Kortársunk: Kodály

Gondolatok születésének 125. évfordulóján

Negyven éve távozott, magas korban, mégis idő előtt, váratlanul. Magunkra maradtunk – tört ránk akkor a fájdalmas érzés. Nemzetféltő, országépítő terveit, melyeket örökségül hagyott ránk, lesz-e erőnk valóra váltani – nélküle?

A születés–fejlődés–hanyatlás–elhalás örök körforgásában egyre fogyatkoznak azok, akiknek még személyes emlékeik vannak róla. Az Így láttuk Kodályt három kiadásában megszólaló nyolcvan kortársa közül hatvannál is többen meghaltak már. Az életben maradottak kötelessége felidézni alakját úgy, hogy a 21. század is hiteles képet alkothasson egyéniségéről.

Egy idő óta a történetírás majd minden ágában és a publicisztikában is megfigyelhetők – mintegy a szerző korszerűségének bizonyítékaként – deheroizálási törekvések. Ez a szándék árnyat vetett olykor Kodály Zoltánra is. Volt-e valós alapjuk a néha csak szóban, máskor írásban megfogalmazott véleményeknek?

„Konzervatív” – hangzott el ismételten. E latin eredetű kifejezésnek legalábbis két igen különböző magyar olvasata van: hagyományőrző, illetve maradi. Kodály, a folklorista, aki a régi népdalok nyelvén kívánta a magyar műzenét megújítani, természetesen hagyományőrző volt. Talán meglepően hangzik, mégis nyilvánvaló, hogy épp ezért nem lehetett maradi. Hiszen a népdalok gyűjtése, feldolgozása a 20. század elején értetlenül fogadott, sokat támadott, forradalmi gondolat volt. Ezért is tekintették akkor úttörőnek Európa-szerte, s nevezték „ifjú barbárnak” Párizsban Kodályt. Célja később sem változott. Nemzeti klasszikusként is azt vallotta, hogy annak, amit csak a parasztság őrzött meg, noha régen mindenkié volt, újra az egész nemzet kincsévé kell válnia.

Elhangzott ellene a diktatúra idején a nacionalizmus – vagy ahogy akkor mondták: a „narodnyikság” – vádja is. Csatlós lelkületű, provinciális gondolkodású hivatalos körök nem tudták vagy nem akarták megérteni, hogy éppen ellenkezőleg, Kodály eszméje magasabb rendű: a nemzettudatában megerősödött, európai műveltségű magyarságot hirdeti. (Ez a gondolat egybecseng Márai Sándor tanácsával, melyet a vándorútra induló legénynek ad a Kassai polgárokban: „Mindig Nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy Keletről jöttél.”) A kiindulásnak tehát csakugyan hungarocentrikusnak kell lennie, az érkezés azonban az egyetemes európai értékek világa.

Nem hiányzott az ellene hangoztatott vádak közül a „klerikális” minősítés sem. Ez a Missa brevis és más egyházi művek, zsoltárok szerzőjét aligha lepte meg. Mint ahogy azt is tudomásul vette, hogy a rendszer ugyan ellenségének tartja őt, és egyetértésére nem számít, együttműködésére azonban – nemzetközi tekintélye miatt – mégis igényt tart.

Kodály sosem adta fel alapelveit, de értette a módját, hogy nagy célja érdekében felhozott érveit az éppen aktuális formában fogalmazza meg. Így a tervgazdálkodás bevezetésekor ő is meghirdette a maga Százéves tervét. Ennek lényege az iskolai énekoktatás reformja volt. Célja a zenei közízlés felemelése, az európai zeneirodalom remekeinek megismertetése – a zenei írás-olvasás általánossá tételével. A válasz szinte azonnal megszületett: ez utópia. Aki azt hiszi, hogy minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas majd kottát – akár száz év múlva is –, az illúziókban ringatja magát.

A békéstarhosi „élményiskola” s az első ének-zenei általános iskola alapítása Kecskeméten (Gulyás György, illetve Nemesszeghy Lajosné úttörő kezdeményezése) biztató kezdetnek ígérkezett. Az előbbit ugyan még 1954-ben felszámolták, az utóbbi azonban lelkes követőkre talált. Még a mester életében több mint százötven iskola vezette be a mindennapos énekoktatást. Az, hogy számuk száz év alatt elérte volna-e a Kodály által megálmodott ötezret, már sosem fog kiderülni. Így az sem, vajon illúzió volt-e a terv, vagy csupán nagyralátó, de realizálható gondolat. Mára ugyanis ez az iskolatípus jószerivel megszűnt. Amit a politikai diktatúra meghagyott, azt a helyébe lépő, korlátlan uralomra törő pénzvilág – egy szűk látókörű, technicista szemlélet segítségével – elsorvasztotta. S az eredmény: az iskolából kikerülő fiatalok nem kis része nemhogy kottát, szöveget is alig tud olvasni; s ha nagy nehezen megbirkózik is vele – nem érti, amit olvas.

Mintha csak Kodály jóslata teljesednék be napjainkban. „Mechanizálódó korunk olyan úton halad, melynek végén az ember géppé válik” – jelentette ki 1966 januárjában. De nyomban tanácsot is adott, hogyan kerülhető el ez a szomorú vég: „Ettől csak az ének szelleme véd meg.” A gépesítés ugyanis energiát szabadít fel, több szabad időt enged. Nem mindegy azonban, mire fordítjuk az energiát, hogyan töltjük szabad időnket, kulturális érték vagy talmi bulvártermék foglalkoztatja-e gondolatainkat.

Idézni már tudjuk Kodályt, követni azonban egyre kevésbé akarjuk. „Legyen a zene mindenkié” – hangzott a biztatás 1952-ben. Igaz, nem jelszónak szánva, hanem munkaprogramnak, saját maga és hívei számára. Hiszen így folytatta: „De hogyan tehetjük azzá? Ezen tűnődöm, mióta életutam felét elértem.”

Alig fél évszázaddal később némelyek talán úgy gondolják: mára elavult ez az eszme. Korszerűbb (mert hangosabb?) a „Legyen az internet mindenkié!” szlogen. Az új nemzedék nagy része képernyőfüggővé vált. Meglehet, azt hiszi, kibékíthetetlen az ellentét a technikai civilizáció és a kultúra, a tudomány és a művészet között. Hogyan győzhetjük meg őket arról, hogy ez tévedés? A technika szinte robbanásszerűen gyorsuló, megállíthatatlan fejlődésével nem jár együtt szükségképp a kultúra elsekélyesedése. A tudomány haladása a korral változó művészetnek is tágabb teret, több lehetőséget nyit. Kodálynak és Bartóknak száz éve még súlyos fonográfot kellett magával vinnie gyűjtőútjaira, olyan viaszhengerekkel, melyekre legfeljebb három-négy percnyi éneket tudott felvenni. (Más kérdés, hogy az így rögzített anyagból is születtek halhatatlan remekművek…) Ma ehhez már elég lenne egy zsebmagnó is.

A mi felelősségünk abban áll, hogy képesek leszünk-e a technika legújabb vívmányait az értékes kultúra szolgálatába állítani. Nem könnyű feladat. Hiszen a civilizációs fejlődés fékezhetetlen gyorsulása miatt a jelen idő, ez a megfoghatatlan pillanat, mely a múltat a jövőhöz kapcsolja, már nemigen tekinthető átmenetnek: mindinkább a jövővel való keveredés jellemzi. Egymás mellett, egyszerre léteznek múltból megörökölt eszközök és futurológiát idéző új találmányok. Magától értetődőnek látszik, mégsem könnyen teljesíthető követelmény: ne rabszolgái, hanem urai legyünk a gépeknek, melyek így válhatnak a kultúra támaszává. A kérdés tehát voltaképpen az, hogy össze tudjuk-e békíteni a tudományt s a művészetet.

Kodály ebben is példát mutathat számunkra. Amikor 1946 júliusában a Tudományos Akadémia elnökévé választották, beköszöntőjében így határozta meg célját: „Egyetlen kvalifikációm e helyre, hogy bennem őszinte nagyrabecsülés él az Akadémia mind a két, egymással szembekerült ágazata [a humaniórák és a reáliák – E. L.] iránt. Ha sikerül bennük egymás kölcsönös megbecsülését annyira meggyökereztetnem, hogy beköszönt a tartós békesség: missziómat befejezettnek tekintem.”

Példaképül szolgálhat azonban egész élete is. Hiszen egyéniségének két fő vonása sokoldalúsága és szintézist teremtő képessége. Előbbi az egyre inkább specializálódó szaktudományok korában szinte elképzelhetetlen reneszánsz típusú jelenség. Utóbbi viszont az életmű egész világra kisugárzó erejének biztosítéka.

Komponistának született, a tudományos pályára hosszú és alapos tanulmányokkal készült fel, nevelővé hajlama, kultúraszervezővé pedig nemzete iránti elkötelezettsége tette. Mint a Visszatekintés lírai hangú előszavában megvallotta: „[…] voltam én is: fél kézzel lantos, másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos, ami csak kellett, és szerettem volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt.”

Munkássága minden ágában maradandót alkotott, legfőbb értéke azonban az életmű tökéletes egysége, mely az egyes ágak kölcsönhatása révén jött létre. Ez került veszélybe napjainkban. Pedig ha szétszabdaljuk, ízeire bontjuk, magunkat károsítjuk meg vele.

Kompozíciói helytállnak magukért. A Psalmus hungaricus, a Budavári Te Deum vagy a két táncrondó, a Concerto s a Felszállott a páva-variációk az egyetemes zeneművészet örök kincsei, melyeket játszani fognak világszerte, míg csak élet – vagy legalábbis zeneélet – lesz a földön. Kamaraművei máig kihívást jelentenek a legjobb szólistáknak is. Nagyszerű kórusai megújították az énekkarok minden fajtájának műsorrendjét. Közülük jó néhány áttörte a nyelvi korlátokat: a Pünkösdölőt, a Jézus és a kufárokat, az Öregeket és társaikat hallhatjuk angolul, németül, franciául is – bár nagyobb öröm, hogy nem egyet már a külföldi együttesek is magyarul énekelnek. A Háry János és a Székely fonó értékeit egyre több európai színház fedezi fel. Ökumenikus szellemben született szakrális alkotásai pedig katolikus és protestáns templomokban egyaránt rendre megszólalnak.

Tudományos életműve sem szorul védelmünkre. Középpontjában természetesen a folklorisztika állt. Hatása kisugárzott munkássága valamennyi ágára. Legjellemzőbb vonása, hogy a gyakorlati és az elméleti tevékenység mindvégig egyensúlyban maradt. A népdalgyűjtés–lejegyzés–rendszerezés terén Kodály – akár Bartók – iskolateremtő mester volt. Vitathatatlan nemzetközi rangját úttörő munkáival s mindenekelőtt az összehasonlító népzenetudomány megalapozásával vívta ki. Centrális jelentőségű írása A magyar népzene című monográfia, sok évtizedes kutatásainak koronája pedig A Magyar Népzene Tárának életében megjelent öt kötete.

Elévülhetetlen érdemei vannak azonban a zenetörténeti, zeneesztétikai-kritikai, irodalomtörténeti és nyelvészeti tudományok terén is. Tanulmányai – bár terjedelmük szerényebb – felfedezésszámba menő megállapításaik révén megkerülhetetlenek a szakkutatásban.

Egyik zenetörténeti munkájában arra figyelmeztet, hogy „A magyar zenetudomány két pillére: a történeti anyag és a néphagyomány kutatása kell, hogy együtt fejlődjék”. Erre egész életével mutatott példát. Utolsó nagy terjedelmű publikációja pedig a zene- és irodalomtörténészek számára egyaránt forrásértékű: ez Arany János népdalgyűjteménye, a költő száznegyvenkilenc dallamot tartalmazó kéziratának első, kritikai kiadása, melyet Gyulai Ágost közreműködésével készített. Rendkívüli érdeme Kodálynak, hogy biztos ítéletű, tárgyilagos bírálóként ő teremtette meg írásaival a Bartók-esztétika alapjait. Máig érvényes a La Revue Musicale 1921-es számában közölt cikkének megállapítása: „Szilárd nemzeti talajra olyan épületet állított Bartók, amelyhez minden nagy iskola hozzáadott valamit […] és elérte azt az egyetemességet, ami oly ritkán valósult meg a nagy bécsi mesterek óta, a germán és latin népek kultúrájának csodálatos egyensúlyából fakadó nagyszerű egységet.”

Dalkomponistaként foglalkozott a nyelv zenei elemeinek beható vizsgálatával is. Mint nyelvművelő a nyelvromlást nem fogadta el tényként egyszerű változásnak, hanem a nemzeti öntudat fogyatékosságának következményeként értékelte. És ne feledjük: a helyes kiejtésért ő indított országos mozgalmat 1937 decemberében.

Kodály pedagógiai tevékenységét két ágon kell követnünk: egyik a szakzenészek képzése a Zeneakadémián, mely kinevezésétől nyugalomba vonulásáig, 1907-től 1942-ig tartott; a másik a közönség nevelése, mely 1925-ben kezdődött, s egyre szélesebb körre terjedt ki, és csak halálával ért véget.

Zeneszerzéstanárként a 20. század legnagyobb iskolateremtő mesterei közé tartozott, mert hatása messzire kisugárzott világszerte szétszóródott tanítványai révén. Komponistákon kívül volt köztük karmester, előadóművész, zenetudós, pedagógus, sőt operarendező és zeneműkiadó is. Eredményességének titkát Járdányi Pál fejtette meg egyetlen, kodályi tömörségű mondatban: „A művész lenyűgöző ereje és a tudós rideg objektivitása: a kettő együtt tette páratlanná az ő pedagógiai munkásságát.” Metódusának – hogy tudniillik minden tanítványát „saját gyökerén” nevelte – fényes igazolása az a Köszöntő, melyet nyolcvanadik születésnapján mutattak be: ez ugyanis huszonöt egykori növendék huszonöt igen különböző stílusú variációját tartalmazza mesterük első vonósnégyesének témájára.

Kodály közönségnevelő munkája egyetlen hatalmas crescendo volt, amely szükségszerűen kultúraszervező tevékenységbe torkollott. Az iskolai énekoktatás megújításával, az amatőr kórusmozgalom felkarolásával kezdődött, s az egész ország kulturális életének felpezsdítéséhez vezetett. Fokozatosan alakította ki átfogó zenei nevelési koncepcióját, melyet ma már világszerte kötetek tucatjai tárgyalnak. (Ő maga egyébként három szóval fejezte ki lényegét: „ének, népdal és mozgó dó”.) A Nemzetközi Zenepedagógiai Társaság 1964-es, budapesti kongresszusa felismerte Kodály eszméjének értékeit, ezért javasolta a magyar zenei nevelési módszer bevezetését a tagországoknak. A koncepció azóta – igazi „hungarikumként” – meghódította a világot: Angliában, Ausztráliában, az Egyesült Államokban, Japánban, Kanadában, sőt már Kínában is intézetek, társaságok alakultak ápolására.

Mi pedig itthon temetjük… Vegyük tudomásul, hogy Kodály sokrétű munkásságának ez az egyetlen ága, amely védelmünkre szorul, és semmivel sem kevésbé értékes, mint a többi. Elhalásával nemcsak az életmű tökéletes egysége sérül, a nemzeti kultúrát is jóvátehetetlen kár éri. Nem hagyhatjuk veszni: a mi örökségünkről van szó, tehát felelősséggel tartozunk érte. Ha a hivatalos szervek lemondanak róla, a társadalomnak, a civil szférának kell megmentenie.

Kodály egész életében a magyarságért dolgozott, de amit létrehozott, az egyetemes emberiség kincse. A feladat, amit magára vállalt, nem egy emberre, nem is egy emberöltőre volt szabva. A sors – szerencsénkre – úgy akarta, hogy már 1905-ben nagyszerű társra leljen Bartók Béla személyében. A művelődéstörténetben ritka, önzetlen és versengésmentes művészszövetségük, három és fél évtizedes együttműködésük teremtette meg a magyar zenetörténet új, dicsőséges korszakát. Joggal emlegetik együtt őket, akár Bachot és Händelt vagy Lisztet és Wagnert, Debussyt és Ravelt. De az ő barátságuk nem hasonlítható egyikhez sem. A világirodalomban azonban találunk rá példát. Ahogyan Goethe emlékezett vissza annak idején Schillerrel való kapcsolatára, azt százhúsz évvel később Kodály is elmondhatta volna minden változtatás nélkül kettejük társulásáról: „Azért volt oly egyedülálló, mert közös törekvéseinkben találtuk meg a legcsodálatosabb köteléket, és nem szorultunk ezen túlmenően semmiféle úgynevezett különleges barátságra […] bármennyire különbözött is kettőnk természete, törekvéseink mégis egyazon dologra irányultak, és ettől oly bensőségessé vált kapcsolatunk, hogy alapjában véve egyikünk sem tudott a másik nélkül élni.”

Bartók és Kodály kiindulópontja, programja szinte azonos volt, művészi pályájuk azonban kezdettől fogva külön haladt. Bartóké a hangszeres zene gyökeres megújításához, Kodályé a vokális muzsika reneszánszához vezetett. Szövetségük a kölcsönös tiszteleten alapult. Bartók elismerte másfél évvel fiatalabb társa rendkívüli tudományos felkészültségét, nemcsak elfogadta, igényelte is tanácsait. Ismerjük 1921-es nyilatkozatát, melyben kijelentette: „Nem azért becsülöm Kodályt mint a legjobb magyar zenészt, mert barátom, hanem azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész.” Kodály 1963-ban nem kevésbé elismerően szólt egykori harcostársáról: „Attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetően egyengessem útját, és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést; mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő.”

Így 1923-ban félretette a Marosszéki táncok tervét, mikor megtudta, hogy Bartók táncszvitet ír. A következő évben pedig elállt a félszáznál több recitáló, strófátlan dallamot tartalmazó siratókötetének közreadásától, hogy Bartók háromszázhúsz dallamot bemutató összefoglaló műve, A magyar népdal minél nagyobb figyelmet kapjon. A harmincas évek második felében is főként azért vállalta a levéltári adatgyűjtést, mert tudta, hogy Bartók – megszabadulván a zeneakadémiai zongoratanítás nyűgétől – a népdallejegyzések felülvizsgálatát kívánja folytatni a Tudományos Akadémián. (A még 1913-ban maguk elé tűzött közös cél, A Magyar Népzene Tára közreadása megkívánta ugyanis a feladatok megosztását.)

Volt azonban más szerepe is Kodálynak a bartóki életmű alakulásában: ő vette rá barátját, hogy ne csak a hangszert tanuló fiatalokra gondoljon, írjon valamit az éneklő ifjúságnak is. Ennek köszönhetően készült el 1935-ben a huszonhét egynemű kar, mely ma már az igényes gyermek- és női kórusok műsorának gerincét alkotja.

Elérkezett azonban az 1940-es esztendő, mely cezúrát jelentett mindkettőjük életében: Bartók és felesége október 12-én elhagyta az országot. Mint Kodályné Emma asszony feljegyzéseiből tudjuk, azt remélték, hogy együtt utazhatnak Amerikába. Bartók utolsó szava is ez volt itthon maradó barátaihoz: „Gyertek utánunk!” Európától pedig így búcsúzott: „Ez az utazás voltaképp ugrás a bizonytalanságba a biztos elviselhetetlenből.”

Kodály számára viszont magától értetődő volt: ha egyikük távozik, a másiknak maradnia kell. „Itt maradni száz és egy okom volt. Elmenni csak egy lett volna” – jegyezte meg később.

A háború után a kísértés, más körülmények közt, megismétlődött. Kodály 1950 februárjában három hónapos angliai hangversenykörútját befejezve hazakészült feleségével. Barátaik figyelmeztették őket, hogy távollétük alatt Magyarországon hatalomváltás történt: szélsőséges baloldali elemek kerültek uralomra, ezért nekik kellemetlenségeik támadhatnak nyugati kapcsolataik miatt. Egy hiteles szemtanú, Ernst Roth, a Boosey and Hawkes kiadó igazgatója így örökítette meg emlékirataiban az eseményt: „Emma nagyon megriadt. Bízott magában, hogy el tud bánni mindenféle emberrel, de most tétovázott. Maradni akart. Kodályt nagyon szerették, tisztelték Angliában és Amerikában, műveit gyakran játszották, így tekintélyes jövedelemre számíthatott. De ő egy pillanatig sem tétovázott. Szokott nyugalmával megmagyarázta, hogy nem hagyhatja cserben a nagy népzenetár kiadását, mely már a korrektúránál tart, sem azokat az embereket, akik számítanak rá. Ezt minden pátosz nélkül mondta, mint valami legmagától-értetődőbb dolgot, melyért sem sajnálatot, sem csodálatot nem várt.”

Kodály hazatért, és híveiből, egykori tanítványaiból megszervezte a Tudományos Akadémia Népzenekutató csoportját, tanácsokkal segítette a vidéki amatőr kórusok karnagyait, valamint olvasó- és énekgyakorlatok százaival látta el az iskolai énektanárokat. Fáradhatatlanul járta az országot, előadásokat tartott, vezényelt, személyes megjelenésével lelket öntött a zenekultúra magukra hagyott munkásaiba.

A zeneszerző már korábban meg tudta teremteni műveiben Kelet és Nyugat, ősi és új páratlan egységét. Később megvalósította a kutató- és alkotótevékenység gyümölcsöző együttműködését is. Azt vallotta, hogy „A tudós annál különb, minél több van benne a művészből és viszont. Intuíció, fantázia nélkül a tudós legfeljebb téglahordója lehet tudományának. Művész pedig szoros belső rend, szerkesztő logika nélkül megreked a művészet peremén.” Végül életének utolsó szakaszában a nevelő-kultúraszervező tevékenység szilárdította meg munkássága valamennyi ágának kölcsönhatásokon alapuló egységét. Hiszen a pedagógus bízta meg a komponistát kis kórusok, énekgyakorlatok írásával, az pedig a népzenekutató által gyűjtött anyagot dolgozta fel. A nevelő átfogó koncepciójának aranyalapját viszont a zeneszerző alkotásai jelentik.

A múltat feltáró tudós a jövő építéséhez keresett – és talált – megfelelő támpontot. Véleménye szerint ugyanis a szó igazi értelmében vett nemzet csak akkor születik meg, „amikor […] a város felé indult falu s a falu felé indult város összeér”. Kompozícióinak többsége akár példaként támaszthatja alá nézetét: dallamuk faluról, formájuk városból való.

Kodály egész életét ennek az általa megálmodott, egységes nemzetnek a szolgálatába állította, ennek a kultúráját akarta európai színvonalra emelni – „vérségi kötelék nélkül is”. Flamand takácsok, német iparosok és lengyel nemesek leszármazottjaként fogalmazott így összegyűjtött írásainak lírai hangú előszavában. Önként vállalta magyarságát, mert úgy vélte: „Amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! Mindenki annyira művelt és magyar, amennyire meg tudta szerezni. Csak szerzett műveltség van, szerzett magyarság!” Nem faji, hanem morális alapon állt: etikum és esztétikum tökéletes egysége jellemezte gondolkodását, egész életművét. Talán ezért is voltak mindig lelkes hívei és ádáz ellenfelei. Méltán választotta az előbbiek egyike, Alexander Ringer professzor róla tartott előadása címéül a latin kifejezést: „Vir iustus in musica”.

Aki közelebbről ismerte őt, vagy behatóbban tanulmányozta munkásságát, nem tagadhatja meg tőle csodálatát. Fel kell ismernie, mennyire időszerű ma is felfogása. A művészet egyik feladatának tekintette, hogy kibékítse az embert a világgal. Hitte és hirdette, hogy ha zeneileg műveltebb lesz az emberiség, békésebb lesz az élet a földön. Erre azonban csak a jó zene alkalmas, abból erkölcsi komolyság sugárzik; a rossz zene viszont rombolja az etikus magatartást. Ezért tartotta egyre fontosabbnak az ízlésnevelést, hogy már az ifjúság különbséget tudjon tenni köztük. Lehet őt idealistának tartani, de naivnak semmiképp. Tisztában volt azzal, hogy minden, ami igaz és értékes, kisebbségben van az életben. Az erkölcs, az értelem nem képes oly népszerűvé válni, mint a szenvedély, az érzelem. Ezért hódíthat globalizálódó világunkban az alantas igényeket kielégítő sekélyes szubkultúra.

Tudomásul kell vennünk, hogy kisebbségben vagyunk. Mégsem adhatjuk fel, hogy az igazat, az értékeset hirdessük, hiszen ifjúságunk sorsa, egész jövőnk a tanárok és a művészek kezében van. Erőt hozzá Kodály tanításából, hitet pedig az ő magatartásából meríthetünk.