×

Zalán Tibor: Dünnyögés félhangokra

Thimár Attila

2007 // 10
Lárvaként lefelé csüngő csontváz, pasztellszínek, az enyészet elmosódó foltjai, két név, két különböző színnel szedett szó: dünnyögés – félhangokra. Ezzel fogad minket Zalán Tibor verseskötete. A borító nem optimista, de nem is lázadó. A beletörődés hangulatát sugározza, ahogy beleinket, tüdőnket lassan elfolyósítja, felemészti az elmúlás. Nem vidám kötet, de ereje mint a rozsdáé: kérlelhetetlen, kikerülhetetlen.

Zalán utóbbi könyveiben – akár verseskötetekre, akár a regény két kötetére gondolunk – a legfontosabb kérdés: mi az, amit fel tudunk mutatni az elmúlás megváltoztathatatlan folyamatával szemben. A korábbi életszakaszok örömeit vagy azok emlékeit? Másokhoz való kötődésünket? A szeretetet? Az én minél erősebb hangú kiteljesítését?

Ez a kötet két kapaszkodót ajánl, vagyis inkább próbálgat: a játékot és az irodalmi hagyományt, amely bármikor rendelkezésünkre áll, amikor szükségünk van rá. E két létező szorosan összefügg, ha arra gondolunk, hogy az irodalom olyan hagyományforma, amely éppen sajátos játékosságával közelít a transzcendenciához. Ez a játék nagyon komoly, nem holmi bohóckodás, hanem az állandóan újjászülető forma – vagy az állandóan újjászülető formában a lényeg – változékonysága, amelyben az egy, avagy a mindenség megnyilatkozhat. Ily módon az irodalmat nem is lehet elképzelni másképpen, mint a játék és transzcendencia két szélső pontja közötti oszcillációként.

Zalán új kötete ezt a felismerést veszi alapul, szerencsénkre nem filozofikus szinten, hanem a költészet, a líra eszközeivel megdolgozva anyagát. A 13 szakasz verseiben, pontosabban zárt formájú versszakaiban újraéled irodalmi hagyományunk, de ez a revitalizálás nem egy „irodalmi önelvű” cselekedet, amelynek során azon ámulhatnánk, hogy milyen nagy és szép irodalmunk, hanem egy személyes és éppen ezért hiteles próbálkozás, amelynek során a megszólaló én saját lelki kapaszkodójának megépítése végett olvassa-írja újra nagy elődei sorait. Önálló szólam végig, de szinte minden sorban és fordulatban ott érezzük, hogy „Verset írunk – ők fogják ceruzámat, / s én érzem őket és emlékezem”. Az irodalomban való személyes részvétel és ennek a részvételnek a hitele e könyv tétje. A szerző nem másra keres választ, mint hogy miért van az irodalom. Vagy „zalánul” fogalmazva: minek van az irodalom, ha segíteni nem tud? A kérdés igazi művészi erejét éppen az a tükörszerű befogadói szituáció adja, amelyben e kérdést nekünk, olvasóknak kell megválaszolnunk. Ha nekünk segít az irodalom, akkor a megszólaló énnek is segít; ha mi úgy érezzük, hogy minden hiába, akkor a megszólaló én is elveszett. A tét hatalmas, a költő mer a borotva élén táncolni.

Az irodalmi hagyományhoz való kapcsolódást, annak újramondását e kötetben egy barátságos, bár sokszor kegyetlen irónia határozza meg. Az irónia alapja, hogy a már kanonizált és kiemelt idézési szerepben álló szintagmákat, félmondatokat a szerző kifordítva építi saját szövegébe. Ismerősek és mégis újak ezért e sorok. Nagy evokatív erejük miatt viszont nemcsak a sokszor idézett helynek, hanem a szerzők más műveinek jelentéseit is szervesen tudják beemelni Zalán verseibe. A választott vendégszövegek nem pusztán intertextuális átvételek, hanem olyan jelentésmezők kibontásai, felszabadításai, amelyeket éppen kanonikus szerepük kötött meg. „Bukj fel ne küzdj tovább az árral / mindig megtelik az ember szarral” – olvassuk itt, s a József Attila-verssorok nyelvi energiáját ugyanúgy megmozdítják e sorok, mint a költőelőd Isten-élményének összes szép megformálását. A társ – akár testi, akár lelki – hiányát is József Attila sorainak megidézésével teszi élesebbé, igaz, egyben szürreálisabbá Zalán: „Aludj Nem lesz reggel / Vérbabák ültek verebekhez”. A „galambok–vérbabák” aszszociációs mező elsősorban egy nem érzékleti, hanem inkább nyelvi szürrealitású jelentésteret nyit meg. Ez a poétikai eljárás, amely a nyelvet – a nyelv normális működését – helyezi a szürrealitás viszonyítási pontjának egyik alapjává, minden irányban szélesre tágítja a versformálás lehetőségeit. Nem gátak vagy tabuk ledöntéséről van tehát szó, amikor a sokszor idézett sorokat kifordítja a szerző, hanem arról, hogy a nyelv sablonokba rögzült irodalmi paneljai mögé kíván látni, és személyesen megtapasztalni a nyelv valóságon túli működését. Felmerülhet, hogy ennek a vállalkozásnak az elmúlástematika ad-e elegendő menynyiségű levegőt. A fizikai pusztulás, a lelki elcsüggedés önmagában talán nem nyújt elegendő teret a nyelv szürreális működésébe való betekintéshez. A forma, a négysoros bokor, illetve páros rímű ütemhangsúlyos versszakok laza szerkesztése igyekszik a gondolati és érzelmi teret oly tággá tenni, amennyire csak lehet, ám a téma homogenitása mégis sok lehetőséget lehatárol.

Amiként a kötet verseinek sora, úgy a cím is az irónia erőterében nyeri el teljes értelmét. A rövid versszakokra bomló mű, amelynek megszólalási alaphelyzete az önmegszólítás, egy mágikus mondókához, varázsszöveghez is hasonlóvá teszi a versfolyamot. Dünynyögés, mormogás az egykori sámánok szólama, amely arra nyitott nekik lehetőséget, hogy kapcsolatba lépjenek a transzcendens világgal. A szertartásokon körben ülő laikusokat pedig megnyugtatta – még ha a szöveget nem értették is – a hangok folyama, s minden bizonnyal erőt adott nekik, hogy úgy hitték, a beavatottnak biztos kapcsolata van a túlvilággal. Hasonló hatásmechanizmuson alapult a sámánisztikus gyógyítás is.

A dünnyögés másfelől a nem tisztán érthető beszédet is jelöli, azt a megszólalásmódot, amely nem logikai-grammatikai, hanem inkább akusztikai-emocionális szempontból teszi befogadhatóvá a verset. Az akusztikai élmény jelentéstartalmát erősíti a cím másik, ugyancsak rendkívül jól kiválasztott szava, a „félhangokra”. Ez ugyanis egyszerre jelöli a kromatikus skála következetesen szigorú sorrendiségét s az erre épülő egész legújabb kori zeneirodalmat, másrészt éppen az elválasztottságot, megosztottságot jelölő „fél-” szótaggal mutatja, hogy itt mindenképpen egy párbeszéd egyik részét-felét halljuk. A párbeszéd másik felét az irodalmi hagyomány művei adják, ha kifelé nézünk, illetve a belső csönd, ha befelé. Ami ezen a félhangos dünnyögésen belül van, az már csak a csönd. Az elmúlás, a halál csöndje.

A párbeszédességet jelzik a sárgásbarna, aranyszínű kiemelések, amelyekkel egyes szavakra, szintagmákra mintegy zenei hangsúlyt tesz a költő. Többségében ezek azok a helyek, ahol az idézeteket parafrazeálja, de nem mindenhol, ezért a színek váltogatása sem útjelző, inkább egy újabb sorozat, amely párhuzamosan fut a kötetben kibontakozó lírai történettel.

A kötet alaphangnemének kialakításában részt vesznek az illusztrációk is. Zalántól mint avantgárd művésztől sosem állt távol a különféle művészeti ágak egybefonása, társítása vagy éppen az, hogy az egyszerre többféle érzéki élményt nyújtó műfajokban tevékenykedjék, gondoljunk például egyik legutóbbi munkájára, egy operalibrettóra. E kis verseskötetben a verbális művészeti ágat a képzőművészeti egészíti ki – mint például a Talált képek kötetben –, hiszen mind az egész kötet, mind az egyes ciklusok értelmezésében nagyon fontos szerepet játszanak Kovács Péter grafikái. A finom vonalakból és tónusokból álló képek a mulandóság érzését sugallják, s a versekben megnyíló értelmezési tartományok közül a sic transit gloria mundi erősödik fel általuk. Szekvenciaként újramondják a lírai történetet, ikonként jelenítik meg a versek jelentéstartalmát.

Úgy vélem, e kötet fordulópont Zalán költészetében, mert a magyar irodalom klasszikus hagyományának újraértelmezése, az intertextuális játék szürtextuálissá változtatása egy olyan alkotói mezőt hozott létre, amelyben számtalan izgalmas terület várja még a költőt és az olvasót egyaránt.

(Kortárs Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben