mi mennyi?”

Örkény „egypercesei” 2. rész

Örkény gyakran el is hagyja az elbeszélői szituálás fogásait, s ily módon fölerősíti az „egyperces” viccszerűségét. A Prózaversek ciklus darabja, a Ballada Budapest bombázásáról jelzetten egy 1944-es vicc „bemásolása”, s a műfaji mintázatra utaló címadás, valamint a ciklusba sorolás az, amely felsokszorozza a szöveg lehetséges kontextusait. A Thomka Beáta által „dialogikus rövidtörténeteknek”⁴¹ nevezett egypercesek esetében sem ritka a viccszerű hatásmechanizmus. A Hogylétemről például kimondottan klasszikus viccszerkezetet mutat:

– Jó napot.

– Jó napot.

– Hogy van?

– Köszönöm, jól.

– És az egészsége hogy szolgál?

– Nincs okom panaszra.

– De minek húzza azt a kötelet maga után?

– Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.⁴²

A jelentés hirtelen megváltozása a megnyilatkozás és a fizikai állapot összeegyeztethetetlenségének lelepleződésekor következik be. Ezt késlelteti, hogy a beszédpartner önmagától képtelen ráismerni a valós helyzetre, aminek abszurd drámaiságát éppen hogy fokozza a beszélő szűkszavú válasza. A diszkrepancia lelepleződését okozó kérdés emelt tónusának („És az egészsége hogy szolgál?”) és a zárlat naturalisztikus keresetlenségének komikus ellentéte nyelv (beszéd) és testiség, vagyis kultúra és biologizmus feszültségét is színre viszi.⁴³ A termelés zavartalanul folyik egy, a hetvenes években széles körben elterjedt vicc változata:

– Halló, gépterem?

– Skultéti, jelentkezem.

– Mennyi, Skultéti?

– Harminchárom.

– Mi harminchárom?

– Mi mennyi, főmérnök úr?

– Az, ami harminchárom.

– Nem annyinak kellett volna lennie?

– Mindegy, Skultéti, csak csinálják tovább.⁴⁴

A párbeszédben a racionális és koherens társalgás követelménye függesztődik fel, mégpedig a kérdés és válasz dologi referenciájának bizonytalansága miatt. A kérdés kikényszeríti a választ, anélkül hogy annak irányultsága tisztázódnék. Igaza van Thomka Beátának: a beszélgetés a tárgy homályban maradása miatt lehetetlenné válik, a megértés elodázódik, s így a vicc a cím cáfolatát példázza.⁴⁵ Vagy legalábbis a termelésnek (a cselekvésnek) az irányítástól, a verbalitástól való elszakadását, amit egyébként a zárlat is nyugtáz, amikor a replika értelmetlenségét elhessegetve a termelés folytatására hív fel. A cím és a zárlat tehát olyan keretet is adhat a kérdés–felelet-sor komikus tárgytalanságának, amely azt kimozdítja a verbális nonszensz fenyegető teréből, és a fölösleges beszédtől szabaduló cselekvés pozitív példaértékét kölcsönzi a tanító célzatosságú kázusnak. Nem kizárt (s a korabeli vicc is mintha részben tényleg így aktualizálódott volna), hogy a rövidtörténet a fontoskodó főnöknek és a túlontúl szolgálatkész beosztottjának a termelés „valóságától” való elszakadását karikírozza. A befejezés itt poén nélküli, ám záródó értelmű. Az Ötvenes évek című szövegben viszont a csattanó hiánya nyitott zárlattal párosul:

– Elhiszed, apu, hogy tudom a legeslegszebbik nevet a világon?

– Melyik az?

– Vlagyimir Iljics Lenin.

– Honnan tudod?

– A tanító néni mondta. Miért, nem szép?

– De szép.

– Na, látod. Mehetek misére?

– Mehetsz.

– Szervusz.

– Szervusz.⁴⁶

Apa és gyermeke párbeszéde keveset mond, de sokat sejtet a család és a nevelés e korszakbéli állapotairól. A gyermek a szülői házon kívüli tekintély kijelentésével azonosul, amikor „a világ legeslegszebbik nevének” ismeretével kérkedik apja előtt. A tanító néninek a hivatalos propagandával egybeeső véleménye megfellebbezhetetlen igazságérvénnyel párosul – a szerfölött passzív szerepet játszó apa maga is jóváhagyja azt, aminek megkérdőjelezése a hatalmi diskurzus kétségbevonásával járna. Az elbeszélői kommentár („keret”) nélküli párbeszéd a mise említésével lényegében párhuzamot teremt az axiomatikus értékkijelölés és a vallási dogma, a hiszékeny hit és a hitben felismert igazság között. A név szépségének elismertetése a szépérzék (aiszthészisz) ideológiai megszállására utal, s egyszersmind arra a kölcsönösségre, hogy az ideológiai elköteleződést az esztétikai értékítélet csak növeli. Ugyanakkor komikus hatást kelt a gyermek elköteleződésének bizonytalansága, hiszen a látszólag összeegyeztethetetlen – a bolsevik vezető iránti rajongás és a misére járás – megfér egymás mellett az életében.

Míg az Ötvenes évek bizonyos mértékig megőrzi a poénszerű hirtelen váltás fogását („Na, látod. Mehetek misére?”), addig az Ahasvérus a vicc nyomait felidézi ugyan, de a kódváltást, a poént mellőzi:

Két zsidó megy az utcán.

Az egyik kérdez valamit a másiktól.

A másik válaszol.

Eközben mennek.

Az első, akinek időközben egy kérdés jutott az eszébe, fölteszi.

A másik válaszol rá valamit.

Ezen néha nevetni lehet.

Máskor nem lehet rajta nevetni.

Ők pedig továbbmennek.

Tovább beszélgetnek.

Nehéz dolog ez.⁴⁷

Ez a rövidtörténet felidézi ugyan az epikus vicc tartozékait, ám azok „betöltetlenségével” provokálja az olvasói elvárásokat. A két zsidó beszélgetésének eseménytelensége („Az egyik kérdez valamit a másiktól. A másik válaszol. Eközben mennek.”) a zsidóviccek sztereotípiáit (hirtelen nézőpontváltás, kódkeverés, „hohmecolás”⁴⁸) karikírozza. A szöveg metavicc jellegét erősíti a hallgatóra, olvasóra tett hatás tematizálása („Ezen néha nevetni lehet. Máskor nem lehet rajta nevetni.”), ami éppúgy nem szokványos része a viccnek, ahogy a címadás sem az. Az Eszter könyvében szereplő perzsa király egy zsidó árvalányt tesz meg királynőjévé, s amikor a gonosz Hámán fellépésével a birodalom egész zsidóságát a kiirtatás réme fenyegeti, a szépséges asszony ráveszi Ahasvérust népe megmentésére. A bibliai történet a babilóniai fogság idején játszódik, s a zsidóság örökös szenvedésének példaértékét hordozza. Fennköltségével szöges ellentétben van a rövidtörténet suta egyhangúsága és eseménytelensége. De éppen a cím sugallta kontextusnak és a lakonikus szövegnek ez a fajta groteszk feszültsége jelöli ki az olvasó számára a lehetséges értelemirányt: a zsidó viccek hátterében a történelem szörnyű humortalansága áll. A viszontagságoknak olyan sora, amely meg is szüntetheti a viccelődést, ám mindez csak azért tűnhet fel, mert mégiscsak létezik a zsidó humor emlékezete. „Nehéz dolog ez”: az ember nemigen tehet mást, mint hogy továbbmegy és tovább beszélget.

Örkény egyik leghíresebb „egypercese”, az In memoriam dr. K. H. G. esetében a cím a történet zárómozzanatára utal:

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperiont írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H.G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

– És Rilkét?

– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.⁴⁹

Dr. K. H. G. a degradáció állapotában, szabadságától és autentikus közegétől megfosztottan gödröt ás egy lódögnek. Helyzetét ellensúlyozandó beszélgetést kezdeményez a német őrrel annak anyanyelvén a német kultúra nagy alakjairól. Az őr vélhető parlagiságát leplezni igyekszik, s dr. K. H. G. harmadik kérdésére már igenlő választ ad. Szellemi alárendeltségét végül nyílt erőszakkal kompenzálja: meggyilkolja a vele jámbor társalgást kezdeményező művelt férfit.⁵⁰ Dr. K. H. G.-t a méltóság visszaszerzése és a túlélés reménye motiválja, ám feldühíti a katonát, mert kérdéseivel azt bizonyítja, hogy otthonosabb a német kultúrában, mint őrzője. Ez az etnikum és a kultúra (kulturáltság) viszonylagosságát igazolva egy csapásra romba dönti azt az ideológiát, amely az őr és a fogoly közötti relációt fenntartja, nevezetesen, hogy a német néphez tartozás a magasabbrendűség alapja. A fogoly fizikai szabadságának elvétele nem képes korlátok közé szorítani szellemét, ami viszont radikálisan megkérdőjelezi a fennálló rend feltételeit. A szégyenkező, szerepében végletesen elbizonytalanodó őr komikusan egyszerű elégtételt vesz. Dr. K. H. G. azáltal szolgáltatja ki magát amúgy is veszélyeztetett helyzetének, hogy túlzott jelentőséget tulajdonít a diskurzus tárgyának (a műveltség közösségformáló szerepének), ám nem ismeri fel a beszédhelyzet által fennálló veszélyt. Erre utal is a szituációt szűkszavúan árnyaló elbeszélő: „– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni.” Dr. K. H. G. tragikusan groteszk tévedése abban áll, hogy bízik a műveltség erejében akkor, amikor a frusztrált műveletlenség és a nyers erőszak lett az úr.

Az „egypercesek” külön kategóriáját alkotják azok a szövegek, amelyeket Thomka Beáta nevezetes tipológiája a „dokumentumparódiák” körébe sorol. Az irodalmárasszony ezek egyik meghatározó vonásaként a nem-irodalmi, illetve a hivatalos nyelv klisékészletének újrafelhasználását említi meg. S valóban, Örkény az „egyperceseiben” a modern társadalmi kommunikáció nyelvi „dokumentumainak” egész sorát igyekszik kiaknázni az irodalmi szemiózis számára – a gyászjelentéstől, a dedikációtól és a használati utasítástól az újsághíren és a kivégzési szabályzaton át a közérdekű közleményig, a hirdetésig és reklámszövegig.⁵¹ Az Örkény-féle idézettechnika a hangnemek és közlésformák egyenrangúsításán alapszik, s a nyelvhasználati formák összjátékát úgy aknázza ki, hogy irodalmi és nem-irodalmi beszéd- és műfaji mintázatokat, allúziós rendszereket kontaminál, leginkább a ready made-technikát, az „object trouvé”, a „talált tárgy” kontextusváltó mechanizmusával rokonítható „talált szöveg” beidézésének eljárását alkalmazva. Az „egypercesek” sorában Örkény több olyan darabot is közzétett, amelyek „már kész” szövegek voltak, s gyakran változtatás nélkül vagy csekély változtatással kerültek a gyűjteménybe. Marcel Duchamp képzőművészeti gyakorlatához híven ezekben az esetekben a kontextus, a „keret” megváltozása avathat egy szöveget művészi szöveggé, illetve kapcsolhat hozzá esztétikai minőséget. A novellaciklusban való elhelyezés olyan „kiemelés”, amely a „talált szöveget” eredeti kontextusától úgy szigeteli el, hogy közben nem tünteti el teljesen eme kontextus emlékezetét. Az idézet tehát nem egyszerűen önmagát, hanem környezetét is idézi, ám az irodalmi összefüggésrendszerben az eredeti kontextus értelemirányai „kiszabadulnak” diskurzív kötöttségeikből: „az idézetek szabad felhasználása felszámolja az »eredeti« kontextus integratív dekódoló szerepét, s megsokszorozza az idézetek modális és szemiotikai pragmatizálásának irányait.”⁵²

Az Egyperces novellák Szövegek című ciklusában összegyűjtött darabok esetében Örkény feltünteti a forrásokat (pl. Az Állatvédő Egyesület Alapszabálya, Statisztikai Évkönyv, Élet és Irodalom, Esti Hírlap, Széchenyi István Naplója, Rákosi Mátyás: Válogatott beszédek és cikkek stb.), vagyis a citálás jelzett változatát alkalmazza, közvetlenül megmutatva a szelekció gyakorlatát és a kontextusmódosulás irányát. A beidézett szövegrészletek változtatás nélkül – vagy a változtatás hiányának szimulálásával – kerülnek elénk, vagyis a vendégszöveg-technika itt alapvetően a „keret” átszerelésén alapul. Ennek része a címadás mint a dekomponálás és rekomponálás legjellegzetesebb módja, amely egyúttal újraintegrálja és erős modális akcentussal látja el a fragmentumokat. A számozott, szekvenciába rendezett szövegeknek Örkény címet ad (pl. Humanizmus, 1975; Prózaversek, Nevek stb.), miközben a citátum eredeti címe a legtöbb esetben forrásmegjelöléssé válik. Az ironikus, illetve groteszk hatás gyakran éppen a ciklus- vagy szövegcím és az idézett diskurzus feszültségéből származik: a Humanizmus, 1975 című ciklus például az Állatkínzás⁵³ minősített eseteinek fölsorolásával indul, a Ballada az álmatlan éjszakákról⁵⁴ pedig Rákosinak azt a beszédrészletét citálja, amelyikben „népünk bölcs vezére” a Rajk-ügy áldozatos felgöngyölítése miatti inszomniáját panaszolta el a plénumnak… (A ballada műfaji mintázatának, így a kihagyás retorikájának kiaknázásával.) Az „egypercesek” más helyein viszont a forrás jelölése nélkül citál Örkény, így például a jól ismert Kivégzési szabályzatban,⁵⁵ amely a címhez híven a golyó vagy kötél általi elveszejtés részletes utasításait tartalmazza, vagy a Mi mindent kell tudniban, amely az átszállójegy használati utasításának bemásolása.

A forrás megjelölésének elhagyása egyszersmind azt is jelzi, hogy a citálás nemcsak filológiai értelemben fogható hadra, hanem szimulálható is. Olyannyira, hogy a kvázi-filológiai hitelesség művelete is szimulálható. Örkénynél nemegyszer ún. kvázi-találtszöveggel van dolgunk, olyan parodisztikus-szatirikus hatású „idézetekkel”, amelyek hatásmechanizmusa a citáláseffektus fiktív felkeltésén alapszik. (Ennek „bejelentett” változata a Hírek és álhírek ciklus.) S ilyen például a jól ismert Egy magyar író dedikációi, amelyet a nagy író, Tá. Dé. Vé. tiszteletére a Tá. Dé. Vé. utca 7. szám alatt megnyílott Tá. Dé. Vé. Emlékmúzeumról szóló tudósítás keretez („Jövünk-megyünk a tágas termekben, s elgyönyörködünk e nagy realista hátrahagyott töltőtollainak, kávéfőzőinek és párttagsági könyveinek gyűjteményében.”). Az „idézett” dedikációkban a titulusok riasztó történeti változékonysága a hízelgés lexikájának komikus cserélődésével párosul, ám az ajánlás elvtelensége antropológiai konstansnak bizonyul. A maga tömör változatában különösen nagy hatású az 1949 című „egyperces”, amely a kommunista mozgalom és hírlapírás nyelvét imitálja:

Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték.

A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.⁵⁶

A rövid hír szerkezetét, szintaxisát és szókincsét idéző szöveg a nonszensz hatásmechanizmusát aknázza ki, amikor a kivégzést az ÁVO-t megszervező egykori belügyminiszter saját intenciójához köti, és a képtelent természetesnek mutatja be. Így tulajdonképpen magának a Rajk-pörnek a procedúráját képezi le: a tömör tudósítás nyelvi önkényének színrevitelével.

Örkény István „egypercesei” a műfaji mintázat és a szövegekben reprezentált diskurzusok tekintetében legalább annyira szerteágazó korpuszt képeznek, mint amennyire a példázatosság fokozatai és a modális hangsúlyok vonatkozásában. Az „egypercesek” mint gyűjtőnév nagyon találónak bizonyult, mert olyan könynyen megjegyezhető, egyszersmind mégiscsak talányos, nem-irodalmi kifejezést vezetett be a művelt publikum köreibe, amely hosszú ideig fenntartotta az Örkény-féle rövidtörténetek iránti érdeklődést.⁵⁷ S ez a tartós népszerűség méltán övezte a szerzőt, mert „egyperceseivel” úgy újította meg a magyar kisprózát,⁵⁸ hogy közben a szélesebb közvélemény előtt is képes volt bizonyítani az irodalom semmivel sem pótolható fontosságát.

Jegyzetek

¹ „Örkény István egyperces novelláknak nevezte rövidtörténeteit. Az »egypercest« a kritika a műfajfogalom jelentéseivel ruházta föl, s ezzel kodifikálta azt a leleményt, azt a paradox játékot, melyet Örkény elbeszélői világa, formanyelve mellett műfaja elnevezésére is kiterjesztett. A novellával összefüggésben az egyperces jelzőt csak idézőjelben fogadhatjuk el, mint ahogy maga Örkény is idézőjelbe teszi, a lágy tojás megfőzésének idejét kínálva föl olvasójának e történetek elolvasására. (…) Örkény egypercese – talán az elnevezés hatásossága is hozzájárult ehhez – a rövidtörténet műfajának hallgatólagos elismerését jelenti a magyar irodalomban.” Thomka Beáta: A pillanat formái. A rövidtörténet szerkezete és műfaja, Forum, Újvidék, 1986, 141.

² Katona Imre Mi a különbség? (Magvető, Bp., 1980) című szociológiai természetű vicctipológiájára támaszkodva Simon Zoltán a többszereplős, eseményes, váratlan fordulattal élő epikus viccet és a fokozó felsorolást, találós kérdés formájú párbeszédet, illetve paradoxont felvillantó formulaviccet különítette el egymástól. Az előbbivel hozta kapcsolatba például a Szakemberek és a Hogylétemről című egyperceseket, az utóbbival pedig a Hivatalos kormányközlemény, illetve az Ötvenes évek című szövegeket. A „talált szöveg” kategóriájába sorolta a Kivégzési szabályzatot és a Mi mindent kell tudnit. Simon Zoltán: A groteszktől a groteszkig, Örkény István pályaképe, Csokonai, Debrecen, 1996, 77–78.

³ Thomka Beáta, i. m. 145–175.

⁴ Vö. Sükösd Mihály: Örkény István egypercesei, avagy a konkrét abszurd. Új Írás, 1970/6., 110–113.

⁵ Szabó B. István: Örkény, Balassi, Bp., 1997, 135–137.

⁶ A rövidtörténet „jellegzetesen modern, amerikai származású műfaj (tulajdonképpen egy rövidprózai műfaj újrafelfedezése), melynek jellemzői a komplexitás, a komprimáltság, a töredékszerűség és az intenzív utalásrendszerek (szimbolizáció). (…) A novellával ellentétben a rövidtörténet ugyanis nem tart igényt egy bizonyos műfaji konvenció előzetes elismerésére, annak valamilyen egységes horizontként való tételezésére. Nem provokál olyan olvasási stratégiákat, amelyeket aztán megkérdőjelez, pontosabban: megidéz ilyeneket, de nem képez belőlük értelmezési horizontot a szövegolvasás számára.” Kulcsár-Szabó Zoltán: Név, konvenció, írás. Alföld, 1998/2., 88.

⁷ Thomka, i. m. 49–50.

⁸ Uo. 110.

⁹ Örkény István: Havas tájban két hagymakupola, in Egyperces novellák. A kötetet összeállította és jegyzetekkel ellátta Radnóti Zsuzsa, Palatinus, Budapest, 2004, 269.

¹⁰ Havas tájban két hagymakupola, i. m. 269–270.

¹¹ Uo. 270.

¹² Uo. 270.

¹³ „A háború alatt viszonylag sok fénykép készült különböző atrocitásokról, kivégzésekről. Szinte kényszeresen fényképezték ezeket az eseményeket azok, akiknek fényképezőgépük volt, és a képek jó része meg is maradt. A történelemkutatás számára sajátos, olykor elsődleges forrást jelenthetnek az ilyen fényképek, hiszen az efféle cselekményekről ritkán maradt fenn írott forrás, dokumentáció.” Stemlerné Balog Ilona: Kivégzés kozák módra. Rubicon, 2005/1. 23.

¹⁴ Az elbeszélői szelekció az imaginárius vizualitás „felületiségét” azzal is erősíti, hogy az asszony és a kislány öltözetét mutatja be, s csakis a viselkedésük külső jegyeit taglalja.

¹⁵ Például Életrajzi beszélgetések (bővítésekkel) (1978), in Párbeszéd a groteszkről, Palatinus, Bp., 2002, 132., vagy Hemingway (1976), in A mesterség titkaiból, Palatinus, Bp., 2003, i. m. 216.

¹⁶ 1957 tavaszán James Jones, Norman Mailer és Herman Wouk regényeiről írva (Nagyvilág, 1957/5.) hivatkozik a The Green Hills of Africa (1935) egy passzusára. Hemingway vadásznaplóját és egyéb írásait feltehetően a háború után ismerte meg. A hatvanas évek elején ő maga fordította az A Farewell to Arms (Búcsú a fegyverektől) című Hemingway-regényt (1963-ban jelent meg az Európánál).

¹⁷ Vö. Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története, 1945–1991, Argumentum, Bp., 1993, 110., illetve Szabó B. István, i. m. 133.

¹⁸ Míg kezdetben azért szidja szomszédasszonyát, mert az távollétében megbízatása ellenére nem tesz a tűzre, utóbb nőismerősétől azért idegenedik el, mert az nem mutat különösebb érdeklődést a „csodakályha” iránt, noha elmagyarázza neki, hogy „ősszel megrakják benne a tüzet, s az nem alszik ki többet tavaszig…”. Örkény István: Az ember melegségre vágyik, in Egyperces novellák, i. m. 307.

¹⁹ Uo. 304.

²⁰ Kafka – lehet szó első vagy harmadik személyűről – az elbeszélő távlatát nem sokszorozza meg: éppen a felülnézeti perspektíva hiánya mélyíti el a groteszk-abszurd tapasztalatot (vö. Az átváltozás, A falusi tanító, Régi história, Az éhezőművész stb.).

²¹ Míg Kafka Az átváltozásban a fantasztikumot a fabuláról, az időfolyamatról és térélményről a szereplő tényezőjére is kiterjeszti (vö. Thomka Beáta: A pillanat formái, i. m. 59.), addig Örkény A visszaváltozásban éppen ezt vonja vissza. Az elbeszélő ekként követi Gregor ocsúdó gondolatait: „Nem, nem, a rovari lét sem valami gyönyörűség, de mégis jobb, mint ügynökösködni a textilszakmában! (…) Ott állt megint, ki tudja hányadszor, a magánynak és tehetetlenségnek azon a fokán, ahol a létezés formái közömbösekké válnak.” Örkény István: A visszaváltozás, in Novellák II., i. m. 10., ill. 15.

²² „Gregort, valahányszor az apjával vitába keveredett, mindig elnyeléssel fenyegette a létezés értelmetlensége.” I. m. 13.

²³ „Kafka parabolái (…) a szó első értelmében bomlanak ki, ahogy a rügy lesz virággá. Hatásuk ezért hasonlít a költészetéhez. Persze, ettől még a kafkai írások beilleszkednek a nyugat-európai prózaformák közé, és a filozófiához úgy állnak, mint az agada a haláhához. Nem hasonlatok, és nem is szükséges önmagában érteni egyiket sem; jellegük azt kívánja, hogy idézzék, megvilágosító szándékkal meséljék őket.” Walter Benjamin: Franz Kafka, in Angelus Novus, Bp., 1980, 796. – idézi Thomka, i. m. 143. Vagy ahogy Kafka egyik legjobb értője máshol is megfogalmazza: „Itt nincs tanítás, amit tanulni lehetne, nincs tudás, amit meg lehetne őrizni.” Walter Benjamin: Franz Kafkáról, in „A szirének hallgatása”, Válogatott írások, Osiris, Bp., 2001, 190.

²⁴ A Hrussz Krisztina csodálatos látogatásának, az Esti Kornél Tizennyolcadik fejezetének vagy Az utolsó fölolvasásnak közös jegye, hogy a novella a fabula síkján nem függeszti fel a konkrét tér-idő-fogalmakat, s hogy az alaphelyzet „irrealizálása” fokozatosan, egyfajta „előkészítéssel” megy végbe. Vö. Thomka Beáta: i. m. 95., ill. 130–131.

²⁵ „A borszakértő, aki jóval kisebb termetű volt nálam, hegyes vállával a szívgödrömnek szorult. Így maradtunk. Már nem is veszekedtünk. Már csak egészen kicsiket tudtunk lélegezni, mert szűnös-szüntelen új vendégek érkeztek, s minden ajtócsukódásra összébb szorultunk.” Örkény István: Megöregszünk, in Egyperces novellák, i. m. 218.

²⁶ „Kérdeztem, nincs-e egyágyas szobájuk.

Nekünk csak hatágyas szobáink vannak – mondta a portás –, de az egyik szerencsére üres.

Megígérte, hogy nem tesz be senkit a szobába. (…)

Följött velem a huzatos, penészes falú lépcsőházban. A szobában hat vaságy volt, hat mosdó, hat szék, hat éjjeliszekrény és egy pucér, megsárgult fényű villanykörte.

– Nem valami szép – mondta a portás. – De már épül egy modern, százágyas szálloda.” I. m. 217.

²⁷ Örkény István: A megváltó, in Egyperces novellák, 360.

²⁸ Mt 14,22–33.; Mk 6,45–52.; Jn 6,16–21.

²⁹ Így nevezik a víztiszta gipsz vagy csillám nagy, táblás kristályait, amelyeknek vékony lemezeit szentképek befödésére használták. A csillámlemezeket manapság is használják kandallók, olvasztókemencék ajtajában.

³⁰ „Rövidtörténeteinek egyik legjellegzetesebb típusa nem a parabola, hanem a parabola-paródia. (…) Az anekdota, a novella, a mese, a mítosz, a vicc, a levél, a riport modellje, formakészlete és logikája transzformálására úgy kerül sor, hogy mintájuk követése egyben ironikus, szatirikus deformálásuk is.” Thomka Beáta: i. m. 144. A megváltóban például a példázatszerűséget a viccszerű motiválatlanság rombolja, míg a vicc hatékonyságát a példázatosság effektusai (például a cím és a szimbolizációs utalás) mérséklik. (Nem véletlen, hogy a köznapi vicceknek nincsen címük!)

³¹ Örkény István: Nincs semmi újság, in Egyperces novellák, 210.

³² Míg Kosztolányi novellájában a másik iránti vágy és annak gyász okozta megszűnte motiválja a boldogtalan pár (a feltámadott lány és az evilági ifjú) egymás iránti érdektelenségét, az „örök szerelem” romantikus kliséjét ironizálva, addig Örkény rövidtörténete a kollektív tudat történeti foszlékonyságát példázza. Nem véletlen, hogy Nobel Stefánia 1848-ban halt meg, s az sem, hogy a rezignált kisiparos éppen egy német szólás közbeiktatásával jellemzi tömören az elmúlt közel másfél század eseményeit. Egyébként, hogy Örkény groteszk-abszurd rövidtörténetekbe áthajló novelláinak jellemző módon a századelő novellisztikájában (rövidtörténeteiben) van az egyik forrásvidéke, arra már Thomka Beáta is felhívta a figyelmet (i. m. 142.). A szerkesztés, a fantasztikum funkcionális hasonlósága mellett ez a tematikus-motivikus rokonságban is megmutatkozik. A Nincs semmi újság lehetséges előzménye – mint láttuk – a Hrussz Krisztina csodálatos látogatása, a már említett Az ember melegségre vágyiké pedig Csáth Géza A kályha (1905) című novellája.

³³ Örkény István: Sport, in Egyperces novellák, 297–298.

³⁴ A Sport Kafka Az új ügyvéd című rövidtörténetének újraírása, amely a történelmi legenda és az eseménytelen köznapiság egymásra vetítésével él. A német szerző mindössze három rövid bekezdésből álló szövegében az újdonsült ügyvéd, dr. Bucephalus Nagy Sándor kedvenc lovának nevét viseli, és attribútumait hordozza.

³⁵ Örkény István: Sport, in Egyperces novellák, i. m. 299.

³⁶ Thomka Beáta: i. m. 153.

³⁷ Örkény István: Információ, in Egyperces novellák, i. m. 226.

³⁸ Lásd Cseresnyési László: Traktátus a pesti/zsidó humorról, 2000, 2006/7–8. 66.

³⁹ Vagyis a Kant által a nevetés, Freud által pedig a vicc hatásmechanizmusához kapcsolt valamennyi ismérvnek megfeleltethető a szöveg hatásmechanizmusa. Vö. az inkongruencia, a váratlanság szerepe Kantnál (Az ítélőerő kritikája, ford. Papp Zoltán, Ictus, Szeged, 1997, 261–262.), ill. a helyettesítés, a kontextus figyelmen kívül hagyása, az eltolás Freudnál (A vicc és viszonya a tudattalanhoz, ford. Linczényi Adorján, Gondolat, Bp., 1982, 23–154.).

⁴⁰ Thomka Beáta a teológiai gnóma („mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz”, Prédikátor könyve 3,20) parodizálásáról beszél: „Örkény a héber műfajok és bibliai szövegek parodizálásának középkori hagyományát folytatja, midőn olyan szövegösszefüggésbe helyezi a gnómát, melyben az az adott cselekményszituáció ellentmondásosságának és képtelenségének felmutatása.” Thomka Beáta, i. m. 153.

⁴¹ Uo. 152.

⁴² Örkény István: Hogylétemről, in Egyperces novellák, 437.

⁴³ A vicctől (újfent) távolít a cím és az első személyű narrátor („kérdeztem hátrapillantva”) – a viccekre nem jellemző – alkalmazása, amely ez esetben is a sejtetéses példázatosság értelemirányait erősíti föl: Nagyon rosszul vagyok, de nem panaszkodom. Nem láthatjátok rajtam, mennyire szenvedek. Nem panaszkodom, mert elmondhatatlanok szenvedéseim.

⁴⁴ Örkény István: A termelés zavartalanul folyik, in Egyperces novellák, 374.

Egyszerűbb változatát Hofi Géza is előadta kabaréjában: „A hajóskapitány leszól a gépházba: – Mennyi? – Harminc. – Mi harminc? – Hát mi mennyi?”

⁴⁵ Thomka Beáta: i. m. 147.

⁴⁶ Örkény István: Ötvenes évek, in Egyperces novellák, 112.

⁴⁷ Örkény István: Ahasvérus, in Egyperces novellák, 412.

⁴⁸ Lásd Cseresnyési László, i. m. 63–65. Lásd még Osztropoli Herschel ostora. Viccek, adomák és bölcs mondások a zsidó folklórból, összeállította: Hajdu István, Minerva, Bp., 1985.

⁴⁹ Örkény István: In memoriam dr. K. H. G., in Egyperces novellák, 239.

⁵⁰ Az In memoriam dr. K. H. G.-t Örkény barátja, K. Havas Géza emlékére írta (lásd Radnóti Zsuzsa jegyzetét, in Egyperces levelek, Palatinus, Bp., 2004, 26.). A Nagykanizsán 1905-ben született közgazdász, újságíró, esztéta a Szép Szó egyik főmunkatársa volt. 1942-től többször behívták munkaszolgálatra. 1945 februárjában Németországba hurcolták. 1945 áprilisában a günskircheni koncentrációs táborban halt meg szívrohamban, tíz nappal a tábor felszabadulása előtt.

⁵¹ Vö. Thomka Beáta: i. m. 167–168.

⁵² Vö. Bónus Tibor: Garaczi László, Kalligram, Pozsony, 2002, 82.

⁵³ Örkény István: Állatkínzás, in Egyperces novellák, 157.

⁵⁴ Örkény István: Ballada az álmatlan éjszakákról, in Egyperces novellák, 171.

⁵⁵ 1968-ban Claude Roynak, a párizsi Le Nouvel Observateurbe adott interjújában Örkény a következő kommentárt fűzte ehhez az egyperceshez: „Minimális rövidítéssel adja vissza a kivégzésekre (akasztásokra vagy agyonlövésekre) vonatkozó magyar katonai szabályzat cikkelyeit. Ez a »novella« egy barátom élményén alapul. Az illető a sztálini korszakban magas rangú katonatiszt volt. Egy reggel parancsot kapott: vegyen részt tíz tábornok kivégzésén, akik természetesen ártatlanok voltak. A kivégzőosztagot barátja, Révai tábornok vezényelte. Egy évvel később újabb parancsot kapott: újabb kivégzésen kellett részt vennie. Ezúttal egy másik tábornok vezényelte a kivégzőosztagot, amely előtt Révai tábornok állt…” Örkény Párizsban, in Párbeszéd a groteszkről, i. m. 181. A „szerepcsere” motívuma – morális távlatban – fölbukkan a Pisti a vérzivatarban című drámában.

⁵⁶ Örkény István: 1949, in Egyperces novellák, 292.

⁵⁷ A kifejezés kanonizáló erejére jellemző, hogy az „egypercesek” jelenségéről a hetvenes–nyolcvanas években az is tudott, aki nem nagyon forgatta a rövidtörténetek gyűjteményét.

⁵⁸ Örkény a történetszerűség helyett a sejtetéses-utalásos írástechnikát, a betű szerintiség helyett a metaforikusságot, az egyenesvonalúság helyett a megszakítást s vele a nyelvhasználati formák ütköztetését kiaknázó prózapoétikát meghonosítva hatástörténeti értelemben mintegy előképe lett a kilencvenes évek posztmodern kisprózaírásának (Kukorelly Endre: A Memória-part, Garaczi László: Nincs alvás!).