×

Dusa Lajos: Veled áldjon az este

Léka Géza

2007 // 11
Vajon ki tudná megbecsülni, hányféle kapcsolat, hányféle emberi minőség létezhet férfi és nő között? Vannak, akik csupán néhány tucatnyira, mások néhány száznyira taksálják, s kimondva-kimondatlanul máris a nagy hódítók, trófeagyűjtők élmezőnyéhez sorolják magukat; megint mások százezres vagy még szédítőbb nagyságrendeket emlegetnek, miközben kiábrándultan, nagyokat sóhajtva legyintenek; és akadnak szép számmal olyanok is, akik az osztályba sorolás feltételeit kizárólag önnön érzékszerveik „csalhatatlanságára” bízzák, melynek nyomán egy életen át kitartóan mellőzik a párkapcsolatok mentális vonatkozásait, azok különféle árnyalatairól nem is szólva.

A Debrecenben élő Dusa Lajos új, negyedik önálló verseskötete e kérdéskör tüzetesebb és mindenekelőtt alázatosabb körüljárására készteti az értő olvasót, mert a Veled áldjon az este mind a hatvan verse (az egyetlen kivételtől, a hatvanegyedikként a címében és funkciójában is azonos Fülszövegtől eltekintve) ebben a személyes sors által strukturált viszonyrendszerben osztályozza önmagát, és szembesül egykori és mai válaszaival, választásaival. Egykorival és maival, mondom, hiszen a tematikus válogatás számos darabját Dusa korábbi köteteiben is olvashattuk már más-más szövegkörnyezetben, ám dominanciáik, helyi értékeik e kiadványban rögzülnek minden korábbinál hangsúlyosabban, emlékezetesebben és immáron végérvényesen.

Nem kétséges, a férfi-nő kapcsolat Dusa költészetének messze legtágasabb, mégis legotthonosabban berendezett tartománya. Számára itt születik, itt nő föl, és ide szorul vissza szinte minden, ami a mai világban hite szerint még érvényes lehet. Tálentuma is ebben az egyetemes kölcsönhatásban termékenyül meg igazán, hiszen hol sziszifuszi kitartással járja, tapossa maga körül a szerelem, a hűség útvesztőkkel teli rengetegét, akár egyetlen versen belül is (Pénelopé monológja), hol megpihenvén bravúros játékba kezd, asszociációk, költői elvonatkoztatások hatványaira emelve látványt és gondolatot (Hazatérők), de láthatjuk őt a személyes megrendülés, a kiüresedés, a fölöslegesség érzetének dermesztő pillanataiban is, a belőle levont életbölcselet n-edik gyöke alatt (Kivilágított önmagammal).

A vékonyka kötet cikluscímei (Darázsborzongások szállnak, Göndör bozótú Golgotákon, Veled áldjon az este) akár egyetlen bővített versmondatként is jótállnak az egyes darabok által kibontakozó, ám a részletek legapróbb mozzanatait is minden esetben a teljes élet nézőpontjából láttató és értelmező összképért. Mindebben kitűnő fölvezetés a kötetnyitó vers, amelyben Dusa Lajos egy szemernyi kétséget sem hagy afelől, mi minden várható az érzelmi bemelegítésként is fölfogható darázsborzongások után, ha már a kerékpározó asszonyok látványához az irónia mellé a fátum is odatársul: „…s kemény bőrnyergükön úgy ülnek, / olyan peckesen ingadoznak, // hogy a szorgos combok között / ott sötétlik a sorsom is // – Isten leszek és drót-szamár!” – kiáltja világgá önfeledten, de néhány lappal odébb már jóval emelkedettebb: „Nékem e nyílt tér szétomló gyönyörűség / és heverek kék égkupolával a homlokomon” – skandálja az evolúció örök kedvezményezettjének szerepében, midőn koronás fővel, a mindenségélmény oroszlánjaként tekint szét a végeláthatatlan szavannán. Ám amit e korlátlan s már-már megfékezhetetlen hatalom nyomban ezután kimondat vele, azt hasonló színvonalon és pontossággal beismerni eleddig csak ritka keveseknek sikerült: „S ó, monogám vágy! / Tág horizontom rád, ha leszűkül, / mint aki hitvány surranok innen utánad…” – mereng el egy pillanatig, majd eltűnik a párkapcsolatokat egészen a messzi genetikáig visszavezető ösvényen. Ám alig mozdít a prizmán, máris a zárdájából kilépő Árpád-házi Szent Margitot látjuk és halljuk énekelni a később róla elnevezett sziget ősplatánjai között, aki az Úrral társalogván az égi szerelem definícióját is képes szívmelengető művészi egyszerűséggel szavakba önteni: „…s oly teljes ma a szűzi hold, / mint bennem ez a szerelem. / Nem birtokló, s nem birtokolt.” De ugyanilyen pontos és alapos a rongyait kapkodó, lemeztelenített nemiség fogalmai között is, gondosan ügyelve rá, hogy bár mindent láttasson, mégse lehessen alpárisággal vagy öncélú trágársággal megvádolni. Ráadásul éppen a költői mesterség szempontjából nem mellékes, mi módon tehető szalonképessé mindaz, amit a köznyelv leginkább csak néhány takarékos szótaggal szokott nevén nevezni. „Tessék, ha bolond vagy, csak hódolj, / te senkim… // …egy gömbös fagylaltod sétányi kis időm, / egy csőnyi tengerid lemorzsolom hamar…” – kínálja fel magát Könyvelő Klarissza, akire (számvitel ide, könyvelés oda), ha nem volna ily ékesszóló, talán egy másodpercet se lenne érdemes vesztegetni…

A Göndör bozótú Golgotákon ciklus versei se térnek le erről a jól kitaposott útról, szemléletük sem változik igazán, mégis, mintha elmélyültebbek, rokonszenvesebbek és főként tágasabbak lennének. Itt is helyük van a Dusától megszokott humoros rögtönzéseknek, játékos odasandításoknak, az apró észrevételekből kibomló, néhány sorban is fontos fölismeréseket hordozó sziporkáknak, egyáltalán: a meghökkentő és megrendítő igazmondásnak – ám a döntő különbség abban rejlik, hogy bár gondolatai ez esetben is konkrét történések erőterében indukálódnak, versbeszéde sokkal messzebbről, a már levont, átszűrt és összegzett tapasztalatok felől hallatszik. „Nem tövis az én homlokomra / az sem, hogy magadért szeretsz. / Szeretsz? Ugyan. Karod széttárod, / s cipekedek kereszt-veled // göndör bozótú Golgotádon, / hol nincs Krisztus, csak egy lator. / Te megváltót vársz sorsodra is, / de értem csak húsod dalol.” Az állandósuló önvád mellett a kötet egészére jellemző a két nagy emberi szerep plasztikus, egyszersmind felelősségteljes megkülönböztetése, ám ebben a ciklusban különösen szembetűnő, hogy az élet- és vershelyzeteket képes oly mesterien hangszerelni, hogy azokban a legtöbb esetben össze nem illő érzékletek, egymásnak ellentmondó fogalompárok keltik és tartják fenn az emocionális feszültséget. Különleges erénye ez költőnek, kötetnek egyaránt, hiszen ezáltal érezhetjük át igazán férfi és nő mindenkori esendőségét, viszonyuk folyamatosan vibráló ambivalenciáját. „…s úgy leszel áldozati másom, / hogy én is változom. Szelíden / hajtom álomra ordas fejem, / hogy megjelenhess a szemeimben…” Se tartós harmóniára, se elhúzódó békétlenségre nincs itt lehetőség, miként bármiféle homogén érzelem is csak ott és annyiban érhető tetten, ahol az önáltatások és hamis elvárások talaján az együgyűség premisszái megteremnek, s amelyek alapján a kötet talán legboldogabb szereplője, A jóasszony értelmezi a világot: „…az igazság boldog legyen, / a hazugság boldog legyen, / jó vagy rossz? – mindegy, meg kell / szokni, / csak egyen-igyon és legyen.” Ebben a sajnos mindannyiunk által jól ismert közfelfogásban valóban úgy van, ahogy ez az ezerfejű teremtés gondolja: „Einstein buta / és Jézus őrült!”

A kötet záró fejezetében lelassult és szerteágazó érzelmi folyamatok váltogatják egymást, amelyek e nyilvános gyónást követő s talán túlzottan megengedő beletörődésből vagy éppen a nyugodt, de az illendőnél hosszabban kitartott belső mosolyból szinte észrevétlenül csúsznak át a mélabú, a merengő rezignáltság területére. Mindeközben a költő énképe tovább romlik, egyre gyakoribbak az ilyen és hasonló megállapítások: „Dombos, lágy préda vagy szememben, / nincs nálam méltatlanabb hozzád.” Pár lappal később – már evidenciává emelkedve – mindez így hangzik: „Na jó, persze hogy nem szeretsz, / s ha szeretnél is, mért szeretnél?” S valóban, az ember már csak olyan, hogy jól tudja: elkövetett bűnei akkor bűnök igazán, ha van kihez bocsánatért folyamodni. Dusa Lajosnak szerencsére megadatik, hiszen önmagával folytatott küzdelmeit, fájdalmas beismeréseit már nemcsak kíméletlen őszintesége, hanem elsősorban a hitvese mellett eltöltött évtizedei hitelesítik, ám mégis van abban valami vérfagyasztó, amikor kendőzetlenül, felelőssége teljes tudatában kijelenti, „…hogy nem szépséged, karcsúságod, / hanem a láthatón is túli / csöndes, értő asszonyiságod / fog engem végképp szíven szúrni”. Innen s a kötet egésze felől nézve is magától értetődőnek látszik, hogy ebből a fatális élethelyzetből csupán a vágyott folytatódás megváltással fölérő dimenziója jelenthet egyedül kiutat. „De majd csak megszületik János, / a mi keresztelő reményünk. / Van már, ki meg is szülje nékünk, / mert édenkerti mindkét lányunk, / s velük már nem vétek a vétkünk: / nem hiába kering a vérünk.”

Úgy legyen.

(Felsőmagyarország Kiadó, 2007)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben