×

Boleró

regényrészlet, 2. rész

Bogdán László

2007 // 11
A nyitott ablakokon keresztül arcába világított a vörös kerékként sugárzó telihold, ezüstös fénybe borítva a szobát, s váratlanul támadtak fel a múlt árnyai, ott lebegtek az ágy körül a szemcsés, szédítő sugárzásban, s ő hiába próbálta meg el hessenteni őket, nem tágítottak. Hát ide jutottál? – húzta el a száját Klaudia, de a kis konstancai cigánylány ellökte. Itt van! – mutatott rá –, készíthetsz újra néhány fotót, s előretolta a paparazzit, aki buzgón kattogtatta masináját, amelyet úgy emelt rá, mint egy géppisztolyt. Te szegény, szegény – ért az ágyhoz, szinte lebegve a vörös ruhás Lea. – Még mennyi lehet hátra… Legalább negyven év – kacag Izabella, aztán a nők sikoltozva kezdik lökdösni egymást, összekavarodnak, Alex tűnik fel, mi a nyavalyát keresel te ezen a hajón? Elment az eszed? Megint mibe keveredtél, szegény barátom?! S ráadásul, állapítja meg leverten Mirkó, újra egy nő miatt. Neked soha nem nő be a fejed lágya? – kérdezi szigorúan Rolf, és aranykeretes szemüvege figyelmeztetően villan meg. – Tudod egyáltalán, kik közé keveredtél, hogy kik ezek az emberek, hogy ki ez a filantróp milliárdos?… Sokat tudnék mesélni, ha érdekelne barátaid véleménye, ha megkérdeznél. Andrea meg van ijedve, hogy szó nélkül tűntél el. Egyelőre lebeszéltem arról a marhaságról, hogy a román rendőrséghez forduljon, de tudod nagyon jól, milyen önfejű, s ami késik, nem múlik!… Lehunyja a szemét, felnyög, donna Carla ül le az ágy fejéhez, fehér kendővel törülgetve verítékező arcát, megrovóan mondja: a kalandok a maga korában, kedves János, az örökös kalandok, kissé már túlzásnak tűnnek. Ötvenesztendős korára, egy tragikus szerelem és három házasság után, azért egy igazi férfi már lehiggad. De maga nem, maga újra elindul… Hát nem is tudom, kedvesem. Egy nőért ilyen áldozatot vállalni? Hajókirándulásra indulni ismerősökkel is kockázatos, nemhogy vadidegenekkel. Szereti maga egyáltalán azt az orosz kalandornőt?… Tatjána mintha sejtené, hogy róla van szó, felnyög álmában, s ha lehet, még közelebb húzódik hozzá, a hold szemcsés fényének káprázatában feltűnnek a kék farkasok is, fejük feltartva orgonálnak, szemük vörösen villog. A sántikáló Dimitrij botjával hajkurássza őket, s megállás nélkül beszél hozzájuk, minden jel szerint meg akarja téríteni bánatos kicsi ordasait, s láthatólag mélyen bántja, hogy nem hallgatnak rá. Ne legyetek ilyen makacsok, motyogja, vakargatva a vicsorító falkavezér busa fejét. Ti lehetnétek a föld történetében az első keresztény farkasok!…

Felsóhajt, s váratlanul, elszántan szabadítja ki karját Tatjána feje alól, és elhúzódik az ágy másik végébe, teli szájjal szedi a levegőt, a meleg egyre erősödik, egyre elviselhetetlenebb, tudja, legokosabb lenne kimenni a fürdőbe, s addig engedni a vizet a kádba, ameddig valamennyire lehűl, de képtelen megmozdulni. Váratlanul Eduardo de Sica arca jelenik meg előtte, nem képes elhessegetni. A főnök szánakozva néz rá, de a szeme, amelybe nem tanácsos belenézni, gúnyosan villan meg, miközben a láthatatlan kapitányt hallgatja, aki színesen, kellemesen hazudozva eleveníti fel egyik nevezetes, 1764-es hajótörésének iszonyúan bárgyú történetét. Amikor ezt, ismételten, az asztalnál is elkezdte (a zenekar épp szünetet tartott, s mindenki visszaért már a táncparkettről, teljes létszámban jelen voltak, hogy hallgathassák a jeles, sokat próbált férfiút), Tatjána váratlanul kitört. – S ez így megy egész este – nézett segélykérően a mozdulatlan arccal figyelő Eduardóra. – A kapitány úr mindenáron el akarja hitetni velünk, hogy legalább kétezer éves, hogy a Bastille ostrománál éppen úgy jelen volt, mint Szent Vitalis és fiai szörnyű kivégzésénél, hogy Moszkvában első Péter cár barátja és munkatársa volt, hogy együtt borozgatott Ovidiusszal a sivár, lepusztult Tomiban, miközben ablakukkal szemben sustorgott és morajlott a nyomasztóan fekete tenger, és a ház háta mögött nem kevésbé rejtelmesen és fenyegetően zümmögött az ürömfű, és recsegtek az ördögszekerek a telhetetlen szélben… – És most mit akar tőlem, kedves Tatjána? – mosolyodik el váratlanul a főnök, s rápillant a kapitány üres vodkásüvegére. – Beszéljem rá a mi kedves kapitányunkat, hogy a mesét nevezze annak, ami, mesének, s ne a kétségtelenül elbűvölő egyes szám első személyű elbeszélésformákat használja, mert maguk gyanakvóak lesznek, s nem arra figyelnek, hogy mit is mond, hanem azon spekulálnak, hogy jelen lehetett-e tényleg másfél évezrede Szent Vitalis és fiai kivégzésén! S ha mégis jelen volt – kérdezte értetlenkedve, s nevetni kezdett, mint aki maga is túlzásnak tartja szavait. – Ha legalább képzeletben jelen volt, akkor mi van, mi ebben annyira különös, hogy még egy ilyen komoly nő is felháborodik, mint a mi kedves Tatjánánk?! – Nem, ő tényleg, hús-vér valójában jelen volt – kezdte újra, kihívóan a kapitány, mire Tatjána elfehéredve nézett rá. – Kísérj el a szobámba – mondotta kedvetlenül, jó szórakozást kívánva a hölgyeknek és az uraknak, aztán végignézett rajtuk, egyenként, mindenkin, mintha csak meg akarta volna jegyezni az arcukat, felállott, és királynőként vonult ki a teremből. Ő azonnal követte, újra rátört a fáradtság, már különben is alig bírta nyitva tartani szemét, a szabadság enyhe mámora elszédítette, félt, hogy szégyenszemre az asztalnál fog elaludni. Az ajtóból még visszanézett, mindannyian csodálkozva bámultak rájuk, aztán Vittorio mondott valamit, s többen nevettek. – Ezek őrültek – fújtatott Tatjána a liftben. – Tényleg bánom már, hogy téged is belerángattalak. Mi ez az egész! Félnótások gyülekezete? – S ha tényleg halhatatlanok? – engedte be maga előtt Tatjánát a szobába, s érzékelve a fullasztó meleget, kitárta az erkélyajtót, elhúzta a függönyöket, szélesre nyitotta az ablakokat is, majd a villanyt eloltva a félhomályban vetkőzött le, s az ágyon hanyatt fekve várta a fürdőszobában mosakodó Tatjánát, hallgatva a műúton elhúzó autók duruzsolását. Néha, egy-egy, a szálloda felé közelítő kocsi fényszórója bevilágított a szobába, kiemelve a homályból az ugrásra kész állatokra emlékeztető bútorokat. Ásított. Megjelent Tatjána, meztelenül, pici, vörös tangában, és sóhajtott. – Hullafáradt vagyok – suttogta, és ráfonva magát simogatni kezdte őt, de e simogatások teljesen spontánok voltak, s ha volt is velük a kedves Tatjánának valami konkrétabb elképzelése, nem jutott el a kivitelezésig, mert nagyon hamar elaludt. Ő hallgatta egy darabig a tenger megnyugtató morajlását, amely a szálló és a külvilág jellegzetes zajaival vegyült, majd elszenderedett, de az előbb emlegetett durva veszekedés felébresztette. Elképzelte a nőt, amint a férfiakat szidja, akik nem akarnak fizetni, de ha nem adnak annyit, amennyit ő kér, akkor mehetnek a fenébe, keresni egy másik lányt. Előzőleg viszont, ajánlotta, nézzenek talán tükörbe, s ha kellő tárgyilagossággal szemlélik meg az arcukat, rádöbbenhetnek arra is, hogy ő különben nagyvonalú, nem is kér olyan sokat. Aki baszni akar, s ráadásul egy ilyen lánnyal, mint ő, az fizessen. Ez nem szerelem, itt nincsenek érzelmek, ez üzlet!… – Hallgass el már, te ribanc – óbégatott egy bizonyára részeg, idősebb muksó, társa pedig a nő kurva anyját emlegette, s valószínűleg pofon is akarta ütni, de túlságosan részeg volt, vagy ha mégsem – lusta volt fölemelkedni s az erkélyről nézni meg őket –, egész egyszerűen egy tócsában csúszhatott el, s elveszítve egyensúlyát végigesett a földön, a nő pedig rávetve magát, cipőjével kezdte püfölni, és sikoltozott. A zajra megjelent a hotelportás, és elzavarta őket. Most hol lehetnek vajon? – töprengett. – Valahol a homokon? Elképzelte a négykézlábra ereszkedő nőt s háta mögött az egyik férfit, de nem tudta beleélni magát képzelgéseibe, mert combján váratlanul érezte meg az ébredező szerelme kutakodó, meleg kezét. – Te soha nem alszol? – suttogta Tatjána, és simogatni kezdte. – Pedig az asztalnál olyan álmosnak, olyan fáradtnak, olyan bágyadtnak tűntél, hogy megsajnáltalak. – Próbáltam követni Kisseleff színes múltidézéseit, de beleuntam, s a főnököt se értettem, mit akart egyáltalán? – Nem, szerintem ő is játszik – mondja ő, mire Tatjána elhúzza a száját, s elgondolkodva teszi hozzá. – Azonkívül imád táncolni, ezt ne felejtsd el. A tánc az egyik legnagyobb szenvedélye, a világmegváltáson és a próféciáin kívül! Véletlenül találkozott a városban a nagy énekesnővel, de az is lehet, megbeszélték a randevút, s ezért változtatta meg, utolsó pillanatban, a hajó útirányát, s jöttünk Dubrovnik helyett a sötét városba. De ez, vizsgálódásunk szempontjából, azt hiszem, mindegy is. Mindenesetre találkoztak, és elhívta magával. Túlságosan kockázatos lett volna, édes kettesben, beülni valahova, a hölgy férje rabiátus alak, azonkívül betegesen féltékeny, s a jó Eduardóra, talán nem is alaptalanul, már nagyon régen gyanakszik. Úgyhogy ezúttal a főnöknek semmi konkrét szándéka nem volt velünk, mert miért is lett volna, mi egyszerűen a spanyolfal szerepét töltöttük be. Azt viszont én se értem – lesz indulatos újra a hangja –, hogy miért nem szólt rá a részegen képzelgő és hazudozó kapitányra, aki láthatóan vérszemet kapott, s játszotta nekünk a zord halhatatlant. – S ha tényleg halhatatlan!? – Ez nem a hegylakó – sziszeg idegesen Tatjána. – S nem is amerikai vámpírtörténet. Ne dőlj be nekik. Egyszerűen olybá vedd, mint avantgárd művészek hajdani, polgárpukkasztó gesztusait. Szerették elkápráztatni szűkebb környezetüket. A kapitány most nagyon belelendült, elsősorban téged akart meglepni, majd nyilván a művésznőt, aki elég sokáig azt hitte, hogy a mi jó kapitányunk viccel, s csak a mi pánikszerű távozásunk után döbbenhetett rá arra, hogy ez nem teljesen így van, hogy a kapitány játszik velünk, palira vesz bennünket képtelen, hihetetlen és agyalágyult, a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodó történeteivel. Szegény művésznő képtelen volt felfogni, hogy hogyan beszélhet a kapitány, aki mégiscsak úriember, Eduardónak, régi imádójának, hódolójának a munkatársa, arról, hogy ő másfél évezreddel ezelőtt részt vehetett Ravenna egyik patrónusának, az azóta szentté avatott Vitalisnak és két fiának, a szörnyű kivégzésében?! Az opera-énekesnő, aki éppen elég ijesztően valószerűtlen s mit tagadjuk, bárgyú operamese képtelenebbnél képtelenebb szerepeit játszhatta el, varázslatos, igéző hangjával hitelesítve az eszement történeteket, egész egyszerűen nem tudta mire vélni az egészet, képtelen volt eldönteni, hogy valaki tényleg a szemünkbe hazudik, s hülyének néz bennünket, vagy igényt tart arra, hogy bármennyire is bizarrnak, furcsának, elképesztőnek tűnik is, komolyan vegyék történeteit, s próbálják elhinni, hogy ő tényleg ott volt, amikor Vitalist karóba húzták, vagy lovakkal szaggatták szét… A hölgy, ha idáig jutott, és egészen bizonyosan eljutott idáig, őszintén elképedhetett. Mi ez az egész? – bámulhatta a kapitányt. Ki ez a hófehér tengerésztiszti díszegyenruhában feszítő, sárga szemű gnóm? Őrült? Vagy egyszerűen viccelődik, de akkor miért nem nevet senki? Éreztem együttérzését, amikor kitörtem, s mindenkit megsértve faképnél hagytam őket. Egyetértett velem, láttam a szemén, hogy ő is legszívesebben távozott volna. – Nem sokkal utánunk távozott is – jegyzi meg ő –, hallottam beszélgetésüket Eduardóval a parkolóban. Rád hivatkozott, hogy te sem bírtad elviselni ezt a gyermeteg hazudozást, s mivel nem akartál vitákat, látva, hogy a halhatatlan kapitány egész egyszerűen földrészeg, inkább távoztál. És neked volt igazad. – De ő is nehéz helyzetben volt – szabadkozott Eduardo, de hogy miért lett volna a kedves főnök különösebben nehéz helyzetben, azt nem tudtuk meg, mert amikor ezt kezdte taglalni, indított, s a motorzaj elnyomta szavait.

Tatjána köhögni kezdett, s rejtélyesen jegyezte meg, hogy a főnök egyszerűen fél a kapitánytól, s a holdfényben sápadtnak tűnt az arca, mintha maszk lett volna rajta. – Erre már a Bajkál-tónál rádöbbenhettem – suttogta, újra ráfonva magát. – Akkor is elkezdett valami esztelenséget a sámánokról, kifejtette, hogy, úgy nyolcszáz évvel ezelőtt, Timur Lenk alkalmazásában, majd a kán halála után rátarti, elszánt és bátor emberekből egy bandát toborozva és a selyemutat fosztogatva már járt erre, sőt hosszú ideig egy nomád törzsnél ő maga is sámánként tevékenykedett. Diánával egymásra meredtünk, Vittorio felnevetett, Eduardo kedvetlenül fordult el, és akkor történt valami, amit én már akkor sem értettem, s minden bizonnyal az egyik legbizarrabb esemény volt, ami életünkben egyáltalán történt és történhet, amint a megrendült Diána utána, a tó partján sétálva megfogalmazta. – Már ha egyáltalán megtörtént – töprengtem én, elgondolkodva. De erre végeredményben semmi biztosítékunk nincs, drága barátném, egyáltalán semmi!… Tenéked magyarázzam? Igen, persze, legyintettem ellenvetésére, láttuk és hallottuk, sőt a főzet gyomorforgató szagát is éreztük, de tudnod kell, hogy az érzékek becsaphatóak… Lehet, hogy egyszerűen hallucináció vagy szemfényvesztés áldozatai lettünk. Semmit nem lehet s nem is szabad kizárni, még azt sem, ami különben tényleg teljesen valószerűtlen, hogy mi, valami csoda folytán, tényleg jelen voltunk, évszázadokkal ezelőtt, a tűz körül, a sztyeppén, itt valahol a tó mellett, ahogyan a kapitány, gúnyosan hahotázva, elmagyarázta, miután kétségbe vontuk ama beismerését vagy kijelentését, amire láthatóan igen-igen büszke volt, hogy ő már igenis járt ezen a vidéken, Timur Lenk világhódító, legyőzhetetlen hadseregével, majd a zsarnok halála után az általa alapított s az egész környéket rettegésben tartó, de főként a selyemutat járó, dúsgazdag karavánok kifosztására specializálódó bandával, sőt mi _ed, mintha pofonra várna, vagy ha kihúzza aszott termetét, s gyér haja felemelkedik és lobog, mint a kacsa farka a szélben, és sárga szeme győzedelmesen villog?) Én, ismétlem, már többször megfordultam, hoszszú, zaklatott életem során itt, hunyorgott, s száját gúnyosan húzta el. Igen, bevallom, sámánja is voltam egy halászattal-vadászattal foglalkozó nomád törzsnek. Az a manysi öregasszony tudta ezt, s ezért is viselkedett velem olyan furcsán, s ezért viszonyult hozzám, hogy is mondjam, fenntartásokkal. Szerette volna ugyanis elkerülni azt, hogy én ismételten sámándobhoz juthassak, féltette tőlem ez az összeaszott vénség, ez a szerencsétlen szipirtyó a maradék hatalmát. Igen, mi már találkoztunk, és megvívtuk első párbajunkat, akkor (a hazai pálya tagadhatatlan előnye!) ő győzedelmeskedett, s nekem, szégyenszemre, megverten kellett elkullognom az éj leple alatt, de azóta hosszú évszázadok teltek el, tapasztalatokban is gazdagodtam, s úgy érzem, erősebb is lettem. Láttam a szemében a rettegést, mi lesz, ha megint kénytelen lesz megvívni velem? Az, hogy akkor ő győzött, nem jelent semmit, legkevésbé azt, hogy ennek örökké így kell lennie… Fejezze be, maga vén sarlatán – fújtatott az ideges Vittorio, talán, mert hosszú ideje nem jutott szóhoz. – Már unalmasak az örök hazudozásai… Ó, képedt el őszintén a kapitány. Tehát nem hiszitek, hogy sámán is voltam? Kézbe vette az egyik szavai szerint piszlicsáré sámándobot, megsimogatta, ahogy kedvenc kutyánkat szoktuk, cirógatta, fölemelte a dobverőket, vezényelni kezdte velük a napsütést, de mielőtt tiszta, pontos, kérlelhetetlen és bűvös erejű hangokat csalt volna elő a feszes bőrű, különös dobból, ránk vigyorgott: ha nem hiszitek, hogy sámán is voltam, nincs más megoldás, mint tenni egy időutazást, kedveskéim, melynek során meggyőződhettek ti magatok is, milyen volt a nagy Kisseleff, a keleti világ bajnoka sámán korában, amikor egy egész nomád törzset irányított, s varangypikkelyekből, nadragulyából főtt varázsteáját kortyolva láthatott bele a titokzatos, örökké közelítő, de a maga igazi arcát oly ritkán fölfedő, elképzelhetetlen jövendőbe… Hahotázni kezdett, skót kockás zsebkendőjével törülgetve sárga szemét, fölemelte az ütőket, s verni kezdte a nyakába akasztott dobot. Diánára pillantottam, kezem után nyúlt, szeme kerekre tágult a rémülettől, majd Vittorióra, ő döbbenten nézte a kapitányt, mint aki nem hisz a szemének, végül a szemlátomást ideges Eduardóra. A mi rettenthetetlen főnökünk máskor merev arca remegni kezdett, hunyorgott, s láthatólag mondani is akart valamit, de nem volt képes megszólalni, futólag még arra gondoltam, lám, a kapitány mégiscsak erősebb nála, aztán kétségbeesetten kapva el és szorongatva Diána meleg kezét, nyitott szemmel, egymás rémült arcába meredve fordultunk meg magunk körül, pörögni kezdtünk, valami fölfoghatatlan, iszonyatos erő pörgetett egyre eszeveszettebben. Zuhantunk. Valahogyan egy fényes, tölcsér alakú örvénybe kerültünk. amely eszelősen forgatott, de sikoltani sem volt időnk, máris kiengedett magából, és visszakerültünk megint a térbe. Egy beláthatatlan mezőn álldogáltunk, körülöttünk ördögszekerek kerengtek a gyenge szélben, s bogáncsok lila fejecskéit csodálhattuk, és a bábakalácsok első látásra ijesztő, tüskés disznókra emlékeztető bozótjait. Csend volt, fullasztó, émelyítő csend. Döbbenten bámultunk egymásra Diánával, hátrább a földön ülő Vittoriót és a mellette álló, szemmel láthatóan izgatott főnököt is észrevettük. De nem tudtunk különösebben örülni egymásnak, mert lódobogás hallatszott, s váratlanul, mintha a földből nőttek volna ki, bőrökbe öltözött, ijesztő kinézetű, zord harcosok vettek körül. – Viselkedjenek természetesen – figyelmeztet a főnök. – Azt hiszem, ők nem látnak bennünket, számukra láthatatlanok vagyunk, nem létezünk, de ebben azért nem vagyok száz százalékig biztos. Ne mozogjanak! – A kóbor lovascsapat elviharzott mellettünk, utánuk újabbak jöttek, ezúttal teveháton. Ámulva láttam, hogy a harcosok között nők is vannak, bőrökbe öltözött, rikító, lilába játszó karmazsinpirosra festett arcú asszonyok, s időnként torokhangon sápítoznak, úgy, olyan rettenetesen, hogy mi ismét megrémültünk, futkározott a hátunkon a hideg. A tevéken lovagló csapat tagjai sem vettek tudomást rólunk, lehet, mégiscsak igaza volt a főnöknek, amikor azt feltételezte, hogy ezek a barbár harcosok tényleg nem is látnak bennünket, s ami még fontosabb, számukra valószínűleg nem is létezünk, mintha valóban láthatatlanok lennénk, ők nem is sejtik, hogy mi is itt vagyunk, lopakodó, érzékelhetetlen jelenlétünk fölfoghatatlan számukra… Erősödött a szél, portölcséreket kavart, aztán valami távoli, surrogó zaj hallatszott, nem tudtuk, mitől ered, de olyan hátborzongató volt, hogy kivert a hideg, őrülten szorongattam a szintén ijedt, ide-oda pislogó Diána meleg kezét. – Hol vagyunk? – fordult idegesen a főnök felé a reszkető, sápadt Vittorio, de Eduardónak nem volt ideje válaszolni, ezért az sem volt világos, tudja-e egyáltalán a választ, sejti-e legalább azt, hogy végül is hol vagyunk, mert újabb lovascsapat vágtázott el mellettünk, utánuk újabb teveháton lovagolók jöttek, szinte mindannyian nők, maguk előtt vagy hátuk mögött sivalkodó gyerekeikkel, aztán rabszíjra fűzött foglyok csapata tűnt fel, alig vánszorogtak a szerencsétlenek, s újabb csapat harsány, harcias lovas. Közöttük volt egy fekete ménen a mi kapitányunk is, hatalmas, csúcsos süveggel a fején. Ő egészen bizonyosan látott minket, mert sürgetően intett a kezével, kövessük, és torokhangon rikoltott, mire a csapat minden tagja esztelenül rikoltozni kezdett… Nem tudtuk megállapítani, hogy valamiféle jel lehetett-e ez, de kétségtelen, a csapat tagjai kifordult szemmel, ég felé fordított fejjel üvöltöztek. – Teljesen megőrültek, de ne ijedjetek meg, nem látnak bennünket, transzban vannak!… – szólott hátra a főnök, a válla felett. – Indulás! – S mi Diánával, egymásba karolva, baktattunk utánuk. A szél egyre erősödött, kavarta körülöttünk a port. Az évszázadok porát, elmélkedett a mellettünk támolygó, a szemét tenyerével gondosan óvó Vittorio, és felsóhajtott. – Add, hogy visszatérhessünk, Uram – fohászkodott ájtatos arccal, s térdre hullott a homokon. – Soha többé nem fogok kételkedni… Felpillantott, s észrevéve minket, eltorzult az arca. – Mondottuk mi mindég, hogy fehérnépeknek kuss legyen – sziszegte. – Mondottuk mi mindég, hogy társaságban asszonynak hallgass a neve. Ha nem okoskodtatok volna annyit – fintorgott –, most nem lennénk itt. Mit zavart titeket a kapitány hazudozása?! Mindenki azt mond, amit csak akar, régi elvünk ez, és ezidáig mindig be is vált, ebből még soha nem lett baj. – S nekünk is locsogni kellett, megkérdőjelezni az őrült kapitány szavait, mintha nem látta volna, minekünk mindegy, teljesen mindegy, hogy a kelleténél kétségtelenül hosszabb élete során volt-e példának okáért sámán, vagy nem volt. Mindegy kellett volna legyen, de nem, a drága hölgyek is gúnyolódtak, s vesztünkre mi, vén, szószátyár pojácák is hangot adtunk eszement felháborodásunknak. Senkire semmit nem vethetünk, mi magunk idéztük elő ezt a csapdahelyzetet. Ha tényleg a távoli múltba kerültünk, s ha szétnézünk magunk körül, efelől azért a legcsekélyebb kétségünk sem lehet, az isten tudja, hogyan fogunk visszajutni a mi időnkbe, ami lehet, hogy unalmas, készséggel elhiszem, hogy sivár is, de mégiscsak a miénk, ottan vagyunk otthon, míg itt, a sztyeppén, a távoli múltban kóválygunk, mintha elveszített volna valaki. Mintha elveszített volna a jó Isten!… – Csak még egyszer haza tudnánk menni – sóhajtott, s bánatos arccal vetett keresztet, aztán Eduardo a kelleténél tán szigorúbban szólott rá, hogy vegyen már erőt magán, fejezze be ezt a vénasszonyos sápítozást, ne mind óbégasson, ne mind fesse az ördögöt a falra, mert a végén még megjelenik, és senki nem hiányzik most már innen, csak az ördög… – Inkább szíveskedjék nyitva tartani a szemét, hiszen minden bizonnyal olyasmiket láthat itt, amelyeket élő ember eddig még soha. Úgy fogunk visszakerülni a mi időnkbe, ahogy idekerültünk, most ne ez foglalkoztassa élénk elméjét, kedves Vittorio. Inkább figyeljen! Minden valószínűség szerint lesz mire, s gondoljon arra, végeredményben maga egy szerencsés, kiválasztott ember, s hogy hány folklórkutató vagy történész cserélne magával. – A főnök rekedten nevetett, s elindult a lovasok és a rabszíjra fűzött foglyok után a kavargó porfelhőben, s mivel nem szerettük volna elveszíteni, rettegtünk, nehogy magunkra maradva végképpen itt ragadjunk, ebben a sivár, nyomasztóan poros múltban, szinte futva indultunk utána, magunk előtt sodorva a megdöbbent Vittoriót. Bizarr látvány lehetünk, gondoltam ernyedten, még szerencse, hogy nem láthatott senki. Ezt az egészet már csak azért sem közvetíthette volna a mi időnkben mindenütt lesben álló CNN, mert akkor még nem is létezett televízió. Még nem találták fel. A későbbi feltalálók ősei még vagy a harcosok között üvöltöztek, vagy a rabszíjra fogott foglyok között vánszorogtak, szó sem volt még a nagy eurázsiai képmutogatóról… Hogy mennyi ideig tartott az egyre fárasztóbb gyaloglás, az iszonyú porban, már nem tudom… Karomon ott volt ugyan a karórám, de láthatólag sajnálatosan megbolondult, egyfolytában fél kilencet mutatott, noha a percmutató lelkesen vándorolt körbe-körbe, a nagy mutató egyáltalán nem mozdult, s én kétségbeesetten beletörődtem, hogy az órám is megzavarodott, nem akarja mutatni az időt. Az ég egyre jobban elborult, fekete felhők kerengtek fölöttünk, időnként villámlások fehér csíkjai futottak végig az égbolton, s hallatszottak a semmi jót nem ígérő, közeledő morajlások is. Aztán beértünk a sziklák közé, talán ez a táj tűnt fel délutáni álmomban is a tengerparton, amikor újra viszontláthattam védelmezőmet és jóakarómat, a manysi öregasszonyt. Az ösvény elkeskenyedett, már nem fértünk el egymás mellett, el kellett engednem Diána kezét. Libasorban baktattunk a főnök után, aztán egy bizarr, kereszt alakú szikla zárta el az utunkat, a főnök elmosolyodott, és leült a kereszt végére, és bennünket is gálánsan kínált hellyel maga mellett, s ahogy teli szájjal szedve a levegőt s fájós lábunkat masszírozva lerogytunk melléje, zihálva döbbenhettünk meg: utunk mégsem volt véletlen, hiszen ide vezetett, a kereszt alakú sziklához, amelyen üldögélve akárha egy kilátóból szemlélhettük az alattunk lévő völgyben zajló eseményeket. – Kisseleff – álmélkodott döbbenten Eduardo – még ezt is végiggondolta, nem szándékozott bennünket semmi véletlen veszélynek kitenni, azt világosan tudhatta, hogy mi láthatatlanok vagyunk, azt viszont nem, hogy mi történik, ha egy harcos esetleg nekünk jön, ezért előrelátóan elszigetelt mink_hatunk s mégis biztonságban vagyunk. – Vittorio izgatottan kiáltott fel: – Nézzétek a kapitányt – mutogatott lefelé, ahol az alacsony, görbe lábú harcosok között váratlanul megjelent Kisseleff, és magas, csúcsos süvegében olybá tűnt, mint egy túlságosan jól sikerült álarcosbál csillagjósa, de nem tudtuk alaposan megfigyelni, mert egyetlen pillanatra sem állott meg. Izgett-mozgott, sürgölődött, s a szavait leső szolgáknak számunkra érthetetlen nyelven adott megbízatásokat. A szél felénk sodorta ezeket a parancsszavakat, de nem értettük, s azt se bírtuk megállapítani (még a főnök sem, a született poliglott, aki vagy húsz élő és holt nyelven beszélt!), hogy milyen nyelven osztogatja parancsait. Először azt se bírtuk fölfogni, mi történik a völgyben, a lovasok elvezették lovaikat a sziklák között, valószínűleg a szomszédos völgyben pányvázták ki őket, s valahol ott táborozhattak az időnként bánatosan felüvöltő tevék is. A nők s a gyermekek is eltűntek valamerre, és a fáradt rabok is, Kisseleff körül csak és kizárólag a harcosok maradtak, s a szolgák, akik, fedeztük fel hirtelen, abban mesterkednek, hogy száraz kórókból és teveganéjból tüzet rakhassanak. – A fa – álmélkodott Vittorio félhangosan – még jobb lett volna, de hát úgy látszik, ezen a kopár vidéken fák se nőnek. – Mindegy, Kisseleff alattvalóinak nagy gyakorlatuk lehetett az ilyesmiben, mert hirtelen lobbant fel a tűz, és sárgásvörös fényében jól látszottak a közvetlenül a máglya közelében álló harcosok arcán az ijesztő forradások. Nem volt egyetlen ép arcú harcos sem a tömegben, ami arra utalt, hogy Kisseleff kapitány nomád törzse vitéz és rettenthetetlen, barbár katonákból áll, akik a csatában nem ismernek könyörületet, s láthatólag magukat sem kímélik, nemhogy az ellenséget. Akkor, nem tudom, miért, de mind a négyen azt hittük, hogy ezeket a sebhelyeket a katonák zord arcán az ellenfelek szablyái okozták, de nem így volt, és ez későbben tévedhetetlenül kiderült…

Tatjána sóhajtott, s kért egy pohár ásványvizet. Ahogy ő szolgálatkészen felemelkedett, s a hűtő felé indult, a kitárt ablakon kipillantva, váratlanul vette észre a hatalmas, vörös asszonyszemre, de nem, mégis inkább az elrajzolt Buddha-fejre emlékeztető holdat. Ott görgött a feltámadó szélben hullámzó tenger fölött, s a szemcsés, ragacsos, ezüstösen fehérlő fényében valószerűtlennek tűnt minden. Kivette az ásványvizet, ellenőrizte a kínálatot, sörök, borok, whisky, grappa, kóla. Kiválasztott egy kis üveg whiskyt, néhány kortyot a pohárba töltött, ásványvízzel hígította, és odavitte Tatjánának. Aztán magának is kevert egy kiadósabb adagot. – De ha tudatában voltál annak – kérdezi az izgalomtól elfulladó hangon –, hogy mire is képes ez a különös emberke, akkor miért frocliztad?! – Mert reméltem, hogy begorombul, s már csak hiúságától vezérelve is, de újabb időutazásban szerencséltet bennünket. De sajnos, semmi ilyesmi nem történt. – De még történhet – iszik bele ő az italába, s hanyatt fekszik.

Emlékszem, ahogy fellobbant a máglya, és Kisseleff valami folyadékot töltve egy üstbe föltette a tűzre főni, a főnök hihetetlenül izgatott lett – Sajátságos – motyogta döbbenten és elővette mobilját, amellyel természetesen fényképezni is lehetett. – Mindenesetre csinálok néhány fotográfiát, de az az érzésem – meredt ránk, és vörös fények villóztak tágra nyílt szemében –, hogy ezt nekünk soha senki nem fogja elhinni, még akkor sem, ha száz fényképpel bizonyítjuk. Kár, hogy nincsen nálunk videó. – Főnök – simult hozzá segélykérően a sápadt, ideges, remegő Diána –, a maga órája sem működik? – Nem tudom – meredt rá Eduardo de Sica, és elővette arany zsebóráját. – Fél kilenc – mondotta, és fütytyentett. – Nálam is annyi – hagytam helyben, s Diána is bólogatott. – Kár, hogy nálam nincs óra – sajnálkozott Vittorio. – De egészen bizonyos, ha maguknál fél kilenc van, az én órám is ezt mutatná. Úgy tűnik, hogy a mi időnk fél kilenckor megállott. Mi a véleménye erről, főnök? – Nem tudom – hümmög Eduardo –, de ezen, édes barátunk – villan meg gúnyosan a szeme – még ráérünk töprengeni, majd, ha visszajutunk a mi időnkbe, és megint a reális időt mutatják az órák. A mi időnket. – Elhallgattunk, némán néztük a lobogó máglya körül szobormereven sorakozó és várakozó harcosokat. Az izzani kezdő kövön hevülő üstben felforrt a folyadék, fehéres-halványzöldes pára szállongott, még valószerűtlenebbé téve az amúgy is bizarr látványt. Közben váratlanul jelentek meg a foglyok, akik valószínűleg a legutolsó csatában lekaszabolt halottakat hozták, mögöttük barbár harcosok állottak, korbácsot csattogtatva. A szerencsétlen foglyok lerakták a halottakat a földre, mire a harcosok hirtelen fordultak feléjük, üvöltözve kergették el őket, és késeikkel hadonászva táncba kezdettek halottaik körül, időnként bele-belevágva késüket az arcukba. Közben torokhangon vonítottak, s hirtelen jelentek meg a völgy bejáratánál a kutyák is, a tábor kutyái, ég felé fordított fejjel vonítottak ők is, szőrük felborzolódott. S megjelent a sokaság fölött néhány dögkeselyű is, érezhették a halottak jelentétét, lomhán köröztek, de nem törődött velük senki. Ekkor Kisseleff levette csúcsos süvegét, és hihetetlen sikolyokat hallatott. Csend lett. Egy kupát belemerített a kőről levett, még mindig gőzölgő üstbe, ivott a forró folyadékból, érthetetlen, hogy nem égette össze a száját, s további sikolyokat hallatva, torokhangon üvöltve kezdett forogni maga körül, s verni kezdette a nyakába akasztott dobját, amelyről szalagok lógtak, s ahogy a kapitány kifordult szemmel, tébolyodottan forgott maga körül, mint egy kerengő dervis, ezek a zöld és karmazsinvörös szalagok kihívóan libegtek, mint tekergőző kígyók. Hirtelen hagyta abba a dobolást, végigesett a földön, a harcosok megmozdultak, arcukból patakzott a vér, miközben a szolgák által elővezetett lovakra kötözték halottaikat. Egyikük sem esett le, úgy ültek, egyenes derékkal a halottak a lovakon, mintha éltek volna. Ekkor váratlanul tért magához a kapitány, fölemelkedett a földről, sikoltott egyet, mire csend lett, minket pedig félelmünkben rázni kezdett a hideg, újra lassúdan kezdett forogni maga körül, égnek emelve karját, majd hirtelen merevedett meg, s kántálva kezdett beszélni az őt figyelő, mereven álló harcosoknak, de hogy azután mi történt, nem tudom, mert hirtelen kerültünk, előzmények nélkül bele a tölcsér alakú örvénybe, amely iszonyúan megforgatott, zuhantunk, s a Bajkál-tó partján tértünk magunkhoz, egymás mellett feküdtünk a földön, és ijedten bámultuk a rejtélyesen vigyorgó kapitányt. Fél kilenc volt. – Na, hisznek nekem? – kérdezte dölyfösen, s gyengéden simogatva meg a sámándobot, óvatosan helyezte egy iszákba. – Ej, micsoda ló lehetett ez – mondotta rejtélyesen, s újra felénk fordulva vigyorgott. – Azt tanácsolom, nyugodjanak bele, hogy a múltba kirándultak, fogják fel tényleg úgy, mint egy kirándulást, s ne töprengjenek azon, hogy mindez hogyan lehetséges, gondoljanak arra, mit is mondott Hamlet: több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes… – Hirtelen hallgatott el, megmerevedett, s zavartan meredt a mellette megálló manysi öregasszonyra, aki szigorúan pillantott rá, s mondott valamit, egy számunkra érthetetlen nyelven. S fölemelt kézzel szemmel láthatóan megátkozta a megdermedt, mozdulni se, megszólalni se képes kapitányt. Aztán különös jeleket rajzolt aszott, ráncos arcára, ráköpött, mondani kezdett valamit sebesen, körbetáncolta a mi tehetetlen, remegő, sápadozó kapitányunkat, aztán a zsák után nyúlt, kivette a sámándobot, a fény felé tartotta, hümmögve vizsgálta meg, s csalódottan jelentette ki, de hát ez nem az a dob! Szomorú gyűlölettel meredt a megdermedt kapitányra, visszatette a dobot a zsákba, lehajította a földre, megfordult, és elment. Hirtelen magunkhoz térve mi is követtük Diánával, kihasználva a kapitány időleges gyengeségét. Egy idő után az öregasszony észrevette, hogy követjük, megfordult, bevárt, s szelíden mosolygott rám, fogatlan szája mozgott, mintha imádkozott volna. – Óvakodjatok ettől az embertől – mondotta még –, s ne feledd a medvekarmot – simogatta meg az arcom –, ha bajban leszel, majd segít. – Fölnézett a kék égre, s egyik pillanatról a másikra eltűnt, csak a napfény kérdőjelei örvénylettek a helyén a levegőben. Mi döbbenten néztünk össze barátnémmal, s elkezdtük fáradhatatlanul és kitartóan elemezni mindazt, amit átéltünk, de semmivel sem jutottunk közelebb a lényegéhez, sejtettük, az egész nem volt véletlen, a ravasz kapitány sugallni akart nekünk valamit, de sehogyan sem tudtunk rájönni arra, hogy mit is akarhatott.

Néztük egymást Diánával az erősödő napsütésben, velünk szemben csobogott a Bajkál-tó, és a sirályok vidáman cikáztak ide-oda. Érdekes módon először, mióta közéjük keveredtem, nem azon tépelődtem, hogy vajon jól döntök-e, ha vállalom a különös Programban való részvételt, mert akkor már pontosan tudtam, hogyan fogok dönteni, nem azon lacafacáztam, hogy jobb lenne-e, ha azonnal, a különös élményre hivatkozva lelépnék, nem. Hirtelen érdekelni kezdett a dolog, tudod, szociológia mellett én mindig foglalkoztam hivatásszerűen a parapszichológiával is, s kislány koromban, a Szovjetunióban a lélektan is burzsoá áltudománynak számított, a megmagyarázhatatlan pszichikai jelenségekkel hivatalosan nem is lehetett foglalkozni, bár egy professzorom egyszer elárulta nekem, hogy a KGB és a hadsereg keretében igenis vannak olyan jól finanszírozott kutatási programok, melyek keretén belül egész tudóscsoportok tanulmányozzák a parapszichológiai jelenségeket, elsősorban a hipnózist, a gondolatátvitelt, a telekinézist, különös tekintettel ezen, bizonyos nézőpontból csodának minősíthető jelenségek katonai jelentőségére. Úgy éreztem, a Programban nemcsak a szegénységgel ismerkedhetek meg a maga globális méreteiben, hanem végre parapszichológai érdeklődésem is kielégülhet, s ez izgalommal töltött el, hirtelen derűsnek, érdekesnek, sőt egyenesen izgalmasnak láttam a jövőmet, s napokkal később, amikor már igent mondottam, s az akadémiai könyvtárban, Diánával együtt tanulmányoztuk a szibériai népek költészetét, direkt vadászni kezdtem a különös, ijesztő és bizonyos értelemben komor sámánénekekre is. Hevesen kezdett érdekelni a sámánizmus, a sámán kitüntetett szerepe a kisközösségben. Valami ugyanis nem stimmelt a kapitány előidézte múltbeli látogatások során tapasztalt, számunkra távoli, bizarr s értelmetlen történetben. S akkor ott, a könyvtárban, fél szemmel a szibériai népek költészetét egyre lelkesebben tanulmányozó Diánát figyelve, elhatároztam, hogy utánajárok az egésznek. Így fedeztem fel egy különös szépségű tunguz sámánéneket. Közbevetőlegesen ide csak annyit, hogy a tunguzok, más néven az evenkik a Jenyiszejtől és a Középső-Obtól az Alsó-Lenáig, az Ohotszki-tengerig és Észak-Szahalinig, a Bajkáltól a Laptyev-tengerig terjedő hatalmas területen, a tajgán és a tundrán élnek, állandóan nyughatatlanul vándorolva. Nos, a Születendők lelkének felhozása című énekben (megpróbálom lefordítani!) a sámán már nem csak és kizárólag a törzs varázslójának szerepében tündököl:

Az újszülötteinket földdel dörzsöljétek!
Nedvekkel nedvesítsétek a mi újholdacskáinkat!
Emelkedj fogadásukra, sátor!
Gyökér nénénk, emelkedj!
Kísérjed őket, vigyázz rájuk,
vedd őket körül!
Repítsétek keletnek az újszülötteinket,
óvjátok meg őket a gonosztól.
Gyülekezzetek körülöttünk, a hajnal
legmélyebb gyökere felől gyertek!
S a reggel másvilágából adjátok át nekünk
a csecsemőinket, őseink szellemei!


Tatjána elmosolyodik. – Mintha ez a varázslás másra irányulna. Mintha az a tunguz sámán, aki itt énekel, mást akarna, felsegíteni a reggel másvilágából az újszülöttek lelkeit… De ha ennek a fényében gondolunk mindarra, amit mi a kapitány sátáni erejének köszönhetően ott, a Bajkál-tó partján, a levegőben cikázó sirályokat figyelve mégiscsak átéltünk, megdöbbenhetünk. Mintha nem lenne teljes a történet. Mintha hiányozna valami. Ha van a kerek történetben – amelyik teljesen hiteles, és minket is képes egy időre magába szippantani – egy repedés, az nem lehet véletlen. Bevallom, kezdettől fogva az egészben a kapitány játékos, ám démoni szellemének nyomait véltem fölfedezni.

Ő izgatottan fordul Tatjána felé. – És nem félsz? – kérdezi melegen. – Ami egyszer előfordult, az másodszor is előfordulhat.

Tatjána izgalomtól kipiruló arccal fordul feléje, de már nem tud válaszolni, mert az ablakban váratlanul jelenik meg fekete, vörös bélésű köpönyegében Kisseleff, és röhög. – Unatkoztok, kedveskéim? Hát ezt azért nem tűrhetjük. Mi mindent megteszünk azért, hogy jól szórakozzatok. Mi mindent megteszünk vendégeink boldogságáért!…

A huzat pörgeti hatalmas köpenyét, most olybá tűnik, mint egy repülő madár. Mereven néz rátok, s tapsol, aztán ahogy jött, úgy tűnik el, olyan hirtelen. Ő a hold ezüstös fényében elképedten bámulja Tatjánát, látja, hogy reszket a félelemtől, s ez megmagyarázhatatlan módon nyugtatja meg. Felemelkedik. A szállodai szoba erkélyajtója inog, kilép a balkonra, s a szemcsés, ezüstös fényben ott lebeg előtte egy tengerparti temető. Visszafordul, Tatjána fürdőlepedőbe bújva libeg mögötte. – Nem a harmadik emeleten volt a szobánk? – kérdezi. – De igen – emlékezik ő –, de az emeletek eltűntek, s a tengerpart is, most egy temető van a homokos partszakasz helyén. – Ti is ott vagytok eltemetve – hallják a kapitány sajnálkozó hangját. – Ez már a jövő, viszont ha akarjátok, megkereshetitek sírjaitokat. – Itt nincs semmiféle temető – lép ki Tatjána a balkonra, alattuk egy hatalmas biliárdasztal látszik, ide-oda gurulnak a hatalmas, strucc nagyságú vörös és fehér golyók. Visszafordulna, rossz előérzete van, de már késő, ott gyalogolnak a biliárdasztalon, minden idegszálukkal a golyókat figyelve, hogy idejében ugorhassanak félre az útjukból. Az ezüstös fény erősödik. Tatjána leengedi a lepedőt, és meztelenül simul hozzá, arca szinte lángol a szitáló fényben. – Ez az egész csak egy vízió, egy látomás. Ráadásul nem is a mi látomásunk, hanem az övé. – De attól még feltrancsírozhatnak a golyók. – Gondolod? – ugrik Tatjána, kamikáze módra, egy feléjük süvöltő vörös golyó felé, amely áthatol a testén, mint kés a vajon, és gurul tovább. – Ez az egész nem létezik, csak képzelgés, ráadásul nem is mi képzeljük, hanem ő. Ne dőlj be neki, kedves. – S akkor most mi a teendő? Mit teszünk ebben a helyzetben? – Szeretkezünk – mosolyodik el Tatjána, és magára húzza. – Ne háborúzz, szeretkezz! Már nem emlékszel?

A biliárdasztal eltűnik. Egy mezőn állanak a sugárzó, ezüstös fényben, Tatjána felé lép, de szerelme távolodik, már két lépésre van, már háromra, négyre, rohanni kezd feléje, de már húsz-huszonöt lépésre távolodik, már-már akkora, mint egy porcelánbaba, aztán eltűnik, káprázatok közé vész a holdfény láthatárán, s ő ott marad egyedül a mezőn, s hiába áltatja magát, hogy ez az egész csak egy rossz álom, a lelke mélyén egyáltalán nincs meggyőződve erről. Észreveszi, hogy meztelen, s azt is, hogy fújni kezd a szél, s fázni kezd. Már vacog, s fogalma sincs, mi lesz, ha hullni kezd a hó.

Két fejezet a Tatjána című regényből.

*Hamvas Béla: Kierkegaard Szicíliában.

**Király László: Könyörgés a pénztárosnőkért.

***Utalás Faludy György egyik ismert Villon-átköltésére.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben