×

A kalap ára

Indián őslakók, spanyol hódítók

Pécsi Györgyi

2007 // 11
Amikor 1510-ben egy kis hajó egy kis dominikánus szerzetescsoporttal, élükön Pedro de Cordoba perjellel behajózott Hispaniolába (a mai Haitibe), hogy – mint akkoriban nevezték az újonnan fölfedezett területet – Nyugat-India őslakóit, az indiánokat az egyetlen igaz hitre térítsék, senki nem sejthette, hogy a hajó utasai hamarosan fenekestül fölforgatják a győzelemben és meggazdagodásban eszét veszteni készülő spanyol világot. Az történt, hogy amint ezek a jézusi tanítások iránt elkötelezett szerzetesek szétnéztek az Indiákon, elborzadtak azon a bestiális brutalitáson, ahogyan a gyarmatosító spanyolok birtokba vették a számukra ismeretlen senkiföldjét. Ahogy utólag és azóta is egyfolytában számolgatják, jelentős részben az ő aktivitásuk közvetlen következményeként hetven-nyolcvan év leforgása alatt példátlan demográfiai zuhanás állt be az őslakosság között. (A számokról ma sincs közmegegyezés, területenként változó mértékben vesztette el őslakóit Latin-Amerika, a karibi térség egyes vidékein száz, másutt mindössze húsz-harminc százaléknyit.) Hogy a demográfiai zuhanás nem szállt még mélyebbre, az eredendően alighanem ezeknek a derék vagy megszállott domonkosoknak köszönhető, akik 1510-ben hajóztak be, s akik komolyan vették saját hitük erkölcsi parancsát, és azt a kétszer kettő evidenciájával merészelték a gyakorlatban is alkalmazni és másokon is számon kérni.

Hogy a szerzetesek az indiánok mellé álltak, nem meglepő. Azt tették, amit tenniük kellett. Érdekesebb a katolikus egyház azon részének magatartása, amely asszisztált a nyilvánvaló kegyetlenséggel végrehajtott kolonializációhoz. Érdekesebb, hogy miként tudták egyébként kiváló és köztiszteletben álló elmék összeegyeztetni a gyarmatosítási érdekeket a kereszténység tanításával. Természetesen a szellemi elit egy része minden korban elárulta a társadalom szegényeit, a spanyol gyarmatosítást talán csak az teszi szokatlanná, hogy mindehhez egy nagyon masszív, másfél ezer éve regnáló, axiomatikus erkölcsi értékeken nyugvó világértelmezésnek kellett merőben új, amazzal szöges ellentétben álló olvasatát adni. A keresztény tanítások új olvasatainak – voltaképpen az elit alkalmazkodóképességének – gyöngyszeme alighanem az a memorandum, amelyre Gustavo Gutiérrez perui teológus nemrég magyarul is megjelent könyvében bukkantam, s melyből, egy roppant érdekes történet zárásaként, lentebb bővebben idézni fogok.

*

A botrány mindjárt 1511-ben kirobbant. A partra szálló domonkosok együttesen egy prédikációt, afféle petíciót fogalmaztak meg, amelyet aláírásával mindegyik testvér hitelesített, s melynek kihirdetésével a jó szónoknak ismert Antonio de Montesinos testvért bízták meg. Ünnepi pillanatot választottak, advent negyedik vasárnapját. A szentmisére a sziget valamennyi tekintélyét meghívták, köztük Diego Kolumbusz tengernagyot is, a felfedező fiát, a regnáló kormányzót. Bíztak a jézusi tanításokban meg a katolikus egyház spanyolországi túlhatalmából eredő autoritásában, és a feltehetőleg otthon, Spanyolországban jól bevált módszerhez folyamodtak: a hódítóknak nyilvánosan fejükre olvasták gyalázatos bűneiket, megszégyenítették, bűnbánatra és megtérésre szólították fel őket. Fejükre olvasták, hogy lelketlenül, keresztényietlenül bánnak az őslakosokkal, és az aranyért halálra gyötrik őket. Bűneik oly súlyosak, hogy feloldozást mindaddig nem kaphatnak, míg jó útra nem térnek, azaz fel nem szabadítják indián rabszolgáikat. Ekkor a szerzetesek még legalább annyira aggódtak a spanyolok lelki üdvéért, mint az indiánokért, bár radikálisan kiálltak ez utóbbiak védelmében. „Ők nem emberek? Nem értelmes lények? Velük szemben nem kell megtartani és teljesíteni a felebaráti szeretetet és az igazságosság parancsait?”; „Nem vagytok kötelesek úgy szeretni őket, mint saját magatokat?” – hangzott a szószékről a legfőbb keresztényi érv, amit senki sem merészelt volna kétségbe vonni egészen addig. Legalábbis formálisan nem.

A későbbi feljegyzések szerint a hallgatóság mélységesen megdöbbent és megrendült, viszont nem az történt, amire a nekibuzdult szerzetesek számítottak, és ami otthon, Spanyolországban, ahol a régi törvények többé-kevésbé még életben voltak, valószínűleg bekövetkezett volna. A várakozással ellentétben nemcsak hogy egyetlen konkvisztádor sem tért meg, miként az atya fölszólította őket, de még csak el sem pirultak. Ellenben pontosan megértették a prédikáció lényegét, és tüstént cselekedtek. Összeültek, megtanácskozták a példátlan skandalumot, és elhatározták, hogy meg fogják büntetni a botrányokozókat, akik „sohasem hallott új tanításokat” hirdetnek. A szerzetesközösség vezetőjét, Pedro de Cordoba atyát és a prédikáló testvért magukhoz rendelték, leteremtették, majd nyomatékkal felkérték őket, hogy nyilvánosan vonják vissza tévtanításukat, amit nyilvánvaló tudatlanságból követtek el. Montesinos atya félelemtől reszketve jelent meg, Cordoba atya azonban méltósággal, igaza és autoritása tudatában, és ahelyett hogy töredelmes önkritikát gyakorolt volna, jottányit sem engedve az adventi prédikációból, visszautasította a vádakat. A testvérek pedig továbbra is fölforgató beszédeket tartottak, bűnbánatra szólították föl a hódítókat: az indiánokkal nem bánhatnak úgy, mint a tárgyakkal vagy férgekkel, ők is Isten teremtményei, ellenben mindenkinek kötelessége a szent evangélium igazságára rávezetni őket.

A skandalum készen volt, valamit tenni kellett. Ráadásul akkora nyilvánosság előtt hangzottak el a vádak, hogy elhallgatni semmiképpen sem lehetett, a prédikáció híre futótűzként terjedt, és növekedni kezdett a szerzetesek híveinek tábora. A hódítók a renitens domonkosok ténykedéséről a biztonság kedvéért azonnal tájékoztatták az uralkodót is (följelentették őket). II. Ferdinánd is rögvest megértette, hogy itt többről van szó, mint néhány hebehurgya csuhás bolondériájáról, a lázadás esete forog fenn, s ha nem vigyáz, a rekonkvisztában győztes Spanyolország elvesztheti az Indiákat. Utasította tehát a spanyolországi rendfőnököt, hogy regulázza meg engedetlen szerzeteseit, ellenkező esetben kénytelen lesz ő lépni. Tiltsa meg, hogy lázító beszédeket folytassanak, rendelje haza a rakoncátlanokat, új szerzeteseket pedig mindaddig nem küldhet, míg nem lesz rend és nyugalom. A rendfőnök, anélkül hogy tájékozódna a kinti helyzetről, azonmód végrehajtja a Katolikus Uralkodó utasításait. Levelet küld, megrója a rendtestvéreket, megtiltja, hogy a jövőben bármit is prédikáljanak, mielőtt a világi hatalommal nem egyeztetnek.

Egyelőre az uralkodó és a rendfőnök is atyai jóindulattal viseltetik a kinti szerzetesek iránt. Tévtanításuk okának betudják, hogy szegény szerzetesek a teológiában meg a világi ügyekben is tájékozatlanok, nem tudják, hogy az uralkodó mi mindent meg nem tesz a bennszülöttekért, és azt sem, hogy a spanyol királynak igenis jogában áll birtokba venni a területet és „szétosztani” az indiánokat. Megdorgálásuk viszont szükséges, mert felelőtlenségük miatt óriási a veszélye annak – ahogy II. Ferdinánd írja egyik levelében –, hogy az indiánok „azt fogják hinni, hogy úgy van, ahogy a domonkosok mondják”. Holott úgy volt. De legalábbis inkább volt úgy, mint másként. Levelek jönnek-mennek a vén meg az új kontinens között, a kedélyek nem nyugszanak, hiába a gyors föllépés, az elszabadított szellemet nem lehet visszadugni a palackba. Ahelyett hogy csitulna, egyre hevesebbé válik a botrány, bár fogható eredmény is születik. Előbb a perjel, Pedro de Cordoba utazik Spanyolországba; részt vesz az úgynevezett Burgosi törvények (1512–13) megalkotásában, amelyek jogilag korlátozzák a konkvisztádorok hatalmát, szabad, racionális embernek ismerik el az indiánokat, s felemás módon ugyan, de megtiltják az indián rabszolgaságot. A valóságban azonban nem sok változás történik, Nyugat-India túl messze van, a konkvisztádorok pedig hamar beleszoknak az új rendbe.

Hamarosan Montesinos testvér száll hajóra egy újdonsült káplán, Bartolomé de Las Casas kísérőjeként, hogy bemutathassa őt az öreg királynak. Las Casas a hispaniolai rendfőnök, Pedro de Cordoba ajánlólevelét viszi magával. Az atya nem sok jóval biztatja az útnak indulókat: Istennek tetszeni fog szolgálatuk, de Ferdinándra aligha számíthatnak. Úgy lett, ahogy mondta. Mire megjelennek az udvarnál, az uralkodó éppen haldoklik. Ferdinánd halála után átmenetileg egy idős ferences bíboros kezébe kerül a régensi hatalom, ő fogadja a hispaniolaiakat a leuveni egyetem egyik tekintélyes és befolyásos tanára (a későbbi Adorján pápa) jelenlétében. Megértően hallgatja Las Casast, aki egy tizennégy pontos programot nyújt át az Indiák reformjával kapcsolatban. Azt szeretné elérni, hogy az indián falvak mellett hozzanak létre spanyol falvakat, ily módon belátással, jó példával, békésen megtörténhet a kultúrák és civilizációk találkozása. De a bíboros óvatos ember, Las Casasnak mindössze afféle királyi tanácsosi kinevezést sikerül szereznie, és egyetlen mintafalu alapítására kap felhatalmazást. (Később majd főleg a jezsuiták hoznak létre úgynevezett redukciókat, misszionárius vezette indián falvakat, kommunákat; ezek az 1700-as évekre Paraguayban már szinte „állam az államban” működnek, és csak a rend szélnek eresztésével számolódnak föl.)

Montesinos barát visszatérve az újvilágba utóbb majd mártírhalált hal, e minőségében nem egyedüli egyházi áldozataként a gyarmatosításnak. Las Casas (1484–1566) azonban hosszú, szenvedélyes, tevékeny és viharokat kavaró életet maga mögött hagyva tér meg az örök hazába. Ám addig hétszer hajózza át a nagy vizet – mindannyiszor az indiánok érdekében. Las Casast az „Indiánok Papjá”-nak is mondják, neve még életében egybeforr a szegényekért való küzdelemmel, egyházi és világi elöljárókkal és hatalmakkal pörölve az uralkodóig, sőt egészen a pápáig minden követ megmozgat, hogy az egyetlen üdvözítő krisztusi utat járva beteljesítse szolgálatát.

Különös, de nem példa nélküli az ő damaszkuszi fordulattal tarkított élete. Apja Kolumbusz második útjával kerül Hispaniolába. A fiú, Las Casas az egyházi pályát választja. Salamancában tanul jogot, pappá szentelik, és csatlakozik a gyarmatosítókhoz. Újmiséjét már az Indiákon mutatja be. Kezdetben ő is azt az utat követi, ami a hódítókat kísérő papoknak, szerzeteseknek kínálkozik: térítget, élvezi a jövedelmet. Mivel a meghódított területet a spanyolok „senki földjének” tartották, a gyarmatosítás első lépéseként birtokba vették azt, kiosztották az ott talált földeket és a bennszülötteket. A föld és ember birtoklására úgynevezett encomiendákat (feudális jellegű tulajdonviszony) hoztak létre. Az encomienda ura az encomendero – ez köteles katonaságot tartani, a neki kiosztott indiánokkal megismertetni a krisztusi tanokat, cserébe rabszolgaként dolgoztathatja vagy akár eladhatja őket. A birtok hátránya, hogy nem örökölhető, ezért az encomenderók igyekeznek a lehető legrövidebb idő alatt a legtöbb hasznot kipréselni – kegyetlen rabszolgamunkának vetik alá a gyönge fizikumú őslakókat. Megindul az arany áramlása az óhazába – és az indiánok tömeges összeroppanása, pusztulása; az ijesztő demográfiai zuhanás méricskélés nélkül is szembeszökő.

Fiatal papként Las Casas csatlakozik a gyarmatosításhoz, ő maga is encomendero lesz. Visszaemlékezésében azt írja, hogy kezdettől méltányosan bánt a neki kiosztott indiánokkal. Ennek ellentmond – szintén saját feljegyzéséből tudjuk –, hogy egyik alkalommal egy szerzetes – valószínűsítik, hogy Pedro de Cordoba lehetett – nem oldozza föl gyónását, arra hivatkozva, hogy embertelenül bánik indián rabszolgáival. A helyi előkelőséghez tartozván Las Casas is részt vesz amaz 1511-es adventi szentmisén, hallgatja Montesinos testvér dörgedelmeit, de semmiféle hatást nem tesz rá a prédikáció. Amikor azonban személyesen is tanúja lesz a kubai indiánok „pacifikálásának” (lemészárlásának), valami megpattan benne. 1514 pünkösdjén már ő is hasonlóképpen prédikál, mint Montesinos, de érzi, prédikációja nem hiteles, ha maga – bár ekkor már emberséges a bennszülöttekkel – elfogadja a rabolt holmit. Ezért a következő évben, nagyboldogasszony ünnepének istentiszteletén bejelenti, hogy lemond birtokáról és indiánjairól, és csatlakozik a dominikánusokhoz. Las Casas úgy emlékszik, hogy Sirák könyvét olvasva világosodott meg számára a keresztény tanítás lényege: „Mint aki fiút áldoz az apja szeme láttára, olyan az, aki szegénynek vagyonából áldoz. Szűkös kis kenyéren élnek a szegények, aki megtagadja tőlük, az vérszopó. Aki elveszi kenyerét, gyilkosa társának, vért ont, aki elvonja munkástól a bért.” Ekkor érti meg, hogy nemcsak az veszi semmibe a Ne ölj! törvényét, aki fizikailag gyilkol meg valakit, de az is öl, aki elveszi a szegény élethez való lehetőségeit. Ilyet Las Casas számosat látott, halálra hajszolt, depresszióba esett bennszülötteket, sorozatos öngyilkosságokat. Akárhogy történt is, Las Casas innentől az indiánok elszánt, harcos és elfogult képviselője lesz, tántoríthatatlanul és megfélemlíthetetlenül küzd – a jézusi igazságért.

*

De térjünk vissza a domonkosok 1511. évi adventi szentbeszédéhez.

Nem biztos, hogy a hódítók elvetemült emberek voltak, viszont pragmatikusan gondolkodtak. Progresszívebben és radikálisabban, mint az otthoniak, helyzetfelismerő képességük jövőbe mutatóbban működött (eredeti tőkefelhalmozás) – még akkor is, ha ez a progresszió nem volt mentes számos visszásságtól és kegyetlenségtől. Visszaszerezték a móroktól Spanyolországot – Granadát ugyanabban az évben szabadították föl, mikor Kolumbusz első útját megtette Amerikába, 1492-ben –, elűzték az arabokat, a zsidókat. Diadal diadal után, miközben a keresztény Európa Szentföldre indított keresztes hadjáratai sorra becsődöltek, a Balkánon nyomul föl a török, előttük pedig, ím, az ígéret földje. Az arany mint a tenger, és – kezdetben – semmiféle helyi ellenállás nincs, csak el kell tátani a szájukat. Látni való, hogy a Hispaniolában talált népek primitívek, valamiképpen alsóbbrendűek, gyöngék, betegesek, hajlamosak a kipusztulásra. De ha ilyenek is, az arany azért nem maradhat a földben, majd pótolják a kieső munkaerőt máshonnan. (A különböző hódító nációk körülbelül tízmillió néger rabszolgát hurcoltak be Latin-Amerikába.) Mint a sáskahad, ellepik és kifosztják a földet, és kizárólag a maguk hasznára akarják belakni. Nem biztos, hogy Nyugat-India meghódítói normalizált viszonyok között, azaz otthon, Spanyolországban becstelenebbek lettek volna az átlagnál, de most abba a kivételes helyzetbe kerültek, hogy ők lettek az értékváltás első képviselői. Annak az értékváltásnak, melynek során a lovagi eszmények idealizmusát (tisztaság, nemesség, önfeláldozás stb.) fölváltja a haszonelvű gondolkodás.

A prekapitalizálódás követelte értékváltás nem ment simán és könnyedén, a régi értékek keményen tartották magukat, az írástudók sem tudták hamarjában szalonképessé fogalmazni az újat. De a folyamat már elkezdődött, s ennek nyilvánvaló jele a domonkosok 1511. évi szentbeszédét követő, előzmények nélkül kirobbant botrányban vált tapinthatóvá. A hódítók másként viselkedtek, mint a szerzetesek várták. Ahelyett hogy szégyenükben fülüket-farkukat behúzták volna, fölemelték a fejüket, és nagy hangon kézbe vették a dolgok intézését. Először is: sértve érezték magukat. Harcoltak, hódítottak, eközben maguk is sokat szenvedtek, és sok áldozatot hoztak. Magukat keresztényeknek tartották. Többé-kevésbé eleget tettek missziós küldetésüknek is, például ágyasukat, mielőtt magukhoz vették, megkeresztelték, a kivégzendőket szintén megkeresztelték (a kísérő pap vagy szerzetes celebrált). A rabszolgasorba taszítottakat úgyszintén. Igaz, hogy előszeretettel gyújtottak föl falvakat, mert így sokkal könnyebben lehetett megszerezni az aranyat, mint bármely jól szervezett beszolgáltatással – a hamuból csak össze kellett kotorni a nemesfémet –, ám mielőtt lemészároltak, fölgyújtottak volna egy falut, lakóit előtte minden alkalommal fölszólították, hogy térjenek meg, mert ha nem, halál reájuk. Spanyolország, az uralkodó, a pápa messze van – itt mások a körülmények, és az új körülmények között másként működtethetőek a régi törvények. Kicsit nyersebben, no!

A szerzetesek hirtelen furcsa helyzetben találták magukat. Egyfelől meg voltak győződve arról, hogy az indiánokat meg kell téríteni, mert csak egy igaz hit létezik, a keresztény hit, a jézusi tanítás. Másfelől meg kellett védelmezniük a megtérésre szánt indiánokat azoktól a spanyoloktól, akik magukat szintén keresztényeknek vallották, és bizonyítaniuk kellett az indiánok előtt, hogy a spanyolok ugyan keresztények, de mégsem azok, ám ez utóbbiak szintén – úgy vélték – a keresztény tanítást közvetítik, nem kevésbé eredményesen, legalábbis látszólag, mint az akadékoskodó szerzetesek (lásd például a meghódított népek tömeges megkeresztelését). A domonkosok számára világos lett, hogy az Ige – és az egyház autoritása – önmagában már nem elégséges, de Isten odaáti ítélőszéke előtt még ideáti hatalmakhoz, egyházi és világi elöljárókhoz fordulhattak panaszukkal. (Igazuk tudatában és elszántságukban odáig vetemednek, hogy közvetlenül a pápánál – mondjuk, a korabeli Strasbourgban vagy az ENSZ ilyen-olyan bizottságánál – interveniáltak, bár erre nem volt joguk.)

Spanyolország prekapitalista válaszúthoz érkezett, és dönteni kellett. A helyzet kényes, és egészen odáig példa nélküli az ismert európai történelemben. Az indiánokat pártfogoló szerzetesek, valamint a hódítást szolgáló világiak és egyháziak (köztük különféle szerzetesek) közt a gyűlölködésig elfajulnak a viszonyok, kölcsönösen vádaskodnak, gyalázkodnak, és rendre följelentik egymást. Ráadásul az Indiák ügye megosztja az óvilágot is: Spanyolország az érvektől meg ellenérvektől pillanatok alatt fölzaklatott bolondokháza lesz, de legalábbis úgy tűnik, mintha két szélsőséges párt esne egymás torkának. Az aranyláznak ugyanis az óhazában is vannak vesztesei. A nem túl gazdag régi nemesek például. Az ő vagyonkájuk a töméntelen beáramló arany árnyékában egyik napról a másikra semmivé válik; aztán ott vannak az irigyek, akik nem nézik jó szemmel, hogy senkiházi jöttmentek dölyfösködnek, a templomokban az első padokba ülnek, mert lelküket megváltották a rabolt kinccsel. II. Ferdinánd még erélyesen lépett föl a renitens domonkosokkal szemben, az új uralkodó, I. Károly Katolikus Őfelsége, spanyol király és német császár azonban habozik és vacakol. Ahelyett hogy rövid úton lezárná a viszályt, dilemmázik és tépelődik. Katolikus Őfelsége akarja az új birtokot, az aranyat is akarja, de tiszta is akar maradni. (Izabella királynő az első bennszülött mutatvány szállítmányt, mellyel Kolumbusz ajándékozta meg, miután megszemlélte, jó katolikusként gondosan visszaküldte.) Az uralkodó nem tudja, pontosan mi is történik az óceánon túl. A békés álomképet – ím, itt a vadak, akiket keresztényi kötelesség Krisztus útjára téríteni, és mellesleg tiszta lelkiismerettel rá lehet tenyerelni a tengersok aranyra – számos és tekintélyes szerzetes porrá zúzza: vér és bestiális kegyetlenség mindenütt, a spanyolok halálos bűnben tobzódnak. Ráadásul a spanyolok ekkor még – alapértelmezésben – hívő katolikusok. A köznéptől a királyig valamennyien úgy tudják, a király nem teljhatalmú uralkodó, fölötte áll a Mindenség Ura, és nem mindegy, a földi uralkodó miként számol el őelőtte. (Angliában majd 1688-ban szavazza meg a parlament, hogy a legfőbb hatalom a parlament kezében van, és fölötte nincs törvény.) Látható, hogy az indiánpártiak, illetve az erőteljes gyarmatosítás hívei közötti óriási feszültséget nem lehet a felek megegyezésével lezárni. I. Károly, bár több reformot és humánus törvényt is kezdeményez – a legjelentősebb az 1542-es Új törvények meghozatala, mely végre megdönti az encomiendát –, az acsargó feleket nem tudja konszenzussal megbékéltetni.

A hispaniolai domonkosok keltette és eleinte általuk szított botrány, illetve az évtizedeken át elhúzódó „húzd meg – ereszd meg” nekifeszülés az Indiák vitája néven híresül majd el a történelemben, és az 1550-es valladolidi nyilvános vitában tetőzik. A császár maga és az udvar mértékadó írástudói elé rendeli a két álláspont szellemi vezetőjét, hogy nyílt színen – középkori minta alapján –, Isten és ember előtt mérjék össze igazukat. Az indiánok – mondjuk így – civil társadalmát Bartolomé de Las Casas szerzetes képviseli, a gyarmatosítókét Sepúlveda kanonok, Fülöp herceg nevelője, jogprofesszor. A vita több napon át tart, s olyan fontos kérdéseket érint, mint: emberek-e az őslakók (a kérdés korántsem együgyű: Ausztráliában 1967-ben [!] népszavazás döntött arról, hogy az őslakosokat nem tekintik eztán az állatvilág részének), igazságos-e a spanyolok hódító háborúja, joguk van-e a spanyoloknak szétzúzni a helyi társadalmakat, joguk van-e birtokolni az Indiák aranyát (ezek a legújabb kori gyarmatosításoknál is valós kérdések). A két szélsőséges nézet között vajmi csekély az érintkező felület, mindössze annyi – bár ez az egész vita sarokpontja –, hogy Nyugat-India őslakóit a keresztény hitre (a kor uralkodó világnézetére) kell téríteni. A szerteágazó és roppant szövevényes érvelés a hittérítés módján vitázik. Sepúlveda szerint előbb gyarmatosítani kell az Indiákon talált népeket, s ha már civilizálódtak, könnyedén rá lehet vezetni őket az igaz hitre. („És – feltéve, ha nem ölik meg őket – száz év alatt sem lenne olyan hatékony az igehirdetés, mint amilyen tizenöt napon belül lenne, ha már előtte leigázták őket, mert az igehirdetők szabadon, nyilvánosan hirdethetnék az igét, és megtéríthetnének bárkit, akit akarnak, anélkül, hogy félnének a bennszülött paptól és a kacikától [indián törzsfőnök]” – így az érvelés.) Las Casas szerint viszont előbb téríteni kell, mégpedig minden esetben békésen, s aztán a jó keresztény indiánok önszántukból fogják szolgálni és adójukkal támogatni a Katolikus Uralkodót. A szerzetes a végletekig a békés térítést pártolja, sőt gyarmatosítás (aranyszerzés) nélkül is el tudja képzelni a missziót. Las Casas, miként indiánpárti társai, nem az „emberi jogokért” szállnak harcba (ekkor még nem tudhatják, hogy ilyen is lesz majd, és ettől zengnek a későbbi századok), hanem a jézusi tanításnak – „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” – akarnak érvényt szerezni a gyakorlatban is. Az atya az indiánok védelmében szörnyű bűnökkel vádolja a spanyolokat (előtte már megjelent és közkézen forgott a Rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról című memoranduma), a krisztusi tanokra hivatkozik, illetve az Aquinói Szent Tamástól eredeztethető úgynevezett természeti törvény elsőbbségére. Sepúlveda doktor a spanyolországi és az indiákbeli rend (kodifikált jog) fenntartásával érvel a gyarmatosítás folytatásáért, mert rend nélkül kormányozhatatlanná válik az ó- meg az újvilág is; elismerve ugyanakkor, hogy kezdetben az alsóbb katonaság némely tagja részéről történtek bizonyos és sajnálatos túlkapások.

A vita nem színjáték, és nem következmények nélkül fejeződik be. I. Károly fejében állítólag komolyan megfordult: ha ekkora ára van a missziónak (és az aranynak), nem volna-e szerencsésebb kivonulni az Indiákról, hagyni az egészet, mintsem Isten és ember előtt megszégyenülni? Ugyancsak a kérdés erkölcsi megoldásának szándékát jelzi az uralkodó részéről, hogy az indiánpártiak minden további nélkül kinyomtathatták a gyarmatosítókat gyalázó, mocskoló írásaikat Spanyolországban, sőt Las Casas azt is elérte – e vita egyik eredményeként –, hogy Sepúlveda doktor könyvének, melyben a neves jogprofesszor az indián rabszolgaság mellett állt ki, terjesztését megakadályozta. E nevezetes vita után az uralkodó ismét további, a bennszülöttek életét, illetve a bennszülöttek és hódítók kapcsolatát javító intézkedéseket szorgalmazott – a rendeletek végrehajtásával az indiánok védelmezői soha nem voltak megelégedve, a konkvisztádorok viszont egyre ellenségesebben fogadták azokat. (Peruban komoly fegyveres zendülés tört ki az Új törvények ellen Gonzalo Pizarro, a felfedező testvére vezetésével.)

*

A helyzet Spanyolországban feszült volt, de az indiánpártiakra nézve (domonkosok, ferencesek, jezsuiták egy része, aztán valamennyi világi pap és hivatalnok) nem volt veszélyes. Az Indiákon viszont minden társadalmi és emberi viszony nyersebb, célratörőbb – az Indiák tényleges gazdái és urai a hódítók voltak, ők rendelkeztek az arannyal meg a hadsereggel, s ahogy helyi hatalmuk erősödött, úgy gyengült Katolikus Őfelsége iránti engedelmességük. A jézusi igazságért küzdők jogi védelem alatt álltak ugyan, de nemigen volt egyebük, mint a pusztába kiáltó szavuk (Montesinos is ezzel a fordulattal kezdte emlékezetes beszédét). A konkvisztádorok az indiánpárti szerzetesekkel nem nagyon mertek nyíltan és erőszakosan konfrontálódni, de semmibevételükkel számtalanszor tudomásukra hozták, ki az úr a környéken. És például a kontinensszerte legfőbb ellenségnek, hírhedett fölforgatónak, eszementnek, uszítónak, gyűlöletkeltőnek, sátáni gonosznak kikiáltott Las Casas atya személyes védelmét csak úgy látta biztosítva az uralkodó, hogy 1543-ban kinevezte a mai mexikói–guatemalai határterület, a legszegényebb püspökség élére, Chiapasba.

A valladolidi vitát nézve úgy tetszik, hogy I. Károly alatt a viszály (hatalmi harc) valójában nem a dilemmás uralkodó és a társadalom, hanem a gátlástalanul harácsoló, (pre)kapitalizálódó kiskirályok meg a régi törvények továbbéléséért küzdő akadékoskodók között zajlott – ezek eleinte szinte kizárólag egyházi emberek (szerzetesek) voltak, akikhez egész sor jóérzésű (ó- és újvilágbeli) hivatalnok és írástudó csatlakozik majd. Ők a régi erkölcsi törvényekért küzdve voltaképpen az Indiák civil társadalmát védték, noha maguk mindvégig a jézusi tanításokra hivatkoztak. Nyilvánvaló, hogy nem néhány indiánpárti szegény szerzetes görgette a botrányt – egész mozgalom állt mögöttük, mellettük, és az is nyilvánvaló, hogy csak azért lehettek az előtérben megszólalók eredményesek, mert a háttérben megbízható és következetes, erkölcsileg, lelkileg igen komoly támogatást nyújtó láthatatlan légió munkálkodott. Senki nem szervezte ezt a légiót, egységüket nem konspirációs szálak mozgatták. Egységüket még csak nem is az erősen hierarchizált egyház belső fegyelme teremtette meg és tartotta fönn, hanem az a tény, hogy a tagoknak egyenként volt szilárd és egységes világképük, s ebben a világképben sziklaszilárdan a helyükön voltak bizonyos axiómák. Az értékek biztos tudása szervezte őket, az, hogy vannak bizonyos axiomatikus alapértékek – a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” és a Tízparancsolat törvénye –, amelyek semmilyen körülmények között sem áthághatóak. Nem kellett a jezsuitáknak a domonkosokkal, az ó- vagy újvilágbelieknek egymással egyeztetniük technikai kérdésekben – tudták a törvényt, és alkalmazták. Hogy ezért az erkölcsi tudásukért, hitükért vállalták a szegénységet és olykor a mártírhalált, nem meglepő (erről is szól a keresztény tanítás). Félezer év távlatából inkább nagy számuk elgondolkodtató, ugyanis a csábítás, hogy a hódítók aranya mellé álljanak, igen nagy volt. (Viszont mégsem volt akkora gyújtóerejük, hogy az óhazabeli spanyol társadalom egyöntetűen elítélte/elsöpörte volna az embertelenséget – ugyanis a csábítás, hogy a hódítók aranya mellé álljanak, esetükben is igen nagy volt.)

A Montesinos atya adventi prédikációjával kirobbant botrány következtében az írástudók arra kényszerültek, hogy állást foglaljanak. A dolgok természete szerint – tartós egység soha, sehol nem létezik – az írástudók a botrány kipattanása pillanatában kettészakadtak. A konkvisztádorok örömére számos kiváló, köztiszteletben álló egyházi személy és professzor is a gyarmatosítók mellé állt, és különböző mértékben, de megvédték igazukat, méltatták erényeiket. Ők ugyanúgy a keresztény hitre, értékekre hivatkoztak, ahogy az előbbiek – nem is tehettek egyebet, lévén a spanyol világban egyetlen elfogadott világértelmezés és értékrend működött, a katolikus, háttérben a roppant erős, privilegizált egyházzal. De a fehérről azt állítani, hogy fekete, a hazugságról, hogy igazság, a kegyetlenkedésről, hogy Krisztus katonáinak jogos önvédelme, a tengersok arany elzabrálásáról, hogy Isten akaratát teljesítik be, ahhoz a talpáról a feje tetejére kellett állítaniuk a szent evangéliumot. Megtették. És elkezdődött a versenyfutás, versenymocskolódás, a körbemagyarázás, az elméletgyártás – korabeli eszközökkel útjára indult a médiaháború (levelek, memorandumok, könyvek, prédikációk, egyebek) –, ki a jobb/rosszabb keresztény, ki képviseli eredményesebben Jézus parancsát, miszerint „elmenvén azért, tegyétek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében” (Máté ev.).

A rövid beszámoló az Indiák elpusztításáról és más könyveiben, illetve az uralkodónak és egyházi elöljáróinak írt leveleiben – kései értelmezők szerint is – számos esetben túlzottak Las Casas vádjai. Valószínűleg így van, a lelkesült embert könnyen elragadja a hév. Mindazonáltal valamennyi, nem csekély igazsága volt, és minden mentő körülményt figyelembe véve is értelmezhetetlen az a vehemens bestialitás és hallatlan cinizmus, ahogyan a gyarmatosítók a zsákmányra vetették magukat. Cortez nagyon szerette az aranyat, és tudta, hogy vagy azonnal megszerzi, vagy várhat a sorára, a nagy zsákmányt pedig elviszi más. „Aranyért mindent megvehetsz, az Istent, a túlvilági boldogságot, hatalmat, tekintélyt” – írta. Hogy a konkvisztádorok mellé állt írástudók tudták-e (akarták-e tudni), hogy noha a felszínen keresztény hitről, erkölcsről, jogról beszélnek, a lényeg mégiscsak az, hogy lemondjanak-e az ölükbe hullt aranyról, vagy hagyják veszni – biztonsággal nem dönthetjük el ennyi év távlatából. Érdekesebb lenne azt tudni, hogy az írástudók – akik valamennyire értesültek arról, hogy az új kolónia „humanizálása”, „civilizálása”, „megtérítése” jócskán a Ne ölj! törvény semmibevételével, azaz alapvető normaszegéssel jár együtt – miért mégis a normaszegő új erő mellé álltak. Miért, hogy mintha hirtelen cserbenhagyná őket józan eszük és memóriájuk, miért, hogy mintha nem emlékeznének arra, mi az ő kötelességük, mi az, amit tanítaniuk és képviselniük kell ahhoz, hogy jó (de legalábbis többé-kevésbé elfogadható) keresztények legyenek. A fordulat lélektani pillanatáról, azt hiszem, semmit nem tudhatunk, de aki egyszer „átállt”, azt hirdette, amit elvártak tőle; vitte a sodrás – mert jelentős lemondás és jövedelemveszteség nélkül onnantól már nem lehetett váltani.

A szerzetes és a jogprofesszor elhíresült vitájában két alaposan felkészült egyházi ember a körülmények megkövetelte civilizációs minimumon mérte össze érveit. Sepúlveda naprakészebben járatos a társadalomjogban, teológiában, Las Casas szenvedélyesebb, és személyes tapasztalataira hivatkozhat. Az Indiákon azonban az ideológiai harc is nyersebben és célratörőbben zajlik, mint a spanyolországi túlfinomult intellektuelek, teológusok, jogászok körében. A legcélratörőbben Peruban.

*

Perut többszöri nekirugaszkodás után 1532-ben hódítja meg Pizarro. Itt nem a hispaniolaihoz hasonló, szinte bibliai szegénységben élő jámbor törzsek (semmijük sem volt, csak a tengersok aranyuk) fogadják a „fehér istent”. Az Andokban masszív civilizációt, kegyetlenségében is kifinomult magaskultúrát találnak – ám az arany a legbőszebb képzeletet is felülmúlja. A hódítók szerencséjére azonban dúl a járvány, testvérháborús állapotok uralkodnak, s Pizarro a belső inka széthúzásra építve brutális kegyetlenséggel leigázza és szétveri a helyi társadalmat. A zsákmányon viszont nem tud társaival megosztozni, egymásnak esnek, s még az udvar ellen is föllázadnak. Teljes az anarchia, az új uralkodó, II. Fülöp új alkirályt nevez ki Francisco de Toledo személyében, aki egy határozott mozdulattal leveri a zendülést, rövid úton fölszámolja a káoszt, s végül – noha a kacika életéért valamennyi Peruban működő szerzetesrend tartományfőnöke térden állva könyörög az alkirály előtt – nagy sokaság előtt lefejezteti Tupac Amarut, a leigázott inka nép utolsó ellenálló vezetőjét.

Az energikus és koncepciózus új alkirály ideológiai ügyekben is kezdeményezőnek mutatkozik: e téren is rendet tesz. Szorgalmazására hamarosan három emlékezetes írásmű is megszületik: Az Indiák történelme, a Tudósítások és a Yacuyi vélemény címűek. Az írások célja, hogy bebizonyítsák az inka hatalom törvénytelenségét és a spanyolok jogát, sőt keresztényi kötelességét a teljes gyarmatosításra, és így végképp megcáfolják azokat a Las Casas által tudatlanságból és gonoszságból terjesztett tévtanításokat, melyek annyi kárt és zűrzavart okoztak az ó- és újvilágban. Las Casas ugyanis azt vallotta és hirdette széltében-hosszában, hogy kizárólag az indiánok a föld és a természeti kincs jogos tulajdonosai, függetlenül attól, hogy keresztények-e vagy kereszteletlenek. Különösen Peruban látta ezt bizonyítottnak – noha maga nem járt ott, de chiapasi püspökként, az indiánok papjaként tájékozódott –, ahol bár kegyetlen, de régóta fennálló törvényes rendet döntöttek meg a hódítók. A toledói alkirály első lépésként begyűjteti Las Casas műveit és mindazokat a fölforgató könyveket, amelyek a tévtanítást közvetítik, fölállítja az inkvizíciót („nem azért tette, mert vannak eretnekek, hanem azért, hogy ne legyenek”), és megrendeli az említett három memorandum megírását. E tetteivel megerősíti a gyarmatosítás mellett magát erősen elkötelező II. Fülöp iránta tanúsított bizalmát. Katolikus Őfelsége örömmel nyugtázza az írásműveket, amelyek mindazon érveket igen célirányosan összegyűjtve tartalmazzák, amelyek a korábbi vitákban, illetve kiadványokban nyilvánosságot kaptak (talán kissé lebutítva, de elmélyült szellemi munkára nem a legalkalmasabbak a körülmények).

Az ideológiai csomag tartogat egy kapitális meglepetést is, mely mintegy az egész ideológiai hercehurca egyszer s mindenkorra történő lezárását is jelenthetné. Az egyik írás, a Yacuyi vélemény – melynek elkészítésével tanácsosát, lelki gondozóját, mellesleg unokatestvérét, a kiváló szónok García de Toledo domonkos szerzetest bízza meg az alkirály – szinte egy új teológia alapjait fekteti le: megkísérli az aranyszerzést Isten akaratával igazolni. Az érvelés mai szemmel nézve ugyan fölöttébb bizarrnak tetszik, de kétségtelen, az írás nagy ívű gondolkodóra, merész és kreatív szerzőre vall. (A szerző ekkor még nem sejthette, hogy az európai gondolkodás fősodra más irányt vesz, a felvilágosodás, marxizmus, liberalizmus majd fölöslegessé teszi az egész kereszténységet, így hamarosan az ő nagy gonddal kieszelt érvei is anakronisztikussá válnak – egyelőre és helyben a feladat az, hogy az aranyszerzést a kereszténység tanításával egyeztesse össze.) Hogy a két Toledo, amíg a Las Casas-i cáfolat, illetve az új teológia íródott, jókat röhögött-e magában, vagy ellenkezőleg, kenetteljesen és katartikusan pislogott-e össze, hogy íme, mily könnyedén oldják meg a gordiuszi csomót, persze nem tudhatjuk.

A szerző onnan indítja érvelését (korábbról más gyarmatpártiak is vallották e nézetet), hogy Isten jutalmul adta a spanyoloknak az Indiákat, amiért a mórokat kiűzték Spanyolországból. „Hogy ezt egyértelműen jelezze, ugyanabban az évben adta nekik, melyben végeztek azzal, hogy helyreállítsák Isten országát” – és innentől tulajdonképpen minden jogos, a spanyoloknak Istentől kapott megbízásuk (kötelességük) az új birtokon a kereszténység terjesztése. No de mire a tengernyi arany, „mit jelenthet az, hogy Isten ezeket a lélekben oly szerencsétlen és Isten által oly védtelen, annyira esetlen és állati sorban élő indiánokat helyezte” olyan mérhetetlen gazdagságba, ahol „a gazdagság nem elszórtan található, hanem minden hegyben, a házak talajaiban és a mezők földjeiben mindenütt”? A szerző példázattal él. Isten úgy viselkedik „ezekkel a szerencsétlen pogányokkal és velünk, mint az apa, akinek két lánya van: az egyik fehér bőrű, igen eszes, csupa báj és kedvesség; a másik nagyon csúf és csipás, ostoba és kicsit az állatra emlékeztet. Ha férjhez kell adni az elsőt, ezt hozomány nélkül is megteheti, hiszen csak palotába kell állítani őt… A csúnyának, esetlennek, butának azonban ez nem elegendő. Neki nagy hozományt kell adni, sok ékszert, pompás, gyönyörű és drága ruhát, és mindezzel együtt Istent és segítséget.” A szép és okos Európa és Ázsia vonzotta az apostolokat és a térítőket, ellenben a talentumokban szegény Nyugat-India nagy hozomány nélkül nem számíthatott volna a megigazulásra. „És így, egészen az arany- és ezüstbányákig, termékeny és gyönyörű földeket adott nekik, mert feltehetően ennek illata vonzza majd azokat az embereket, akik Istenért szeretnének idejönni, hogy itt hirdessék az evangéliumot, és megkereszteljék az indiánokat, hogy ezek a lelkek Jézus Krisztus hitveseivé váljanak… Azt mondom ezekről az indiánokról, hogy eleve elrendelésüknek és megváltásuknak egyik eszköze ez a bánya, kincs és gazdagság, mert világosan látjuk, hogy oda, ahol léteznek ilyen természeti értékek, az evangélium versengve és oly gyorsan érkezik, mintha szárnyai lennének, ellenben ahol ez nincs, csak szegények élnek. Ez a hiány a rosszallásnak az eszköze, mert oda sohasem jut el az evangélium. A tapasztalatból leszűrhetjük, hogy ott, ahol nincs arany- és ezüstadomány, nincsenek katonák és hajóskapitányok sem, akik oda akarnának menni, sőt még az evangélium szolgái is hiányoznak.” (Az Indiák meghódításának ezt a spirituális értelmezését vallotta szelídebb változatban egy neves jezsuita, José de Acosta is.)

Az aranyat tehát azért teremtette Isten az Indiákra, hogy a spanyolok nagyobb kedvvel hirdessék a szent evangéliumot. Az arany immáron nem a Sátán sara (ürüléke), hanem Isten ajándéka, és mindazok, akik eltitkolják az aranyat Katolikus Őfelsége martalócai elől, a Sátánt szolgálják – mint a chiapasi püspök, Las Casas és számos ördöngös szerzetestársa, akik arra buzdítják az indiánokat, hogy rejtsék el kincseiket. De ha a szerzeteseknek engedelmeskedve az indiánok elrejtik aranyukat, eltitkolják bányáik helyét, akkor szegény csipás, ostoba, kicsit az állatra emlékeztető indiánokat nem tudják igaz hitre téríteni a derék spanyolok, azok visszasüllyednek az állati létbe, a bálványimádásba, és pokolra kerülnek. Tehát – vonja le a következtetést a szerző – „úgy gondolom, erkölcsi szempontból nézve nagyon fontos, hogy legyenek bányák ezekben a királyságokban, mert ha nem lennének, akkor sem király, sem Isten nem lenne… ha Őfelségének nem lenne olyan szeretete, mint az apostoloké volt, akkor nem venné a vállára a következő két dolgot: azt, hogy hirdesse ebben az új világban az evangéliumot, és meg is őrizze azokban, akik elfogadták. És ezzel, nem lévén a királynak már érdeke, és haszna, hiszen miután az arany és az ezüst elfogyna, megszűnne a királyi ötöd és a vámadó, véget érne az áruforgalom, és egy király se akarna itt király lenni… a bányák erkölcsileg annyira szükségesek, mint az, hogy legyen király, hiszen sem nélkülük, sem pedig Őfelsége nélkül nem lehetne megőrizni az evangéliumot. Ezenkívül a bányák szent és jó dolgok, tagadni ezt nagy vakság lenne az emberek részéről, és rosszindulatra vallana, mely nem egyéb, mint a Sátán műve.” Las Casas és az indiánpárti szerzetesek a Sátánt szolgálják tehát, zűrzavart és gyűlöletet keltenek mindenütt, és mert szektájuk igen sok jó szándékú keresztényt megfertőzött, különösen veszedelmesek és nemkívánatosak. (Az alkirály megpróbálta domonkos rendi unokatestvérét, a Yacuyi vélemény szerzőjét limai főinkvizítornak kineveztetni, de ez valahogy még neki sem sikerült.)

A szerző jóleső érzéssel fejezi be írását: „nagyon elégedett a lelkem, hogy Őnagyméltósága hivatásomnak ennyire megfelelő munkát bízott rám, azt, hogy világosságot gyújtsak, és hogy valami hasonlót vigyek végbe ahhoz, amit a mi Urunk, Jézus Krisztus tett, aki azt mondta, azért jött a világra, hogy tanúságot tegyen az igazságról, én pedig ebben az új világban arról akarok tanúságot tenni, hogy ez az igazság annyira tele van lelki és földi javakkal, amennyire már megtelt sötétséggel.”

Föltehetjük a kérdést: feje tetejére állítható-e a Szentírás üzenete, létezhet-e ennyire különböző olvasata a Bibliának, ennyire különböző értelmezése a keresztényi tanításnak? Mint fentebb láttuk, létezhet. Ahogy Cortez írta: „aranyért mindent megvehetsz, az istent, a túlvilági boldogságot, hatalmat, tekintélyt” – a legfinnyásabb írástudókat is, akik elaltatják a bizonytalankodók lelkiismeretét, és kívánatos irányba terelik a közgondolkodást. Arany nem maradhat a földben, kell, hogy gazdája legyen – írta a Yacuyi vélemény szerzője. Ha az egyiknek nem kell, majd elviszi a másik…

*

Vagyonodat oszd szét a szegények között, mondja Jézus, és úgy kövess engem. Las Casas azt vallotta, hogy aki az indiánok mellé áll, annak vállalnia kell a szegénységet. A jézusi normának ezt a gyakorlatát talán csak az ókeresztény időkben nem tekintette elmebajnak a mindenkori civil társadalom. Las Casas erre érzett rá Hispaniolában: a szegény indiánokkal, akiknek semmijük sincs, csak a tengersok aranyuk, olyan közösséget lehetne létrehozni, amilyen az ókeresztények között létezhetett valaha – de a 16. századi világnak nem jó keresztényekre volt szüksége, hanem aranyra.

Amikor 1510-ben egy kis hajó egy kis dominikánus szerzetescsoporttal behajózott Hispaniolába, hogy Nyugat-India őslakóit, az indiánokat az egyetlen igaz hitre térítse, senki sem sejthette, hogy utasai hamarosan fenekestül fölforgatják a győzelemben és meggazdagodásban eszét veszteni készülő „fehér isten” világát. A dominikánusok nem győzhették le az arany hatalmát, de vetésük nem teljesen terméketlen földbe hullott. Latin-Amerika – európai ésszel nehezen fölfogható mértékű – nyomornegyedeiben ma is engedetlen papok, szerzetesek állnak az utcagyerekek és a hajléktalanok mellé, „akár alkalmas rá az idő, akár alkalmatlan” (Szent Pál).

Latin-Amerika maradék őslakói ötszáz éve révedeznek. Vajon képesek lesznek-e valaha is kikecmeregni a kultúrsokkból, s fölteszik-e – minden gyakorlati következményét vállalva – a nyilvánvaló kérdést: miként létezhet, hogy egy gazdag ország lakói (birtokosai) roppant szegények, míg országukból idegenek agyament módon meggazdagodnak? Egyelőre, ahogy ezt az egyik nívós ismeretterjesztő tévécsatorna látványos műsorában hallhattam, a perui Andokban élő indiánok életmódja és életszínvonala (sic!) lényegében a mai napig nem változott a Cuzco előtti idők óta. A gyarmatosítás, mondja a kommentátor, mindössze annyi észlelhető változást hozott az andokbeli indiánok életében, hogy a spanyoloktól ellesett fejfedőt, a (lámaszőrből szőtt) kalapot nemzeti viseletként hordják.

(A Yacuyi véleményt és más idézett szövegrészleteket Gustavo Gutiérrez perui teológus, a felszabadulási teológia jelentős lelkiségi írója Isten vagy az arany az Indiákon című könyvéből [Agapé Kiadó, ford.: Lévainé Kovács Mariann, 2005] vettem. Könyvét a szerző Vicenze Hondarzának ajánlja, „és személyében mindazoknak, akik Spanyolországban születtek, majd Amerikába jöttek, hogy a szegényekkel való együttérzéstől vezérelve itt éljenek és haljanak meg”. Vicenze Hondarza spanyol származású pap és misszionárius, tanított Kolumbiában és Peruban, dolgozott a szegénynegyedekben, egyebek mellett emberjogi bizottságot, katolikus ifjúsági szervezetet alapított. 1983-ban ismeretlen tettesek – valószínűleg a helyi rendőrség tagjai – meggyilkolták.)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben