×

A kripta

2. rész

Vári Attila

2007 // 10
Már délen, Rimini körül jártak, amikor Áron fordulásra adta ki a parancsot, s úgy tervezte, hogy a dalmát partok mellett hajóznak északra, esetleg megállnak Raguzában, s mutatta a térképen, hogy Raguzából, azaz Dubrovnikból merre mennek tovább.

Olasz hadihajók keresztezték az útjukat, s bár a látóhatár szélén vonultak rendezett sorokban, Áron távcsövével vizsgálgatta őket, s Imolának sorolta a torpedórombolók, az ágyúnaszádok osztályait, némelyiküknek a nevét is tudta. Már a kivénhedt gőzcsatahajók füstje alapján is sorolta, hogy most éppen a Garibaldi vagy az Edmondo D’Amicis halad közelebb.

– Ezek Albánia felé mennek. Az olaszok meg fogják támadni Görögországot is – mondta, s mesélt a koptok szent városáról, az abesszíniai monolit, gránitba faragott sziklatemplomokról, ahol gyermekkorában apjával járt. Aztán fényképeket mutatott rongyos, őskori puskákkal felszerelt mezítlábas katonákról, akiket csak úgy tudtak megadásra kényszeríteni az olaszok, hogy a hegyi utakat repülőről beszórták spanyollovasokkal, azokkal a háromszárú szegekkel, amelyek tüskéi közül egyik mindig fölfelé áll, s nem lehetett elkerülni, hogy bele ne lépjenek a katonák a keskeny, egy ember szélességét is alig meghaladó sziklaösvényeken.

Már látni lehetett a dubrovniki erődök falait, a templomait, a kikötőben nyüzsgő kishajókat, csónakokat, de nem lett városnézés. Szinte ki sem jöttek a kabinjukból. Szeretkeztek, egymás testét úgy falták, mintha attól féltek volna, hogy másnapra eltűnik, s ami most még létezik belőle, azt éhségükben azonnal el kell fogyasztani.

Csak a fedélzetre mentek föl néha, ha enyhült a hegyek felől orkánszerűen süvöltő hideg szél ereje, s Imola csak nézte, hiszen a beszédükből semmit sem értett, hogy milyen tisztelettel beszélnek gazdájukkal a tengerészek, s hogy egyikük sem néz soha egyetlen nő szemébe sem. Először azt hitte, hogy csak rá nem mernek nézni, aztán egy alkalommal, amikor a városi piacra mentek Áronnal, az őket kísérő tengerészeket figyelve fölfedezte, hogy az árusasszonyoknak sem néznek a szemébe. Elnéznek mellettük, vagy a kezüket nézik, de kerülik a lehetőségét annak, hogy találkozzanak a tekintetek.

Imola a szeretkezések és a félálom között otthonáról beszélt. Lovairól s a téli szánkázások öröméről, s most már tudta azt, amit eddig csak érzett, hogy a havon szaladó szántalpak suhanása, az, ahogy belemélyednek a friss hóba, ugyanazt a vágyat ébresztették föl benne, mint most Áron simogató keze, amikor megnyílni készen arra várt, hogy testébe hatoljon a férfi.

Tervezgették a nyarat, amely közelinek s mégis olyan távolinak tűnt, pedig már hetek teltek el a farsang óta, március elején jártak, s az Adria partjának hegyoldalain virágzott a mandula, a barack, s a halászkikötőből, ahol horgonyt vetettek, egy olyan virágzó dombra lehetett látni, mint amilyen a karneválra készült rózsaszín ruhája volt.

– Ha március közepén elindulok – kezdte a számolást Áron –, akkor az olasz ellenőrzések miatt az éjszakai kikötésekkel talán május közepén lehetek Kairóban. Onnan mindenképpen föl kell hajóznom Kartúmba. Apám beteg, segítek neki a cég ügyeiben, mert a szudáni gyarmati kormányzósággal meg kell újítani a szerződésünket… Akármeddig számolgatok, csak két megoldás van. Vagy te jössz júliusban Alexandriába, ami nekem jó lenne, neked pedig kibírhatatlan a legforróbb évszak miatt, vagy én jövök vissza érted Velencébe vagy Abbáziába augusztus folyamán, s a szeptember, néha még az október is olyan a sínai tengerparton vagy a Vörös-tengeren, mint az Adrián a legforróbb évszak, s akkor napozhatsz, úszhatsz ott kedvedre.

Imola is számolgatott, s mert időközben egy holland kapitánytól megtudták, hogy az olaszok, de a brit felségvizekre érkező hajókat az angolok is indoklás nélkül feltartóztatják, átvizsgálják, s így nem tudják még a nagy hajózási társaságok sem megjósolni, hogy mikor érkeznek vagy indulnak a hajóik, jobbnak látták, ha Abbázia vagy Velence lesz a találkozás színhelye.

– Jobb neked is, nekem is, ha otthon vagy Szent Lázár szigetén vársz, mint ha egy olyan hajón utaznál, amelyet napokig vagy hetekig nem engednek tovább, ahonnan indoklás nélkül leszállíthatnak utasokat. Én augusztus végén, legkésőbb szeptember első napjaiban már nálad leszek – mondta Áron, s számolgatni kezdték, hogy akkor még hány nap van hátra, mennyit kell várniuk, hogy újra együtt legyenek, s mert Áron levonta a hazavonatozás két napját s a visszautat, összesen négy napot, Imola sértődötten kezdte számolgatni a Szudánig s az onnan Abbáziáig levonandó heteket, hónapokat.

– Nekem csaknem százhúsz napot kell várnom rád. Neked viszont ezek szerint alig négy hetet – mondta, de ez a vitájuk már Abbáziában, a szárazföldön zajlott, ahol Imolának rá kellett jönnie, hogy a délszaki növények és fák, a ciprusok, magnóliák, leanderek gyönyörűek a villa parkjában, s a pálmák is trópusokat sugallnak a járatlan ember számára, de a villában nincs fűtés, azt eleve úgy tervezték, hogy csak nyáron fogja használni a család. És hiába volt a tölgyfa burkolatos nagyszalonban egy jénai üveg ajtajú kandalló, mert annak csupán érzelmi, esztétikai haszna s nem igazi funkciója volt.

– Kislány koromban, esős napokon, akkor még élt nagyapám, leheveredtünk a tűz elé, villanyt sem gyújtottunk, csak a kandalló fénye világított, és tata mesélt. Olyan országokról, ahol sohasem járt. Olyan állatokról, amelyeket csak lexikonokból ismerhetett, s mert minden izgalmakkal teli történetnek ő volt a hőse, úgy hallgattam, mint a te meséidet az Etióp-felföldről, a La Manche csatornában tomboló téli viharról. De azokban a mesékben tata mindig elmondta, hogy „akkor még apád sem élt, s én nem is álmodtam, hogy egyszer lesz egy ilyen drága szöszi unokám”… Te is úgy kellene mesélj, hogy „amikor még nem találtalak meg, s az életem olyan üres volt, mint a sivatagban eltévedt vándor kulacsa”… Így szebb lenne.

Egyre halogatták az elválást, s Imola már hatodszor-hetedszer módosította hazaérkezése dátumát. Órákat töltött a postán, telefonkapcsolatra várva, s amikor az olasz hadihajókról kezdett apjának beszélni, az lecsapta a kagylót, s rögtön táviratozott. „Ne mondj olyasmit a telefonba, amit ilyen feszült időkben félreértelmezhetnek. Nem érdekelnek a hajók, a katonák, csak az, hogy te egészségesen hazakerülj.”

Vissza-visszajártak a villába, mert a hideg ellenére is többletet adott, s Imola elmesélte Áronnak a póniját, amelyet hatodik születésnapjára kapott nagyapjától, s aki (mert úgy beszélt róla, mintha ember lett volna) bármire képes volt, ha megérezte a fahéjas sütemény illatát.

A kandalló előtt hevertek, úgy tervezték, hogy a kandalló előtt a földre rakott paplanokon alszanak. De hiába raktak tüzet, mert a falak ontották magukból a hideget, így hát visszamentek a jachtra, hogy ott tölthessék az utolsó éjszakát, s Imola elcsente a férfi arcszeszét, mert ez a különös keleti illat már akkor is vágyat ébresztett benne, ha rögtön reggeli szeretkezésük után Áron megborotválkozott, s bekente ezzel az indiai illattal az arcát.

Nem tudtak aludni, s beszélgetés helyett egymás kezét szorították. Olyan erővel, hogy az már szinte fájdalmat okozott mindkettejüknek, s Imola, hirtelen ötlettől hajtva, a kajüt nemesfa burkolatára szegezte a rózsaszín rokokó ruhát. Azt mondta, hogy az egyik szegre a sok közül – nem árulja el, hogy melyikre – rácsavart egy hajszálat, így Áron nem veheti le, s nem is csalhatja meg egy másik nővel abban az ágyban, amelyből nem a falat, hanem csak menyasszonya barackvirágszínű ruháját lehet látni.

Az állomáson még megesküdtek arra, hogy bármi legyen is, kitartanak egymás mellett, s Imolát nem zavarta, hogy az utasok fürtökben lógnak az ablakokban, úgy bámulják őket.

A brit fregattkapitányi rangjelzést viselő óriás négert s a szőke, a kor ízlése szerinti babaszépség leányt, akik szégyenkezés nélkül csókolóztak, s csak akkor szállt fel Imola a hálókocsiba, amikor már a másodikat csengették, s a kalauz rátette kezét a zsámolyra, amellyel a lépcsőre való feljutást könnyítette meg.

Hazaérkezése után nem mesélt senkinek a jachton töltött hónapról, de elsétált Marina háza előtt, azt akarta, hogy csak akkor olvassa el az Amerikából érkezett levelet, ha már látta, hogy tényleg üres a ház.

Az ablakok, ajtók nyitva voltak, munkások sürgölődtek az épületben. Festőlétrákat, benzinlámpával csöveket forrasztó embereket látott, s azt, hogy az új tulajdonos kivágatta az aranytujákat, amelyek, mint egy fegyelmezett szolgasereg, vigyázzban álltak, még nem is olyan régen, a kaputól a teraszra vezető út két oldalán.

Anyja nem kérdezett semmit, csak sóhajtozott, s pontosan úgy kerülte Imola tekintetét, mint az arab és maláj tengerészek. Az apja is csak éppen a villáról faggatta, s csak akkor kezdett kérdéseket föltenni, amikor a nyár elején gyanúsnak tartotta a rohamos hízást, s azt is, hogy egy francia-svájci ékszercég első embere érkezett hozzájuk. Nagydarab sofőr kísérte, s az ékszerész kezéhez bilincselt, fémmel bélelt táskából előkerült a gyémántgyűrű, amelyet Imola apja legalább négykarátosra becsült, de a cég pecsétes garancialevele tíz karátban jelezte a gyémánt nagyságát.

Órát is kapott, egy különleges kronométert, amelynek közepén az órákat és perceket mérte a két mutató, de a keret széle felé két koncentrikus kör forgott egymással szembe, a két naptár. Az egyik a tényleges dátumot mutatta, a másik pedig, hogy valamitől a jelzett napig, s ez szeptember harmincadikára volt beállítva, még hány napnak kell eltelnie.

Amikor aláíratta az átvételi elismervényt, kivett a biztonsági táskából egy, a megrendelőlaphoz csatolt mellékletet, amely Imolának szóló magánlevél volt, s átadta a lánynak. S amíg az az olvasással volt elfoglalva, egy bársonyterítőre ékszereket rakott sorba.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben