×

Háp

regényrészlet

Czakó Gábor

2007 // 10
A világnagy áramszünet bejelentés nélkül érkezett, mivel a hírek szárnya villanyból készült már jó ideje. Nem úgy külön, egymagában. Akkoriban már minden, de minden a pozitív és negatív töltések hátán utazott, így aztán egyik pillanatról a másikra egyszerre múltak ki a benzinkutak, a térfigyelők és a tévék, a pékségek, a fejőgépek meg a rádiók. A bankok páncéltermei zárva maradtak, a bankkártyáknak elment az eszük, az internet és sajtó valamennyi fajtája elhalálozott. Bedobták a törülközőt az irányítótornyok, a közlekedési meg üzemi vezérlő-, biztonsági és jelzőberendezések. Még az írók és a zeneköltők, továbbá a grafikusok és az építészek is csak a körmüket rágták. Az elemek és akkumulátorok még elpislogtatták valameddig az órákat és egyéb apróságokat, de készítő- és töltőüzemeik sorra megdöglöttek. Lehúzták volna a redőnyt, ha a redőnyhúzogatót nem villanymotor hajtotta volna.

Mintha lekapcsolták volna a világot. A helyén nem maradt semmi, némely esetben senki: vagyis semmi olyasmi, ami az addigi valamire vagy valakire hasonlított volna.

Az internet- és tévésorozat-függők elvesztették énjüket: vagyis azt, amit az éterből kaptak, s véleményüknek gondoltak. Az utcára rohantak, de ott sem lelték meg. Még a megszokott villamosokat, földalattikat és reklámokat sem. A régieket fürgébb társaik már mind letépkedték, földöntötték, összetörték, sőt a környezetvédőket is, akik nyeglén bicajozni merészeltek az orruk előtt.

Az utcákon eleinte hömpölygött a sokféle célját vesztett közönség: a néző, a hallgató, a vásárló. Összevegyült a levélszemétírók, az álhír- meg a szemétfilmszerzők tarka hadával. Szabadon lehetett – volna – kábítószert venni, ha lett volna mivel, így aztán ez a kérdés egyszerűen elült, akár az őszi levél az avarban. A kereskedők mind beálltak vadásznak.

A forgatag addig kavargott, amíg meg nem ülték Szent Darwin ünnepét a kiválasztódottak, miután rátaláltak létmítoszukra. Ami eddig afféle tudományos süketelés volt, az vérvalóság lett a szó szoros értelmében. A koreszme és a korfiak összeértek. Vadásztársaságok alakultak – katonákkal, rendőrökkel és nélkülük és ellenük (is) – lőfegyverekkel, kardokkal, bunkókkal, íjakkal, ki mit talált magához méltó és célravezető eszköznek a kiválasztódáshoz. Aztán hegyibe!

Miként néhai Hajnóczy Péter mámorlátó már a XX. század második felében megjósolta: kilövési engedélyeket lehetett vásárolni a járókelőkre, és a sikeres vadászatot lakoma követte. A kormány a törvényesség, a rend, a haladás és a demokrácia védelmében bocsátotta ki a kilövési engedélyeket. Az okmány hátoldalára három nyelven nyomtatták a kormányprogram alapelveit: „Számunkra semmilyen elképzelés sem fogadható el, amely veszélybe sodorja eddig elért eredményeinket, kockára teszi a szociális biztonságot. Olyan politikát akarunk, amelynek nem attól lesz nyertese valaki, hogy a másik veszít rajta. A mi programunk megvalósításával hazánk egy évtizeden belül modern és gyarapodó országgá válhat, ahol a polgárok félelmek nélkül élhetnek.”

A vadásztársaságok csatlakoztak az irányelvekhez, és fütyültek a kilövési engedélyekre és egyáltalán, a bürokráciára. Egykettőre fölosztották maguk közt a várost, ami persze rögtön határvillongásokat és zsákmányolt húst eredményezett. Idővel egyre kevesebbet, mert a tömeg eltűnt az utcáról. A nyüzsgők lappangókká és osonókká meg suttyanókká óvatosodtak, sőt, némelyik alattomosan a vadászok vesztére tört.

Végtére is miért ne lehetne lepuffantani a vadászt?

*

A Salamon király utcai régi villa vaskerítése valamelyes védelmet nyújtott. Még többet talán a mállott vakolat és az omladozó tető: a ház nem ígért a vesződséggel arányos zsákmányt. A nappali egyik ablakának díszrácsa mögül szemlélte az eseményeket naphosszat Háry Pál, miközben a felesége számolta, csomagolta, majd a ház biztonságos zugaiba rejtette a készleteket. Nagy becsülete lett hirtelen a szikkadt lekvároknak, a szavatosságukat vesztett konzerveknek, de még az üres zacskóknak is. Ötleteiről folyamatosan beszámolt urának: ha engem valami baj érne, tudd, hogy mit hol keressetek! Háry Pál valószínűleg soha nem nősült volna meg Cicelle nélkül. No, itt elereszthetnénk egy ócska tréfát, miszerint asszony nélkül nehéz házasodni. Ó, ha erről volna szó! Háp – ahogy barátai becézték – Kleopátrát sem vette volna el, ha rajta múlik, Tündér Ilonát sem, és Brigitte Bardot-t sem. Ugyanúgy, ahogy az aminósavakról írt szenzációs dolgozatát sem küldte volna el a Nature-nek, ha rajta múlik, s nem Cicellén. Talán már közelítünk a lényeghez: Cicelle nem csupán asszonyként kellett a frigyhez, hanem tréfát nem ismerő akaratként.

Hogy egy pillanatra elidőzzünk a cikknél: örömmel kísérletezett, ötletei vígan kergetőztek az agyában, boldogan bogarászott a könyvtárban, kedvét lelte a fogalmazásban – olykor versírással is szórakozott –, hanem a munka az ő számára izgalmas és biztonságos benső ügy maradt, akár a harkálynak a költés az odújában. Biztonságos. Ez a legfontosabb szó ebben a hosszú mondatban. Rettegett attól a pillanattól, amelyben írása visszavonhatatlanul elvillant volna számítógépéből az éterbe, s odavetődött volna egy idegen képernyőre csupán azért, mert ő hebehurgyán megnyomott egy gombot. Talán időnap előtt. Mert nem ártott volna átolvasni a dolgozatot még egyszer. Vagy odaadni Békásmegyeri doktornak. Epés fickó, az ilyenek lebarmolnak mindent, de éppen ezért elejét is vehetik egy bődületes leégésnek…

Vagy! Igen, igen! Kellett egyáltalán belemászni ebbe a históriába?

Nos, Cicelle nem tűrte az ilyesmit. Ma, harmincnégy évvel az eset után Háp már nem is emlékezett az előzményekre, csak arra, hogy ott állt az anyakönyvvezető előtt, és nem volt kérdés, hogy igent vagy nemet mondjon-e, mert a nemből ott bizony beláthatatlan következmények származtak volna, ha nem igennek hangzik. A cikkel is az történt, hogy amikor már rég befejezte, s egyre csak kotlott rajta, minden szóba jöhető kolléga véleményezte, természetesen Cicelle is, akkor az asszony egyszerűen beült a gépbe, aztán sitty!

No de, no de – ennyit tudott mondani, de hogy minek, arra nem adott magyarázatot, pedig felesége megkérdezte.

Akkor még létezett olyan, hogy gomb és sitty.

A harkály röpülni tanította fiait. Igazából. Nem filmen vagy képeskönyvben, hanem pár méterre az ablaktól. A gyerekek tétován markolták az eperfa oldalába vájt odú peremét. Rugóztak egy kicsit. Készen arra, hogy a mélybe vessék magukat. Vagy: készen álltak arra, hogy a mélybe vessék magukat? Nem múlott rajtuk semmi, csak az időn, és amikor az eljött, vetődni kellett?

Példának okáért egy félig üres parkolóban Háry Pál arra sem volt készen, hogy eldöntse, hova állítsa a kocsiját, hiszen az egyik hely biztonságosabbnak tetszett, a másik közelebbinek – mihez, hoppá! –, a harmadik egyszerűen jobbra volt, s ő miért ne fordult volna a balra, ugyanakkora erővel? Hajdanában persze, amikor még létezett benzin és autókázás. Akárkinek, nem csak a vadászoknak.

Vele szemben fia, Attila soha nem félt cselekedni, ő inkább gondolkodni félt, éppen ezért haladéktalanul megtette azt, ami éppen eszébe jutott. Például amikor turistajelzéseket festett a Parkerdőben, akkor a kék csíkokat vagy éppen a sárga kereszteket rendszerint főttkukorica-árustól főttkukorica-árusig vezető csapások mentén helyezte el. Ha éppen nem adódott alkalmas fatörzs vagy mutatós szikla, akkor a lombokra pingált. Ha csöppnyi ravasz megfontolás lakott volna benne, akkor munkáját happeningnek, vagyis művészi alkotásnak minősíti, de nem lakott, így aztán kirúgták, de ez őt csöppet sem zavarta, és szüleit sem ijesztette meg az eset hírével: úgyis fölfordult a világ! Hagyta, hogy anyja föltarisznyálja, ahogy egy dolgos gyermeket illik. Hogyhogy, fiam, hát te?, kérdezte egyszer tétován az apja. Ugyan, apu! Mikor függtem én az áramtól? Pirkadat előtt fürgén elsietett a Dankó utcába, ahol gyönyörű és csúnyácska, de mindenesetre víg és odaadó cigánylányok várták, akiket jobban érdekelt a vajas kenyér a belécsúsztatott zöldpaprikával meg sok más egyéb annál, hogy kinek van állása, és kinek nincs.

Különösen most.

Sem ő, sem barátnői nem foglalkoztak a repülni tanuló harkályfiókák és egyéb madárifjak gyávaságával, avagy bátorságával. Az ő szájukban éppoly zökkenőmentesen olvadtak egymásba az ügyek, mint a csókok vagy a vajas falatok ízei. Az ilyesmik, a haraphatók, a tapinthatók, a nyalinthatók érdekelték, s nem az, hogy állítólag a világnagy áramszünet elvitte a tőzsdét. Korunk szíve egyszerűen elillant a semmibe ezer- és ezermilliárdos vagyonokkal egyetemben – mesélte egymásnak két vén pacák, bizonyos Fekete úr és Fehér úr a Bécsi úton. A semmiből jöttek, hova máshova távoztak volna? Ballagtukban lazán nevetgéltek. Attila rájuk sem hederített. Megszaporázta lépteit, hogy ne bosszantsák ilyen szamárságokkal.

Apja pedig elmerengett odahaza Cicelléjét nézvén. Az asszony terített éppen: porcelánnal és a régi ezüsttel a híg krumplileveshez – holnap már ez sem lesz, dünnyögte maga elé, és Attila is az utolsó vajas kenyeret viszi el, de már zöldpaprika nélkül. Férje hol ránézett, hol elfordította recsegős nyakát, mert a látás szörnyű vállalása kísértette, s hajszolta annak fölismerésébe, hogy Cili nem azonos. Az arcára kent kencékkel sem, kiélesedett vonásaival, mondjuk ki: ráncaival sem, májfoltjaival és a szeme alatti táskákkal sem. Ámde hogyan lehetne azonos az emlékeiben élő hamvas, nevetős, ingerlően szeplős…

Ha egyikkel sem, melyikkel?

A leves amúgy hányadéknak sikeredett, mert a krumpli megpunnyadt, sőt, kissé már rohadozott. Cicelle társaságot toborzott neki gizgazokból és falevelekből. Vakmerően kirohant értük a hátsó ajtón, s találomra markolta össze őket a kertben. Na már most meg lehet enni egy ilyen borzalmat? Ugyanakkor kiönthet az ember akármilyen ételt? Főként, amikor nincsen más? Mármint választás…

*

A világnagy áramszünet előtt rengeteg választási lehetőség mutatkozott az emberiség, így Háp előtt is. Lehetett volna például „cselekvő ember”, aki sivatagként szürcsölte a tőgymeleg információt, s azonnal tettre váltotta a tőzsdén vagy a trafikban. Lehetett „tudásalapú” is, aki értesüléseiből újat eszkábált, s azonmód továbbértékesítette. Háry Pál félig ezekhez tartozott, legalábbis ilyesmiből élt, ameddig egyáltalán szó volt életről a városban. Másik fele a tettrettegés rabja volt, miként az már kiderült. A tettrettegés is bevett magatartásnak számított. Még az úgynevezett cselekvők között is, akik oly hevesen hadonásztak, handabandáztak és hőzöngtek, hogy a figyelmetlen szemlélő észre sem vette, hogy minden mozdulatuk és nyikkanásuk és lelkesedésük utasításra rebben, csikordul és lobban. Egyetlen céllal: nehogy belegabalyodjanak valami tényleges mozgásba…

A tettrettegő természetesen nem tudja önmagáról, hogy tettrettegő, mert akkor megszabadulhatna tőle, ámde a fölismerés is tett, márpedig benső zavarunk, sőt, egyáltalán entermészetünk fölismerése a legvalóságosabb lélekhatározatok és cselekvések közül való, ennélfogva a tettrettegő hogyan is volna képes ilyen vakmerőségre? És egyáltalán: minek? Minek elhatározni s elvégezni bármi önfejűséget, amikor a korszabadság levegőjét átjárja a sok finom ajánlás, késztetés, bátorítás – másfelől undorítás, fitymálás és cikizés, ami parancsnak ugyan nem nevezhető, de mégis megkíméli az embert az idétlen vitézkedéstől.

A harkálygyerekek mi egyebet tehetnek? Szívnak az említett levegőből – honnan máshonnan –, nemkülönben a vadászok, sőt, az előlük iszkolók is.

Egészségesen beleböffentett az említett légkörbe egy kutyatejszagút: lám, a hányadékleves is teszi a dolgát.

Az élet él, csak hagyni kell.

Ha nem hagyják, akkor is.

Akkor is?

A kis tarka harkályok oly elevenen cikáztak-pompáztak a levegőben, akár a tavasz.

Először látom ezt az alakot a maga tökéletességében.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben